Szorítás

      Front van. Hideg, avagy meleg. Hogy melyik? Lényegtelen. Mind a kettőtől úgy szorít a szívem. Egyszer így fogok megborulni. Szorít, szorít, aztán már nem szorít. Mikor már nem szorít, akkor nem tudom senkinek elmondani. Nem azért, mert nincs kinek, hanem azért, mert már én nem leszek. De most még el tudom mondani, hogy szorít. És fáj. Hát elmondom. De kinek?

      Bemegyek a kocsmába, mert hová menjek? Könyvtárba?  Ott ismernek. Én vagyok az író úr. Minden érdekli őket, ami nem velem kapcsolatos. Templomba? A kőszenteknek már nem szorít, hát nincs miről társalogni. Marad a kocsma. Volt egy diplomata barátom. Nagy ember. Az! Méltósága, pozíciója van. Nem maga teremtette, adták neki. Ő mondotta nekem nemrégiben. Kétféle dolog van a világon. Van a kocsma, és van a töltelék. - Te vagy a töltelék - mondotta nekem, hozzátéve -, meghazudtolom magam, és most nem leszek diplomata.

       Bazd meg, gondoltam akkor, és hogy igazat adjak neki, elmentem a kocsmába. Mert mit is tehettem volna? Annyira szorított akkor is a szívem. De hogyan mondjam el ezt diplomata körökben? A szorítás nem diplomácia kérdése. Az egy érzés. Nagyon fájó emberi érzés. A diplomáciának ehhez semmi köze. Ezen okok miatt megérkezve, muszájból kikérek egy kisfröccsöt, és nézem, kinek mondhatom el?  Hogy szorít.

       Csak Margitka ül a lócán, a csaposlány már ismét szunyókál a hokedlin. Éjszaka az áruházban takarít. Nappal itt alszik, és nem kíváncsi arra, hogy engem szorít. - Jól van, Jenőke? - kérdezi Margitka, mire vidáman válaszolok. - Nagyon szarul, Margitka. - No, mi a rosseb? - húzza fel a szemöldökét. - Szorít Margitka, nagyon szorít. - Kicsi a cipője, Jenőke, az szorít? Vágja le a körmét, akkor nem szorít! - A szívem szorít, Margitka, az szorít. - Ne bassza meg, Jenőke, az komoly dolog. Oszt vörös, barna, szőke, fekete?- Már mi? - Hát ami miatt szorít. - Hát tudja, Margitka, vörös a Csepel, barna a kenyér, szőkék a mezők, és feketék a kéményseprők. - Volt maga, Jenőke, életében másfél percig normális? - Igen. De nagyon megbántam. Egész életemben ezt a másfél percet tartom eltékozoltnak.

      Megfogja a kezem. - Szép keze van, Jenőke.  - Tudom - mondom neki -, anyukám mondta először nekem. És hozzátette, olyan szép, mint édesapádé volt. - Erős is?- kérdi Margitka. - Erős is - válaszolom neki, és mesélek. Régen az éjszakában kidobó ember voltam. Margitka gátlástalanul röhög: -  Maga! Jenőke, maga! Kidobó ember. A 168 centijével meg az 50  kilójával. Nekem két csöcsöm van, az egyik kisebb. Ha azzal pofon vágom, attól is tepsin viszik ki innen. Még hogy kidobólegény?!

      S mesélem neki, hogy tényleg így volt, és hogy a testem hitvány, de nagyon erős a kezem szorítása. Akinek egyszer megfogtam a karját, az rögtön letérdelt a fájdalomtól. Onnan meg már könnyű volt kivinni a gyepre. - Vén hazudozó - nevet Margitka, és csillog a szeme. - Szeretem magát, Margitka - mondom szintén csillogó szemmel. - Ezt most méér mondja, Jenőke? Én hetvenkilenc éves vagyok, maga ötvennégy. Mi a faszt akar tőlem? - Elmondani, hogy annyira szorít a szívem. - Lássa, mondtam én az elején. Nagy kujon, kurvapecér és kurafi maga, Jenőke. - Nem, Margitka, csak szorít a szívem. Nagyon szorít. - Lássa Jenőke, így baszik rá az, akinek van szíve. Az érzi, hogy szorít.

      - El fogok menni, Margitka, érzem, nagyon érzem, és most ez a szorítás megtámasztja az érzésemet. El fogok menni. - Jó - mondja Margitka -, de előtte rendezze a számláját, és ne úgy menjen el, mint a múltkor. Akkor is én fizettem ki azt a szaros kisfröccsét. -Igen? És miért fizette ki? Nekem itt hitelem van. - Azéé, mert azt mondták magáról, Jenőke, hogy maga szarházi, mert uraskodik itten, mert nagy író, de a kisfröccsét nem fizeti ki. Akkor én tudtam, hogy maga nem zrínyizett akkor, csak máshol járt az esze kereke. És fájt, hogy bántották magát. Szorított a szívem akkor, na azéé fizettem. Nem maga helyett. Magáért!

      Megöleltem, megpusziltam. Biccentettem az alvó csaposlánynak, és kimentem.  A kocsma előtt a vasút... Jött egy személyvonat, láttam ezer embert elsuhanni az ablakok mögött. Jöttek valahonnan. Mentek valahova. Jobbra néztem, aztán balra. Néma volt az utca. Akkor felnéztem az égre. S azt mondtam: - Másom nincs, neked mondom el.  Annyira szorít a szívem! - És akkor a csillagok elhagyták örök helyüket, kavalkádosan sietni kezdtek, és egy pillanat alatt betűbe rendeződve kirajzolták az égre nekem a választ. Milliárdnyi csillagból esszenciálódott az égen az üzenet: Tudjuk!

Soroksár, 2008. 05. 11.

Plt’