A harang Angelusra kondult, felverte a toronyi galambokat, a bol­to­sok sziesztára hajtották az ajtók tábláit, és Póka Károly azon gon­dol­ko­zott, hogy ez most mi volt?

     Ez a hirtelen, lávaszerű kitörés, ez a szokatlan kitárulkozás, ami mö­gött kell valaminek lenni, mert azt már megtanulta ezen rövid idő alatt is, hogy a besenyő az besenyő. De most hogyan tovább?

     – És a másikkal, a nagy szerelemmel mi lett? – kérdezte sután, csak hogy kérdezzen valamit, mert reagálni csak illett valahogy, még ha balogul, akkor is.

     – A másikkal? A nagy szerelmemmel? – kérdezett vissza Gergő bá­csi – azt bion, igen megbüntette az élet, a falu kezével. Mert hogy moz­dulni nem tudott egyedül, a faluból senkinek sem köllött a velem tör­téntek után, ha meg idegen jött véletlenül, azt meg elmarta a falu. So­ha nem bocsájtották meg neki, hogy a mézesbödönbe belenyalt vó­na, de a gancalére már fintorgatta az órát.

     Gergő bácsi előbicegett a pult mögül, kezdte felrakosgatni ő is a könnyű rácsokat, melyek a levegőt beengedik, de kutató kéznek már nem engednek teret. Póka Károly is mozdult, szó nélkül rendezgettek, az Angelus utolsó kondulása kiszaladt még a mezőre, mert az ő hi­va­ta­la volt bejelenteni, hogy az engedély meg van adva egy órányi szussza­nás­ra a nehéz mezei munkában.

     Vajúdott a kérdés, hej, de nagyon vajúdott a bátor harci pilóta nyel­vén, mert kérdezni is akart, meg félt is, hogy elront valamit. Vé­gül, csak úgy félig elfordulva, szinte az öreg fűzfának tette fel fél­han­go­san a kérdést:

     – Szereted még Őt, Gergő bácsi?

     Gergő bácsi nem fordult félre, hanem nyíltan szemébe nézett Póka Ká­rolynak, s arcán a kitárulkozás lázrózsáival csendesen mondta:

     – Tudja, Dabi bácsi, azt, hogy mit érzek igazán, majd egyszer el­mon­dom. De ami a mai napra vonatkozik, az annyi, hogy most inkább szá­nom. Mert lám, én féllábbal is egészséges vagyok, Ő meg két lábon is nyomorék lett.

     Lassan ballagott haza akkor Póka Károly, az zavarta az egész dé­le­lőtt történéseiben, hogy nem látott a kártyák mögé, mert hogy nem min­den cél nélkül volt ez a kitárulkozás, arról meg volt győződve. De ak­kor mi van mögötte?

     – Sebaj – gondolta –, ha valamit meg akar az ember itt tudni, akkor Tóth Erzsókhoz kell fordulni, avagy Perlaky Zsófiához, esetleg nem is kell fordulni, mondják azok maguktól is.

     Ezen megvidámodott a szíve, és mivel tudta, hogy a háromórás ké­sést meg nem ússza szó nélkül, úgy döntött, támadás a legjobb vé­de­ke­zés, ezért szinte hajrázva vágta ki a léckaput, s már onnan harsogta:

     – No, éppen elhúzták az Angelust, hol van hát a húsleves?

     – Az asztalon, kitálalva, félig elhűlve, mert az ilyen tekergő…

     – És a bukta?

     – Az meg a lerbe, ahol szokott, de ezt maga nem tudhatja ugye Pó­ka Károly, mert csak a kocsma meg a…

     – Almkompóttal?

     – Hát persze hogy azzal, és most tettem bele egy kis citromfüvet is, de levittem a pincébe, ott hűvösön van.

     – Látja, milyen kincs maga, Perlaky Zsófia? Színtiszta gyémánt. És ha holnap gondoskodna arról, hogy a derelyevágó csapágyas le­gyen a sok derelyevágástól, az már maga a mennyország lenne itt a föl­dön, a sok katolikus nem is igen vágyna Jézus Urunk országába üd­vö­zül­ni, el­nyamnyognának párszáz évet még itt a derelyés vájdling mel­lett.

     – Maga csak ne pogánykodjon, Póka Károly, mert magát is szereti az isten – csak fel nem foghatom, miért – mert én két jó tulajdonságát nem bírnám összeszámolni, de hát az isten irgalmatosabb, mint én, és…

     – És nem tud kapusztás cvekkedlit csinálni vacsorára – fejezte be a mon­datot Póka Károly.

     – Azt kívánna? – lágyult el Perlaky Zsófia arca. – Csinálok én szí­ve­sen, merthogy én magam is szeretem. De most már tényleg együnk, mert elhűl az étel.

     Csendben ettek, Perlaky Zsófia csak mint madárka, Póka Károly pe­dig a megszokott kisebb fajta lavórkájából, ami egy kétliteres mázas cse­réptál volt, a padláson találta, annyira megtetszett neki, rögtön ki­ne­vez­te „Szent Leveses Tál”-nak, amely ezek után szent és sért­he­tet­len volt mindenki számára. Voltak neki ilyen „szent” tárgyai, né­me­lyik hasz­nos is volt, de a java, az mások számára érthetetlennek tűnő zsib­vá­sár volt, de annyi más furcsasága között ezt már észre sem vet­ték.

     Perlaky Zsófia lecserélte a levesestálat, és csinos porcelán tá­nyér­kán két buktát szervírozott szó nélkül Póka Károlynak.

     Póka Károly levette a csinos porcelán tányérkát a két buktával, un­do­rodva félretolta, és a lerből szó nélkül az asztalra rakta az egész tep­sit, és csak annyit mondott:

     – Nem de ugye?

     Négy buktát evett Póka Károly az ebédre, aztán kettőt csak úgy gyo­morkönnyítőnek – ahogy szokta mondani –, aztán kettőt azért, hogy legyen fészke az almakompótnak a citromfűvel, egyet meg csak rág­csált, mert szeretett beszéd közben majszolgatni.

     – Hallja-e, maga, Perlaky Zsófia! Maga mindent tud, ami itt a fa­lu­ban pletyka, csetre van. Nem tudja véletlenül, hogy ki miatt esett a ko­csi­ja alá a Gergő bácsi? Ki volt az a nagy szerelme?

     – Nem kell ennyire köszönni az ebédet, Póka Károly, azt meg plá­ne nem, hogy reggel óta görnyedek a buktái fölött. Hát persze, szí­ve­sen, máskor is, és most sem tart fel a mosogatásban, ááá, dehogy, szí­ve­sen beszélgetek magával, mert ugye semmi más nem fontos…

     – No, tudja, vagy nem tudja?

     – Persze hogy tudom, hát mit nem tudok én, ha csak azt nem, hogy mi­ért is tűröm itt a portámon meg azt a sörszagú…

     – Ki volt az?

     – Hát ki lett volna? Nem mondták még magának? Hát én!

     Akkor Póka Károly elejtette a rágcsálós buktáját, majd annak utá­na­kapva egy mozdulattal halálba küldte a csinos pocelán tányérkát, és a földön heverő cserepeket nézve, igen buta arcot vágott.

     – Maga, Perlaky Zsófia?

     – Igen, én, Perlaky Zsófia, én voltam. De miért kérdezi?

     – Ma délelőtt Gergő bácsi minden átmenet nélkül elkezdett az éle­té­ről beszélni. Hogy miként hagyta el a lábát, a szerelmét, meg a töb­bi, ezek szerint ismeri az egészet. Csak a miértet nem értem most sem.

     – Akkor hát kezdődik! – mondta Perlaky Zsófia didergős szájjal –, ak­kor hát kezdődik. Pedig néha már azt hittem, talán magát elnézik ne­kem, mert hogy hóbortos is, kelekótya is, idegen is, hogy talán ma­gá­val engednek… mert hogy a gyerekeket is szereti és ideszoktatta…

     – De hát pont a Gergő bácsi volt, aki ide kommendált, még a nagy­szá­jú Tóth Erzsókot is mellőzve – értetlenkedett Póka Károly.

     – Ezek nem felejtenek, nem engednek, értse meg végre! Itt min­den­nek oka van, valami a semmiből csak úgy nem lesz. Gyanús is volt ne­kem ez a kommendálás már akkor, de azt hittem, megváltozott a kor­ral a Gergő szíve. De ezek szerint nem. Hát akkor itt a vége, ennyi volt az álom. Lehet pakolni…

     Póka Károlyt elöntötte a pulykaméreg. Nem tudni, honnan, milyen ősök­től tört fel néha belőle ez az iszonyú düh szinte atavisztikusan, de ha feltört, nem volt tekintettel sem magára, sem a környezetére, akkor csak tombolt, és pusztított maga körül.

     – De a mennydörgős mindenit a világnak, hát énnekem senki ne di­rigáljon, hogy mikor pakoljak, meg mikor ne, se maga, Perlaky Zsó­fia, mert a saját portája elé görgetem ki, buktástól, se ez a sok le­ron­gyo­lódott, földhözragadt muzsik, mert isten engem, rájuk gyújtom a fa­lut! Hát mi a rossebb folyik itt nélkülem?!

     – Hallgasson, hallgasson, Póka Károly!

     – Hogy én hallgassak, mikor olyan epe van bennem, hogy már glé­dá­ban masíroznak visszafelé a bukták a gigámon? Én hallgassak?

     – Igen, kérem, hallgasson meg! Nagyon szépen kérem!

     – Nem hallgatom! Majd én kérdezem, amire kiváncsi vagyok. Te­hát igaz, hogy eljegyzett menyasszonnya volt a Gergő bácsinak?

     – Igaz.

     – Igaz, hogy együtt voltak, mikor a szekér átment rajta?

     – Igaz.

     – Igaz, hogy mikor nyomorék lett, akkor visszamondta az eljegy­zést?

     – Igaz.

     – Hát akkor ez tényleg nem volt szép dolog Perlaky Zsófia.

     – Nem. De nem is erről volt szó. Én nem a nyomoréksága miatt mond­tam vissza a jegyességet, nekem ez csak egy igen jó ürügy volt. Ami­att soha nem hátráltam volna, ezt higgye el nekem maga, Póka Ká­roly.

     – Hát akkor mi miatt? – és mert habozni látta Perlaky Zsófiát, úgy rá­üvöltött, hogy a verebek eszementen menekültek ki az udvar feredős po­rából.

     – Mondja már, az istenfáját, mert embervért iszom, istenuccse, em­ber­vért!!

     – Énnékem nem a Gergő volt a nagy szerelmem.

     – Nem? No nézd csak, milyen csinos Parasztdekameron kerekedik ki itt szittyóalján, a bolhás kutyák, meg a mutrás tehenek között. Hát ki volt az a másik?

     – Ne üvöltözzön, kérem. Én szinte a kastélyba nőttem fel, ha nem jön­nek az oroszok, meg a demokrácia, akkor sem tudom, jobb lett vol­na nekem, vagy sem. A gróf úr anyámat hozzáadta egy Perlaky Gás­pár nevű nincstelen dzsentrihez, aki adta a nevét anyámnak és nekem, az­tán a kelengyével meg sem állt Párizsig. Azóta sem láttuk.

     – S aztán?

     – Aztán felnőttem, és én is szerelmes lettem. Egy Waltz nevű ta­ní­tó jött a kis grófok mellé, és egymásba szédültünk. Nagy szerelem volt, még az az intim dolog is megesett, amiről nem akarok beszélni. A gróf úr megtudta, és… hát csak a lánya voltam, rögtön ki­pen­de­rí­tet­te a birtokról. El is ment búcsú nélkül, azóta sem láttam, de hagyott ne­kem egy maradandó emléket.

     – No, és ez a kicsiny gyermek most hol gőgicsél, kedves Perlaky Zsó­fia?

     – Ne ízetlenkedjen kérem. Egyen inkább buktát! Addig is hallgat. Nem gyereket hagyott Ő nekem, hanem szifiliszt.

     Póka Károly kiköpte a buktát, beledobta a szemétbe, aztán az egész tepsit visszarakta a lerbe, és csak azután szólt:

     – Hát ez azért övön alul jött. Mondja, szó nélkül hallgatom.

     – Titkolni is kellett, meg aztán akkor még nem volt penicillin sem, így hát nagyon elfertőződött. Szétmarta a méhemet, az egész ben­ső­met, ezzel éltem még nyolc évig, aztán jött a megváltó penicillin. Az meg­gyógyított, de gyerekem nem lehetett, és már nem is lehet soha.

     – Mikor a Gergő megkörnyékezett, akkor még nemigen tudtam, mi a baj. Csak mikor már eljegyezett engem. Most akkor ilyen ágyékkal, ilyen meddőségre ítélve, hogyan tovább? Hát ezért jött nekem nagyon ka­póra a Gergő balesete. Én egy életre elestem, de Őt nem tehettem tönk­re.

     – Féllábbal lehet élni. Egy szifilisz marta meddő ronccsal nem. Ennyi az egész. Elmúlt. Maradt a magány, a kiközösítés, mert sem a Ger­gő, sem a falu nem felejtett. Akárki mellém szegődött volna, azt rög­tön elmarták. Azt hittem, hogy talán magának megkegyelmeznek. De nem! Nem felejtenek, mert nem akarnak felejteni. Kívülről talán még mázasak is, de belül kegyetlenül hidegek.

     – Mert az emlékezés a múltjuk – folytatta Perlaky Zsófia erősen fel­indult hangon –, és a múltjuk a gerincük. Nemzeteknél is előfordul ilyen, miért szólnánk akkor ezért egy kis faluban, ahol ez a hatalom? A hatalomnak pedig az a természete örök időktől fogva, hogy nagyon nem tolerálja az új Messiásokat. Mert Nagymagyarország nélkül, meg Nagy­románia nélkül, meg Nagyszerbia nélkül, a történelmi Szláv Biro­dalom nélkül – ezt észre sem véve –, már nem csak féllábúként él­nek, hanem szifiliszesen is…

     – Besenyők – mondta mély meggyőződéssel Póka Károly –, de hát egy kis hidegségért mi sem megyünk a szomszédba, és ha fel­dü­hí­te­nek, én máris igen nagy pofonokat látok lógni szittyóalja egén.

     – Maga ne verekedjen értem Póka Károly, mert maga nekem sen­kim. Magának nincs semmiféle jussa a múlton ítélkezni, azt felül­bí­rál­ni, intézkedni meg pláne nincs joga. Maga itt a senkinél is senkibb, a sem­minél is semmibb. Ezért gondoltam, hogy elnézik. De tévedtem.

     – Na, itt álljon meg az a bizonyos menet! Hogy értsük egymást, én nem magáért veszem fel a kesztyűt Perlaky Zsófia, ha felveszem.

     – Én saját magam miatt kezdek el vívni, ha úgy döntök, mert – áll­ha­tok én jó, avagy rossz ügy mellé – nem az a lényeges, hogy melyik ol­dalon állok, hanem az, hogy én eldöntöttem, hogy harcolok, és azt is én döntöttem el hogy melyik oldalon harcolok. Hát nekem senki ne akar­ja megmondani, hogy mikor harcoljak és mikor ne, azt meg pláne ne akarja irányítani, hogy melyik oldalon vonjak kardot, avagy me­lyi­ken ne! Mert ettől tényleg ideges leszek, és akkor…

     – Tudom, akkor embervért iszik. Már mondta.

     – No, nem de ugye?

     – Nem kell harcolni Póka Károly! Maga is fiatal, menjen tovább. Ve­gyen asszonyt magának, és látom, a gyerekeket is szereti. Éljen em­ber módjára, ne csak mint csahos kóbor eb.

     Póka Károly lassan felállt, megkerülte az asztalt, szinte ván­szor­gott a küszöbig, és ott megpihent. Szeme felsöpörte az előző esti gyer­me­kek által hagyott nyomokat az udvar porában, aztán tétova tekin­tet­tel egy tízezred másodpercig időzött Perlaky Zsófia szifiliszrágta med­dő hasán.

     Megkerülte ismét az asztalt, Perlaky Zsófia mögé állt szorosan, ke­ze­ivel két oldalról lassan a tenyerébe zárta a madárka vállakat, és mert biz­tos volt benne, hogy az arcát nem látják, ebből bátorságot merítve mon­dotta:

     – Nem lehet! Annak az asszonynak is lehet vágya egy gyermekre.

     – Na és, maga fiatal, és erős.

     –Nekem sem lehet gyerekem…

     – És vágya sincsen? – kérdezte Perlaky Zsófia, de most nem tette hozzá, hogy: maga Póka Károly.

     – Ez az iszonyat az egészben – bólintott Póka Károly –, ezzel is úgy jártam, mint a repüléssel. Megmentettem a gépet, de nem re­pül­he­tek vele többé. Megmentettem a szerveimet, de nem szerethetek vele töb­bé. És marad a vágy, a kínzó vágy, az örök ösztöke a semmire.

     Perlaky Zsófia nem szólt, csak várt a folytatásra, teste egyetlen meg­görbült idegszállá csavarodott.

     – A balesetem. Szóval, mikor leraktam azt az átkozott gépet, akkor meg­sérültem… ott is. Igen, ott is. Kimiskároltak, mint egy disznót, és ad­tak helyette egy őrnagyi rangot. Két-három fiúcska, leányka helyett egy arany csillagot. Nekem! Egy aranycsillagot, aki minden éjjel igazi csil­lagok hátán ugráltam bakot! Hű, édes istenem! Csillagos iste­nem…

     – Ne búsongjon, maga Póka Károly. Ne búsongjon. Jönnek ma is a gye­rekek?

     – Igen, remélem, hogy jönnek.

     – Akkor minden a helyére is került, nemde Póka Károly? Én sütöm a palacsintát, maga meg húzza ki az üstöt az udvarra, és főzzön meg vagy harminc cső kukoricát.

     De Póka Károly nem mozdult. Továbbra is finoman, csak érintve Per­laky Zsófia vállát azt gondolta:

     – Vajon mit gondolhatnak most rólunk a gólyák? Látnak egy asszonyt, amint a társa fölé hajol, elindít egy mozdulatot, és a moz­du­la­tot nem fejezi be. Pedig ha befejeznék, ebből lenne fészek, és kis­gó­lyák.

     Elengedte Perlaky Zsófiát, aki felállt, és kiment az udvaron át a nagy­házba.

     Póka Károly egyedül maradt a konyhában, annyi minden kavargott a szívében, a lelkében, nem tudta ezt még mind helyre tenni. Egyet azon­ban már most tudott biztosan. Hogy harcolni is fog, ha kell. Mert mu­száj, mert már nem szaladhat tovább, mert már nincs neki hová, és mi­ért szaladni ezen a világon.

     Aznap éjjel a repülőket, a denevéreket, a baglyokat és az űrhajókat is befogadó titokzatosan sötét égbolt figyelte, ahogy a nagyházban és a kisházban szinte karnyújtásnyira egymás mellett nyugtalankodik a med­dő vágy, és a meddő remény.

     Lassan ballagott a kicsiny tisztelendúr a parókia felé, az a pár vén­asszony, akik itt voltak az első miséjén, már szétszaladtak, és hús­le­ve­sen, meg pároltkáposztán járt az eszük.

     – Hát megvolt ez is – gondolta magában –, lehetett volna szebb is, meg fényesebb is, de hát Te tudod, uram, a szándékaidat. Néhány öreg­asszony, meg a falu bolondja. Anyám kórházban, a püspök úr meg ­orrol.

     Megriadt, amint a parókia előtt vesztegelő autót meglátta. Modern, va­donatúj sportkocsi volt, az ajtajának nekidőlve hanyagul ci­ga­ret­tá­zott egy zselézett hajú ficsúrféle, bár az is lehet, hogy a zselét a cuk­ros­víz helyettesítette ma reggel. Ki tudja ebben az álcázott világban?

     – Ha maga a pap, akkor hárman is várják már – fújta ki a füstöt a zse­lés – aztán üzenem, hogy siessenek, mert sietek.

     Semmit nem értett az egészből, először az ámbitusról nyíló irodába kuk­kantott be, aztán ment hátra a konyha felé, és ott volt hirtelen, de na­gyon hirtelen és váratlanul minden baj és öröm, pokol- és menny­or­szág-járás okozója, Mária.

     Akart volna szólni, de nem tudott. Először a meglepetés, aztán az öröm, utána a riadalom – jaj, miért jött utánam –, igy csak állt, re­ve­ren­dá­jában szinte elveszett a kicsiny tisztelendúr.

     – Rövid leszek – szólt Mária –, én is sietek, neked is kellemetlen le­het, volt már bajunk elég. Mindent csak egyszer mondok el, tehát na­gyon figyelj, mert választ sem kérek semmire.

     – Hogy mennyire szerettelek, arra talán még emlékezel – folytatta Má­ria –, én neked adtam magamat, az érzéseimet, a jövmőmet. Én ve­led akartam leélni az életemet, szeretetet, békét, nyugalmat te­rem­tet­tünk volna, ha te is akarod. De te nem akartad. Jó volt félórára ki­ug­ra­ni a csuhából, aztán kielégülten visszaugrani, lekiismeretfurdalás-he­gyek­kel rohanni a gyóntatószékbe, nyavalyogni bűnbocsánatért, hogy az­tán egy hét múlva kezdődjön az egész elölről.

     – Téged feloldozott a püspököd hétről hétre, azt mondta, javulj meg, és ne ess többé vétségbe, de én nem oldoztalak fel, mert tőlem nem kér­tél bocsánatot, tőlem nem vettél penitenciát. A szentéletű püspököd is elmehet a fenébe, a nagy keresztény lelkének eszébe sem jutott, hogy azt mondta volna: nézd fiam, ha már így esett, így esett, meg­sze­relmesedtél, no kutya vigye, de most menj, és dönts, hogy mit akarsz, és ha döntöttél, akkor csak egyszer gyere vissza feloldásra, vagy ne gyere többé.

     – Igen. Ezt kellet volna mondani az eminenciádnak, de nem volt tö­kös gyerek, mint ahogy te sem voltál az, nem mertél vállalni engem, nem merted vállalni magadat, így aztán az egyházad sem vállalt téged – láttam a hat embert az első miséden –, és az emberek sem vállaltak té­ged.

     – Mert az anyád azt akarta, hogy pap legyél! Mert te is zabigyerek vagy, a fene tudja kitől szedett össze az anyád, aki ezzel a papsággal akar­ta az isten előtt leróni a bűneit, már ha voltak neki egyátalán. Az is lehet, hogy bűntelen volt, mint én, és otthagyták, mint engem, igen, ez is lehet, de akkor meg pont erre emlékezve nem kellett volna neki is susmogni, hogy kerülj engem.

     – Én megértem, hogy nagy volt a prés, innen a püspököd, amon­nan anyád, de hadd tegyem szóvá, hogy a két szoknyás közül én húz­tam fel a szoknyámat, nem ők, és lám, mégis rájuk hallgattál.

     – Ne szólj közbe, mindjárt befejezem! Az anyád a születésednél vál­lalt téged, de engem már nem. A püspököd nem vállalt engem, és mint láthatjuk, tégedet sem. Te nem vállaltál engem, ez is tény. De tény az is, hogy lehet embereket nem vállalni, de a tettek kö­vet­kez­mé­nyét vállani kell, mert sem az emberek, sem a tettek nem holmi rongy­sző­nyegek, amin csak úgy át lehet lépni.

     – A te cselekedeteidnek, íme, itt a következménye – mondta Má­ria, és a falnál lévő lócáról egy kicsiny hordozókosárban alvó cse­cse­mőt emelt fel.

     – Ez a baba eddig csak az enyém volt. Én döntöttem arról, hogy meg­maradjon, mert te elbújdostál a zsoltárjaid mögé a válasz elől, mi­kor kerestelek. Én hordtam ki egyedül, és rossz körülmények között, mert gondoskodni sem voltál hajlandó a leendő gyermeked anyjáról, te szent életű tetű. És én szültem meg egyedül, és egyedül is ma­rad­tam, mert a táviratom felbontatlanul érkezett vissza, már látom, jól el­du­gott a püspököd, verje meg a szeretetlen szívét az isten annak is!

     – Most megtaláltalak, és itt van Szentgyörgyi Csaba, négy kiló hat­van deka, csendes, jó gyerek. A tiéd. A tiéd is, már felerészben. Én ki­hord­tam, megszültem, életet adtam neki, tessék itt van, te meg neveld fel. Ez a másik fele a félórás örömöknek. Ez a tiéd. Anyagi gondja nem lesz, gazdag az egyház. A püspöködnek írtam egy levelet, nagy­já­ból azt, amit neked is elmondtam, csak még elküldtem a fenébe is mel­lesleg.

     – Én még ma elmegyek, el ebből az országból, két óra múlva át­lé­pem a határt. Aztán köd elöttem, köd utánam, mint előtted is voltak kö­dök, meg mögötted is voltak nagy ködök, mikor bajban voltam.

     – A szatyorban van pelenka meg tápszer, nem rendszeres evő, ha éhes, felébred. Az iratai is ott vannak, a te nevedet hordja, te csináltad, ha jól emlékezem. De írhatod az egyház nevére is, engem az sem ér­de­kel. Na, isten veletek – mondta Mária, rápillantott a gyermekre, aztán a kicsiny tisztelendúrra rá sem pillantva kiment a parókiáról.

     Az utcán felüvöltött az erős sportgép motorja, majd gyorsan elhalt. A méhes felől szorgalmas zümmögés hallatszott, a toronyban brúgtak a galambok, és a kicsi mélyen aludt.

     Állt a kicsiny tisztelendúr a hordozó kosár mellett, és nem akart hin­ni a szemének. Egy pillanat alatt tűnt el Mária – egy szót sem tudott ne­ki kinyögni – és most egy pillanat alatt termett eléje a falu bolondja, akit a szentelvíztartó mellett, a nyilvános bűnösök helyén látott a temp­lomban.

     Nézte a vízió-szerű pamutpulóvert a kék kockás pepita nadrággal, a vietnami papucsból kikandikáló nagylábujjat, és teljesen lebénult. Nem tudott mozdulni, elfehéredett, a félelemtől remegni kezdett, lám, egy perc sem kell hozzá, máris kiderült a vétke.

     Lerogyott a lócára a kicsi mellé, és úgy motyogta maga elé:

     – Mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa… – üres szemmel néz­te a kőlapot a járdán, aztán elölről kezdte monoton hangon a latin ti­rádát.

     Egy erős kéz csapott a vállára, és egy harsány hang verte fel apá­ti­á­jából. Ez a hang erős volt, határozott, színe, mint a lágy fagott-be­tét­nek, mely néha a pozan rezességével keveredett, ha valamit hang­sú­lyoz­ni akart.

     – Nem vétek ez, atyám, hanem egy egészséges csecsemő, nézze már, milyen derűsen szuszog. Lehet ebből katona, vagy kondás, mér­nök vagy polgármester, csak adóhivatalnok avagy politikus nem lehet, ah­hoz túl becsületes képe van. Na, gyere Dabi bácsihoz egy kicsit, jö­hetsz nyugodtan, nem vagyok sörszagú, a Perlaky Zsófia ma nagyon ki­abált a kocsma miatt, iderendelt a templomba, azt mondja, legyen már a közönségben egy férfi is. Aztán lám csak, igaza lett, nem is jött el más a faluból.

     A bolond – akinek a neve ezek szerint Dabi bácsi – ölébe vette a ko­sarat, és csiklandozni kezdte a kicsit.

     – Jaj, ne! – rettent meg a kicsiny tisztelendúr – Még megébred!

     – Az a jó, ha megébred – harsogott most pozanosan Dabi bácsi – kell is az új és a tiszta hang ebben a világban, ebben a faluban, és itt a pa­rókián is. Egyszer már vártunk egy gyermeket, úgy kétezer évvel ez­előtt, no, meg is jött, el is ment, de a világ sokat nem javult tőle! Nem de ugye, atyám?

     – Lehet. Minden lehet – suttogta a kicsiny tisztelendúr –, maga ki­cso­da?

     Dabi bácsi felpattant, a kosárkát gyerekestül a hóna alá vágta, és úgy tisztelgett, mint réges-régen a díszszemléken:

     – Én vagyok a Dabi bácsi, alias Póka Károly vadász elfogó pilóta őr­nagy, jelenleg rokkantnyugdíjban tengetem itt az életemet a mu­zsi­kok között, kegyelem-buktán kvártyélyozok Perlaky Zsófia leányúr kis­asszonynál, kinek remek az almakompótja, ám igen ecetes a gyom­ra, de ezen majd segítünk. Beszélek oroszul, angolul, és pár szót la­ti­nul is, még az öreg plébános úr olvastatott velem Tacitust.

     Katonásan kezet nyújtott, de a kézfogásra már nem került sor, mert a mozdulattól megcsúszott a kosárka, és a kicsi majdnem lecsúszott a föld­re. Ketten kaptak utána, a kicsiny tisztelendúr ismét kifehéredett, mint Winnetou, mikor kihirdették a rezervátum-törvényt, Dabi bácsi volt a gyorsabb, ő kapta el a kicsit, aki a mozdulattól felébredt.

     Szürkéskék szeme volt, mint az apjának, böfizett egy egészségeset, az­tán tétován kapdosni kezdett Dabi bácsi bajúsza felé, amit egy ideje már nem katonásra nyírt, hanem olyan tiborcosan engedett nőni lefelé az álla felé.

     – Még kárt teszünk benne – szólt Dabi bácsi –, pedig milyen hely­re le­gényke. Tényleg a tisztelendő úré, ha meg nem sértem a kér­dés­sel?

     De erre a kérdésre soha nem hangzott el a válasz, nem azért, mert hogy nem akaródzott volna válaszoni, avagy a válasz amúgy is nyil­ván­való ténye ezt feleslegessé tette volna, hanem az események per­dü­le­tében veszett el, olyan gyorsan és hirtelen, hogy később már soha nem kellett előhívni, okafogyottsága miatt.

     A kapu felől hangok hallatszottak, és az ámbituson feltűnt Lutykó úr és felesége, mindketten terjedelmes kosárkákkal, és némi zavarral kö­szöngettek a néma falaknak egy-egy dícsértessékkel, amíg meg nem lát­ták a lócán ülőket.

     Dabi bácsi megbökte a papot, aki ismét fehérájulásba akart esni, de er­re felrezzenve lassan felált, hogy köszöntse a parókia első vendégeit.

     Mormogták kölcsönösen a neveket, de látszott, hogy a Lutykó csa­lád sem ilyen orátióra készült, igen meglepte őket Dabi bácsi, aki ölé­ben a gyerekkel derűsen üldögélt, és nézte a fejleményeket, amik egyál­talán nem akartak kifejlődni.

     Lutykónét olyan kiváncsiság fogta el, hogy szinte rosszul lett, a fér­je csak tipródott, mint lúd a jégen, a papocskáról meg már el­mond­tuk a helyzetjelentést.

     A kicsiny tisztelendúr még egy lócát húzott az árnyékba, és úgy ül­tet­te, csak mozdulattal a henteséket, mert szólni, azt még nem bírt.

     – Na, mit szólsz az unokaecsémhez, te hentesember? – vágott a kö­ze­pébe Dabi bácsi –, és felmutatta a kosarat a napfénynek.

     – Mán hogy a Dabi bácsi unokaöccse? – hitetlenkedett a hentes –, hi­szen mi azt hittük, hogy magának még bolhája sincsen!

     – No, hát így tévednek az emberek Lutykó szomszéd, így té­ved­nek. Mert mondd meg, nem láttatok véletlenül egy szép autót, olyan spor­tosat, drágát a parókia előtt?

     – Dehonnem – vágta rá Lutykóné – iszen ipeg ezér is jöttünk – szól­ta el magát Lutykó Gizella, mire a férje értelmesebb lévén, rögtön ja­vítani akart a helyzeten.

     – No, mán beszész bolondokat, má mé ezé jöttünk vóna? Hát nem az­tat beszétük, hogy: no lám, itten a kicsiny tisztelendúr, oszt se ku­tyá­ja, se macskája, oszt tán még éhezik is talán. No - mondom akkó - asszony, né­mi elemózsiát pakujjál, na, itt is van la, pici tepertő, em­meg igen fi­nom ódalas, na, egy koszorú kóbász is idekeveredett va­la­hu­gyan, némi pap­rikát, paradicsomot meg zőtséget meg a Gizi szedett a kertbe. No, hát fogyassza egészséggel, meg ne sértsen, hogy nem fo­gad­ja.

     A papocska köszönve elvette a kosarat, bevitte a konyhába, és na­gyon nem értett semmit. Nem értette, hogy az erős harmincas éveiben le­vő pilóta miért Dabi bácsi, a kétszer olyan idős hentes az miért per te, a fiatal bolond meg bácsi. És milyen tisztelettel beszélnek vele, ez lát­szott az elején, hogy legszívesebben neki köszöntek volna először, nem a házigazdának. Meg aztán kinek van itt unokaöccse? És jaj, is­te­nem, a gyerek!

     Visszaszédelgett az ámbitusra, ahol Dabi bácsi tartotta szóval a hen­teséket. Mesélt, mesélt, hazudott mint a vízfolyás, a hentesék meg it­ták minden szavát, szinte áhítattal.

     – Mert mondom, ha láttátok az autót, na hát pont azzal jött az én cé­da húgom, hogy hűljön rá a bőr. Mert hogy felcsináltatta magát, de a gyereket fölnevelni, azt már nem! Mert hogy nekem van szép nyug­dí­jam – mondta – aztán abból futja – mondta –, ő meg elmegy valami kül­földi szerződéssel világgá. Hát menjen is, ide nem kell nekem, csak ez a gyermek, ezt már nem adom.

     – De hát méé nem magáhó vitték akkó, méé ide a parókiára? – fir­tat­ta Gizi asszony –, és Dabi bácsiból máris dőlt a szó.

     – Gondolkozz Gizella! Gondolkozz, hát hova vitte volna, ha azt sem tudja, hol lakom? Mi?

     – Hát ipeg érdeklődhetett vóna a faluba, nem de ugye?

     – Egy fenét – torkolta le Dabi bácsi –, hát van valaki ebben a sár­fé­szek­ben, aki engem kiadott volna idegeneknek, első szóra?

     – No nem! – kapta fel a fejét Lutykó úr –, olyat mi sosem tennénk. No, még hogy egy idegennek –, és csak a feltételezéstől is meg­bor­zon­gott.

     – Na, éppen ezért jött ide, merthogy hivatal vasárnap nincsen, csak a pap van nyitva, ezt még az én tyúkeszű testvérem is tudta. Lehet per­sze az is, hogy úgy van, ahogy te mondod Gizi, hogy érdeklődött, de az­tán úgy járt, ahogy az urad mondja, hogy nem adtatok ki.

     Szemmel láthatóan jól esett ez a mondat a henteséknek, mert ez­ál­tal már hogy ők is meg voltak említve, így belekerültek a tör­té­né­sek­be, már nem is kivülállóak, de szinte teljesen bennfentesek lettek az ügy­ben.

     Lutykó szomszéd is bizalmasabbra vette a hangot, és a papot szinte fi­gyelmen kívül hagyva csevegett Dabi bácsival.

     Aztán hogyan híjják a picinyt? – kérdezte, s bár erről Dabi bá­csi­nak semmi elképzelése nem volt, azért nem akadt fenn a monda­ni­va­ló­jában.

     – Na, ez a másik, hogy ez a rongylelkű húgom még ezt sem mond­ta meg, úgy elszaladt, a papírokat meg a kicsiny tisztelendúrnak adta, az­tán éppen erről beszélgettünk, mikor ti jöttetek – nem de ugye? – kér­dezte a papot, aki csak rebegett mindenfélét, hazudni nem akart, hát csak makogott, mint nyúl a káposztásban.

     – No, mondja már a nevet tisztelendő atyaságod – harsogott Dabi bá­csi, és a papocska halkan rebegte, hogy: Csaba. Igen, úgy hívják, hogy Csaba.

     – Gyönyörű név – bólogatott Dabi bácsi elégedetten, de Gizi asszony nem hagyta abba az érdeklődést. Ha már egyszer benne ven az események sodrában, ugye…

     – De milyen Csaba, mert hogy máá úgy értem, az apja után? – fir­tat­ta, amitől a pap ismét elfehéredett, Dabi bácsit meg elöntötte az epe.

     – Ide figyelj Lutykó szomszéd, én nem azért mondom, de néha szá­jon verdeshetnéd az asszonyodat, hogy okosodjon. Hát miféle Csa­ba lehet te ostoba némber, ha egyszer az én unokaöcsém? Hát miféle?!

     Gizi asszony megrettent egy picit Dabi bácsi ordítozásától, és félve re­begte, hogy ő azt csak úgy kérdezte –, mert ugye lehet akár Szabó, vagy Goldberger, avagy Kovács is, ugyebár?

     – De nem az! – üvöltött rá Dabi bácsi –, nem az, mert az én vérem, még ha céda is az anyja, az én vérem!

     Hirtelen lehiggadt, ünnepélyesen felemelte a kosarat, és a hentesék és a pap felé mutatva a kicsit, ünnepélyesen mondta:

     – Bemutatom nektek Póka Csaba urat, leendő katonát, fő­szol­ga­bí­rót, orvost, ügyvédet, papot is esetleg, avagy hentest, ha felfogadod majd akkor tanoncnak, Lutykó szomszéd – fejezte be, és ettől a be­fe­je­zés­től igen megmelegedett a hentes szíve tája.

     – Nagy tisztesség ez az én házamra nézve, Dabi bácsi – hajolt meg a hentes –, de meg olyan erősnek is nézem, a bikaborjút is megfogja a szar­vánál, mint Kinizsi Pál, nem de ugye, asszony?

     – De még, hogy bizony – ragyogott a hentesné is –, és senki nem ja­vította ki az irodalmi bakit, az Arany János meg nyugodjon békében.

     – És a Zsófia, az mit szól ehhez? – érdeklődött tovább a hentesné.

     – A Perlaky Zsófia még nem tud semmit, de majd megtudja – jött za­varba Dabi bácsi –, csak ti még ne szóljatok, majd én. Megígéritek?

     Mindent megígértek, hiszen nagy tisztesség esett rajtuk, lesz mit me­sélni a faluban, jaj de sok szó el fog folyni még az este. Sze­de­lőz­köd­tek is, és köszöngetve elballagtak. A pap kikísérte őket.

     A papocska teljesen összezavarodott. Támolyogva ment vissza a bo­londhoz, leroskadt mellé, és úgy nyöszörgött.

     – Tudja, köszönöm, amit értem tett, de ezt hogyan gondolta? Én baj­ban vagyok, ezt már tudja. De azt sem tudom, ki maga, honnan csöp­pent ide, kik ezek a hentesék, akiknél már állást intézett a kéthó­na­pos fiamnak. Mondom, nagyon köszönöm, de mi ez az egész?

     – Carissime fráter – váltott át latinra Dabi bácsi, és így is folytatta. Az én életemet majd elmondom egyszer, most csak annyit, katona vol­tam, lezuhant a repülőgépem, nyomorék lettem, gyerekem nem lehet. Anya­giakban nem szűkölködöm, van mit a perselybe rakni.

     – Meg, tudod – váltott minden átmenet nélkül tegezésre és ismét ma­gyarra Dabi bácsi –, te igen nagy bajban vagy, ahogy elnézem. Ezek a besenyők, ha megtudják az igazat, még ma este kiseprűznek a fa­lu­ból, de nem azért, mert gyereked van pap létedre, hanem azért, mert nem vállaltad.

     – Él itt egy asszony – folytatta Dabi bácsi –, arról úgy tudja a falu, hogy nem vállalta a szerelmét, mert az elvesztette a fél lábát. Azóta po­kol az élete. De nézd a hentest, ez felcsinálta a sáregresi te­he­nes­lányt, de mivel a gyereket a nevére vette, és azóta is támogatja, még di­csérik is, hogy milyen rendes ember, a Gizi, a felesége meg igen emelt fejjel jár, mert emígyen is bebizonyosodott, hogy milyen bika ura van neki. Hát ilyenek ezek a besenyők. Nekem kedvesek, egy­sze­rű­ek, és mégis rettentően bonyolultak néha.

     – Magának van felesége? – kérdezte a kicsiny tisztelendúr, észre sem véve, hogy máris belekerült a darálóba, mert lám csak, őt tegezi ez a bolond, ő meg magázza a bolondot.

     – Nincs – felelte Dabi bácsi.

     – Hát akkor hogyan akarja elvinni a kicsit és hova?

     – A Perlaky Zsófiánál lakom albérletben, ott elfér, és a leány­úr­kis­asszony egyéb okokból még örülni is fog neki.

     – De ha nincsenek összeházasodva, akkor hogyan… – tétovázott a pap, de erre Dabi bácsi ismét begerjedt.

     – Nézd, fiam, énvelem ne szórakozz, és ne tarts nekem erkölcstan órát. Mert az Istenfáját – itt már üvöltött –, nem én huzigáltam annak a csit­rinek a bugyiját, kiszökve éjjelente a szemináriumból, hanem te. És nem nekem van felneveletlen fattyúm, hanem neked! Ne okoskodj ve­lem, padre, mondom, ne okoskodj, carissime fráter, mert megjárod. Az is­ten akárhová tegye a hülye eszedet! Csak a gyerek ne lenne itt, már itt is hagytalak volna a francba!

     Nagyot fújt, jól esett neki az ordibálás, egészen lehiggadt.

     – Figyelj rám, padre! A gyereket elviszem, mert mindjárt ennie kell, kolbászt meg nem ehet. Ha kell, elveszem feleségül a Perlaky Zsó­fiát, ami azért nem kis áldozat, de megteszem. Cserébe azt kérem, gye­re el velem a városba, hadd vegyem a gyereket a nevemre. Hadd le­gyen ő Póka Csaba.

     – Miért fontos ez magának?