Ahogy a lepke elrepült, eltűnt Cseppasszony is.

        És ebből az eltűnésből értettem meg igazán, ha a gondolatban nincs szív, nem is érdemes élni neki tovább. Még egyszer végigszaladtam az én könnyen végigszaladható életemen, annak pillanatain, óráin, napjain. A Micin. A kislányon. A ringlón. Cseppasszonyomon. És bizony szégyen, de eszembe jutott az értékeim között az ünnepi hamutartóm is, amelyre az van írva: „Marhahús vadas mártással, kapros zsemlegombóccal”.

        Aztán már csak a semmi csekély számú emlékei maradtak, s azokkal így gyorsan végeztem is. Mit éreztem közben? Ha hitelesen és pontosan szeretnék beszámolni, akkor azt kell mondjam, hogy semmit. Talán… talán... csak annyit, hogy magamévá téve a sok lepkeinformációt egyre csak hűlt és hűlt ki a szívem. És már fizikailag is éreztem, igaza volt a lepkének, én már nem holnapra rakom el magam, hanem örökre.

        Így átérezve az egész hernyó, báb, lepkeéletemet, minden idegsejtemben és lelki valómban nagyon-nagyon lepkének éreztem magam. Nagy, hatalmas és szent dolgot adott nekem ez a féregből lett lény. A tudatom méltóságát. Mit is tehettem volna? Vizet loccsantottam a tűzre, hogy gyors és könnyű halála legyen, aztán sóhajtottam egyet, csak egyet, de nagyon nagyot, olyan végső, igazi mélyet. Aztán felrepültem a falvédőre.

        Ott még adatott egy villanatnyi idő nekem, hogy életemre visszapillanthassak. Kár volt visszapillantani. Csak egy hamutartót láttam, rajta fakuló felirat: „Marhahús vadas mártással, kapros zsemlegombóccal”.

Soroksár, 2008. június 27.