Tartalom

Molnár-lányok

Zúgó patak partja mellett,

Áll egy malom elmerengve.

Sodrás fölött jó nagy kerék,

Itt válik a gond életté.

Búza mindig pergő árja…

Cipó záródik a zsákba…

Garat, nagykő, fakerekek…

Álmaikat mag fedi be.

Másik patak partja mellett

Kicsi malom őröl csendben.

Malomkővé időkerék

Álmos csendben ideget tép.

Itt őrölnek molnár-lányok

Órát, percet, rendre vágyón,

Mindig mindent elemésztve,

Magukat sem megkímélve.

Itt folyik az élet-patak,

Gátja nincsen, suhan tova.

Zúgó felett, pandal alján,

Ül a csend, mint egy kiáltás.

Forog a nagy időkerék,

Így válik a perc semmivé,

Molnár-lányok csendes álma,

Eltűnik a víz sodrában.

Élet-patak partja mellett,

Áll a molnár elmerengve.

Búza nincsen, őrlő sincsen,

Létet morzsol a kő csendben,

Molnár-lányok léte, méhe,

Meddőn veszik a sötétbe.

Vágyaikat hagyván cserbe’,

Folyik el az élet-csermely.

Bűneikért meg ne vesd őket, Uram!

Predestináció

Fa vagyok: törzs, ág, levél.

Lény vagyok: test, tag, bőrredő.

Ember vagyok: indulat, értelem, érzelem.

Szültek, hogy legyek,

Lettem, és éltem.

Éltem a létem magamért,

Majd másokért, szükség van rám, s ha nincs? Ismét élem a létem,

Élek magamért, míg törzs vagyok, míg test vagyok, míg indulat,

                     Míg ág vagyok, míg tag vagyok, míg értelem,

                     Míg levél vagyok, míg bőrredő, míg érzelem?

Fiam dönti el.

Reggeli torna? Miért?

Fiam van                    küszködik

Otthonom                   tipródik

Térdem                       tipornak

Könyököm                  tülekedek

Bíztatom magam         elcsüggedek.

Forog a föld, szédítő sebesség, évgyűrűim adva

Vannak, elérhetem? Elszámolhatok?

S növök, gallyazom, küzdök, gyümölcsöt hozok, elszáradok. Mert így jó. Vagy mert így kell. Lehet másképp?

Vagy mert csak így rendeltetett?

Te úgy érzed…

Mert remeg a lelkem, ha elutazol,

És induláskor búcsúzni nem akarok,

És nem jó nekem, hogy nem vagy velem,

Te úgy érzed: nem szeretlek.

Mert nem megyek veled egy szobába,

Hisz korbácsolod bennem a vágyat,

És utálok mindent, mi elvesz tőlem,

Te úgy érzed: nem szeretlek.

Mert átszőttél engem lényed csodájával,

És fészek vagyok, hol kikelhet a vágyad,

És téged soha el nem érlek,

Te úgy érzed: nem szeretlek.

Mert kötnélek magamhoz bilinccsel, lánccal,

És agresszív leszek, ha nem élsz a mának,

Hogy naponta magamba temetlek,

Te úgy érzed: nem szeretlek.

És mindig félek ha elutazol,

S búcsúzni soha nem akarok,

S ne legyél velem egy szobában,

Leküzdöm én magamban a vágyat.

Ha egyszer téged majd elérlek,

Megoldom láncait az észnek,

S örökre magamba temetlek,

Én azt mondom: nagyon szeretlek!

Uram

Te, ki oly szelíden letettél a földre,

Befogadtattál mézes anyaföldbe,

Megmutattad a világot virágnak,

Hol gyermekeid csak nektárra járnak.

Most durván visszalöksz…

Te, ki oly lágyan helyeztél e földre,

Rávettél engem, hogy korán gyümölcsözzek,

S e termésnek hű sáfára legyek,

Mert elszámoltatsz majd véle engemet.

Most durván visszalöksz…

Te, ki mosolyogva küldtél e helyre,

Hagytad átkozódjak, köpve kínkeservet,

Hogy utadat s utamat szépen megjárva,

Eléd vezethessem ezt a zsenge nyájat.

Most durván visszalöksz…

Te, ki oly szelíden letettél a földre,

Te, ki oly lágyan helyeztél e helyre,

Most durván visszalöksz, s mondod:

„Benne élj, s ne felette! - a Sorsod.

Visszafogva

Visszafogva fogom meg,

Mit fogni nem lehet,

Megtenni meg lehet

Mindent mit

Meg fogok tenni,

Csak visszafogva.

Zilált életem

Zilált életem forgácsait szétkotorva,

Reád találtam immár, kedvesem.

Hajad szálait ketté simítom csendben,

S lelkem megnyugszik kebleden.

Hogy mit, hogyan, és miért keresek,

Most ne kérdezd tőlem, kedvesem.

Szívem kamráit szétnyitottam csendben,

S lelkem megnyugszik kebleden.

Hogy is lesz tovább, kérlek azt se kérdezd,

Mert válaszom nincs reá, kedvesem.

Elfogadom lényed, értelmedet csendben,

S lelkem megnyugszik kebleden.

Mint arra sincs válasz, mi lesz a virágból,

Ha kinyílik, s neked virít ékesen.

Szirmait bontja a szélnek, s a méhek

Elnyugosznak porzóján csendesen.

Mert szeretném, ha lennél sima tó,

Melyben elmerülhetek, kedvesem.

Hullámaid lesimítanám csendben,

S lelkem nyugodna kebleden.