Tartalom

A békegalamb

Álomtalan alvás után fekszem az ágyamban. Fizikailag és lelkileg is pihent, nyugodt vagyok. Körülvesz szobám melege, „a falakról az ősök képe bámul”, s hangja van a csendnek. Érzem, hogy újra el fogok szenderedni, ezért elhatározom, hogy álmomban repülni fogok. Mint egy galamb. Mivel béke van bennem, ezért úgy, mint egy békegalamb….

    Kiröppenve az udvarra először a szomszéd ház padlásán lakó galambokat keresem fel. A lejtős tetőn kiváltották a cserepeket egy kis párkánnyal, ahonnan a padlásra lehet berepülni. Két nagy kör után landolok a párkányon, és már ott is vagyok a sok testvérem között. Én gondolom úgy, hogy testvéreim, ők biztosan nem, mert rögtön a búvónyíláshoz tömörülnek, és addig tipegnek-topognak, amíg szinte hermetikusan elzárják a bejáratot. Mindegyik szorosan a párja mellett fuvalkodik, a sok párból pedig összeszokott galambraj brúkol felém, szinte ellenem.

            Billegek és topogok köszönésként, és félve mondom nekik:

            - Szabad hozzátok bejönni, testvéreim?

            - Az attól függ, ki vagy te? – és még szorosabban tömörülnek.

      - Én csak egy magányos galamb vagyok.

      - Akkor te nem vagy jó galamb. A tisztességes, családszerető galamboknak párjuk van. Hűséges párjuk.

      - De én azért vagyok magányos, mert békegalamb vagyok.

      - Olyan galambot mi nem ismerünk.

      - A békegalamb az a galamb, amelyik hirdeti és jelképezi a békét.

      - Ott is ahol béke van?

      - Nem, ott nem. Ott nincs rá szükség.

      - Közöttünk béke van. Tehát nincs rád szükség.

Akartam volna még beszélni és kérdezni, de megindultak egyszerre, és menekülőre fogtam a dolgot. Elrepültem a házam felett, el a buszmegálló mellett, a templom terére. Ott mindig sok galamb ül a lámpaoszlopok tetején, na nem olyan puccosok, mint a háziak, ezek egyszerű balkáni gerlék, csak nemrégen jöttek erre a vidékre, talán százötven éve. Annak ellenére már nagyon itthon érzik magukat, leszállnak a padokra, a járdára és csipegetnek. Vadgalambnak is mondják őket, de csak velem szemben vadak, ahogy közéjük próbálok szállni. Nem engednek.

     Csapatban repülnek rám, körbefognak, repül a sok toll, nagy a kavarodás.

     - El innen, el innen, ez a mi területünk, itt minden morzsa a miénk, és ki vagy te egyáltalán?

     - Én békegalamb vagyok

     - Az milyen galamb? – hitetlenkednek.

     - Az olyan, amely a békét hirdeti és jelképezi.

     - Hol? És kinek?

     - Az emberek között. Az embereknek.

     - A héják és a vércsék között nem?

     - Nem, ott nem.

     - És a karvalyok és szürkevarjak között?

     - Nem, ott sem.

   - Akkor te a számunkra rossz békegalamb vagy. Haszontalan vagy, és morzsatolvaj is talán. Lehet, csak a morzsa miatt hazudozol nekünk. Hess!

Ők is rám repülnek, ismét menekülök. Nem megy még a repülés olyan pazarul, mint nekik, ezért egy padon ülő öreg bácsi mellé röppenek, igen közel hozzá, oda nem mernek követni a gerlék. Néz az öreg moccanatlan arccal, szeme is élettelen, csak mered rám szúrósan. Zavaromban mentegetőzöm: 

      - Én békés galamb vagyok.

      - Azt látom.

      - De békegalamb szeretnék lenni.

      - Az szép. Plakáton láttam már olyanokat. Olajág volt a csőrükben.

      - Csak plakátokon élnek?

      - Azt hiszem, csak ott. És még talán a vágyakban.

      - Milyen vágyakban?

      - A félelem szülte vágyakban.

      - Szórsz nekem morzsát?

      - Szórnék, de nincs kezem - és mutatja, két csonka csuklóját.

      Felrepülök a temlomtorony párkányára, éhes vagyok. Eddig azt hittem, a békegalambok csak jó és szép szóval élnek. Lám, ez sem igaz. A torony alján lakik egy vércsecsalád, a reggeli maradékai fölött gubbasztanak a szülők és három fióka. Okulva a már tapasztaltakon, igen alázatosra veszem a hangomat.

        - A galambok azt mondták, hogy csak akkor leszek jó békegalamb, ha a héják és a vércsék között is az tudok lenni.

       - A héjákról nem sokat tudunk - áll fel a családfő. - Lehet, hogy ott kellene egy kis békegalambság, de itt biztosan  nincs rá szükség. Mi békében élünk.

        - A galambok ezt másképpen tudják – jegyzem meg szerényen.

       - Ja, a galambok! Örökké siránkozó, egyszerű magevő népek, mit tudnak arról, milyen nehéz a vércsekenyér. Mert a mag, a búza mindenütt ott van, nem gurul el, nem szalad el, nem búvik hozzáférhetetlen sűrű bozótba, de mi mennyit imádkozunk, hogy meglegyen a mindennapi verebünk. Ha pedig Hálaadásra, az Fennvaló dícséretére megkívánunk egy kövérebb galambot, hogy azt békés családi körben, szeretteink körében fogyasszuk el, lám, rögtön gyilkost kiáltanak, és békegalambot küldenek ránk.

        - Biztosan igazatok van nektek is, de akkor én hol hirdessem a békét?

A családfő tanácstalanul néz rám, aztán az asszonyra, de az is csak pislog okos szó nélkül. Nagy sokára az öreg vércse szól tétován.

        - Feljebb lakik egy igen öreg bagoly. Mi nem tartunk vele szoros kapcsolatot, ő éjjel él, mi nappal. Ő nem eszik vércsefiókát, mi pedig úgysem bírnánk el vele. Közöttünk tehát béke van, ide sem kell a te nagy küldetésed. De egy próbát megér, kérdezd meg őt magát. De vigyázz, nappal rosszul lát, nehogy két pax között elkapjon tévedésből, mert akkor már csak a bagolyból hirdethetnéd a békét.

Nehéz repülni a gerendák között, néha teljesen függőlegesen verdesek, úgy, mint egy helikopter. A bagoly is nemrégen érkezhetett éjjeli útjáról, még ébren van, és elégedetten köpködi ki a zsákmány emészthetetlen részét a poros deszkákra.

         - Bocsánatot kérek az alkalmatlankodásért, de a vércsék tanácsolták, hogy kérdezzelek meg téged a békéről, mert te meg a vércsék békében éltek. Én pedig békegalamb szeretnék lenni, de nem tudom hogyan és miképpen, s lassan-lassan összezavarodok.

         - So, so - tekergette fejét a bagoly-, nem béke ez, hanem csak elnézés és tolerancia barátom. Mert mikor én alszom, akkor ők visítoznak, nem tapintatos népség. Mikor ők alszanak, én mindig csendben vadászom. Látod, én vagyok békés és toleráns.

          - Ha te ilyen békés  vagy, miért nem  vagy te békebagoly?

         -  Igazán nem is tudom – pislog az egerek réme -, engem az emberek másképpen neveztek el, azt mondják rólam, én vagyok a halálmadár.

         - Olyan nincs is.

         - Miért? Békegalamb van?

       - Teljesen összezavarsz, bölcs bagoly! Hát persze hogy van békegalamb, nézd, itt topogok előtted. Látsz, beszélsz velem, tehát vagyok.

        - Vagyok, vagyok, mondod te! –  toppant mérgelődve. - De miként vagy? Mert békegalambként csak akkor vagy, ha a békét nem csak hirdeted, szimbolizálod, hanem meg is teremted. Te pedig nem teremtesz békét, csak keresed. És az nem ugyanaz. Ezért nem vagy te békegalamb. Meg különben is, nincs is olajág a csőrödben.

         - Honnan tudsz te az olajágról?

         - Láttam egy plakáton.

         - Hoppá! Erről a plakátról már mesélt az öreg ember is. Milyen volt az a plakát tulajdonképpen?

    -Nagyon nem tudtam megfigyelni, mert alkonyatkor láttam csak meg, mikor én még rosszul látok, ezért majdnem nekirepültem. De arra emlékszem, hogy nagy volt, és a háromnegyedén egy fekete-fehér táj volt egerek nélkül, csak emberek feküdtek egymással szemben a gödrökben és a sárban, és közöttük ilyen hosszú csövek voltak, melyekből valami vörös jött ki. És a fekvő emberek mögött voltak még síró emlős emberek is - ezt tisztán láttam, mert rosszul voltak öltözve -, az emlős emberek mögött pedig kicsiny síró emberek, akiknek olyan volt az arcuk, mint a kis egéré, mikor föléjük szállok az éji órán. És a kép felső negyedében volt odahelyezve az a békegalamb olajággal, és nagyon fehér volt a galamb, és erős zöld az olajág.

          - Szép lehetett, de miért nem csak engem raktak a képre, miért kellett alá az a sok szomorúság is?

        - Nem tudom. Talán te csak akkor létezel, ha baj és szomorúság van az emberek között. Ez velem is így van. Mivel éjjel élek, nem is beszélnek rólam. Ha pedig valaki meghal, akkor azt mondják, hess madár! És rám fogják a szomorúságukat. Pedig én - mint említettem - igen békés madár vagyok, mert béke van bennem.

          - A halál békéje?

         - Azt gondolom, ha létezik egyátalán igazi béke, az csak a halálban érhető el. De az emberek élni akarnak mindenáron - még békétlenség árán is -, ezért aztán élnek zavaros békétlenségükben, és kitalálják a békegalambot. És a békegalamb képe alatt ölik tovább egymást. Ekkor jössz te, az általuk kitalált madár, és figyelmezteted őket a békevágyukra.

           - És ez baj?

      - Nem baj, csak nem praktikus. Mivel ők találtak ki téged, szavad is csak akkor lehet, ha már elegük van a saját békétlenségükből.

           -  Köszönöm a beszélgetést, öreg barátom – köszöntem szépen a bagolynak, és mivel egy félreérthető mozdulatot tett, mint a nyíl repültem ki a toronyból.

         Üres szívvel repültem haza, fáradtan szálltam le a hálószobám ablakpárkányára. Az ágyon ott feküdt az embermásom, mélyen aludt, feje félrebillent, és mosolygott álmában. Nem tudom mit álmodhatott, talán az én békegalamb életemet, vagy emberénje más vágyait, de nem volt szívem felébreszteni. 

       Akármilyen botcsinálta békegalamb vagyok, ő addig aludhat nyugodtan, amíg én vagyok. Már délfelé járt, a bagoly házában megkondult a nagyharang, és mivel én is éhes voltam, berepültem a konyhába, szárnyammal lesöpörtem az asztalon maradt morzsákat, és jóízűen csipegetni kezdtem.