Angyalszárnyak suhogása

            Pár nappal ezelőtt hátat fordítottam a világnak. Ha azt mondom, hogy a világnak, akkor az azt jelenti, mindennek a hátamat mutattam, ami benne foglaltatik vagy foglalatoskodik. Nem érdekeltek már az események, az okok, az okozatok, sem a fogalmak közötti összefüggések. S természetesen az embereknek is hátat fordítottam. Az arcuknak és az arctalanságuknak. Az álmaiknak, a vágyaiknak, a kudarcaiknak és a sikereiknek. A színes egyéniségüknek és a szürkeségüknek.

 Van egy-két ember, aki hiteles számomra annyira, hogy még hátat fordítva nekik is, ennek ellenére meghallom, amit mondanak a hátam mögött. Nos ők beszélgettek egymás között, hogy én már megint csúsztatok, mert nem pár napja fordítottam hátat a világnak, hanem már harminchat évvel ezelőtt.  Nem válaszoltam nekik, nem javítottam ki őket. Minek? Hogyan mondjam el nekik, hogy hiába való a precizitás, olyan mindegy, hogy pár napja, avagy harminchat éve. Egyre megy. A némaságban nem csak csend születik, hanem időtlenség is. Akkor meg minek okoskodnak?

Pár nappal ezelőtt visszafordultam a világ felé. Nem visszatértem, nem azonosultam vele, nem érdeklődtem, semmiféle vágy vagy kíváncsiság nem volt bennem.  Csak visszafordultam. Meg voltam győződve arról, hogy semmi és senki nem változott lényegét tekintve ezalatt a pár nap alatt - bocsánat, harminchat év alatt -, de nem volt igazam.  És én nagyon nem szeretem, ha nincsen igazam, ha nem jönnek be az álmaim, nem valósulnak meg az én látásaim.

Tulajdonképpen, ha pontos szeretnék lenni, nem unalomból fordultam vissza, de nem is azért, mintha valaki hívott vagy inspirált volna. Más volt az én indokom a visszafordulásra, nagyon is nyomós indokom. Elfogyott a visszafordulásomat kiváltó undor bennem. Illetve nem is elfogyott, inkább kifakult lelkemből, mint szép fehér ingből a kimoshatatlan baracklé a sok mosás folyamán. Arra gondoltam, visszafordulok, és az elfordulásomhoz ismét feltöltődök pár évre az arctalanságukból, a kudarcaikból, a színtelen egyszínűségükből. De mint említettem, nem így történt.

        Az történt, hogy amint visszafordultam, csak hátakat láttam. Rengeteg hátat. Ezreket, százezreket, millió hátat. Délceget, erőset. Hamvas nőit, pihéset. Kicsi véznát, gyermekest. Hajlott hátat, öreget. Nyomorékot, púposat. Elhízottat, húsosat. Kemény hátat, gerincest. Ferde hátat, girheset.

Ezt láttam, kérem. Nem volt két egyforma hát a sok-sok millió hátból. Érdekes, hogy amíg szemben voltak velem réges-régen még az idők kezdetén, szemből mind egyformának látszottak. Most meg itt a csoda, ami történik velem a nagy visszafordulásomban. Mert csak csupasz hátakat láttam. És a csupasz hátakon olyan varázslatot, amelynek csudálása elnyomta bennem a feltörekvő kérdést, hogy miért fordít nekem mindenki hátat?

Ahogy vizslatom ottan a hátak millióit, lassan észrevettem a hátakon a változást. Apró, nagyon apró változás volt ez, sokáig kellett nézni és nagy kitartással. Időm volt, hát ezért vehettem észre. Szóval a hátakon, ott ahol a lapockacsont van, apró dudorok nőttek, lassan, nagyon lassan. Ahogy öregedtek a nekem hátat fordító hátak, a növekedés egyre gyorsult, a dudor mind nagyobb lett, és egyszer csak akkora lett, hogy szinte eltakarta az egész hátat.

S ekkor egy villanás alatt szinte szétrobbant a burok, és abból két hatalmas szárny pattant ki, melyeket a hát gazdája azonnal elkezdett suhogtatni, próbálgatni, majd egy szemvillanás alatt eltűnt a messze levegőégbe. Mint mondtam, a folyamat nagyon lassú volt, és csak a végkifejlet volt villanatnyi idő, ezért én gyakorlatilag csak hátakat láttam és növekvő dudorokat. Szárnyakat szinte soha.

   De mindvégig hallottam a hangot, az útra készülők szárnyainak suhogását. Angyalszárnyak suhogása volt ez, nem lehetett másképpen. De jó lenne, ha nekem is lenne szárnyam, suhant át az agyamon, és a dudoros hátak válaszoltak:

- Ha akarod, neked is nő szárnyad. Miért nem akarsz magadnak szárnyat?

- Hogyan is akarhatnék szárnyat - válaszoltam szerényen -, hiszen nem is látom a hátam.

- Az nem baj! - mondták a hátak. Nem attól nő szárnyad, hogy te látod a hátad, hanem attól, hogy engeded, hogy más lássa a hátadon a szárnyat.

-   Lehet - mondtam rezignáltan, és tovább bámultam a csodát.

Valamiféle periodikusságot is észrevettem aztán. Nagyjából mindig annyian voltak. Ha eltűnt a messzeségben egy hát, megjelent szinte azonnal egy gyermekhát.

- Régen megy ez már így? - kérdeztem halkan.

Mindenki nevetett rajtam. Gyermek, férfi és nő, dalia és öreg, délceg és nyomorék.

- Hát tudod, mi sem tudjuk igazán, mióta megy ez így, de egy biztos: nem pár napja, és nem harminchat éve. Tudod, eddig is így volt ez, nincs itt semmi változás. Csak te nem vetted észre, egyedül csak te. Mert elfordultál. Pár napja, vagy pontosan harminchat éve? Lényegtelen. Mert az életben nem csak disszonancia születik, hanem időtlenség is.

És nagyon nevettek együtt és tovább. Bántott ez a derű, ezért kérdeztem csak tovább, különben már elemi erővel hajtott a vágy, hogy újra elforduljak.

- És akik így eltűnnek hirtelen, azok hova mennek?

- Nem mennek sehová - válaszolták. Csak egy számunkra még láthatatlan messzeségben lévő helyen gyülekeznek, várnak bennünket, és közben erősítik a szárnyaikat. Aztán ha mindenki megérkezett, akkor hatalmas csapatba verődünk, és elindulunk a végső utunkra, a végső cél felé.

- És hol van az a végső cél, milyen irányba indultok majd el?

És akkor azok, akik ott voltak, és azok, akik még nem jöttek meg, együtt mondták nekem a választ azokkal, akik már régebben elmentek. A válasz csak egyetlen szó volt: feléd.

Budakeszi, 2008. 05. 28.

PLT’