„Őseim dinoszauruszok

                                                                                                                                                                                    Én is naponta kihalok

                                                                                                                 Az éjszaka marad evolúcióra

                                                                                                                    Míg el nem jő az örök álomóra”

                                                                                                                                                  (a szerző)

Hmmm…

     Engem nem érdekel az, hogy valaki hazudik nekem vagy nem. Számomra lényegtelen a feltett kérdésre adott válasz igazságtartalma. Egyszer kérdeztem egy hölgyet, hogy miért nem akar velem társaságban mutatkozni.

     – Téged zavar az, hogy nem vagy Barbie baba?

     – Engem nem - jött a túl gyors válasz - Miért?

     Hintáztam még picit a lábaimon, és nem válaszoltam.  Számomra felesleges volt a válasza. Valószínű volt, hogy azt válaszolja, hogy nem zavarja, és ez azért volt igen-igen várható, mert akkor be kellett volna neki ismernie, hogy ő előnytelen megjelenésű.  Milyen alapon várhattam volna el ilyen beismerést, amit ő már régen felismert, csak el nem ismert.

     – Miért kérdezted?

     – Lényegtelen - mondtam, és hintáztam tovább a talpamon.

     Úgy gondolkoztam, ha azt mondja, hogy igen, akkor megértem, hogy nem akar mutatkozni velem, és vége a beszélgetésnek. Elfogadom az álláspontját, ezzel és vele élek tovább, a téma lezárva. De ha azt mondja,- mint ahogy mondta is, hogy nem, akkor kettő felé oszlik a válasz. Igazat mondott, nem mondott igazat.

     Ő azt mondta, nem zavarja. Rendben van. Ha nem mondott igazat, akkor kár ezt tovább cifrázni, mert oka volt arra, hogy ne mondjon igazat. És ha nekem hazudott, arra is oka volt, és pont ilyenkor vannak azok a pillanatok, amikor az embernek be kell fogni nagyon a száját,- és nem rákérdezni semmire.  Hogy miért pont nekem hazudik? Amikor nagy bensőséges pillanatok történnek az éledtedben, soha ne kérdezz rá semmire. Menj az utadon rideg, hideg aggyal, válassz jó és visszahúzó, előrevivő és fals válaszok között. Tedd ezt azért, hogy acélosodjál igazadban, és amilyen hideg-rideg volt akkoron az agyad, olyan lávaszerű, és mindent elöntő feloldó szeretettel tudj szeretni. A kettő megélése nélkül nem lehet sem gyűlölni, sem szeretni.

      A piacon ismertem meg, ahogyan véletlenül összekoccantunk. Az almák szanaszét gurultak, én, hogy… bocsánat - makogtam-, és ő, hogy… elnézést rebegte, és mindketten lehajoltunk a másik almáját összeszedni.

     Na, most a nagy kapkodásban felmerült a kérdés, vajon melyik alma kié? Én raktam a kosarába, ami kezem ügyébe akadt, ő rakta a kosaramba, ami érettebb és pirosabb volt. Ezt szóvá is tettem.

     – Ez nem az enyém! Ez viszont az enyém - kaptam két almát a kosaramba, - és akkor összebuccant a fejünk. Meghökkenve néztünk egymásra szem a szembe, arc az arcba, kezünk feszülve almát adó és osztó inakkal, és felegyenesedtünk.

     Én a szokásos szabvány magasságomra, és ő is az ő magasságára. Ő törpe volt. Az angol ezt úgy fejezi ki, hogy midget.

     Zavarba estem, mert zavarba kellett esnem.  Egy bájos arcot láttam, mosolygott, kihúzta magát és egyenesen a szemembe nézett. (mint később rőffel megmértem, 137 cm volt.)

     – Majd én felszedem - morogtam, és indult a mozdulatom, ami elakadt, mert gyöngyöző nevetést hallottam.

     – Ne fáradjon uram, és közelebb vagyok a földhöz.

      És tényleg közelebb volt. Már hajolt, és kurta kezeivel oly serényen kapkodta a gyümölcsöket felfelé, alig láttam, és nagyjából felére elosztva a kosarakba dobálta.

     Megfogott engem ott és akkor az a mondat: Közelebb vagyok a földhöz. És közben nevetett. Elindultunk a kijárat felé, és én elvettem a kosarát.

     – A kijáratig, ha megengedi hölgyem…?

     – Ha ilyen bolond, akkor cipelje - csípett felém a szemével - még azt sem tudja, hogy minél magasabb valaki, annál jobban hat rá a szabadesés stigmája? Igen pofára lehet esni a magasból.. - és mosolygott.

     Így ismertem meg. Ballagtunk a piac kijárata felé, az emberek elmentek mellettünk, volt, aki ránk bámult, volt, aki zavartan elkapta a tekintetét, aztán miután elhaladt mellettünk, visszafordulva utánunk bámult. Mikor észrevette, hogy én is visszanéztem, akkor elfordulva elsomfordált a tömegben. Cipeltem a nem túl súlyos kosarakat, a hölgy mellettem kacsázott, mert olyan kacsázó járása volt neki, talán a görbe lába miatt, talán a rossz súlyelosztás miatt, nem vagyok én ortopéd-szakértő, hogy ezt indokolni tudjam. Jobb oldalamon jött, és csak a feje tetejét láttam. Fenekéig érő fekete haja volt, olyan fekete, amit csak kamaszkoromban tudtam elképzelni Winnetou húgának, Nso-Tsi hajaszínének. Amikor a koromfeketét lágyítja egy kissé a kékes hollófekete.

     Elértünk a kijárathoz, és én pontosan a képzeletbeli küszöbön lecövekeltem, mint Old Shatterhand paripája, a Swallow. A hölgy is megállt, nem nézett rám, csak állt mozdulatlanul. Álltunk egy képzeletbeli vonalon. Én nem akartam ezt a vonalat átlépni. Ő sem mozdult.

     – Nos, kedves hölgyem, még egyszer elnézését kérem az atrocitásért, és örülök, hogy megismertem - mondtam neki, feléje nyújtva a kosarát. Nem vette el, nem nézett rám, állt mozdulatlanul, ezért letettem a kosarat a vonalra, kezemet a homlokomhoz emelve elköszöntem.

      – Akkor isten áldja, éljen egészségben.  

     Megfordultam s visszaindultam.

     – Na, kifogyott a szusz az óriásból, vagy csak restelli a népek előtt, hogy magának olyan kevés haja van, az enyém pedig gyönyörű, dús, hosszú, és selymes. Meg a háta is kissé görnyedt már, az enyém pedig, bár pici, de dorong egyenes. Persze megértem én, szar ügy lehet ilyen kisebbségi érzéssel élni.

     Ledermedtem. Ez nekem szólt. Ezt nekem mondta egy gnóm, egy törpe, egy… izé. Hangja normálisnak lett volna mondható, ha nem változtatja szinte betűnként a hangszínét, ami a szerint változott, amilyen érzések éppen legördültek szavak formájában a szájáról. A betűket hangszerelte egy pillanat alatt.

     – Imádom nézni az óriások nagyon értelmes arcát, ahogy meg vannak lepődve, mikor Hófehérke helyett, Hapci húgát találják otthon. Szívet melengető látvány, ahogy kiül a gond ilyenkor az arcotokon.

     Ezt mondta nekem, ezt mondotta tegezve, tegezve engem!!! - és elindult ki az utcára, a világba, a forgatagba ahol mindenkinek csak a derekáig ért. Bénultságomból a kamasz énem rángatott vissza valamilyen megmagyarázhatatlan emóció által, egy mozdulattal felpattantam a Swallowra, és két lépéssel nyomába értem.

      – Na, figyelj ide Nso-Tsi! - mondtam neki - az hogy nagy barom vagyok, azt már tudom születésem óta, de hogy óriás lennék, azt kikkérrem magamnak - pattogtattam meg a szót. Az hogy te közel vagy a földhöz, azt látom. De talán én is azon járok. A platform adott. A különbség annyi, ki milyen magasból szívja be a benzingőzt, vagy másnak a fingszagát.

     Így mondtam, mondottam neki én is tegezve, és vulgárisan, mert igen felingerelt, mert letegezett, mert nem vette, vagy nem akarta észrevenni, hogy nekem amúgy milyen finom modorom van. És ha ezt nem akceptálják, az én „magasabb” világomban is nagyon morózus, sőt durcás tudok lenni, annak ellenére, hogy tényleg nincs finom modorom. Sőt semmilyen modorom nincs.

     A Nso-Tsi a Winnetou húga volt - mondta, csak úgy panyókára vetve a szavakat - de csak az Atheneum kiadó 1929-es May Károly kiadványában. A kommunisták már, mikor újra kiadták Karl May néven 1967-ben, már Noccsi-nak írták. Tehát, ha idézel, pontosan idézzél, kérlek. Gondolom, a hajamról jutott eszedbe ez az elfeledett név.

     Nem feleltem. Mozogni kellett, menni mellette mögötte, mert ha megállok, féltem én leszek Lótné, amúgy sóba öntve. (NaCl a vegyjele) Ki a fenét hozott, görgetett elém az élet egy kiló redves alma ürügyén, hol vagyok én, kinek cipelem a kosarát, és hová megyünk?

      A zebrához értünk, keresztben villamos ment, járda következett, aztán a kétszer hatsávos út, tehát vártunk a zöldre. A villamosmegálló, és a zebra sarkán, egy idős néni kis kosarkájából két almát rázott felénk. Fogatlan szájával kínálta-kérte megvételre áruját.

     – Vegyék meg kedveskéim ezt a maradékot, hogy üres kosárral tudjak hazamenni. Olyan szép pár maguk, pont ez a két alma hiányzik a stelázsiról a boldogságukhoz.

     Gondoltam egyet - vannak néha ilyen nagy, felemelő és magasztos pillanataim, amikor megvilágosodok - és elvettem Nso-Tsi-tól a kosarát, beleöntöttem a néni kosarába, aztán az enyémet is, és mondtam neki.

      – Látom már elfogyott az áruja kedves. Nekünk ez nem kell olyan nagyon, de magának biztosan segítség lesz, ha eladja. Adja isten, hogy így legyen - mondtam, és visszafordultam a két üres kosárral a túloldal felé.

     A lámpa zöldre váltott, és én leléptem a járdáról, mikor a combomnál megfogták a nadrágomat, és visszahúztak. Nso-Tsi pénzt vett elő a tárcájából, odament a nénihez.

     – Mennyibe került volna az a két alma, amit nekünk szánt, néni?- kérdezte. A néni nem válaszolt. Nso-Tsi pénzt adott neki, és a néni sebesen válogatni kezdte az almák közül a nekünk felkínált két almát. Hogy honnan, milyen utakon, mi módon választotta ki, ma sem tudom, de tényleg az a két alma volt.

     Átcsempésztük magunkat a síneken, a sávokon, és a túlsó járdán megkérdeztem.

      – Ezt miért vetted meg nagy apacs főnök lánya?

      – Azért, te baromarcú, mert nem tudod, mit csinálsz, nem látsz, nem érzel, „magasba szegzed a homlokod” - ez egy Sík Sándor idézet volt, bugyutám, - hogy kiérjen a szmogból, és közben csak kárt csinálsz.

     Értetlen arcomat látva, dühösen kiabálni kezdett. Hát nem hallottad, hogy azt mondta, ha megvesszük a két almáját, akkor hazamehet végre megpihenni, elnyugodni, mert feladatát teljesítette, és üres kosárral már hazamehet. Lehet, hogy ezt az üres kosarat otthon írták neki elő, az is lehet, hogy az ő belső törvénye, de hazamenni csak üres kosárral lehet és szabad neki. Erre te mit csinálsz, nagyon buta óriás? Megszólal a nagy szíved, az a ritkán megszólaló, és telerakod a kosarát áruval, hogy véletlenül se’ tudjon hazamenni, megpihenni, elnyugodni kicsit. Mert hazamenni csak üres kosárral szabad neki. Szóval ritka nagy állat vagy, szerintem már csak az emberiség túlélése érdekében is kihalásra javasolt fajta.

     Megdöbbenve néztem magam elé. Ennek igaza van. Már… így ahogy mondja, meg  ahogyan ebből a szemszögből… meg a néni is….

     Lenéztem rá, zavart arcomat látva elmosolyodott, és odaadta a két almát.

     Cipeld barom, másra úgysem vagy tán’ jó. - És elindult.

     – Hová megyünk?

     –Hová megyünk, hová megyünk?- kérdezett vissza ingerülten. Segítesz nekem hazavinni a két almát. Odamegyünk. Hozzám. De vissza is fordulhatsz, rakd le ide csak a földre, ez a két alma olyan kedves nekem, hogy ők ezt érezve, hazajönnek maguktól is, hozzám, és haza.

     Mint már említettem, hangja igen változó volt, de a szókincse is olyan volt, mint egy kaleidoszkóp, amit gyakorlatlan gyermekkéz forgat, mindig új és új képeket varázsolva maga elé. Egyik pillanatban mélyen búgó fagott-hangon mond lélekszép képeket, s egy pillanat múltán trágárul, keményen, hidegen odavág. Hogy milyen emberek vannak, istenem…

     Egy ház előtt álltunk meg, magát a házat benőtt előkert takarta, csak a kapu közelében voltak a bokrok elnyírva. Kulcsot vett elő a zsebéből, s rám nézve kérdezte.

     – Bejössz?

     – Arra „szerződtem”, hogy segítek hazahozni a két almádat - válaszoltam kitérőleg, merthogy zavarban voltam, nem tudtam mire megy ki a játék, ha ez egyáltalán játék, mert ha nem az, akkor az isten irgalmazzon nekem, ha meg az, akkor ideje ellépdelni délceg módon, a szmogból kidugva a fejemet.

     – Zavar, hogy felszedtelek, ugye?

     – Már hogy te engemet felszedtél… ugye hát honnan, és mi a franc ez az egész?- tört ki belőlem az eredetiség, amivel amúgy születtem.

     – Mert lásd – magyarázta - Összekoccantunk, almát szedtünk, beszéltünk, sétáltunk, üzletet is kötöttünk, jótékonykodtál, én azt azonnal helyrehoztam, szóval igen pezseg az élet, és most itt állunk a házam előtt, és mint egy lotyó, invitállak befelé.  Ezek a tények, rövid idő sűrű történései, de tények. Egyszóval, felszedtelek. Mondd! Akarod, hogy felszedjelek?

     Néztem le rá, és nem értettem. Minden vészcsengő sivított, légvédelmi szirénák üvöltöttek, a madarak más tájra költöztek a lelkemből, annyira éreztem, hogy innen és most menekülni kell, ezzel nem tudok megbirkózni. Ennek nem tudok megfelelni.

     – Mi a faszt akarsz te tőlem?

     – Tőled semmit. Ha akarod, hozd be a két almánkat. Persze úgy is lehet, hogy csak az én almámat hozod be az udvariasság végett, és a tiedet kinn hagyod, hogy majd kifelé menet elviszed, mint a te almádat, anélkül, hogy átgondolnád, hogy az is az én almám.

     Megforgatta a kulcsot, előrement, és én, mint alvajáró követtem. Pár méteres kis ösvényen követtem egy pici … izét, kezemben két almával, amiről már tényleg nem tudtam volna megmondani, hogy az az enyém, tiéd, övé, miénk kategóriába tartozik. Nem tudom miért, az jutott eszembe, hogy „Remélem a néni már eladta az almát, és hazaérkezett az üres kosarával”.

     Egy verandához értünk, két lépcsőn felhágva, Nso-Tsi már a kulcsot forgatta az újabb zárban. „Fel lettem szedve - gondoltam magamban - fel lettem szedve, ilyen nincs és még is van, felszedtek engem. És meglökött az ördög, amikor kinyílt az ajtó.

     – Na, bevigyük a két almát Liliputba? - kérdeztem ridegen

    Megdermedt, megállt, visszanézett, hangja most betűről betűre Brahmsot, és az oratorikusokat összegezve mondta.

     – Volt réges-régen egy másik mese is a Liliput mellett. Abban a Hófehérke védelmező óriást keresett egy kalyibában, és nem talált senkit. Ebben a kalyibában is van egy mese, ahol egy almát cipelő óriás Hófehérkét keresi, és nem talál mást, mint egy törpét. Látod, így esnek egyöntetűen pofára a mesehősök, és a meseolvasók is.  Swiftről pedig csak annyit, hogy a mai napig nem tudta soha senki megfejteni a titkot Swift meséjéről. Hol volt boldogabb? Liliputban, ahol óriás lehetett, vagy az óriások földjén, ahol törpe lehetett? És csak lehetett! Mert igazából egyik mesében sem volt sem törpe, és sem óriás. Hát ez Swift egyéni írói tragédiája, mert nem mert egyik saját maga megteremtette világában sem maradni. Pedig kettőt is teremtett hirtelen felindulásból, te pöcs!

     Olyan átéléssel, olyan mélyről jövően gurgulázta ezt a szót, hogy „the.. pöcs”, - látszott, nagyon átérzi. Hangja, meg mint a gordony, olyan volt.

     Kezdtem magam egyre kellemetlenebbül érezni, de valami perverz módon ez igen vonzott engem. Nso-Tsi előrement, én utána. A konyhában leraktam az asztalra az almákat, és körülnéztem. Rend, tisztaság, csak egy konyharuha a földön. Ez zavarta a tökéletesség harmóniáját az én szememben. Nso-Tsi visszajött a szobából, szó nélkül felvette a konyharuhát, és nevetve mondta.

     Nem tudom miért vagy zavarban, alig mozdultál, már levertél egy konyharuhát. Pusztán az által hogy vagy, már megzavarod a tökéletes rendet és harmóniát, aminek hiányát aztán erősen kifogásolod, és korholod.  Én is találhattam volna más sherpát magamnak csezd meg. (Ez a csezd meg most a kuruc idők tárogatóját idézte fülembe)

     Csak hápogtam. Igen, lehet, hogy én vertem le, mert annyira meglepődtem a méreteken. Minden normális méretű volt. Talán arra számítottam, hogy olyan lesz minden, mint a Grimm-mesében, hogy a törpe háza, pici székekkel, ágyakkal, és minden méretre, picire szabva. Nos, nem ezt láttam. Teljesen „normális” méretű volt minden. Az igaz, hogy rengeteg segédeszköz volt a konyhában és az első szobában is. Mindenütt kis fellépők, zsámolyok, apró, két-háromfokú lépcsőcskék voltak elhelyezve, De minden alapbútor normálméretű volt, amihez láthatóan ragaszkodtak, és inkább kialakították annak használati lehetőségét, semmint lecserélték volna törpe bútorokra. A függönyöknél hosszú bambusz elhúzó-rudak vártak használatra, és a lépcsőkre egy-egy vastag szőnyeggel fedett deszka volt téve, mintegy lefelezve a fellépő magasságot.

     – Iszol valamit?- kérdezte.

     – Ha van mit - feleltem óvatosan, mert bár máskor is jártam már vékony jégen a világban, sőt, hogy fokozzam, manapság már a vízen járással is kacérkodom, ha tudom, hol vannak a cölöpök. Itt semmit nem értettem.

     – Van, van, annak mindig kell lenni - nevetett, és kinyitotta a hűtőt - Bort, sört, rövidet parancsol a nagy lelki melák? Most elkezdesz udvariaskodni, járni a kállai kettőst, és a medvetáncot, vagy itt alszol? - kérdezte, miután töltött nekem kívánságom szerint kicsi martinit, magának pedig kevert egy koktélt, számomra undorító, és kimondhatatlan nevű italokból.

     – Hmmm! - válaszoltam értelmesen, és hogy nyomatékot adjak ennek, megismételtem. – Hmmm.

     – Én mondtam neked, hogy felszedtelek, és neked el kell döntened, hogy hagyod magad felszedni, vagy nem hagyod magad felszedni – ivott bele az italába. És jó lenne, ha addig döntenél, amíg a jó isten úgy nem dönt, hogy ő hajol le érted, ő szed fel téged, mert az ugye már visszavonhatatlan lenne. Közben átmentünk az első szobába, mely láthatóan a hálószobája volt. Leültem az ágyra, és olyan csüggedt voltam a kisfröcsömmel a kezemben, hogy már ő is megszánt. Odahajolt hozzám, adott egy puszit az arcomra, aztán koccintott a pohárral, ivott egy nagyon pici kortyot, s akkor búgta, búgta a kegyetlen igazságot.

     – Tudod, énnekem te teljesen közömbös vagy, mint embertársam, elég barommal vagyok körbevéve a munkám során nap, mint nap. Mint férfi is közömbös vagy, mert ilyen lagymatag pöcsöt már régen nem tapasztaltam életemben. De tudod, én felszedtem az almádat, az almámat, aztán a kettőnk almáját. Mert tudtam, hogy nekem mit, hol, és mikor kell felszednem. Mint ahogy azt is tudom, hogy miért kell lehajolnom, azt is tudom, hogy miért nem kell és szabad ágaskodnom, nyújtózkodnom feleslegesen.

     – Mit dolgozol?- kérdeztem.

     – Bíró vagyok.

     – A porondon? És mondd, ezt a bíróságosdit tudod lovon és trapézon is?

     Hangja most nyirkos lett, kilátástalan őszi esték hidege szőtte át a bántó szavakból font hosszú ökörnyálakat.

     – Láttam már vakokat egymásra találni, megfogták egymás kezét, és látták egymást. Láttam már siketeket némán beszélgetni, és bénákat, akik találkoznak, és elérik egymást. De olyan embert még nem láttam, akinek az arcához nem illett egyetlen tükör sem, amit maga elé rakhatott volna, mert vagy a tükör volt kicsi, vagy az arc volt nagy… kezdem sejteni, hogy rád többszörösen hatott a gravitáció, és a hipotalamuszod leszállt a heréidbe.

     Na, akkor most van az a pillanat, amikor tábort kell bontani. Menni tovább, inkább vissza a piacra, amit utálok, vissza az emberek közé, amit még jobban… de ez a pálya nem az én pályám. Lenéztem rá, az ágyon ült, kurta lábacskáit keresztbe fonta, aránytalan kezeivel olyan görcsösen szorította az italos poharát, hogy a körmei fehérek lettek. Felálltam, és kerestem a retirálási útvonalakat. Hálószobája egy hálószoba volt. Pipereasztal a nagy franciaágy mellett, nachtkasztnyi a másik oldalon, és egy kis fellépő az ágy lábánál. Ennyi volt a hálószoba. Az ággyal szembeni falnál észrevettem egy ajtót.

     – Te egyedül élsz? - kérdeztem közömbösen, miközben próbáltam kitalálni, hogy hová vezethet ez a tapétaajtó, ami olyan apró volt, hogy tényleg csak Nso-Tsi méretének volt megfelelő. Betlehemben láttam ilyet, a születés templomának bejárata volt ilyen, bár azt a tevék miatt alakították olyanra.

     – És te egyedül élsz?- kérdezett vissza.

     – Egyedül.

     – Asszony?

     – Volt.

     – Gyerek?

     – Van. Vannak - javítottam.

     Akkor most mi a faszt ténferegsz itt még, keresve a mielőbbi eltávozás lehetőségét, miért nem mész a francba most és azonnal? Viheted az almádat is, neked adom. (Hangja teljesen közömbös, nem tükröz sem érzelmet, sem indulatot, csak úgy peregtek le a földre szárazborsóként)

     Visszanéztem az ajtótól, és megriadtam. Hamar átgondoltam az elmúlt perceket, de nem találtam hibát, csak egy martinit, és egy kisfröccsöt ittam, ettől nem lehet az, hogy szépnek lássam az arcát. Néztem, néztem, és be kellett látnom, hogy azért látom szépnek, mert tényleg szép.

      – Mi van az ajtó mögött?

     – Lomtár, számodra érdektelen. Már ez az ítélet csak akkor igaz, ha van viszonyítási alap valamihez, és van olyan dolog a világon, ami számodra egyáltalán nem érdektelen.

     Nagyon száraz hangon hallottam ezeket a szavakat, az afrikai homok hegyek zizegése volt ez, amik azért muzsikálnak-zizegnek örömükben, hogy évmilliók óta morzsolja őket porrá a szél. Azért örülnek, hogy egyszer talán már nem lesznek hegyek, nem kell nekik hegyként helytállani, és a végén, feladatukat teljesítve, lisztfinom porrá őrölve szublimálódjanak, megpihenhessenek valahol… Mint a néni, aki szintén pihenni akart, csak én visszakergettem az életbe, heggyé varázsoltam, feladatot adtam neki, nem engedtem pihenni, lisztfinom, avagy púderfinomságú porrá válni.

     A francba!! Ezt nagyon elkúrtam!!! Igaza volt ennek a Nso-Tsi izének.

Ismét meglökött valami, nem az ördög, vagy harag, ingerültség - mert tudomásom szerint ilyen nincs bennem - ezért egy határozott mozdulattal hátranéztem, és lenyomtam a kilincset.

     Na, hát milyen lehet a lomtárában ennek az embernek, amit már maga is kidob, kivéve a nagy hangját, a csattogó agyát, mert azt magánál hordja, azt már tapasztaltam. (No és az arroganciája kérem!)

     Felnyitottam az ajtót, s benn azonnal kigyulladtak a lámpák. Két egymásba nyíló szoba volt, a második szoba végén pedig egy pici tapétaajtó, és benn nem volt semmi. Csak könyvek és könyvek rengeteg halma, halmaza, a falakon, a polcokon, aztán a földön plafon magasságig, és rendezetten és szétszórva vágott arcomba a tudás ódon illata. Visszafordultam.

– Szóval egyedül élsz?

     – Igen is, és nem is - válaszolta fakó hangon - köszönöm, hogy a magánszférámba úgy törtél be, mint egy őstulok, majd meghálálom, ígérem, meghálálom.

     Nem is hallottam a válaszát, be kellett mennem és lubickolni. Volt ott minden. Szépirodalom, világ klasszikusai, történelmi művek, drámák, színi darabok, de nem ez fogott meg engem, hiszen otthon nekem is volt hasonló tékám - hanem az hogy ezek mennyi féle nyelven voltak ottan. Shakespeare ángliusul, a biblia arámi nyelven, a korán arab-sémi nyelvkeverékkel, Títus Lívius, Marcus Aurélius, Seneca, Suetónius, ezek latinul. És a görög művek tragédiák, a magyarok magyarul, a Kalevala volt talán egyedül finnül.  A bútorok itt törpe méretűek voltak. Kicsi olvasóasztal, kicsi székek, egy aprócska fotel, egy hencser - talán 150 cm lehetett - a villanykapcsolók a padozattól 1 méter magasságban a konnektorokkal együtt, minden pici és apró volt, kivéve a könyvek óriási halmait.

     – Ez mi?- kérdeztem Nso-Tsit, miután lenyeltem a nyálamat, böffentettem egyet, a szemem megpárásodott, szóval szinte minden testnyílásomon ürülni kezdtem.

     – Ez a lomtár.

     – De ez kincs, kincsek, a tudás, az ész, a lélek tárháza - habogtam, belenézve abba az arcba, amit előbb szépnek láttam, most pedig nem láttam sehogy.

     – Csak lomtár - kongott a válasz dómok mély harangja tónusában - De nekem ez a tartás, a gerinc, a lélek, a vanni-tudás, és a túlélés lehetősége.

     Szemem még egyszer beitta a látványt, aztán visszamentem a hálószobába, leültem az ágyra- az ajtót nyitva hagytam, és a könyvek ódon illata rögtön körénk áramlott, körbevett. Görcsösen fogtam a kisfröccsös poharat, és az ujjaim olyan fehérek voltak a poháron, mint előbb neki.

     – Tényleg bíró vagy?

     – A munkám az, hogy bíró legyek, az élet pedig rászorított arra, hogy a nap minden pillanatában bírói döntéseket hozzak. Döntenem kellett, hogy felszedjelek-e? Döntenem kellett, hogy a néni két almáját megvegyem-e? Döntenem kellett, hogy beeresszelek-e?

     Elhallgatott, egy ideig nézett maga elé, és csak vártatva mondta vontatott hangon.

     – És neked is kell döntened, hogy mit kezdesz a két almával, amivel én megváltottam esetleg az almaárus néni pihenését, te pedig most nem tudod, hogy almád van, almám van, vagy almánk lesz?

     Néztem őt, hosszan, és olyan komolyan, ahogy egy férfiember tud csak nézni bölcsessége összes tudatában, mikor abszolúte nem tudja, hogy most hirtelen minek hol a helye, ki kivel van, és ”hol vagyok én mostanában?”

     Sokáig tartott ez a némaság. Új italt töltöttem, ő is kért, neki is töltöttem. Vigyáztam, hogy félre ne cseppenjen, és közben nem néztem rá. Nem mertem ránézni. Már láttam, hogy nagy bakot lőttem, és az ember természetes kíváncsisága a szemet irányítja. A vaknak a szemébe nézünk, úgy sem látja, a siketnek mutogatunk, a bénát oldalról karoljuk át. Csak ne kelljen az ő napi nyomorúságukkal szembesülni, és egy fohászt küldeni az égre – Hála, hogy nem vagyok „ilyen”!

     És most nagyon kellett vigyázni a tekintetemre. Vonzott a karaktere, a szókimondása, értelme, és vonzotta a szememet a törpesége is. Hogy ne vegye észre valahogyan, hogy én ezt látom, csak fel nem fogom és nekem természetes, hogy aki felszedi az almámat, az törpe. Merthogy közelebb van a földhöz. Hát akkor logikus, nem?

     – Azzal ne fáraszd magad, hogy kapkodod, elkapkodod a tekinteted - mondta. Megszoktam születésem óta. Tudod, a törpeség, az két módon jön a világra. Születési, genetikai rendellenességgel, ami mindössze annyit jelent, hogy hiányzik, vagy hibás az a gén, amely a növekedési hormonokat termeli. Hogy ez miért korlátozódik szinte csak a végtagokra, azt nem tudom. A másik féle az, amikor kifejlődik a törpeség. Megszületik az ember fia-lánya, és nevelik. Van, hogy lefelé, van, hogy felfelé. Ha lefelé, akkor adott jövőjének törpesége. Ha felfelé, akkor sok pénzt, időt, fáradságot feccolnak bele, és mégsem megy semmire. Mert agyilag, lelkileg törpének született.

     – Ezt a fajtát nem méregetik úgy, mint te engem most, csak elfogadják alapvetően törpének, és nem állsz szóba vele a piacon, és nem engeded, hogy összeszedje az almádat. Mert hülye. És a szemedben nem törpe. Csak hülye. És nem méregeted sandán, mert egy hülyét könnyebben elviselsz az életedben, mint egy törpét. A hülyével tudsz mit kezdeni. Majd ledarálod, bedarálod, hagyod élni, vagy nem hagyod élni, te vagy az isten. De velem nem tudsz mit kezdeni. És ez látszik az arcodon, amit megpusziltam az előbb. És kapkodod a tekintetedet, mert szeretnél rám nézni, de nem mersz rám nézni. Csak hintázol a lábaidon mikor tanácstalan vagy, keresztbe teszed a kezed, mikor átlátok rajtad, elkapod a tekintetedet, mikor észreveszem, hogy nézed a melleimet. Tiszta balett, amit előadsz.

     – És tudod miért hívtalak be? - váltott támadóvá a hangja - mert kíváncsi voltam, hogy ki vagy? Ki, és kinek, és miért szedi össze az almáját. Aztán mély búgó hangon, nagy átéléssel elnyújtott hangon hozzátette: –Baaaazd meg!

     – Van aztán a legrosszabb fajta, akiket kinevelnek „elitnek”, ott a nagy háttér. Na persze azok is normálisak, csak ők már nevelt normálisak, és ez lesz az etalon. Nos, az etalonok között lesz a legtöbb hülye, agyilag - és lelkileg.

      – Azt kérdezted tőlem, hogy nem zavar-e engem, hogy nem vagyok Barbie baba? Mért? Nem vagyok az? Én sokszor annak érzem magam. Szépnek, jónak, hibátlannak. És akkor jó nekem. Az embereket gyakran megtréfálja az élet, az embertársai, a sors, engem a genetika tréfált meg, valami hormon hiányzott akkor, amikor kellett volna a sütőpor a receptbe, aztán nem volt, és lám, nem lett elég nagy a pite. Pedig minden benne van, csak nem olyan pite, mint többi pite. Mikor megszülettem, olyan voltam, mint a többi, úgy néztem, szoptam anyut, az ujjamat, gőgicséltem, éltem, mint a többi embertársam. Egészen addig, amíg muszáj volt közéjük mennem. Én akkor sem láttam hibát. Ők igen, és elmondták nekem. Durván, kegyetlenül, szív nélkül, mert ugye a gyermektársadalom a legkegyetlenebb - a felnőtt után. Így lett a Barbie babából pár nap alatt kurtaláb, kurta kar, nagyfej, törpe, gnóm, és egyebek. De mondd meg nekem, egy négyéves Zolika honnan tud ilyen szót, hogy: gnóm?  Az anyjától? A dadustól? Lényegtelen már… egy biztos, nem ezzel a szóval született. Ezt tanulta már. Valakitől tanulta.  Attól tanulta, aki engem akkor megbélyegzett, és Zolika meg csak kimondta.

     – Így indult az életem, te pedig azt kérdezed, zavar-e, hogy nem vagyok Barbie baba? Nézz rám, de ne csak úgy átabotában… úgy nézek ki én, mint akit zavar, hogy nem vagyok Barbie baba?

     – Ránéztem, és még egyszer ránéztem, és nem úgy nézett ki, mint akit valami, valaki, vagy akármi zavar. Talán csak az almaárus asszony. Az zavarta. Lépett is rögtön kettőt. Egyet felém, egyet a néni felé. Igazságos ítélet volt. Rögtönítélő, gyors, és igazságos. Most akkor el   kell higgyem, hogy ő egy bíró, vagy csak halandzsázik? Rálátásaiban a dolgokra nyílt, döntéseiben gyors, lehet, hogy igazat mond? És most mit csináljak? Ha igaz, amit mond, megszégyenülve kell elmennem. Ha nem, akkor én szégyenülök meg, mert nem vettem észre, hogy túl lehet járni az eszemen.

     – Nem, nem úgy nézel ki - mondtam zavaromban - és átmentem a lomtárba. Nem sok időt töltöttem ott, bár életemet is szívesen leéltem volna azon tudástárban, ami fel volt halmozva, de visszamentem a múltatat mellőzve kissé, hogy megnyalintsam a jelent.

     Nso-Tsi az ágyon ült, mellette egy mécses égett. A lámpákat kikapcsolta, csak ő látszott Buddha-tartásban, a kicsiny lábain ülve, keresztbe tett karral, és igen merev arccal.

     Feltolult bennem minden gyermekkori élményem, az életem, amit én olyannak látok, amilyen, és mások olyannak látják, ahogyan látják. Nyomorultan éreztem magam. Olyan nyomorultan, hogy ahhoz képest a kicsi izé óriás volt.

     Nyomorult… - ízlelgettem a szót. S aztán váltott az agyam. Nem nyomorult, hanem nyomoronc. Tudom, ezt még anyanyelvünkön is kevesen értik, lefordítani pediglen bármely nyelvre lehetetlen. De ő törpesége ellenére nem volt sem nyomorult, sem nyomoronc.

     – És az iskoláid? – kérdeztem, s ezzel egy nagy hibát követtem el. Megindult az emlékek áradata, a soha ki nem apadó folyó, mely csak akkor lesz egy vádi, ha legeslegfelül elzárják a csapot.

     – Nekem nem voltak iskoláim - mondta a monoton hang a mécses mögül.  Édesanyám és Édesapám teljesen normális emberek voltak. Anyukám lovon dobált lángoló kugli fákat, Apukám légtornászként csak repülni szeretett, mondta is gyakran, ha átrepülök egyszer a cirkusz kupoláján…..

     Én nem éreztem magam sem törpének, sem hátrányos helyzetűnek, mert ez mindössze egy növekedési hormon hiánya okozta megjelenési formája az életnek. A szülők egészségesek, és beüt ez a kicsi hiány. És nem értik. És máshol is beüt ez a pici hiány, és már van két törpe, de még mindig nincsenek heten, és nincs mese, csak a valóság, amiben a szülők teljesen értetlenül állnak az események előtt. És ha két törpe nemz gyermeket, akkor lehet teljesen egészséges gyermekük, és ezt sem érti senki, aztán az idő múltán ez visszaüt, és akkor már genetikai öröklődésnek mondják. Pedig nincs igazuk. Az élet gyönyörű harmonikus folyamatában valami akkor, és ott, amikor kellett, hiányzott.

     – Így születtem én. Két egészséges ember megmagyarázhatatlan tragédiájaként Nekik ez csak sorscsapás volt. Nekem maga az élet.  Akkor és ott ki és miként élt át katasztrófát? És ennek nyomait és következményeit most ki viseli?

     – Amerre jártunk, annyi ember, annyi benyomás, annyi élmény ért engem. Nem írom le ezeket a gyermekkori vándoréveket, Édesanyám és Édesapám szerettek, s nekem ez elég volt. Zolika és a Zolikák sem zavartak már.

     – Beolvadtam a cirkusz világába, az örök vándorlásba, a mindenütt helyünk van, de soha nincs helyünk paradigmájába. És felnőttem, és dolgoztam, és a bohóc mellett már én szedtem össze a labdát, aztán ahogy múltak az évek, és a bohóc kiöregedett - vagy meghalt már nem emlékszem, én lettem a bohóc. Ez a cirkuszi életben maga a karrier csúcsa egy magamfajtának. Már kamasz voltam, amikor észrevettem, hogy a bohócszám előkészülete alatt már egy másik szám is készülődött elő, a repülő labda.  Ennek a számnak a főszeplője ugyan olyan génhibás volt, mint én: törpe. Talán azért, mert törpe volt, szeretett volna mindig repülni, légtornásznak szegődött. A cirkuszi társadalomban mindenki akkor és oda megy, ahová akar. Azt a számot adja elő, amit tud, vagy amihez kedve van. A bíró az igazgató, aki a bevételt és a kiadást igazgatja. De ő továbbá az egész vándorcirkusz atyja is, mert mindenre oda kell figyelnie. Így történt, hogy én már lovon dobáltam a fáklyákat, és fenn a levegőben repült egy törpe. De úgy repült, de úgy repült... Már nem magától, hanem két trapéz között, két ember dobálta őt, mint labdát, a dobó dobta, a fogó elfogta, és a törpe csak repült és repült. Aztán ezt a számot bővítettük, és amíg én alul a lovon a fáklyákat dobáltam, egyszer véletlenül a labda-ember kezébe akadt a fáklya. Nagy taps volt, és minden, én a lovon, a labdás fenn, és égett a kezében a fáklya. Na, ezt aztán begyakoroltuk. Alul egy törpe lovon állva, aki fáklyákat hajigál, és felül még egy törpe, aki amúgy labda, de fáklyákat kapdos el. Ezzel jártuk aztán a keletet, a nyugatot, és megtanultam tanulni, és megtanultam látni, nap, mint nap más országot, más várost ismerni, meglátni, és érezni. Ezért mondhatom én - mivel a nyelv úgy ragadt rám, mint a napsugár a virágra - hogy olyan nyelven beszélek, amilyen nyelven kérdeznek. Nos, ez volt az én iskolám. És a válaszom arra is, hogy tudom-e ezt lovon, és trapézon?             

     – Igen, tudom. És a bírói hivatást is tudom, lovon és trapézon, és a porondon is, bohóc, és bohócok mellett, a fűrészporban. Csak azt nem tudom, hogy téged miként helyezzelek el a világomban a felsorolt lehetőségek közül, egyedül a porondra, vagy hanyatt fekve, kiszolgáltatva, egyenlő a fűrészporral. Mint férjem, a Repülő Labda, a Mini. Aki mini volt, mint én, és repülni akart. Nem azért akart repülni, mert pici volt, és akkor majd többet, nagyobbat lát a világból, hanem azért, mert repülni jó. „Pillanatokra is jó repülni” mondta egy kérész, de nem tudom idézni, mert nem jegyezték fel a nevét azok a senkire és senkikre nem figyelő krónikások - és ekkor nagyon gonoszul sandított felém a pohara pereme felett.

     – Mert ő lett a férjem. Később. Sokkal később. Együtt nőttünk fel a cirkuszban, az utazás alatt a felnőttek tanítottak, ha valahol hosszabb időre nyertünk szerződést, akkor iskolába is jártunk, amiről a director mindig pedánsan bekérte az igazolásokat. Reimsben 1 hónap, Lyonban 2 hónap, Barcelonában 1 hét, Genovában fél év – persze mind az adott ország nyelvén. És mi tanultunk az iskolában, az utcákon nyelveket, és ahogy kamaszodtunk, benyitott hozzánk az élet is a biológia formájában, ahol nem volt bibe meg porzó, egyszikűek, és kétszikűek. Csak mi voltunk, ahol mi egymást szépnek, tökéletesnek, és azonosnak láttuk.

     – A Cirkusz zárt világában nincsenek titkok. Nem lehetnek, mert olyan vékony egy lakókocsi fala, és a vágy és az öröm sóhaját bizony nem fedi el egy könnyű pokróc, ami a szülők, és a gyermekek ágya közé volt felaggatva átabotában.

     – Láttunk, tanultunk, utaztunk, hallottunk, együtt éltünk ezekkel az életpillanatokkal. És mindez természetes volt. És aztán eljött az pillanat is, amikor „megismertük egymást.”. Látod, kis almaprédálóm, ez egy nagyon szép kifejezés az ószövetségből, a vulgáris szavak helyett. És ezután már mi egy pár voltunk. Mert a cirkusz világa ezt a törvényt ismerte csak el igazán. Akik megismerték egymást, azok ismerkedjenek tovább egy életen át, hiszen kifogyhatatlan a kincsestár. És a maradékaink mehetnek bohócnak a fűrészporon, vagy fel a levegőbe, repülő labdának, a pénztárba, jegyszedőnek, ahol tudják hasznosítani magukat. De a bevásárlásokat is nekik kellett intézni, összeírni, vásárolni, fizetni, hazavitetni, és a végén elszámolni a directornak. Aki igen jó ember volt. Kemény, pedáns, szigorú, és jó ember.

     – Gördültünk tovább, a director minden nagyobb városban esküvőt rendezett számunkra,- melyről az igazolásokat szépen irattárába rendezte. Így volt, hogy nekem volt vagy tizen-valahány esküvőm a férjemmel.  Hogy mind érvényes volt-e, tudja fene. Nem is érdekel. Olyan jó volt átmenni a világon, és ennek sok-sok pontján kijelenteni, hogy igen, én szeretnélek megismerni téged. És adj nekem egészséget uram, hogy éljek addig, hogy megismeressen ő is engem. Ennél szebb fohászt azóta sem hallottam.

     – Ennyi mindent adott a director, és annak ellenére, hogy ez mind a közös pénzből ment, még sem vetődött fel senkiben a kérdés, hogy miért ez a sok költség? A director így látta jónak, akkor ez így van jól.

     – Sok mindenünk volt, de időnk, az kevés. A pihenőidőben a vég nélküli gyakorlás, az utazás alatt a tanulás, és a pihenői vagy utazási időben a director soha nem volt velünk. Ő már előre ment, és készítette számunkra a lehetőséget az életre.

     – És megismertük egymást a lakókocsiban, és megismertük egymást a porondon is, ahol én alulról a lóról állva fáklyákat dobáltam fel, ős pedig a trapézon szárnyalása közben ezeket elkapdosta. És nem lehetett tévedni sem a porondon, sem a trapézon, és a lakókocsiban sem, és ott sem, ahol a director készítette számunkra a lehetőséget az életre… Ez volt a záloga annak, hogy láttuk az egész világot.  Hogy éltünk. Örök mozgásra, és egyben életre ítélve.

     – És ahogy az várható volt, teherbe estem. A repülő labda repült tovább, de a helyemre más került, aki a fáklyákat dobálta, és már más labdát óvtam a szívem alatt. Talán azt a labdát, amely majd egyszer repülni fog. Vagy jegyszedő lesz.