Kérlek, bújj el engem
kabátban, hideg
és meleg magányban,
Kérlek, bújj el engem.
Kérlek, bújj el engem
Meleg párában,
gondolatörvényben,
illanó párnákban.
Kérlek bújj el engem.
Kérlek, bújj el engem
esendőt,
a soha fel nem cseperedőt,
Kérlek, bújj el engem!
(a szerző)
Csipke Mariska megpihenése
És sivított a fűrészgép, a traktorra szerelt abrikter vágta a téli melegre valót, apám adogatta a széledeszkát és a cigányok által is fitymált gallyakat, Jancsi bácsi pedig ritmikus mozdulatokkal tolta fel a harapó körfűrész elé a leendő meleget. Furfangos szerszámot készített. A hamvaiból kieszkábált traktor meghajtását kettős ékszíjon hátravitte a munkapadhoz, mely csapágyakon mozgott előre és hátra, hasának nyomása szerint.
Néztem Jancsi bácsit. Erős, bika ember volt, gépet irányított, vezérelt és uralt. Apám mellette állt, és alázatosan adogatta neki fel a fát. Mikor ajánlkoztam, hogy én is szeretnék, akkor apám elrivallt: - Menj be, megfázol!
És én bementem, és a meleg szobában fázott meg a lelkem, mert arra sem voltam jó, hogy fát adogassak Jancsi bácsinak. Ismét ősz következett, és felrivallt a fűrészgép, és én olyan boldog voltam, hogy apám még nem jött haza, és annyira reméltem, hogy akkor én adhatom fel a fát a Jancsi bácsinak. Nem adhattam fel.
Sivított a fűrészgép, Jancsi bácsi tolta hasával a guruló asztalt, és a fát, a gallyat, a széledeszkát a fia adogatta szorgalmasan a kezébe. Apa és fia gyorsan, pontosan és precízen dolgoztak Nem volt egy felesleges szó, mozdulat, csak feladat volt, munka, és ebben összeforrtak. A fia! A Jancsi bácsi fia! A Gábor! Osztálytársak voltunk. Most ennyit tudok róla vallani.
De ha felnézek az Orion csillagkép övére, melynek középső csillagát én magam választottam szerencsecsillagomnak, akkor mást is tudok róla mondani. És vallanom kell, mert hiába bíznám a Kárpátokból lezúduló sáros habokra, vétettem, sem a habok, sem a habnak partjai nem vennék hitelesnek vallomásomat.
Már tudom, hogy olyan világban neveltek engem, ahol a családom jelszava az volt, hogy amíg élünk, addig félünk. A Gábor soha nem félt. Nem volt mitől, nem volt miért. Édesapja kiszabta a helyét, édesanyja biztosította a melegét. Ilyen egyszerű receptúra arra a problémára, hogy egy gyermeknek helye és öntudata legyen a világra. Nekem mindig azt sugallották, hogy húzd meg magad!
Na, a Gábor! Erős fizikumú, szelíd ember volt, de édesapjától megtanulta, elöl csak az járhat, aki dolgozik. Így lett a gyermektársadalomban olyan rangja, amit ő nem kért soha, számára természetes volt az, ami ismeretlen volt. Valami sportrendezvény volt, és az osztályoknak csapatokat kellett összeállítani. Természetadta kiválasztódás volt, hogy a Gábor állítja össze a csapatot. Én kimaradtam belőle. Nem volt bátorságom odamenni, és megkérdezni, hogy miért nem férek bele a csapatba?
Csak rágtam magam otthon, tömtem a fűrészporos kályhát, és úgy emlékszem, sírtam. Ezt vette észre apám, és megkérdezte, mi a baj? Annyira bántott, hogy kimaradtam, elkövettem azt a hibát, elmondtam neki. A Gábor elutasított a csapatból! Nem ismertem apámat, talán most sem ismerem, de azonnal elkapta a karomat, és átvittek Jancsi bácsihoz, hogy felelősségre vonják a Gábor fiúkat, aki az ő kicsiny fiúkat ki és miért utasította el a csapatból.
Ha nem fordítok hátat a sárgás haboknak, hanem szembenézek azzal, hogy várnak a zöldes hóléfodrok, akkor be kell valljam, ekkor kezdődött a skrizofréniám. És ott voltunk a házukban. Jancsi bácsi keményen kérdőre vonta a fiát, hogy miért és milyen jogon tiltotta ki az én személyemet a csapatból. Szegény Gábor azt sem tudta, miről van szó. De Jancsi bácsi mögötte állt, és érces hangján vonta felelősségre. Mögöttem apám állt, aki érces hangján utasított, hogy mondjam a szemébe a Gábornak, hogy miként tiltott ki a csapatból.
Ez volt életem hatalmas fordulója. Hiszen maguk a felnőttek adtak a szánkba olyan szavakat, amelyekkel ők már fertőzöttek lettek, de nem volt még olyan értelmem, hogy a kitiltás szót kijavítsam, és megmondjam a felnőtteknek, hogy most okozzátok a legnagyobb kárt. Én csak azt láttam, hogy a Gábor elsírja magát, és a szemembe nézve kérdezi: - Mikor mondtam én ilyet? Mondd meg, hol?
S én válaszoltam, de már nem én voltam, átmentem egy virtuális világba, ahol hitelt érdemlően elmondtam, hogy a bejárati nagy gesztenyefák alatt mondta, hogy nem mehetek a csapatba. Már nem emlékszem, hogy miként jöttünk el tőlük, de arra igen, hogy otthon nagyon nagy némaság volt, és én tudtam, hogy az apám tudja, hogy hazudtam, és nem tud ezzel mit kezdeni, mert az okát azért nem tudta, mert nem akart emlékezni az ő nyomorult gyermekkorára. Játszanak velünk az istenek, játszanak.
A fenti események után két nappal, hétfőn, kihajtottak minket, kisdiákokat a TSZCS földjére, hogy Micsurin elvtárs útmutatásai alapján tapossuk be a pocoklyukakat, mert akkor majd... nem is tudom, mi lett volna akkor. A lényeg, mi mentünk, a szegényes cipőinkkel tapostuk a lyukakat, és mit ad Isten, a sorban a Gábor állt mellettem jobbról, balról a Vajsz Józsi, mellette a Város Gábor.
Nagy csend volt. Annyira éreztem, hogy helyre kéne tenni a hazugságomat, de nem tettem. Nem tudtam megtenni. Igaz, nem is tudom, hogyan kellett volna. Engem félelemre, nem bocsánatkérésre tanítottak! Ő nem szólt semmit, nem kérdezett, nem szólt, és ez a némaság üldöz engem már több, mint ötven éve.
És sivított a fűrészgép, a traktorra szerelt körfűrész vágta a téli melegre valót, és Gábor adogatta a széledeszkát és a cigányoknak sem kellő gallyakat, Jancsi bácsi pedig ritmikus mozdulatokkal tolta fel a harapó körfűrész elé a leendő meleget. És senki nem kérdezett senkit, senki nem lett felelősségre vonva, de ekkor tanultam meg, hogy ha egy tüske benn marad a lélek bőre alatt, az képes gennyedni akár ötven esztendeig is.
Nagyon nem éreztem jól magam abban a szerepben, amiben élnem kellett. A klottgatya! Akkor az volt. Minden gyereknek az volt, nekünk nem! Nekünk alsóneműnk volt, ami abban az időben csak rózsaszínű lehetett. Az pedig, ugye, bugyi. Hogy én mennyit féltem, hogy a tornatermi öltözőben úgy vetkőzzek, hogy ne vegyék észre, hogy rajtam bugyi van. Mindig bújni, mindig titkolózni, mindig félni… Aztán tornaórán egyszer kilógott a bugyim a klottnadrág alól. És a Gábor észrevette. Láttam, hogy látja, de nem szólt senkinek. Attól kezdve tőle még jobban féltem. Miért nem szólt senkinek?
És sivított a traktorra szerelt körfűrész, vágta a téli melegre valót, apám adogatta a széledeszkát és a cigányoknak is fitymált gallyakat, Jancsi bácsi pedig ritmikus mozdulatokkal tolta fel a harapó körfűrész elé a leendő meleget.
Most hátat fordítva a jövőnek, és arcomat a folyó felé fordítva kérdezem: Miért nem fordult meg soha a fejemben az, hogy Gábor csak azért nem szólt, mert alapvetően már akkor is jó emberek szívét hordozta a génjeiben? Aztán pár év múlva elkerültem egy városba, internátusba, ahová elmentettem az öltözőben lopott klottgatyámat.
Kijöttem a fürdőből, és láttam, hogy mindenkin alsónemű van, igaz nem rózsaszín, hanem olyan férfiasan mintás, és én a törülközöm alá rejtettem a lopott klottgatyámat, és elrejtettem egy szemetesvödörbe, hogy senki ne tudja meg, hogy én valaha bugyiban jártam magamat szégyellve. De most már én is elővehetem az alsóneműmet, amit az anyukám csomagolt nekem, és akkor megszabadultam a klottgatyától, ami megtanított arra, hogy bármit dugdosol is a világ elől, a gatyád csak szaros marad, mert az a dolga, hogy szaros legyen, és ez nem szégyenlenivaló.
És akkor elővettem az én édesanyámnak az ő csodálatos alsóneműit, és abban parádéztam fel s alá a folyosón, hogy lássa végre mindenki, hogy igen, így is lehet élni, és így is jó, de elkéstem ezzel is, mert ez mindenkinek természetes volt. És ezzel is elkéstem, s nem volt hová beilleszkednem, mert éjjel ismét bepisiltem.
Egész gyermekkoromban bepisiltem éjjel, valami szörnyű tragédia volt nekem, hogy máshol aludjak mint otthon - ahol szégyen nélkül is élhetek. Én az emeletes ágyon aludtam, és bepisiltem. Alattam a Kavalecz Tibi feküdt, rácsurgott az egész matéria, és reggel, mikor ébresztő volt, nem szólt semmit, csak kivitte a nagy parkba a matracát, és azt mondta, hogy bepisilt. Én akkor is gyáva voltam, és hagytam a saját matracomat ott bűzleni, és nagyon nem volt jó nekem, hogy valaki nagyobb lélek, mint én, aki nem meri vállalni, hogy bepisilt.
Nemrégiben elhatároztam, hogy két embertől bocsánatot kérek. A Gábortól és a Tibitől. Egyik sem értette, miért. Talán nem is baj, ha nem tudják az okát. Mert az ok az, hogy akkor és ott jobb gyerekek voltak, mint én.
Anyai nagymamám, a Mici sokszor mondta korholóan nekem: - Miért nem vagy olyan, mint pajtásod, a Reitinger Gábor? Miért nem viselkedsz úgy, mint a kis barátod, a Veszelák Ferike? Olyan egyszerű kérések voltak ezek, és a válasz annyira bonyolult volt akkor számomra, hogy csak a hallgatás maradt számomra, mint a válaszadás előli menekülés. Most sem tudok választ adni, csak kérdésre kérdéssel válaszolni az én nagyanyámnak, aki már e sorok leírása előtt majd harminc éve lekéredzkedett az anyaföld szívébe.
Drága Nagymama! Akkor sem értettem, és ma sem értem, hogy miért kellett volna nekem olyannak lenni, mint a Gábor, avagy a Feri, mikor nekem akkor is csak egy gondom volt, amire viszont senki nem adott segítséget, hogy miként lehetnék én az aki vagyok? És elárulom, drága Nagymama, neked, hogy most, ötvenévesen sem találtam meg azt a kisfiút, akinek a nyomát most kutatom. S már azt is tudom, Nagymama, ha ötven év alatt nem találtam meg a választ arra, hogy ki volt az a kisfiú, akkor már nem adatik meg még egyszer ötvenöt év nekem a világon, hogy megtudjam, ki is vagyok én a magam való igazában?
De azért sikerült 20.075 napomat tönkretenni azáltal, hogy mindig meg kellett felelnem valakinek, valakiknek, de azt soha senki nem kérdezte meg soha, hogy magamnak megfelelek-e vajon? Az eredményt pedig meg lehet tekinteni napjainkban.
Ezért lemegyek a folyóhoz, hogy a Kárpátokból lezúduló sáros haboknak panaszoljam el a tehetetlen kínzó vágyamat a kitárulkozásra. De a hullámok közömbösek. Nem tesznek fel kérdéseket, és nem várnak választ sem. Teljesen olyanok, mint gyermekkorom felnőttjei. Közömbösen hömpölyögnek el az évek tüllfüggönyei mögött, és akár kárt okoztak, akár hasznos dolgot mondtak, már nem lehet megkérdezni őket vélt tévedéseik felől.
Magamon tapasztalom, hogy mennyi kárt tud okozni a szeretet kétélű fegyvere. Amikor már mindenkinek megfeleltem, mikor már mindenkit elfogadtam, mindenbe beletörődtem, akkor döbbentem rá, hogy én nem tudok szeretni. Ekkor ismét szóltak nekem a „szerető szívek”. De már késő volt.
A Csipke Mariskánál ez nem így működött. Nem gondolkozott szereteten, hovatartozáson, egóról, kérdésekről és válaszokról, hanem tette a dolgát. Szeretett, mert volt kit, dolgozott, mert volt kiért, önmaga pedig talán soha eszébe sem jutott. Minden nap új nap, új feladat, a ház, a kert, a férje, a gyerekek, és észre sem vette, hogy a virágokról átköltöztek az arcocskájára a szarkalábak.
Portájuk módos, tiszta, rendezett volt mindig, konyhájuk illatosan barátságos, jó szó és kínálás nélkül onnan senki el nem szabadulhatott. Leperegtek az évek az udvar porába, ahonnan lármás verebek csipegették fel, és ebből neveltek új és új fiakat, hogy az élet ne szakadjon meg soha. És nem is szakadt meg. János és Mariska felnevelte három gyermekét. Óvoda, iskola, betegségek, ballagások, aztán a gyermekek elrepültek, új gondok, esküvők, bankettek, unoka-várások, és ebben a kakofóniában oly csendesen sompolygott el az élet mellette, hogy észre sem vette.
Egyik reggel váratlanul, minden átmenet nélkül állt be a változás Csipke Mariska lelkében. Mindig magától ébredt, s mire a férje és a gyerekek felkeltek, már reggeli volt az asztalon, a konyha ragyogott a tisztaságtól. De aznap nem akart felkelni.
Érdekes és furcsa viszony volt a Reitinger és a Vágvölgyi ház között. Édesanyámat úgy Mariska néni, mint Jancsi bácsi tanár néninek szólította, holott anyukám fiatalabb volt mindkettőjüknél. De a faluban ez volt a státusza, és a státusz szerint szólították. Édesapám Jancsi bácsit Reitinger úrnak titulálta, és ez viszonozva is volt Vágvölgyi úr megszólítással. A megszólítások kavalkádjában az az érdekes, hogy senki nem volt úr, senki nem volt sem napszámos, sem zsellér, de valahogyan ez így alakult ki abban az átmeneti időben, amikor az ún. konszolidáció napfelkeltéiben teltek a napok. Anyukám Mariska nénit egyszerűen és melegen „édes Mariskám”-nak szólította. Igaz, hogy édesapám is kemencei születésű volt - tehát falubeli -, soha eszébe sem jutott volna Mariska néni tegezni, Mint ahogyan Jancsi bácsit sem.
Kölcsönös tiszteletadás volt ez a két ház részéről, olyan tiszteletadás, amely működött, és működik addig, amíg mind a két portáról ki nem halnak a szereplők. De nem halnak, és nem haltak még ki. A Reitinger házban 1950-ben megszületett Lajos, a Vágvölgyi házban felsírt Andika, és a vélt vetélkedésnek hamar vége is szakadt, hiszen a Reitinger Zsuzsa után 1953-ban született Gábor már az én osztálytársam volt az évvesztesség miatt.
Ők így maradtak, és vannak hárman testvérek, mi pedig így maradtunk, és vagyunk nyolcan testvérek. Tulajdonképpen nincs is már mire visszaemlékezni, nézem a házat, állok, és nem tartom érdemesnek elmondani, hogy a két szülőpár mit tett a gyermekeiért. Az anyám tanított, az apám az erdészetnél könyvelt Kemencén, Jancsi bácsi pedig dolgozott, mint az igavonó barom, ha nem fűrészelt, akkor csibekeltető gépet szerkesztett, majd kazánokat fabrikált, épített - később szabadalmaztatta is ezeket -, és teltek az évek.
Jancsi bácsi egy ideig fuvarozta a lakosokat a MÁVAUT Drégelypalánk-Szob útvonalon, és az alvásidőt azzal töltötte ki, hogy nálunk és másoknál vizet szerelt. Hogy Jancsi bácsi és Marika néni mikor szeretkeztek, azt nem tudhatom. De azt most, lassan hatvanéves fejjel már sejtem, hogy az anyám és az apám a vasárnapi ebéd után miért küldtek minket sétálni kötelezően egy óra hosszára.
Istenem, de nagyon rossz életük lehetett! Jancsi bácsi agresszív, zsarnoki természetű, vehemens ember volt. Édesapám zsarnoki természetű, vehemens ember volt. Apámat a gyermekek ellátása és élete éltette, ez volt a hite. Jancsi bácsit a gyermekek ellátása és a munka éltette, ez volt a hite.
Közben elsorvadt két asszony, csendben, szelíden fejüket az igába hajtva, szótalanul. A Csipke Mariska már ráncosodott, anyám már nem akarta megnézni Egyiptomot, és az élet örök darálója egymástól száz méterre megőrölt az örökkévalóságnak négy embert visszavonhatatlanul és örökre. A Reitengerek nem voltak vallásos emberek. Csak emberek. És úgy éltek. A szüleim nagyon vallásos emberek voltak, és úgy éltek. Az eredmény, summa summarum, tizenegy gyermek.
Mit is kéne írnom még, miért is álldogálok a Reitinger ház előtt? Talán azért, hogy emléket állítsak Jancsi bácsinak, aki a parókia fáját összevagdalta, és nem fogadott ezért el semmi juttatást a Szent Antal perselyből? Vagy emléket állítsak apámnak, aki élete során egy misét el nem mulasztott, és később mint templomatya ment el tőlünk, tetőtől talpig albában?[1]
Nincs értelme az egésznek. A ház előtti álldogálásom egyetlen indoka, hogy visszaemlékezzek, miért nem akart felkelni többé a Csipke Mariska? És most olyan eszközhöz fordulok, amit kényelemnek is lehet titulálni, de Faludy György már régen megírta, hogy már mindent megírtak előttünk, csak mi bunkók vagyunk. Ezért idézek most egy novellából, amelyet Amerikában írtak a jelen történések előtt száz évvel, de nagyon igaz.
„- Nem megyek többé dolgozni.
- Édes istenem, Johnny! – siránkozott az anyja. – Ne beszélj ilyet!
Istenkáromlás volt ez az anyja előtt. Úgy megrendült mint az olyan anya, aki istentagadónak hallja gyermekét.
- De hát mi állt beléd? – igyekezett faggatni őt, tört eréllyel.
- Számok – felelte Johnny. – Csak számok. Kiszámítottam sok mindent ezen a héten, és ez nagyon meglepő volt.
- Nem értem, mi köze ennek a dologhoz – szipákolt az anyja.
Johnny türelmesen mosolygott, és az anyja azon volt különös megütközéssel éppen, hogy ilyen állhatatosan elmarad fiának epéssége és ingerlékenysége.
- Megmagyarázom magának – mondta Johnny. – Rogyásig fáradt vagyok. Mi tesz fáradttá? A mozgás. Mióta csak születtem, folyton mozgok. Belefáradtam a mozgásba, és nem akarok mozogni többet. Jusson eszébe, amikor az üveggyárban dolgoztam. Háromszáz tucat darabot csináltam. Már most úgy számítom, vagy tíz különböző mozdulatot tettem minden üvegnél. Ez harminchatezer mozdulat naponta. Tíz napban háromszázhatvanezer mozdulat. Egy hónapban egymillió-nyolcvanezer mozdulat. Vesd el a nyolcvanezret – mondta tovább emberszerető kegyes jóindulattal -, vesd el a nyolcvanezret, marad egymillió mozdulat havonta. A szövőgépek mellett kétszer annyit mozogtam. Ez huszonnégymillió mozdulat egy évben, és most úgy tetszik nekem, hogy talán egymillió év óta mozgok. Ezen a héten nem mozogtam egyáltalán. Egyik óráról a másikra nem tettem egy mozdulatot. Mondhatom magának, gyönyör volt csak ülni, óráról órára, és nem csinálni semmit. Sosem voltam boldog azelőtt. Sosem volt időm. Mozgásban voltam mindig. Ez nem a boldogság útja-módja. És én nem akarom tovább folytatni. Ülni, ülni akarok, és pihenni, pihenni, aztán még pihenni.”
(Jack London: A szökevény)
Hogy a Mariska néni fel nem kelésének történetét csak hallomásból tudom, ez igaz. Rita húgomat nagyon szerették mindketten, és mikor már kirepültek a saját gyermekeik, húgomat mindig saját gyermekként látták otthonukban. Soha senki nem tudja megmondani, hogy mi vezérel, mi motivál egy embert, mi ad neki energiát, tettrekészséget, avagy éppen fásult közönyt. Jack London a végletekig kihasznált kisgyermek-munkás leállásának indokát számokban fejezte ki. Mariska néni indokait nem tudom, és szerintem a mai napig nem tudja a családja sem.
Valahogyan úgy képzelem el, hogy a teremtő készít egy órát, amely tökéletesen működik, teszi a dolgát, méri az időt, konstatálja a másodpercek múlását, és nem jut eszébe, hogy ez neki teher lenne, hiszen ezért és erre teremtették.Tökéletesnek. Hogy mérje az időt. Egyre azonban egyetlen teremtő, egyetlen órás sem gondolhat nagyon precíz munkája ellenére sem, hogy mi történik akkor, ha ezt az órát egyik pillanatról a másikra átállítja a saját lelke, vágya? Hirtelen, váratlanul eszébe jut, hogy nem csak a környezete idejét méri, hanem a maga múló idejét is. S akkor az óra, a tökéletes remekmű hirtelen megáll. Nem érdekli már a világ ideje, maga az idő válik számára közömbössé, és arra gondol, hogy a saját fogyó idejét már nem mutatja és méri senkinek, magába zárja.
Talán így történt Mariska nénivel is. Vagy csak elfáradt, mint a kis munkásgyerek, a Johnny? Soha nem fogom már megtudni. Jancsi bácsi jelenleg egy otthonban él távol a falutól, nincs semmi anyagi nehézsége, élete és a gyermekei biztosítják neki a nyugodt elmélkedés lehetőségét arra, hogy ezerszer és ezerszer nekiugorjon élete egyetlen, általa meg nem oldott kérdés megválaszolására, hogy miért nem akart egyszer csak felkelni többé a mindig fürge, dolgos, mosolygós felesége, a Csipke Mariska?
Néma a porta. Az ajtókon lakatok, a levegőben csend keveredik a madárfüttyel, látszólag minden a helyén van. Csak nekem hiányzik valami, az a ketyegés, ami Csipke Mariska szívének ketyegése volt egy életen keresztül. De ez is csak nekem hiányzik. Gyermekei, Lajos, a valaha göndör hajú Zsuzsi, s „Benjáminjuk”, Gábor szerintem a mai napig hallják ezt a ketyegést a nap huszonnégy órájában. Az édesanyjuk ketyegi a szívükbe a már soha nem mozduló, de örökké élő szívének ritmusát. Ez az a ház.
[1] Alba : latinul fehér. A laikus testvérek ruhájának színe volt.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
