In memoriam Lajkó Vince

Mezítláb

Gyermekkorában is korán kukorékolt a hajnal, az ember embriónak soha nincs későn, csak korán.

Apjuk végigment az ágyak mellett, és mondta már a reggeli imát.

„Atyánk, felajánlom neked egész napi munkámat, minden ügyemet, felajánlom a jót, amit elkövetek, és a rosszat is végtelen irgalmasságodnak Felajánlom szívemet, lelkemet, egész valómat.” Aztán nyíltak a spaletták, a nap éltető ereje belemetszett a csipás gyermekszemekbe, és új nap kezdődött.

Aztán anyjuk jött be, és kérdezte, na, gyerekek, ma ki megy iskolába, ki szeretne tanulni?. Volt, aki aludt tovább, volt, aki jelentkezett, aztán a jelentkezők közül az anya választott egy szerencséset, rámutatott, és ő mehetett tanulni, mert az öt gyermeknek csak egy cipője volt. Mezítláb pedig nem lehet a világ és isten tudományát magunkba hörpölni bűntelen. A többi otthon maradt. És várták, hogy az, aki a tudástól feltöltve hazaér, levegye a cipőt, mert holnap talán ő húzhatja fel. És mehet tanulni.

Akik otthon maradtak mezítláb, azok is tanultak, mert akik már tanultak, és cipőben járhattak, elmondták a tudásukat azoknak, akik még nem jártak cipőben. A nap, a napok pedig elteltek szépen sorjában, van, aki vizet hozott, a másik a kályhában fújta a tüzet, ismét más sepergetett, és arról dúdolt dalt, hogy majd neki is lesz derék férje, aki majd közös gyermekeikre nyitja a napot, és elmondja reggeli imát.

Anyjuk kirakott a mezítlábasoknak egy falat kenyeret, egy csipet sót. Az iskolába menő nem kapott soha ételt. Az úgy is teli szívvel-lélekkel jön haza - mondták - neki nem kell más étel. A tele gyomor elutasítja a lélek szomját, éhségét - mondta az apjuk.

„És így múlt el nap a nappal, hét a héttel, nyáron meleg volt, és télen hideg”

 És egy cipőben nőttek fel, mint a többiek.

Aztán kiröppentek, szerte szét a világban vannak most is cipőben, mezítlábasan, papucsban, zokniban, kinek hogyan adatott az élet. Lényegtelen.

            Az egyik, az olyan emberforma volt. Járt ő is a lábán, amin hol ez, hol az volt, és adódott úgy, hogy semmi sem. Zoknit nem hordott, mint Faludy és Einstein, nem volt rá szüksége, mezítláb is tudott járni, mert a szívét, lelkét, az imáit, a múltját a talpa közepén helyezte el, és ugye, a szeretteinkért mindig talpon kell lenni, menni. Neki soha nem fázott a lába.

Volt egy tavaszi reggelen, hogy más nyitotta a spalettákat, és többen mondták a reggeli imát. A fény az öreg szemébe vágott, a csipát kitörölte a szeme sarkából, és nem hitt látásának látásaiban. A kezébe tettek egy cipőt, és mondták - születésnapod van Papa, Isten éltessen.

Na, de ez a cipő, kérem szépen: Alul vastag marhabőrből a talp, faszegekkel rögzítve, mik az ár lyukába voltak belekalapálva precízen. Az érintetlen drapp színről visszaverődött a napsugár, és a reggeli ima. Ember lábán még nem volt, olyan vadonatúj volt, mint a minden reggel megújuló hite. A felső része finom borjúbőrből készült, piciny lyukacskákkal a szellőzés végett. És két színe is volt neki. Az eleje olyan bordós volt,, mint májusban az érett orgonák, a hátulja meg koromfekete, mint nagypénteken a drapériák. Óh és a fűzője kézzel font fonál, amin még érződött a rokka illata.

– Vegye fel, édespapa - mondták szerettei, - vegye fel.

De ő letette az ágya mellé a remekművet, felugrott, kapcát tekerintett a lábára, hopp, bele a gumicsizmába, és már szaladt is a suszterhoz. Ottan elkönyörgött két rugós kaptafát, azt beletette a cipőkbe, és az ágy mellé tette. Nem akarta, hogy az utak megkarcolják azt a hibátlan, tiszta talpat.

A Napok évekké álltak össze, az imák, és a „hajnalok csendesek” voltak. Minden héten megporolta, fényesítgette a cipót, aztán visszatette az ágy mellé, a feje felőli oldalra.

Már olyan sok év múlott el, mikor egy éjszaka érezte, hogy hívják. És ő engedelmesen rábólintott. Mert ha menni kell, akkor ugye menni kell. Ekkor jutott eszébe, hogy ha menni kell, akkor illő és méltó dolog jeles cipőben elindulnia.

– Majd a mennyei ösvényen karcolódik meg a talpad - mondta a cipőnek, - én, az én talpamat tisztán viszem. És felkelt, lábat mosott, hófehér zoknit húzott a kapca helyett, és felvette a cipőt. És mondta is fennhangosan, Uram, én indulásra készen állok.

Valami nem volt jó. Valami nem. Lépkedett jobbra, előre, hátra, csak kilépett mindig a soha nem használt cipőből. Húzta a fűzőt szorosabbra, akkor is kilépett belőle, így meg nem lehet menni a mennyei ösvényen, hogy a saját cipőnkből kilépünk. Na, ekkor rájött a dolgok nyitjára. És csak nevetett, és nevetett, néha görcsös köhögés rázta, de a nevetését nem tudta elnyomni.

– Van az úgy uram, hogy valakinek szűk a cipő. Ha nagyobbacska veszi a lábára. Aztán olyan is van, hogy kinőjük a cipőt, mert növesztesz minket szüntelen. Ilyen is van. De arra nem gondoltam volna soha, hogy egy cipőbe bele lehet nőni, ki is lehet nőni belőle, és bele is lehet sorvadni. Milyen bonyolultak is tudnak lenni a talpak, ha az ember ott hordja a szívét másokért. Kivette a két kaptafát a cipőből, és azt mormogta, köszönöm, hogy helyettem tartottátok az álmaim vágyát, s talán egyetlen örömömet az életben.

Csendesen felkelt, ismét kapcát húzott magára, beleugrott a gumicsizmába, és éjjel elballagott a suszter házához. Lehelyezte őket az ajtó elé, és azt suttogta nékik: most már más örömének legyetek a kaptafái.

Aztán hazament, lefeküdt, és csendesen, mosollyal az arcán elaludt.

Mezítláb.

Soroksár

2018.01.10. éjjel

PLT’ V.J

lektorálta: BLK