I. rész

Ha elmennek a gólyák…

     A pap érkezése előtt hét évvel, 1969-ben, hasonlóan parázsló nyári nap csendjében egy MIG 21-es vadászgép hangszórója üvöltött fel ré­mül­ten:

     – Itt Összetartás Sólyomnak, itt Összetartás Sólyomnak… nem jött ki az orrfutó, leszállási engedély törölve! Ismétlem leszállási engedély tö­rölve. Sólyom jelentkezz! Vége!

     – Itt Sólyom Összetartásnak. Parancsot értettem, futómű-kont­rol­lám­pa ég. A futómű kinn van. Vége!

     – Sólyomnak! Ismétlem az orrfutó nincs kinn, átstartolási pa­ran­csot kap. Startoljon át Sólyom, és próbálja meg ki-behúzni újra! Vége!

     – Itt Sólyom, értettem. Átstartolok, vége.

     A pápai katonai repülőtér betonja fölött mintegy száz méterrel majd négyszáz km-es sebességgel jelent meg a MIG. Az irányító to­rony­ban Forgács alezredes izzadt a tányérsapkája alatt, mereven nézte a libegő gépet. A harci gép orra kissé felemelkedett, a féklapok szinte tel­jesen kiengedve, mint a rongyok lógtak a szárnyakon. Sebesen süllyedt.

     – Most! – üvöltött a mikrofonba az alezredes – most húzd fel Só­lyom a franc egyen már meg, mire vársz?!

     A gép orra most lejjebb hajlott, szinte vízszintesen repült a földtől har­minc méterre, az erősödő hajtómű-hang azt jelezte, hogy a pilóta víz­szintes repülési sebességet akar nyerni. .Már a kifutó utolsó har­ma­dá­nál suhant a gép, amikor hatalmas lángnyelv csapott ki a haj­tó­mű­ből, a gép ebben a pillanatban felvágta az elejét, és poros lángfelhőbe bur­kolva egy szemvillanás alatt eltűnt a keleti horizonton.

     – A kurva életbe – mondta akkor Forgács alezredes katonásan –, ez me­leg volt. Néhány gombot megnyomott az irányítópulton, egy kart le­húzott, egy kis doboz üvegét betörte, és az ott található gombokon be­írta a vészkódot, majd ököllel rávágott egy nagy piros gombára.

     Felüvöltöttek a riadó szirénák, monoton búgással brummogtak a tűz­jelző hangszórók, a legénységi szálláson minden lámpa villogni kez­dett.

     Pilóták rohantak a gépeik felé, katonai tűz- és kárelhárító szer­ko­csi­kat öntött ki az egyik hangár szája, a vezénylő megtelt szolgálaton kí­vüli tisztekkel. Az ezredes az asztal alá dobta a tányérsapkáját, egy­sze­rű pilótasapkát nyomott a fejébe, mely össze volt kötve az irányító pa­nellel. Egy hadnagy a parancstovábbító panel elé ült, társa, egy fő­had­nagy a kárelhárítók mikrofonját vette a kezébe.

     – Riadóhang kikapcsol, parancstovábbítás! – A hadnagy bólintott és elkezdte:

     – Figyelem, itt a Torony. Elsőfokú készenlét minden egységnek. A Só­lyom 1214-nek landolásnál nem jött ki az orrfutója. Sikertelen újra pró­bálkozás után hason való landolásra felkészülni. Érkezés kb. három perc múlva. Figyelem itt a torony…

     A főállásban egy őrnagy a földön lévő gépeket indította gyors pa­ran­csokkal, egymás után, szinte egymásba érve száguldottak végig a va­dászgépek a betonon, gyorsan eltűntek kelet felé, helyet hagyva a le­endő katasztrófának.

     – Alezredes elvtárs – jelentkezett a főhadnagy –, nem tud Sólyom ka­tapultálni?

     Gyilkos pillantást kapott válaszul.

     – Pápa fölött? A városra zuhanjon a gép, istenbarma?!

     Az őrnagy hűvös hangja csillapítólak szólt.

      – Alezredes elvtárs! Annyi kerozinja még van Sólyomnak, hogy a vá­roson kívül vigye a gépet, ott az utolsó cseppekkel felvigye az égbe, ak­kor megvan a kellő magassága is a katapulthoz.

     Az alezredes már lecsillapodott.

     – Kérdezze meg! – utasította a főhadnagyot. Kapcsoló kattant.

     – Itt Összetartás Sólyomnak, Sólyom jelentkezz!

     – Sólyom jelentkezik. Na, mi legyen cimborák ezzel a sebzett ma­dár­ral? Itt Sólyom van beszarva erősen, vége!

     – Sólyomnak Összetartás! Katapultálási parancsot kap a várostól ke­letre. Vigye a gépet a lakott településtől legtávolabb, aztán ugrás. Ér­tette, Sólyom? Vége.

     – Értettem Összetartás, megfutamodunk szépen. Az orrfutó kont­rol­lámpája azt jelzi, kinn van a talicska kereke. Nem ellenőrzik szem­mel még egyszer? Vége.

     – Sólyom, itt az alezredes! Nincs már ideje idejönni, és utána eset­leg megint elmenni. Nem lehet a város fölött eldobni a gépet. Értette, Só­lyom? Vége.

     Döbbent arcok hallgatták a dudorászó választ, mely egy régi nép­dal dallamára hangzott fel:

     – Értem én, értem én, hogy is ne érteném. Ezzel a szar géppel hová is érkeznék? Angyalszárnyon megyek mostan fel az égbe, szent Péter bal­jára egy katapult székbe, la-la-lala, la-la-la-la-lalla… Itt Sólyom, al­ezredes elvtárs, mondja meg a karbantartó főnöknek, hogy húsz év fut­kosó vár rá, annyi minimum. Tíz év az orrfutóért, és tíz év a ka­ta­pul­tért. Vége.

     – Itt Összetartás. Mi van a katapulttal, Sólyom, siessen, nincs üzem­anyaga!

     – Jelentem, beragadt. Húzom, vonom, semmi.

     – Tegye le a gépet a mocsárba, Sólyom! Odamegyünk! Sólyom, hal­lasz engem?

     – Itt Sólyom. Az tegye a mocsárba, alezredes, aki felzavart engem ez­zel a romhalmazzal! Visszafordulok, és hason landolok a betonon. Vé­ge!

    – Sólyom! Sólyom, megtiltom, nem fordulhat vissza. Itt emberek szá­zai halnak meg maga miatt! Be a mocsárba Sólyom, be a mo­csár­ba, ez az egyedüli megoldás, nem hagyjuk magára, odamegyünk, hal­lasz, Sólyom? Vége!

    – Itt Sólyom! Azt akarom, alezredes elvtárs, hogy az összes kar­ban­tartót zavarja ki a kifutóra. A belükre rakom le a gépet, és ki­ha­so­ga­tom a tökeiket. Nem én játszottam itt emberek életével, gondolom. Vé­ge!

     – Sólyom, Sólyom nem jöhet vissza! Ez parancs! Hajtsa végre!

     A radarkezelő szólalt meg tompán:

     – Alezredes elvtárs, jelentem, visszafordult, közeledik.

     – Sólyom, itt Összetartás! Itt Forgács alezredes beszél. Nem pa­ran­cso­lom, hanem kérem, nagyon kérem, ne tegye! Nagyon szépen ké­rem…

    – Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek, az összes karbantartót mind magammal viszem, ott fog megrohadni mind a magas égbe, az összes gazembernek túrós a seggébe…

     – Sólyom, itt a torony, látjuk magát. Orrfutó nincs, ismétlem, nincs.

     – Nincsen nekem szeretőm jó faros, elcseszték az orrfutómat, de na­gyon…

     – Itt a torony! Nagyon alacsonyan jön, Sólyom, be fog csapódni! Emel­je fel! Emelje fel!

     – Emeld fel a szoknyád, babám, mutatok egy új figurát, ha négy­kéz­lábon állva nem bír meg a kezem, a statika végett majd hátulra te­szem…

     – Alezredes elvtárs, ez becsavarodott – jegyezte meg az őrnagy, de az alezredes leintette.

     – Nem biztos, figyelje a nótáit. Nincs orrfutója, ezért alacsonyan jön nagy sebességgel, égeti a kerozint az utolsó cseppig. Aztán, ha ki­fo­gyott, fékszárnyak ki, és fenékre rakja a gépet. Okos – folytatta el­gon­dolkozva –, ő elöl ül. Megúszhatja. Ez a fiú nagyon akar élni.

     – Édes rózsám, húzzad le a bugyidat, karbantartó, szőrös lábú buzi vagy, jaj, de félek, én istenem, ne hagyj el, kikezdi a beton most a seg­ge­met, a seggemet, a se… Most! Szent Lenin, segíts!

     A MIG érintőlegesen érte el a kifutópálya első centijét, simulva fé­ke­zett hasával a betonon, a hajtóművek kerozin hiányában hörögve le­áll­tak. Szikraesőben csúszott a gép, mikor levágódtak a fékszárnyak, a haj­tómű a betonnak vágódott, a pilótafülke eleje az ég felé fordult, szin­te függőlegesen állt a géptest. Futása gyorsan csökkent, aztán mi­u­tán a hátsó rész egyszerűen eltűnt, az orrész fáradtan lecsapódott a be­ton­ra.

     A Toronyban meredten nézték a porba burkolódzott túlélés cso­dá­ját, csak a néma csendben reccsenő hangszóróra kapták fel a fejüket:

     – Lám, megmondám, édes rózsám, ne add alám magadat, három arasz az én farkam, kicsinálod magadat…

     Az orvos alezredes lépett be Forgács alezredes szobájába, arca gyű­rött volt.

     – Nos – kérdezte Forgács –, mi van a mi dalos pacsirtánkkal?

     – Ez tényleg isteni csoda, János, ha a materialistáknak is van is­te­nük. Megúszta, szinte semmi baja. A két lába eltörött, no de ebcsont be­forr. A gerincét megütötte, lehet, a nyaka kicsit ferde marad egy élet­re, de még az eszméletét sem veszítette el.

     – Azért ez nagyon meredek volt – mondta lassan Forgács al­ez­re­des.

     – Ki ez a Sólyom 1214? – érdeklődött az orvos.

     – A legjobb emberem – válaszolta mély meggyőződéssel Forgács. A legjobb pilóta ezen a tetű helyen, ő Póka Károly százados, vadász el­fogó pilóta. Mi lesz vele doki?

     – Mint mondtam Neked, szinte semmi baja. De repülni soha többé nem tud már.

     Az orvos fáradtan kiment, a sivár irodában magára hagyva az al­ez­re­dest, aki tétován simogatta a nyakát körülvevő, és örök rabságban tar­tó merevítő gipszgallért.

     1969 ősze

     A Róbert Károly körúti Honvédkórház betegtársalgójában két csen­des ember ült. Egyiken kórházi pizsama és hálóköntös, a másikon rosszul szabott konfekciós öltöny, mégis látszott mind kettejükről, hogy katonák. A nyitott ablak mellé húzódva dohányoztak, a cigarettát oro­szosan a markuk felé fordították.

     – Most akkor hogyan lesz tovább, alezredes elvtárs? – kérdezte a fi­atalabb – innen lassan elengednek, azt mondják, nagyobb bajom nincs.

     – Eegen – húzta el a szót Forgács alezredes –, nagyobb baja nincs, szá­zados, és el is engedik. De nem vissza az állományba, hanem re­ha­bi­litációra.

     Fáradtan elnyomta a csikket, majd folytatta:

     – Hasonló utat kell bejárnia, mint nekem – mutatott a gipszgallérra a nyakán – még egy évig vajákolják, aztán jön a döntés. Marad, vagy nem marad. Közben még ezerszer lepergeti magában a földet érés pil­la­natát, ezerszer felteszi a kérdést, ha nem így, hanem úgy csináltam vol­na… felesleges.

     Felesleges, mert jön a hadbírósági tárgyalás, ahol szimulátorokban ta­nult szarjankók mondják meg, mit kellett volna csinálni, ott, és ak­kor, mikor maga az életéért küzdött. S amit döntenek, az lesz a mérv­adó. Ha a hadbíróságon felmentik, még hátra van az alkalmassági bi­zott­ság, és abban ne is reménykedjék, százados, hogy még egyszer gép­re ülhet.

     – Ezt honnan tudja így előre?

     – Nézzen rám – gyújtott rá az alezredes –, én átmentem ezen a pok­lon. Majd felajánlanak valami szép adminisztratív állást, lesz fizetés is ren­desen, de a leszállópálya olajjal elegy porszagához már soha nem en­gedik. Nekem sem engedték. Felajánlották a Légiforgalmi Pa­rancs­no­ki állást, én meg elfogadtam.

     – Miért?

   – Százados, százados! Hol él maga? Propagandafilmekben, ahol cson­kák, bénák harcolnak a végső győzelemig, emígyen példát adva az egészségeseknek? Ne nevettesse ki magát. Ez már kenyér harc volt, mert vajon mit tudtam volna választani? Katona vagyok, igaz, mű­sza­ki, de harcoló katona. Máshoz nem értek. Dögöltem volna éhen? Biz­to­san nem. Lett volna szép nyugdíj, meg juttatás, de az igaz mégis csak az, hogy nem bírok a gépek, a pilóták nélkül létezni. Kell ez az au­ra, kell a zaj, kell a kép. Hát, ezért.

     – De hát mit csináljak, én sem értek máshoz. Ez volt az életem vá­gya, álma, mi legyen?

     – Feljön mellém a toronyba százados, vagy kap egy szimulátort, és ok­tathat.

     – Soha! Én vagy repülök, alezredes elvtárs, vagy ott hagyom az egész bagázst. Ott én! – emelte meg a hangját elkeseredetten.

     Két cigarettát is elszívtak szavak nélkül, majd a csengő vacsorára hív­ta a betegeket. Az alezredes szedelődzködni kezdett.

     – Tudja százados, maga még sok mindent nem tud. Nem, ne til­ta­koz­zon, hallgasson meg. Maga azt sem tudja, hogy én már nem al­ez­re­des vagyok, hanem ezredes, és maga nem százados, hanem őrnagy. Elő­léptettek mindkettőnket, mert nem lett nagyobb baj. Ez jó. Ha ka­taszt­rófába torkollik az egész, akkor lefokoznak. Ilyen egyszerű ez, ked­ves őrnagy elvtárs. Ilyen egyszerű.

     – De miért?

     – Ha leszerel, magasabb apanázst tudnak adni. Ezért. Mert a ve­ze­tés­ben nem csak szarjankók ülnek. No, ez van. De ajánlanék valamit, őr­nagy elvtárs. Ha már együtt csináltuk ezt végig, tegeződjünk. Ter­mé­szetesen csak szolgálati időn kívül – tette hozzá.

     – Ez jó hír – mosolyodott el az új őrnagy –, köszönöm. Nagyon kö­szönöm.

     – Jó hír, jó hír, van rossz hírem is számodra. Károly.

     – Nos?

     – Abból, amit elmondtál nekem, abból, amin én átmentem ebben a se­regben, abból, ahogyan ismerlek téged, én arra a következtetésre ju­tok, hogy sokáig fogsz engem tegezni, fiam.

     – Meddig?

     – Az ezredes magára terítette a kopott ballont, megölelte társát, és csak kifelé menet szólt vissza a válla fölül:

     – Amíg az egyikünk él – bólogatott komolyan, és behúzta az ajtót.

     1976 nyara

     Hogy milyen illata volt a nyárnak, és milyen súlya egy szekérről le­eső szalmabálának, erre ugyanúgy nem emlékezik senki, mint az új pap jövetelére, aki övig porosan szállt le az állomáson hátizsákjával.

     Őrjöngött a nyár a maga fehér izzásával, termékeny hajnalai rab­lánc­ra vetették az ínséget, és mint az eszement szuka, ki kilencet akar köly­kedzeni, ontotta a föld a kalászt, a magot, és az életet.

     Ritka termékeny nyár volt ez a nyár. Esténként, ha már hűvösödött a láp felőli levegő, a békák szerelmes kuruttyolásából megérzett va­lamit egy-egy legény, s ezért a kertek alá kerültek reménykedve, de még a megállapodott gazdák is az ő Margitjuk, Erzsijük felé fordultak az izzadt ágyon, hogy a nap hevét asszonyaikba oltsák gyöngéd sze­re­lem­mel. Olyannyira köztudott volt ez a dúskálódás Isten javaiban, hogy a reggeli féldecinél óhatatlanul felmerült a kérdés, vajon a nap­pa­li, avagy az éjszakai földmívelés fárasztóbb-e, s kinek hogyan, és mi­képpen…?

     Fáradtan vonszolta a pap zsákjait magával végig a hosszú főutcán, az állomástól egy enyhe kanyar után rögvest a bögrecsárda mellett ve­ze­tett az úton járó útja.

     – A leendő nyájam – rebbent meg a szeme az italozó férfiakon, kik­nek kenyérzsák függött az oldalukon, a biciklikre sarlók és kaszák vol­tak felmadzagolva, erőtől duzzadóan fogták lágy markukban az ol­csó sört, és az éj elmúlt örömei húztak kék eget a homlokukra.

     – Isznak! – állapította meg keserűen –, pedig még kora reggel van, de már pálinkásak, sörszagúak.

     A Rózsák terén levő anyjára gondolt, aki most forralja a tejet, az es­te sütött kuglófot szeli pici falatkákra, megeteti a kanárit, aki Le­o­pold néven pusztítja a kenyeret, és elmormolja magában: – Felajánlom Ne­ked minden munkámat és minden ügyemet –, lám ezek nem mor­mol­nak, ezek isznak, már éhomra is.

     – Dicsértessék! – köszönt oda balog-sután, de választ nem kapott, meg­hökkent szemek néztek stampedlik fölül, üvegek ereszkedtek a száj­ról le a nadrágszíjig, mint a western filmekben, és a reggeli zson­gást néma pillanat merevítette ki. Egy-egy ’adj Isten jó reggelt’, meg egy hosszú ’no, ki a fene ez?’ - hallatszott, aztán semmi.

     – Ó, én milyen bolond vagyok – derült fel –, hát nézd már meg ma­gad Te, Tisztelendő úr, itt jön egy ember az állomásról, hátizsák, far­mer, meg egy kopottas ujjas még anyádtól, és ez a figura beköszön éh­gyomorra a falunak, hogy: dicsértessék! Még jó, hogy meg nem ver­tek – neveti el magát –, de most biztosan azt gondolják: ez bolond!

     – Hát ee meg ki bolonggya? – kérdezi Kutyás Nagy Mihály vissza­ví­vén az üveget a szájához –, ösméri valaki?

     De nem, nem ismeri senki, csak egy fiatal surbankó legénykét lát­tak az imént fáradtan menni az úton, úgy köszönt nekik: Di­csér­tes­sék… No, nem tudni hol tanult ez falujárást, tán azt gondolta: a falusi nép­ség mind a vallás ópiumában fetreng, oszt elég egy ilyen istenes kö­szönés, s már meg is van az invitálás a féldecire. Hát ez nem jött össze neki – mondják többen, és ’Gergő bácsi, fizetek’ szólással las­san elnéptelenedik a bögrecsárda eleje.

     Most csendesedik a férfiak vihara. Kiviszik a mezőkre az éjszaka tün­déreit, hogy este hazahozzák tündéreiknek a nyár gyermekeit. Még csak hét óra van, Gergő bácsi megvárja az elkéső szuszékokat, aztán pont­ban nyolc órakor bezár a bögrecsárda, magába temetve pletykát, szó­lást, megszólást, nem emészti, nem dolgozza fel, csak raktározza, hogy délután négykor az igaz mondatokat el tudja választani a hamis mon­datoktól, mert aki reggel így beszél, annak délután is úgy kell be­szél­nie.

     Megy a kicsi tisztelendő, megy a hosszú úton, a kanyaron túl már lát­szik a templom, úgy mondták, mellette a parókia, és majd csak hó­na­pok múlva veszi eszébe egy zárt közösség szigorú rendjét, ahol a bög­recsárda nyáron ötkor, télen hatkor nyit, nyolckor meg bezár, mert a népeknek dolgozni kell, a Gergő bácsi egy lábának meg kell a pi­he­nés. Négy órakor már meg lehet nyitni a fagylaltos gyerekek kedvéért, meg aztán néha eltévedt teherautók is informálódnak egy kávé-kóla mel­lett, aztán visszaözönlik a nép a mezőkről, fáradtak, porosak, szom­jasak.

     Szomjasak az egész napon át kívánt kisfröccsre, szomjasak a pi­he­nés­re, szomjasak a lápi békák által felizzított érzékiségükre. És fel­iz­zik a férfiak vihara. Ki mit tett, ki mit nem tett, én mit láttam, te mit lát­tál, én ezt, te azt, én nem így, de én pedig úgy. Atavisztikus vágyak csa­pódnak le tettként a bögrecsárda porába, ahol mindenki azt meséli el, hogy ő mit cselekedett a családja, a folytatása, az élete értelméért – anél­kül, hogy ezt kimondaná – mert ha kimondaná, nem is élhetne eb­ben a közösségben, ahol a munka értéke a férfiasság, és a munka ér­ték­telensége a család romlása.

     Megy a kicsi tisztelendő úr, és nem érti még a paradicsomból ki­ű­zött Ádámokat, nem érti még a püspök okos, kioktató beszédét, út­ra­va­lóul, hogy majd ott várnak téged fiam, és csak istenben bízzál, mert aki istenben bízik, az nem csalatkozik.

     Áll a parókia előtt, elöl három ablak, mellette vaskapu. Szocreál csa­varintás, de hívő lelkek keze mintázta benne a Pax vobiscum be­tű­it, és a hal jelét. Az ajtó nyitva, és ahogyan az egyházi gondnok ígérte, a villanyórában a kulcs. L alakú ház az első háza, végig téglás pá­di­men­tummal a tornác alatt, ahol az ígéretek ellenére nem várta senki.

     Áll a kicsi tisztelendő a százados falak időtlenséget lehelő csend­jé­ben, nézi az L alakú házba zárt kutat, az ölnyi derekú fenyőket, s a ket­tő közötti pincegádor hívogató álmosságát. Nyírő József pa­ró­ki­a­fog­laló papja ötlik eszébe, nagyon sajnálta akkor azt a papot, és most egy picit magát is.

     – „Az Én népem”… De hol van az én népem? – szorul össze a szí­ve, és nagyon egyedül van. Nem lép be a házba, mely ezen túl az ott­ho­na kell, legyen, egy koszlott dobozra ereszkedve a püspök jut eszé­be, majd Mária képe úszik a lelke elé, aztán a kulcs a villanyórában, és nem mozdul.

     A csendbe beleájul a nyár, a papocska szívébe a magány. Egy gó­lya kelepelése pattog fel a parókia előtti fészekről, örömet hirdetve, mert a gólya Istennek egy olyan madara, amely csak örömre – s bú­su­lás­ra-bánatra soha – nyitja ki a csőrét. Így érkezett a kicsi papocska a fa­luba.

     1969 ősze

     A világnak eme eldugott zugában, melyről tán még az adó­hi­va­ta­lok sem tartanak nyilvántartást, a közösségi hierarchia szemléletesen tük­röződik a megszólítások mikéntjében. A legridegebb, távolságtartó meg­szólítás a kend, melynek lenéző hangsúlyát még fokozzák a kee vál­tozattal.

     – Ne mondgya mán, kee, amit mond –, hangsúlyozzák a kü­lönb­sé­get, és ez a kee minden észérvet elsöpör, mert akármit állít szeren­csét­len, ő csak egy kee.

     Valamivel barátságosabb a Maga, de név nélkül, és szinte me­leg­nek hat ezek után a Szomszéd megnevezés, melynek újabb grádicsa a „Monggya, Maga Szomszéd Úr” című gyönyörteljes kifejezés. A „Jó­na­pot, Szomszéd Úr”-tól az „Adjon Isten, szomszéd Úr”-ig bizony né­ha éve­ket kell várni a betelepülőnek, már régóta ilyen ráérős ez a ma­rad­vány besenyő népség. Csak tényleg egy-két év, és megjegyzi a csa­lád­ne­vét, de ugyanakkor fukaron el is veszi az „Úr” titulust, új forma jön lét­re, és kis ideig az „Adj Isten, Póka Szomszéd” funkcionál, szin­te ko­kettáló jelleggel.

     Kimarad a máshol elterjedt „Póka Úr” lemeztelenített formája, ug­rik egyet, és valakitől megtudakolván az illető keresztnevét, egy­sze­rű­en lebácsizza, no, ez besenyőéknél már szinte az eufórikus befogadás jel­zése, mert a bácsi jelző nem fizikai állapotot jelöl, hanem a be­fo­ga­dás elmélyültségét. Ezért lehetséges, hogy egy hetven éves ember és egy harminc éves között ilyesfajta párbeszéd szövődjék:

     – Adjon Isten, Jenő bácsi, hová leszen a pozíció? – kérdi a hetven éves, és erre az illő válasz, ismervén a felek elfoglalt pozícióját: – csak ide az alszegre, Szabó szomszéd, meg aztán vissza is ugyebár… – Így a har­minc éves, és ez így van rendjén, mert mindenki tudja, hogy hol a he­lye a világban, és mennyit ér a közösség szemében.

     Csak a derült arcú jóisten tudja, hogy Póka Károly harminchárom éve­sen leszerelt vadászrepülő miként jutott el a csúcsok csúcsára, mi­kor az alszegi kocsmáros egy este így kérdezte: mit adhatok, Karcsi bá­csi­ka? Hát igen, a bácsika a teljes befogadás jele, melyet mindössze négy év alatt ért el, rekordot döntvén ott, ahol soha nem mértek re­kor­dot.

     De ahhoz, hogy elérje azt, amire ő soha nem vágyott, hogy olyas dol­gok történtek vele, amit mindig csak egy lépés hátránnyal később fo­gott fel, hogy megnyíltak neki a szívek és a porták, ehhez kellett egy ná­la is nyomorultabb, elesett. És az is kellett, hogy ő már mindent meg­tehetett – nem lévén veszíteni valója –, amit a letelepült közösség tag­jai csak álmaikban tehettek meg, ezért elkezdték tisztelni, mint só­vár­gásuk végrehajtóját, mert nem érhették fel ésszel azt a nyomorult ál­lapotot, ahová akkor jut el az ember, mikor nem tud mit kezdeni a rá­szakadt szabadsággal.

     A föld rabszolgáinak ez örök titok marad, a szabadság bir­to­ko­sá­nak pedig emberfeletti teher.

     Póka Károly úgy érkezett a faluba, hogy soha nem indult el ide. Va­lami vágányjavítási munkák miatt vesztegelt a vonat már egy órája ezen a poros állomáson, és ő arra gondolt, hogy a restiben iszik egy jó hi­deg sört, eszik pár falatot, aztán megy tovább, utazik el, de hogy ho­vá, azt igazán nem tudta.

     Pesten csak felült egy vonatra, mindegy melyikre, a hadseregtől sza­badjegye volt, aztán gördüljön vele a tengely, amerre akar. Először au­tomatikusan Pápa jutott eszébe, de oda már nem akart. Úgy lett, ahogy Forgács megjósolta neki, repülni már nem repülhetett, de egy zsí­ros adminisztratív állást felajánlottak neki.

     – Ó, ebből nem kérek – mondta azonnal –, és kérte a nyug­dí­jaz­ta­tá­sát. Megkapta.

     Hát akkor most mit keressen ő Pápán, mint obsitos katona?

     Senkije, semmije nem volt. Szülei meghaltak, árva gyerekként élt kis­korában, családja, barátja a hadsereg volt, szerelme pedig a repülés. Most szerető nélküli, árva öreglegény lett hirtelen.

     Ennek az állomásnak még restije sem volt. Ahogy kilépett az épü­let mellett a köves útra, látta, milyen álmosan kanyarodik az egyutcás fa­lucska fasora az őszi rozsdás napsütésben. Majd egy kilométert sé­tált, ott hirtelen kiszélesedett az út, egy kis terecskében feloldódott, me­lyet lágyan befedett az elmúlt nyár laza pora.

     Itt volt Gergő bácsi hullámlemez bögrecsárdája, vele szemben a tem­plom a sír- és emlékkerttel, aztán rendre a bolt, a hentes, a ru­ha­bolt, egyformán álmos-kopottan, előttük az elmaradhatatlan rozsdás cső­korlát a bicikliknek. A bögrecsárda mellett volt a posta, a patika és a kultúrház, ezt kiégett neon betűk hirdették a szocreál homlokzaton.

     Kilenc óra felé járt az idő, Gergő bácsi már zárni készült, mikor Pó­ka Károly megérkezett. Egy sört kért, látta, étel nincs, de hát miért is lett volna, evett otthon mindenki, aki munkába menet-jövet betért ide. A bódé mellett egy hatalmas fűzfa állt, koronája jóval a bódé fölé ma­gasodott, lehajló vesszői szinte betakarták a kis lócát, amire lassan le­ereszkedett.

     – Én már zárok – szólt falábáról az épre állva Gergő bácsi –, kér még valamit?

     – Megy a vonatom – rázta a fejét akkor Póka, mire az öreg szót­la­nul mutatott a kertek alatt húzódó sínekre, ahol szuszogva tűnt el a ka­nyar­ban a reggeli vicinális.

     – Akkor maradok – mondta egykedvűen Póka és maradt.

     Maradt délutánig, aztán az esti vonatot is elkéste, ezért a temp­lom­kert­ben üldögélve hallgatta éjjel a szerelmes tücsköket, másnap reggel is­mét beült a fűzfa alá, és éjjel ismét kiült a templomkertbe.

     Furcsálkodva fogadták, és csak a harmadik nap reggelén kérdezte meg Gergő bácsi amúgy félvállról:

     – Aztán meddig marad még itten, ha meg nem sértem? Már nem azé, hogy a falábam alatt lenne, csak nem jó minden éjjel künn éj­je­lez­ni.

     – Nem jó, azt én is tudom – bólogatott Póka Károly –, de tud job­bat?

     – Hová indút az úr, ha meg nem sértem a szót?

     – Én sehová, és mégis mindenhová – nézett a messzibe Póka.

     Gergő bácsi csóválkodta egy picit a fejét, tett-vett a pulton, tö­röl­ge­tett egy nem létező borfoltot, aztán csak kimondta:

     – Mert ha tovább akar menni, akkó menjen. De ha nem akar, ha­nem csak itten darvadozik, akkó is kellesz valamiféle szállás.

     – Van itt olyan?

     – Van – ragyogott fel az öreg arca –, mán hogyne lenne. El re­kom­men­dálom én magát, ne féljen. Mert ugye itt van a parókia, ott is le­het­ne, de mán öreg a plébános úr, mahónap itthagy minket ő is. Tóth Er­zsóknál is lehetne, de ammeg igen szájas, hallgatag formához, mint ma­ga, nem pászol. De itten van a Perlaky kisasszon, annak két háza is van egy udvaron szembefordítva egymással, oszt ott külön is len­né­nek, meg nem is.

     – Kisasszony? – húzta fel a szemét Póka Károly.

     – Kisasszonnak kisasszon, de nem ifi kisasszon – tekergette az öreg a fejét – még tán jóval idősebb is, mint maga, de csak kisasszon, már ha érti, mire gondulok.

     Póka Károly értette. Valami itt ragadt vénlány, de hát tulaj­don­kép­pen mindegy. Egy-két éjre meghúzza magát, aztán el, tovább, csak jut­na már eszébe hogy hová, mert ezen nem tud tovább jutni napok óta. Sen­kije nincs, nem várják sehol, akkor meg hová?

     Így történt, hogy ezen a reggelen egy idegen megzörgette a Per­la­ky kisasszony léckerítését. Sovány parasztasszony jött előre a hátsó kert­ből, kötényében zöldség, a keze földmaszatos. Ő volt a Perlaky kis­asszony, pedig nagyon nem nézett ki annak.

     – Jó napot kívánok, engem a kocsmáros…

     De nem tudta végig mondani. Szavába vágva gyorsan pergő nyelv­vel bugyborékoltak elő a mondatok a valaha szép arcból, amely most is hordozott valami szép finom vonást, amit még nem durvított el az idő, és a paraszti élet.

     – Tudom, tudom. Maga csak ne mondjon nekem semmit, maga te­ker­gő, tudok én mindent, már amit tudni kell, Póka Károly, mert aki éhom­ra iszik sört, az nem lehet rendes ember, vagy világ árvája. Ezért mon­dom magának, Póka Károly, hogy üjjék le, osztán egyen ren­de­sen, mert mi emberformán élünk itten, nem, mint lófráló úri csibészek a városon, hát értsen a szóból, aztán majd megmutatom a szállást is, nem lesz drága, de lődörgést nem tűrök, ezt előre kikötöm… figyel ma­ga rám egyáltalán, Póka Károly?

     Így mondta, hogy Póka Károly, ki tudja, milyen rejtett csatornákon nyo­mozta le a nevét, de így mondta, így elsőre is, és így fogja mon­da­ni majd harminc év múlva is, támadóan, nyersen, távolságtartóan, és ugyan­ilyen aggódással a szemében, amit a szavak mögé szeretne rej­te­ni, de nem sikerül soha.

     A ház olyan volt, ahogy a kocsmáros leírta. Egy közös udvar bal­ ol­da­li részén volt egy piciny borház nyári konyhával, hátrább csir­ke­ó­lak. A jobb oldalán húzódott a nagyház, elöl tisztaszobával, középen kony­ha, abból nyílt hátrébb Perlaky kisasszony hálókamrája. A kert fe­lé ólak, aztán a nagy kert, elöl az udvar földes, felseperve, gondos, tisz­ta minden. Póka a nyárikonyhában kapott helyet egy kényelmes di­kón a ler(1) mellett, melybe most is be volt már gyújtva, valami leves fődögélt nagy megadással a fazékban.

     Egy sámlit húzott elő az asztal alól, és kiült a küszöb mellé. A nagy­házon gólyafészek volt, látszott, teljes gőzzel folyik a renoválás, Ke­le népe erősen dolgozott. A fészek mellett elnézve a temp­lom­to­rony nézett át a tetőgerincen, mutatva öreg óráját, mely már tíz-va­la­hány éve mutatja a világnak, hogy ő fél háromkor romlott el egy tra­gi­kus napon. Még csak tíz óra volt, de a nap már nagyon erősen sütött, a fa­luban csend volt, egy-két jószágbőgés, de ember sehol, mindenki a me­zőkön hajladozott, s csak a gólyák kelepelése riasztotta meg néha a ve­rebeket.

     Mondom, tíz óra volt, és a déli harangszóra Póka Károly és Per­la­ky Zsófia már négyszer vesztek össze, kétszer ment ki a kapun, és há­rom­szor jött vissza. Kifizette volna a reggelijét, de Perlaky Zsófia az ar­cába vágta a pénzt – fél tizenegyig háromszor akarta leszoktatni a do­hányzásról, majd az egész katonabatyuját felnyitás nélkül beledobta a mosóteknőbe, mert szerinte erősen kocsmaszagú volt.

     Tizenegy óra volt csak, amikor Póka Károly elveszítve szokott fleg­máját beígérte, hogy szálanként tépi ki a kontyát Perlaky Zsó­fi­ának, ha tovább szájaskodik, mire Perlaky Zsófia előrehozta a mos­lék­ke­verő fát, szó nélkül az ajtó mellé támasztotta, és villogó szemmel je­lez­te, hogy ő készen áll a harcra.

     – Mert azt úgy tudja meg, maga, Póka Károly, hogy itten az van, amit én mondok, mert nem állhatom az ilyen tekergő kandúrokat ma­gam körül, akik lopják a napot és sörszagúak.

     – Most már elég legyen, hallja-e Perlaky Zsófia, nem vagyok a fér­je, de a babája sem, csak átutazóban vagyok, de már úgy sem, mert most azonnal megyek is tovább, hogy az a magasságos tegye akár­ho­vá… hol a batyum?

      Hát így kezdődött, és kissé megcsendesedve, de így van ez már több, mint húsz esztendeje. A megszólítás így maradt, a zsémbelés még mindig a régi, csak Póka Károly nem száll már vitába Perlaky Zsó­fiával, mert annak amúgy sincsen semmi értelme, meg aztán rájött ar­ra is kis idő után, hogy emögött szinte beteges féltés és szeretet la­pul meg, mert szeretni, azt kell, ha a másik beledöglik, akkor is. Azért ar­ra kí­váncsi lett volna, hogy miféle némber lehet az a bizonyos Tóth Er­zsók, akit a kocsmáros a szájassága miatt nem javasolt?

     A déli harangszó már régen elbújt a gólyafészek alá, a lerben egy ga­csos tuskó őrzi a tüzet, és a dikón Póka Károly fekszik jóllakottan, de teljesen kimerülve az ádáz tusa miatt, és repülőgépekről álmodik, me­lyek kondenzcsíkokkal írnak az égre csacska üzeneteket.

     Csendesen lép be a kisházba Perlaky Zsófia, hosszan nézi a mély álom­ban levő vendégét, lágyan egy könnyű pokrócot terít rá, és arra gon­dol, hogy ugyan honnan hová vándorol ez a szinte gyerekember, aki kissé ferdén tartja a nyakát, a jobb lábát enyhén húzza, és büdös ba­gószaga van.

     – Pedig olyan szép ember – sóhajt fel Perlaky Zsófia – és az arca mö­gött biztosan jó is. Csak amolyan isten árvája, mint én magam is.

     Méhe görcsösen összerándul a meg nem született gyermeke utáni só­várgástól, lekuporodik a kicsiny sámlira, szótlanul őrzi a tüzet, és egy idegen ember álmát.

     Így érkezett Dabi bácsi – alias Póka Károly – a faluba.  

------------------------------------    

(1) Takaréktűzhely sütője, tájszó