Zsibbadás

Már megszokhattuk, ha Vágvölgyi terjedelmesebb műbe kezd, mellette mindig keletkeznek vadvirágok. Az  Álmodó Isten c. kisregénye mellett írta meg  pihenésképpen a Ha elmennek a gólyák c. nagysikerű kisregényét, az Irgalom Völgye mellett pedig megszülettek az Aranyoskák és a Barangolások.

Az előkészületben lévő Lepketánc kézirata még koránt sincs lezárva, és mellette már olvashattuk a "Legfrissebb novellák" alatt található írásokat. Legutóbb a Szorítást, tegnap pedig az  Angyalszárnyak suhogása c. szösszenetet. Ma hajnalban született meg egy újabb "vadhajtás", a Zsibbadás.

Zsibbadás

          A szer neve pYg-623+xns-9 volt. Színtelen, szagtalan, láthatatlan folyadék, mely utóbbi tulajdonságát abból nyerte, hogy olyan sötétbarna üvegben tárolták, hogy az szinte fekete volt.

Az idő már az estébe hajlott, a vacsorát már régen kiosztották öt óra körül, a betegek csendesen pihegve várják, hogy rájuk nyissák az ajtót, és valaki megkérdezze tőlük: - Hogy vagy, apám? - Hogy vagy, barátom? - Mi van testvérem, meddig szimulálsz még?

Azok járnak jobban, akikhez nem jönnek. Fekszenek, és várják a holnap reggeli vizitet, addig nézik a plafont, és örülnek. Miért is ne örülnének?  Holnap is lesz vizit. Akikhez jönnek, azoknak drámai a helyzetük a látogatási időben. Frissnek, szinte egészségesnek kell látszani a látogatók előtt, hogy ne aggódjanak. Ez a szeretetből indíttatott felkészülés. Aztán aki gyűlöletből készül fel, az még az arcát is pofozgatja már fél órának előtte, hogy pirospozsgásnak, életerősnek tűnjön. Hozzá csak az örökösök járnak látogatni, és nyomják a stoppert, hogy meddig húzza még a vén sátán?

Hozzám nem jön senki. Én voltam a legravaszabb, lehazudtam a csillagokat az égből, hogy nekem minden leletem negatív, a közérzetem jó, sőt pompás, ugyanúgy, mint a fizikumom, ami egyszerűen herkulesi. Csak tegyétek a dolgotokat, ez a sok fontoskodó fehérköpeny előbb-utóbb kifontoskodja magát, és már megyek is haza hozzátok, drágáim, addig egy a dolgotok, hogy tegyétek a dolgotok, és hűtsetek be egy üveg sört, mire hazaérek. Ahogy ismerem őket, már egy rekesz sör is be van jegelve nekem, és az ágy tiszta cihájára tesznek egy-egy szál estikét, mert tudják, szeretem az illatát. Na, egy-két nap, és jön haza a Tata, mondják.

Mosolygok a várakozásukon, miközben a néma, neonfénytől ridegen hófehér folyosókon vánszorgok. Elmegyek a felvételi pult előtt, az ügyeletes kislány rám pillant, és mosolyog.

- Hová ténfereg, Jenő bácsi? Készülődik, készülődik?

 Nézem a fiatalságát, az üde testét, a még soha nem szoptatott melleit, és megmozdul bennem egy mákszemnyi vágy, amit rögtön szétrág a nyomorúság férge. Az automatizmus vágya ez csak, nem a férfié, ezért tart csak egy villanatnyi ideig. Bágyadtan intek, neki nem kell válaszolni, megfordulok, és kezdem a végtelen gyaloglást újra végig a folyosón, egészen hátra a női osztályig és vissza a felvételi pultig, ahonnan aztán a megmoccanó vágy elől visszamenekülök a női osztály ajtajáig.

►●◄

A reggeli viziten történt. Bejött a professzor a szokásos sleppjével, és kezdődött a nagy tanítás, hogy maguk még semmit nem tudnak, de mire olyan idősek lesznek, mint én, akkor még ennyit sem fognak tudni.

- Hogy van, Vágvölgyi bácsi? - kérdezi, én meg csak hümmögök, hát hogyan lehetnék, ha nem gyógyít meg?

- A páciensnek tíz éve zsibbadnak a lábai - akkurátoskodik a professzor -, előbb a bal, aztán a jobb. Nincs érszűkülete, az idegpályák épek, gerincben minden rendben, az agyban minden rendben, nem tudjuk a panasz okát.

- Járni tud? - kérdezi egy medika.

- Már nem nagyon. Pár méter után begörcsölnek az izmok, és leáll.

- Mi lesz vele? - kérdezi egy másik, egy medikus.

- Elélhetne így az idők végezetéig, de sajnos baj van. A vérképe kimutatta, hogy elkezdődött az üszkösödés. Most még nem látszik, de elkezdődött.

- Ha nincs diagnózis, akkor hogyan legyen terápia? - kérdi egy szöszke, vézna medika.

- Nincs terápia! - feleli a professzor, és felém fordul.

- Vágvölgyi bácsi, rossz hírem van. Megindult az üszök a lábában, ezért holnap reggel amputáljuk.

- Melyiket? - kérdezem riadtan, mintha nem lenne mindegy.

- Babonás maga, Jenő bácsi? - érdeklődik a prof.

- Ó, én nagyon! - felelem, és ver a víz rendesen.

- Na, akkor a bal lábacskáját kapjuk le holnap, nehogy azt tudja mondani a műtét utáni napokban, hogy bal lábbal kelt fel.- 

A prof elfordul, én utánaszólok:

- És a másik, azzal mi lesz, professzor úr?

          - Majd arra is sor kerül - fordul vissza -, csak lassan, ne rohanjunk Vágvölgyi bácsi, a gyógyítás lényege az apró lépések elve.

         Nevetve kimegy, utána hömpölyög a slepp, és én fekszem dermedten az ágyamon. A kezdeti trauma után érzem, ahogyan nő bennem az ellenállás. No nem. Nem vagyok én szalámi, hogy daraboljatok. Aztán hogyan lennék láb, később meg lábak nélkül? Ki fog ellátni, az nem érdekes, szeretnek engem otthon. De mekkora teher leszek nekik. És mekkora teher leszek magamnak is.

           Na nem! Aztán úgy hogy is van ez? Idejöttem erre a sárglóbuszra két lábbal, meg minden egyéb eszközzel. Hogyan menjek vissza a teljes leltár nélkül? Mit mondok majd, hol van a lábam, a lábaim? Így is olyan hiányos már a leltár! Rengeteg hajjal születtem, pár szálat viszek vissza. Hol hullt ki? Mikor hullt ki? Miért hullt ki? Már nem tudom. Valamikor rózsás bőröm volt. Most orromból, fülemből lóg a szőrcsomó, a szemem alatt olyan táskák, hogy hajókoffernek is elmenne. Egyenes hátam is volt, és gerincem is. Jaj, ezek is mikor, hová tűntek el? És ezek után még lábatlanul, seggen csússzak az Isten elé. Kezdtem nagyon ideges lenni.

           Az Isten meg majd azt mondja nekem méltó haragjában:

- Te nem tudtál elszámolni azzal, amit kaptál. Ezért - bár nem vonom vissza a szavamat - te is fel fogsz támadni az utolsó napon, de a teljes leltárhiányoddal fogsz feltámadni, sápadtan, görnyedten, kopaszon, ráncosan, és seggen csúszva. Ez az isteni ítéletem.

Így fog majd rajtam ítélni az Isten, gondoltam akkor magamban, hát egy nagy túrót. Sok minden elvesztettem már, a lábaimat nem engedem. Kopaszon, görnyedten, félig vakon és süketen állok majd az Isten elé, de két lábon, az biztos, és nem baj, hogy zsibbad az a két láb, meg üszkösödik, odaát már semmi nem zsibbad, és nem üszkösödik. Akkor roppant nagy elhatározások születtek meg bennem. Egész délelőtt szaladgáltam a kórterem és a recepció között, ahol a telefonapparát volt kihelyezve.

Izzadtam, lihegtem, fujtattam, görcsöt kapott az a rossz láb ezerszer, de végre az Angelusra kezemben volt a megoldás. Van egy barátom. Sokat beszélgettünk mi a méltóságról, a kiszolgáltatottság méltatlanságáról. Nem jó ez így, mondogattuk, és egyetértettünk mindenben. Megígérte nekem, hogyha ilyen helyzetbe kerülnék, akkor segít nekem.

Ő vegyész, és van egy találmánya. Nem hozta nyilvánosságra, mert ő is a fenti félelmektől hajtva hozta létre magának, de ha én kerülök bajba előbb, ígérte, akkor eljön, és segít nekem. S most szóltam neki, és mondta, ül a vonatra, és jön. Szavának is állt, én az üvegajtó mögül néztem, ahogyan az első látogatók között törekszik előre, mikor megnyitották a kapukat. De nem felém jött, hanem elkanyarodott, és a professzor ajtaját verte erősen, ott erősen ordított egy szöszi nővel, aztán azt félrerántva eltűnt a párnás ajtó mögött.

          Én akkor olyan boldog voltam, hogy van barátom. Nem reklamálni ment ő - tudtam én azt -, hanem meggyőződni arról, hogy tényleg bajban vagyok, és ezért méltatlanságba kerülhetek. Hálás voltam neki ezért, és nagy és szent érzés volt ez a hálaérzés. Visszamentem a szobámba, és már tudtam, egyenesben vagyok. Holnap reggel biztosan meglesz a két lábam. Itt, vagy odaát. De meglesz. Mert van egy barátom, aki itt van.

          Kicsiny idő tellett el, és aztán megjött.  Átölelt, és azt mondta:

- Barátom, nem hiába jöttem. Ezek tényleg leszedik a lábadat.

- És ha nem engedem? - kérdeztem.

          - Akkor elevenen rohadsz meg nem sok idő múlva - mosolygott, aztán hozzátette:

- De ne félj, itt vagyok, nem kerülhet erre sor.

          Sokáig ölelgettük egymást, nem is beszélgettünk. Tudtunk mindent mind a ketten.

- El tudsz menni egyedül? - kérdezte csendesen.

- Igen. Nagy erőt érzek magamban - válaszoltam, mire ő átölelt, a kezembe csúsztatta a barna üvegcsét, és azt mondta:

- Két cent az egész. Fenékig, barátom, fenékig, egy hajtásra fel, semmit nem fogsz érezni, nincs íze, nincs szaga, és később sem mutatható ki. Olyan gyorsan lebomlik, miután kifejtette a hatását, hogy amíg meghalsz, már nyoma sem marad.

Megölelt, megcsókolt és elment. Nem fordult vissza, nem integetett, csak a hátát láttam - mint egész életemben csak hátakat láttam -, és eltűnt. Elértem a női osztály ajtajáig, visszafordultam az eligazító pult felé, és mosolyogtam.

Bicegve, görcsös lábbal vánszorogva, ráncos kezemben melengettem az üvegcsét, amelynek címkéjére az volt ákombákolva, hogy pYg-623+xns-9, a tartalma pedig nem más volt, mint maga a méltóság.

 Mikor már elcsendesedett az osztály, a betegek mélyen aludtak, vagy álmatlanul szenvedtek tovább, akkor kimentem az eligazító pult elé, volt ott egy asztalka, és elkezdtem rendbe tenni azon dolgaimat, amiket még rendbe kellett tennem. A kis szöszke is elfeküdt valahol a riasztócsengők táblája alatt, remélvén, hogy piciny pihenését nem zavarja meg egy rászoruló csengőhangja.

           A tiszta lapokból több csoportot emeltem ki.  Ez megy a feleségemnek, mondtam magamban, ez a gyerekeimnek, ez a professzor úrnak, emez meg a rendőrségnek. Azoknak is kell, hogy nyilatkozzam, hogy tiszta elmeállapotban, alkoholtól teljesen mentesen, de végtelen félelemtől űzve szabad akaratomból léptem arra az útra, ahonnan ezeket a sorokat expediálom.

  Már jóval elmúlt éjfél, mikor végeztem utolsó állapotbeli kötelességemmel. Minden piszkozatot széttéptem, apróra szaggatva lehúztam a vécén, nehogy azt mondja valaki, hogy lám, sok a piszkozat, zavart volt az elme! Gondosan borítékoltam, akkurátusan címeztem, aztán nagyot sóhajtva hátradőltem. A gép forog, az alkotó megy aludni, mosolyogtam magamban és magamon.

  Betotyogtam a kórterembe, még sokáig ültem az ágyam szélén, azon polémiáztam, hogy miként rakjam a kicsiny éjjeliszekrényre a borítékokat, hogy a reggeli szökésem felfedezésének rumlijában egy se’ veszhessen el. Végül úgy határoztam, mivel a vizit lesz legelőbb, a professzor levelét rakom felülre. Aztán a rendőrségét, hogy ne molesztáljanak szökésem miatt senkit, aztán a többi magán dolog következett.

Lefeküdtem, néztem a plafont, és nem jutott semmi eszembe. Sem elszámolás, sem búcsúzás - az elhatározás minden erőmet kivette öreg testemből, és elmémből. Mikor virradni kezdett, tudtam, itt az idő. Szájamhoz emeltem a két centest, kiittam egy slukkra, és amíg a számba forgattam, gyorsan letörültem a barátom ujjnyomait az üvegről. Azt elfelejtettük délután. Még egyszer körülnéztem, aztán lenyeltem, és vártam. Semmi nem történt, és én megrémültem. Becsaptak! Ismét becsaptak!!!

          Olyan sebességgel forgott az agyam, hogy képes voltam magamon felül emelkedni, és kívülről látni, ahogy rémüldözök az ágyamon, hogy becsaptak. Érdekes, így kívülről nézve nem volt rémület az arcomon. Békésen feküdtem, nem mosolyogtam, nem berzenkedtem, aludtam. Ennyi volt az egész. Viszont nagyon-nagyon idegen voltam magamnak. Atyavilág! És én ezért aggódtam ennyit?  Szinte nevetve félrefordultam, kissé magasabbra emelkedtem, és vártam a fényt, meg az alagutat, meg a sötét alagút mögött a felbukkanó „újra” fényt, de mondhatom - immár hitelt érdemlően -, nem volt ott semmi, de semmi.

            Aztán bizonytalan ideig teljes sötétség borult rám, érzékelhetetlen, tapinthatatlan sötétség, s mire feleszméltem, egy nagyon furcsa teremben feküdtem az ágyamon. Nem ágy volt igazából, csak érzékeltette valami, hogy az egy ágy. Körülöttem sokan álltak, akiknek nem volt testük - mint ahogyan nekem sem -, mégis úgy éreztem, mintha lenne.

- Hol vagyok? - kérdeztem. - Már odaát?

          A körülöttem lévők kisugárzása egyszerre volt komoly, üdítően derűs, és feloldó.

- Hát az attól függ! - éreztem a választ. Ami neked odaát, az nekünk az „itt van”.

- S ti kik vagytok?

- Mi vagyunk azok, akik segítenek most neked megoldani a gondodat.

- Itt is vannak gondok?

- Itt nincsenek gondok - válaszolták -, mint ahogy a világban, az univerzumban sehol nincsenek gondok.

- Csak az egyéneknek vannak gondjaik - éreztem tovább a gondolatot -, akik nem tudnak ezzel mit kezdeni, és úgy akarnak megfutamodni terheiktől, hogy nem magukkal a sorsukkal akarnak azonosulni, hanem a világgal. Próbálják egy létcikluson keresztül elhitetni magukkal, hogy a világnak is baja van. Így osztják ketté félelem keltette álmaikban a terhet, pedig a teher nem osztódik, nem vész el, csak átadódik vagy átvivődik!

- Hogyan értitek ezt? - kérdeztem. - És mit jelent az, hogy nekem gondom van?

- Hallottál már, barátunk, a világegyetem természetes kiválasztódásának elméletéről?

- Itt van a Darwin? - riadtam meg, mert azt gondoltam, hogy ha ez ide berakta a lábát, akkor biztosan kiszelektál, mint öröklétképtelent.

- Mondd, barátom! - éreztem ismét a kérdést. - De őszintén! Maradt valami érzékelésed abból a világból, ahonnan jöttél?

- Nem értem - válaszoltam.

- Valami, ami a régi testedre utalna, olyanra gondolunk.

- Hát nem is tudom. De mintha valami…na! Igen! Ó, Istenem, te nem ezt ígérted! A kurva életbe! Nekem zsibbad a lábam!

Soroksár, 2008. 05. 29.

PLT’