LÁSZLÓ
Egyszer, régen, olyat álmodtam, amit rögtön kivertem a fejemből, mert annyira abszurdnak tartottam. Utaztam haza a szülőfalumba, amely nem is a szülőfalum, csak a tanyaközpont volt, de nekünk a falu fogalma azt jelentette. Ott élt Kis Jani bácsi, aki harangozott, Szántó úr, aki a parasztokat a nagymise előtt tisztára borotválta és a gyerekeknek húsvéthétfőn „dióparfümöt” árult locsolkodáshoz. Dávid Józsi bácsi, aki szinte haláláig vájkált a templom orgonájának billentyűi között, Poborics János szeszfőzdés, és Tencer néni, akitől a tejet néha vettük, néha adtuk. Ezek csak a nevezetes nevek, de százával voltak még említésre érdemesek.
Megérkezésem után hol egyik, hol másik portára tévelyedtem be, s mindenki a ház íze, zamata, gazdájának egyénisége szerint fogadott. Szinte semmit nem csalódtam, itt minden a régi, itt lassan változnak az emberek és az idő. Aki jó volt eddig, jó nagyjából most is, legfeljebb kopott egy kicsit. A bolond az bolond maradt, a falu részegese részeges. Gere Józsi ütötte a lovát, Tóth Molnár Imre igazgató az iskolás gyerekek lelkébe építette a pártot, gyökerei ezt sugallták, hiszen az apja kántortanító volt. Bonc bácsi patkót vert a bakancsomra, Rák István átverte az apámat a húskimérésnél. Mari néni megvette a tojásainkat, s hogy ne kelljen fáradnunk, eljött érte, abban a kabátban, amit anyámtól loptak el a front alatt. Sebestyén lódoktor és Emszi néni, a lelkészfeleség de sok szép percet szereztek gyereklelkemnek.
Egész nap bolyongtam a faluban, betérve, kitérve egy-egy portáról, és úgy éreztem, már nincs itt keresnivalóm! A kocsmában ittam valamit, hogy málnaszörpöt vagy valami mást, nem tudom már, és minden gyökeremet elszakítva, azzal az elhatározással indultam gyalog elfelé a faluból, hogy soha többé nem jövök vissza ide. Lassan bandukoltam az úton, az álomban nem kompetens az idő, amilyet csak egy tengeri utazás alatt láttam az égbolton, amit ugye nem is lehetett látni.
A következő falu nevét tudtam, mégis a szülőfalum táblája állott az út mellett, de itt nappal volt. Egyazon emberekkel találkoztam itt is, de nem értettem a fordulatot igazán. Ebben a faluban Szántó úr halottakat beretvált, nem élőket. Gere Józsi az Állatvédő Liga elnöke volt, a falu bolondja a polgármester, az antialkoholisták fővédnöke pedig Peko, a virtuóz zugivó. Tóth Molnár Imre a keresztény hívőknek húzta a talpalávalót az eklézsia költségén, és Bonc bácsi ugyanolyan szegény volt, mint mindig. Minden ember a saját ellensége lett, de a falu nem változott semmit. Az örök kiegyenlítődés megtörtént. Az áldozatok áldozatok maradtak, a hősök hősök.
Zavart ez az álom, reggel borotválkozás közben Irénhez is csak félszavakkal szóltam, aztán kivertem a fejemből, mert megfejteni nem tudtam.
Most, hogy a kisgyereket leadtam az anyjánál és átlibbentem hozzánk, jutott eszembe az egész, egy halott emlékei élő álmairól, holott álom az álomban már az egész. Irén, apámék, a két gyerek, az a szőrös fekete ember meg Bárány doktor. Milyen színeváltozásai vannak az embereknek! Apám miként alkudott, pedig soha nem tette szívesen. Anyám csendben volt a feltörő üvöltés helyett. Bárány doktor, az adakozó Róbert bácsi pedig nem lehetett volna a társam, ha ilyen. De öröm van bennem, mert a kiegyenlítődés megtörtént. A ház olyan maradt, amilyen, nem változott semmi. Az áldozatok és a hősök ugyanazok, akik voltak életemben is. A két gyerek és Irén jól van, más nem is érdekel. Irén a medence mellett meditál, és én elhatározom, nem jövök többé vissza. Nincs már itt dolgom. Élőnek élő, holtnak holt mellett a helye.
Sokáig várom a Robi gyereket az utcán, de én ráérek és nem is fázom. Este tíz óra felé kialszanak a lámpák a házban, a kicsi mellém suhan. Hazafelé beszélgetünk:
- Na, mesélj, milyen volt?
- Nem volt jó, László bácsi. Nem voltak olyan vidámak, mint amikor még én is velük voltam, de szomorúak sem voltak igazán. A Hugi még nevetett is, és Anyu négyszer mosolygott. Négyszer!
- S ez baj?
- Igen, mert elfelejtettek.
- Nem felejtettek el, csak belenyugodtak. Vissza nem tudnak csalni, mert nem is tudják, hogy ez egy ideig még lehetséges. A fák oldalába néha még biztosan te is véstél valamit. Egy szívet, egy monogramot, valamit, ugye?
- Én a Balázs Viki nevét írtam, most már elárulhatom.
- Én meg egy Baka Erzsébet nevét, elárulhatom. De a fa kérge beforrt, egyre halványabban mutatja a vésést, aztán végleg beheged. Húsz év múlva már csak álmaiban jön elő néha, hogy egy szerelmes kis kamasz rábízta az érzéseit. Az emberekben is így hegednek a sebek. De azt csak az érzi, aki viseli, hogy a vastag var alatt milyen a gyógyulás fájdalma. Mellesleg gondolnak rád, mert ma délután is meglátogattak.
- Nem megyek többé haza.
- Te tudod, kisember, itt már nem parancsol neked senki. Meg aztán már sokáig nem is járhatnál, lassan megyünk tovább.
- Hová?
- Azt nem tudom.
- És nem fél, László bácsi?
- Itt én már semmitől. Ha hívnak, megyek, ha nem, maradok. Két út között pihenek egy kicsit. Gondolom, olyan ez a mennyei karantén, mint a földi. Kicsit vesztegzár alá helyeznek, megfigyelnek, nehogy valami fertőzést hurcoljunk be az angyali lelkek közé.
- Mert vannak angyalok?
- Fene tudja! Ha vannak, meglátjuk őket. Ha nincsen, alszunk végre egy igazi jó mélyet. Álom nélkül, örökre.
A gyerek elcsendesül, emészti az információt, s közben megérkezünk haza. Charlie üvöltözik Tuti Juti mellett, és ahogy észrevesz, rögtön letámad.
- Oszkár díjas Jack Travell alias Első barátom! De örülök, hogy látlak! Írtam egy verset, még a pun háború idején, abból idéztem itt a kedves kartársaknak, és nagyon tetszett nekik. Úgy szól, hogy:
„Keskeny csípőd karcsúsága,
Rubin szemed csillogása…”
- Na, miért nem folytatja?
- Nincs tovább.
- Miért nem írja tovább?
- Mert rájöttem, kedves közepesen kedves bajtárs, hogy a rubin az vörös színű. Ha pedig a keskeny csípőjű szereplőnek vörös a szeme, akkor az nem nő, hanem csincsilla. Itt kapott defektet a vers.
- És a pun háború óta ezért sirat mindenki, ugye?
- Akkor kanonok voltam, 1514-ben, és rossz volt a céklatermés, háromszor szedtem be a helypénzt a piacon. Isten az égben! Micsoda muri lett belőle, emlékszem, volt egy Dózsa nevű piacfelügyelő, a Kleopátra Ildi férje. Majdnem ölre mentünk a nő miatt, de aztán adtam a Dózsának egy kis dugi céklát, és elmentünk a kocsmába. A Kleopátra Ildi meg bánatában összefeküdt a Miklós cárral, és ettől a cár olyan szomorú lett, megalapította a hágai bíróságot.
Charlie-ból dől a hülyeség, pedig mindennek van egy kis alapja, csak keveri a dolgokat. Vagy nagyon is jól tudja és direkt tetteti magát hülyének? Életében sem fejtette meg senki ezt a talányt, most meg már nem érdemes.
- Egyszer régebben igen el voltam keseredve - szól Tuti Juti - és leültem az ágyra, és a férjemre gondoltam. Hátamat nekivetettem a falnak, azon gondolkoztam, miért tolt ki ennyire velem. Közben valaki széthúzta a lábam, már nem tudom, ki volt, és örömködött rendesen. Egy idő után észrevette, hogy nem figyelek, és lágyan búgva megkérdezte: Mit érzel most, Juti? Felrezzentem, s azt mondtam: Azt, hogy hideg a fal. Ezután kaptam egy olyan verést, nem kívánom senkinek. Hát igazság ez?
- Téged szeretett a férjed, Juti?
- Ó, nagyon! Egyszer utazni készültünk, mondom, négyre beállítom az órát, jó lesz, kedves? Azt mosolyogta a szemembe: és ha fél négyre állítanád, talán kapkodnunk sem kéne, igaz, édesem? Így szeretett engem az uram.
- És felkeltette Jutka nénit fél négykor?
- Nem, már fél kettőkor.
- És Jutka néni mit mondott?
- Azt, hogy mi az, már fél négy van?
- Elrontják a gyereket, mondom, elrontják.
- Áron bá is felébredt, bravó! Nincs karácsony Áron nélkül, igaz Pejkó?
- De milyen szép karácsonyok voltak Szegeden, emlékszel? Dupla babgulyás meg láthatási engedély, orrba-szájba…
- Én tartottam a bibliaórát…
- Anyu azt mondta, feldíszíthetem a fát…
- Az Albert szenteste is lelépett mindig…
- Jack Travell! Minden ünnep előtt felszökken a tőzsdén a paprika…
- Pont szenteste erőszakolták meg, te állat…
- No, no, nem is volt az olyan erőszak, Csocsoszán…
- Csendes Nacht, meghótt a Vájsz…
Nótázz, Misu, nótázz, amíg teheted. Misu, aki soha nem volt Lakatos Mihály, de a népe között első volt. Meg kellett halnia, hogy valaki a sírja fölött kimondja a nevét, amire tán már ő sem emlékezett.
Magamba zárkózom, köröttem folyik tovább a zsivaj, lárma, bennem csend van, nyugalom. Mondhatnám, lehunyt szemmel fekszem, de ez már csak emlék egy örökre eltűnt világból. Még egyszer elhatározom, nem megyek többé haza, amit ma este láttam, az a gyógyulás útja volt. A többi nem az én dolgom. Milyen érdekes, soha nem röppentem el a régi cégemhez, cégeimhez. Hogy ami kitöltötte az életemet, itt mennyire nem érdekel. Százmilliókat hagytam ott, és az egész vagyonomból csak egy dolgot mentettek át nekem, a kispárnámat. Igaz, ez is csak annyira fontos itt, mint a Keresztessy Gál Oszkár kriptájában a villany, de szeretettel rakták be, mert a föld mélyébe nem adatott meg nekik bepillantani. A kispárnám és én… Egyszer egy kollégát temettünk cégpénzen, szörnyű volt nézni a ravatalozott embert egy fóliazsákba rejtve, mondják: egészségügyi előírás. Itt az agyon kívül semmilyen érzékszervem nem működik, mégis jó a tudat, csak a tudat, hogy az acélkék öltöny, a szemfedőm, a kispárnám mind-mind komposztálódik idővel. Meg velem együtt. Örülök, hogy nincs fóliám.
Téli álomra készülök, mint a mormoták. Otthon minden rendbe jön majd a ”karácsonyi látogatók” segítségével, ez a temetői ricsaj pedig nem érdekel. Kicsit koncentrálok, elhatározom, ha addig még megvagyok, majd akkor ébredek fel, ha a hó már eltűnt a temetőkapuból, minden fűszálon családalapító hangyák mászkálnak, és a sírokba boldog feltámadást kívánva beköszöntenek a rügyek.
IRÉN
Békében eltelt ünnepek után január 5-én vége lett a téli szünetnek. Ismét korán keltem, mint régen, teavizet tettem fel, szendvicseket gyártottam a gyerekeknek, ébresztőhöz bekapcsoltam a rádiót, és minden olyan szépen régi volt, oly zsongítóan nyugalmas, hogy rutinból kikészítettem László öltönyét. Hamar eldugtam, mert Balázs már dobogott lefelé a lépcsőn, Ákos a fürdőben öblögetett, pirítóst sütöttem kettő félét. László és Ákos mindig zsírban pirítva, Balázs és én platnin készítettet ettünk. Az utóbbira lágytojás, az elsőre olvasztott sajt dukált. Balázs már eszik, Ákos érkezik karikás szemmel.
- Jól aludtál?
- Nem! Illetve köszönöm, nem.
- Lefeküdtél időben?
- Nem, nem tudtam aludni.
Arra gondoltam, na Irén, most bele a sűrűjébe, ahogy László nagyapától tanultad szentestén.
- Naplót írtál?
- Mondd, Anyu, te akkor régen beleolvastál?
- Csak ennyire ismersz engem?
Szótlanul hozzám hajlik, és az arca azt tüzeli a vállamra: Ne haragudj, Anyu!
Mennek el a megszokott rituálé szerint, a zárnyelvek torkosan nyelik el a távolodók zaját, csend lesz, de ebben a csendben elemi erővel törnek rám az emlékek. László! Imre! És sokáig cserélgetem a két nevet az agyamban. Győz a testem, és a fürdőkádban elterülve, Imrére gondolva simogatom magam egy picit. Aztán igen erősen, és a végén azt suttogom: László!
Diszkrét ruhát veszek magamra, amely attól egyszerű, hogy vonalaiban is hordja magában azt a kisebb vagyont, amibe került. Bárány doktorhoz készülök, a leendő munkahelyemre. Igaza van, dolgoznom kell, beültet valami irodafélébe, és ahogy ismerem, meghajt majd rendesen, meg üvöltözik, szóval embert akar faragni belőlem. Sokat kell ma nyelnem, és holnap is, de ha bedolgozom magam, hiszek már annyira ennek az embernek, hozzájutok László örökségéhez.
Nyitják előttem az ajtót, nem tudhatják, nem vagyok ügyfél. Egy irodaszolga vezet egy széles folyosóról nyíló kétsoros lépcső felé, az elém táruló nagy, kétszárnyas mahagóni ajtó lenyűgöző. Egy titkár bejelent, egy másik beenged az előszobába, egy barokk váróba. Hellyel kínál, de leülni nem tudok, nyílik a párnás ajtó, és Bárány doktor áll ott felséges személyében. Uram! Egy ember összeköpködte a lakásomat, egy másik megfürdetett és közben elvert, mint egy gyereket, a harmadik fenyőt hozott szenteste, hogy fel ne kössem magam véletlenül, s most itt van a negyedik, akinek arcán látszik, tízezres fordulaton pörög az agya, csak precíz, pontos dolgokat fogad el, iszonyúan megtévesztő, joviális mosoly van a tekintete mögött. Merev pillantás a harmadik titkárnak, aki rögtön szublimálódik, nekem egy invitáló karmozdulat, szó nélkül.
Négy repülőgép tudna leszállni az íróasztalra, de csak egy irat van rajta, a fedőlapon az én nevem. A leánykori nevem. Bárány doktor csengőt nyom, rám néz, majd a belépő irodistára:
- Mint mondottam volt, kilencre kávét, üdítőt, süteményt, konyakot kérek! Elmúlt kilenc óra!
Hangja metsző kés, a szeme befagyott tó. Szerencsétlen flótásunk elnyargal. Mi lesz itt velem, Istenem!
- Akkor kezdjük, kedves Irén! Ezentúl ön nekem csak mint kollegina szerepel a szememben. Én önnek: kolléga úr. A munkakörét, feladatát ismerteti az erre szakosodott területi igazgató kolléga. Fizetést nem kap. Az öt milliót letétbe helyeztem, kamatait felveheti minden hónap harmadikán. Ha gondja van, engem természetesen nem kereshet meg. Lesznek maga mellett segítők. Használja ki őket!
Megjön a zsúrkocsi, szervírozás alatt a ”kolléga úr” csenget, diktál:
- Csabai igazgató urat kérem három perc múlva, a Heesen cégnek mondja meg, hogy: jó. A polgári banknak üzenem, felszabadítottam a havi kamatot a mondott névre. Amsterdamba egy telex, csak annyi: tizenöt százalék procent, vagy nincs üzlet. Szóljon a személyzetisnek, hogy a Galbács kolléga ki van rúgva. Indokot találjanak, ha nagyon szívós, helyezzék a levéltárba. Ott akkora a rendetlenség, hogy egy nap múlva ki lehet már rúgni. Végeztem!
Félve kérdezem:
- Lehetne néhány kérdésem?
- Hát persze, csak nem hozzám! Én erre nem érek rá. Itt jön Csabai kolléga, kérem, bemutatom önnek Csabai urat, Csabai úr, a hölgy Hercberg-Poldi Irén. Kérem a névtábláját holnap reggelre prezentálni, irodáját megmutatni, munkakörét körvonalazni. Délután ötig kérem jelenteni, hogy a kollegina reggel teljes erőbedobással csatasorba tud állni.
Szédelegve állok fel a székről, s miközben Csabai igazgató úr kifelé terelget, s Bárány doktor hátat fordít nekem, elmosolyodom a szervírozás hiábavalóságán, mert megkínálni már elfelejtett. Ugyanazon a folyosón jobbra fordulunk, és az első ajtó, melyen Csabai igazgató úr benyit, közvetlen Bárány doktor szobája mellett van. A szobában csak egy régi, az öreg erdészházakban látható íróasztal van, mellette lóca, a másik oldalon egy kopott iratszekrény, az ajtó mögött fogas, alatta vasállványon tiszta törölköző mellett öreg lavór rozsdásodik. Kopott, sivár, lélekölő az egész.
Pergően beszél Csabai igazgató úr:
- Ez lesz a munkahelye. Munkaköre pedig a közép- és kelet-európai zöldség- és gyümölcsexport koordinálása, szállítmányozása, számlázása. A fővezérigazgató úr utasítása szerint, ha egy hét alatt ezt megoldja, akkor át kell vennie a balti államokba irányuló kereskedelmi vonalat is. Az asztal bal oldalán van négy telefon, hívja fel őket, hogy megtudja, ki van a vonal végén. A jobb oldalon nyolc csengőgomb, ha megnyomja, akiknek szól, bejönnek. A mai napi munkája az asztalon van, a holnapit elmondja a négy telefon, ha segítségre van szüksége, orgonáljon a csengőkön. Azt hiszem, kielégítő utasítást adtam, kedves kollegina, és már indul kifelé.
Fás aggyal ülök az asztal mögött, a távozó zakó hátát látva markol meg a félelem, hogy miért hagynak így egyedül. És megint egyedül. És hogy mit is akarnak tőlem? Ki fog engem behívni a négy telefonhoz, és ki jön be a nyolc csengőre?
- Kérem, segítsen! Legalább annyit mondjon el, kikhez kell bemennem, és kik fognak bejönni hozzám?
- Önnek senkihez nem kell bemennie, önhöz jönnek be.
- De kik?
- A négy területi igazgató.
- De miért?
- Mert magának tartoznak elszámolással.
- Miért, ki vagyok én?
- Az Európai Integrációs Kereskedelmi Bank vezérigazgatója.
Ezt mondja nekem és rám csukja az ajtót. Én pedig ott maradok egy nevetségesen kopott szobában, húsz éve háztartásbeli, mint az Európai Integrációs Bank vezérigazgatója. Ha ezt Bárány doktor komolyan gondolta, akkor most aláz éppen porig, vagy pedig bolondabb hangulatában van, mint amikor elnáspángolta a fenekemet. Félve nézek körül, aztán arra gondolok: megfogadtad, Irén, hogy talpra állsz! Ez úgy kezdődik, hogy keményen elhatározom magam, és tétován megnyomok egy csengőgombot. Azt hiszem, a hatost. Egy fürge emberke ugrik be az ajtón, nem köszön, csak annyit mond: Igenis! Itt mindenkit lehet mindennel vádolni, de hogy szószátyárok lennének, az rágalmazás lenne.
- Maga kicsoda?
- Én a harmadtitkár vagyok.
- És miért a hatos gombon, ha harmadik?
- Mert minden titkárból kettő van.
- Ezek szerint nyolc titkár van?
- Igen.
- Köszönni nem szokott?
- Arról le lettünk szoktatva, kérem.
- Ki szoktatta le magukat?
- Az előző igazgató úr.
- Miért?
- Mindig azt mondta, hogy erre nincs idő.
- És neki hol volt a szobája?
- Ugyanebben a szobában.
- Itt, ebben?
- Igen. Ő itt és így szeretett dolgozni. Címhez sem ragaszkodott, a protokoll messze elkerülte, minden sallangtól megfosztotta a munkát, hogy az értékhez hozzáférjen.
- És Bárány doktor?
- Nekem fővezérigazgató úr. Ő nagyon ad erre, az én régi főnököm, akinek ön a helyére jött, ezen mindig csak mosolygott. Ezért szerettünk mi jobban itt dolgozni. De most önnél dolgozom.
- Szeretne itt dolgozni?
- Ha nem kell begörbíteni a hátamat, és a tudásomat tudják használni, ami minden embernek a megélhetésen felül plusz örömet jelent, akkor igen.
- Ezt mondták magának vagy maga találta ki?
- Nem, ilyen pálca alatt nevelkedtem. És ez a pálca jó volt nekem.
- Mi lesz itt a dolgom?
- Ha ezt ön kérdezi tőlem, akkor önt azonnal ki kell rúgatni, és mivel én nem tudtam rá válaszolni, engem is. De a fővezérigazgató úr referenciái szerint ön eddig a Távol-Keleten, Dél-Afrikában és az elefántcsontparti üzleti tevékenységet folytatta kiválóan cégünk javára. Ámbár szabadjon megjegyeznem, az én szemszögemből nézve az európai hatáskör erős visszaminősítés.
- Milyen európai?
- A fővezérigazgató úr említette volt, hogy már huszonnyolc évesen remekül vitte az amszterdami, hágai, brüsszeli, kölni, milánói, prágai és lyoni irodánkat.
Istenem, istenem, mit össze nem hazudott Bárány doktor bácsi. Ámbár megmondta becsületesen, hogy csak Lászlót és saját magát nem verte át soha. Most is becsapott mindenkit miattam. Olyan ruhát adott rám, amit soha nem viseltem, olyan érdemet, amivel soha nem rendelkeztem, de miért? Lefektetni nem akart, pedig lehet, megadtam volna magam, a pénzemre szintén nem tartott igényt.
- Ha ilyen fontos poszton vagyok, akkor miért kaptam egy ilyen lepusztult ügyvédbojtár szobát?
- Mert az előző igazgató úr is itt székelt, innen irányította egész Európa, Ázsia és Dél-Amerika üzleti életét. De ezt önnek tudnia kell, hiszen Bárány doktor állítása szerint ön a beosztottja volt. Most ön lépett a helyébe. Vagy lehetséges, hogy nem is ismerte?
- Ne, én itt senkit nem ismertem. És Bárány doktor mit csinál?
- Ő vezeti a tengerentúli kereskedelmi banki forgalmat, de mostanában, illetve eddig az ön leendő munkakörét is vitte. Gondolom, ezért örült annyira, hogy ma jött ön hozzánk, és levett bizonyos terhet a válláról. Amikor a társa meghalt, nem roppant össze, hanem még kitartóbban dolgozott.
Egy pattogatott kukoricát sem lehetne a gyomromba beletuszkolni, annyira szeretnék Lászlóról hallani, de félek is, hogy megtudom azt, hogy az otthoni környezettől eltérően milyen ember volt ő itt. De egyszer ezen is túl kell esni.
- És mondja, kedves harmadtitkár úr, hol székelt a Bárány doktor legendás társa ebben a szép épületben?
- A fővezérigazgató úr személyes utasítása szerint a társa minden igényét, szeszélyét szó, hang nélkül kellett kielégíteni, és azonnal.
- És kielégítették?
- Igen.
- És hol?
- Ebben a szobában.
- Itt?
- Ez volt az igénye, ez volt a kérése, és még az, hogy nem szabadott semmiféle hivatali címén szólítani, mindenkitől azt kérte, hogy úgy szólítsuk csupán: László.
Egy bólintással elengedem a harmadik titkárt, már más szemmel figyelve nézek körül a szobában. Az a kifejezés, hogy puritán igen enyhe, ez egyenesen szegényes. A mi otthoni fényűzésünkkel, a télikertes medencével, a László nagyapáék birtokával, milyen disszonáns. Lehet, ilyen keretek között tudta kamatoztatni a képességeit? De Bárány doktor reprezentatív körülményei? És a két szoba egymás mellett? Nem értem.
Soha nem voltam itt, nem is érdeklődtem a körülményekről, csak elfogadtam mindent, szinte természetszerűleg. Mennyire nem ismertem Lászlót! Miért kellett akkor a gondosan kiválasztott öltöny, az ing, a nyakkendő harmonizálása ebben a szobában? Erre is megkapom a választ, mikor az asztalom kíváncsiságból megnyomok egy olyan gombot, amelyről Csabai úr nem regélt semmit. A szoba baloldali fala egy tapétaajtó szélességében elfordul, és megértem a trükköt. Ahová most belépek, egy óriási tárgyaló Bárány doktor és László szobája között. A terem túlsó végén könyvespolc, gondolom, az a másik titkos ajtó. Vagy harminc székes asztal mellett bár, azon túl biliárd asztal, kicsit errébb egy kis büfészerűség. Térdig süppedek a szőnyegben, valahonnan halk zene szól. Ez már döfi! Ez a közös protokolláris rész, de a két különböző ember egymást nem zavarta, saját maga alakította ki a környezetét. Szerintem kölcsönösen nagyon tisztelték egymást.
Visszamegyek a szobámba, hát igen, már az én szobám, s ismét félni kezdek. Bárány doktor szó, hang nélkül beültetett László helyére, fele királyságát is vele adta, igazat mondott szenteste, ha dolgozom, megkapok mindent. De most mit kéne csinálnom? Órákig ülök mozdulatlan a kényelmetlen széken, millió változat, gondolat, ötlet futkározik bennem, aztán feladom. Ezt így nem lehet csinálni, bedobtak a mélyvízbe, ha sokat dolgozol, és nem kezdesz el úszni, megfulladsz. László mondta egyszer, hogy nem az okos főnök a jó főnök, hanem aki okos emberekkel veszi körül magát. Rábízom magam az érzéseimre, egy röpke fohásszal kérem László segítségét, és ha pusztulni kell, hát pusztulunk jelszóval megkezdem új életem. Nagyot sóhajtok és lenyomom az egyes gombot. Az ajtó pattan, egy arc előttem, a teste merev, tekintete egyenes. Értem már László választási módszerét, neki nem talpnyalók kellettek, hanem okos, gyors munkatársak.
- Igenis!
- Köszönni nem szokott?
- Nem, kérem, nem volt rá igény.
- Ezentúl lesz, tudassa mindenkivel.
- Értem.
- Én pedig ha jól értem a rendszert, maga az első titkár.
- Nem téved.
- És az első titkárhelyettes?
- Akkor az egyes gombot kell kétszer megnyomni, kérem.
- Hm! Okos! Mit tud az elődömről?
- Ő meghalt.
- Milyen ember volt?
- Nem vagyok rá felhatalmazva, hogy erről nyilatkozzam.
Puff neki! Ez baki volt. Itt nem pletykálnak, itt dolgoznak. Na jó, legyen így a metodika. Biztosan valamiért kitalálták ezt a rendszert, nem szórakozásból. Akkor folytassuk így, Irén.
- Most dél van. Egy óra múlva kérem az összes hozzám tartozó munkának a jegyzékét, rövid kivonatolását, határidejét és a ráállított munkatárs nevét.
- Meglesz.
- Külön kérem a négy igazgató személyi anyagát, már nem a cipőméretük érdekel, hanem a munkaterületük felosztása szakmailag, földrajzilag, kapcsolatuk egymással és velem. Érti, mire gondolok?
- Természetesen, de csak fél kettőre tudom átadni.
Bekeményítek, kipróbálom, mit lehet, mit nem.
- Egy órát mondtam.
- Nem megy. Fél kettőre lerakom az asztalára, de előbb nem megy.
Már kezdem érezni a határt, ameddig el lehet menni, ez az ember tudja, hogy mit lehet, és mit nem, és tart annyira szellemi partnernek, hogy nem magyarázza meg, hogy miért nem. Valószínűleg László is megbízott benne és elfogadta. Akkor én miért ne?
- Rendben. Kettő órára kérem a titkárok munkaköri leírását, a cég szervezeti felépítését tetőtől talpig. Menni fog?
- Igen.
- Háromkor hívja össze a négy igazgatót, meg kell ismernem őket.
- Természetesen.
- Öt órára terelje össze az összes, az én részlegemhez tartozó munkatársat, hogy már holnap reggel teljes fordulaton indulhassunk. Megoldható?
- Hat órára igen.
- Akkor kérem, tegye. Elmehet.
- Igenis!
Megfordul, elindul kifelé, megtorpan és hátranéz:
- Elnézést! Viszontlátásra!
Elnevetem magam, úgy mondom:
- A köszönésből majd elég lesz reggel egy, meg este is egy, ha találkozunk. És informálja az összes munkatársat is, kérem.
Az első titkár is elmosolyodik, intelligens, okos arca van. Elegánsan biccent és kimegy. Az első pengeváltás megtörtént, tényleg izgalmas a dolog, ahogy ezt Bárány doktor elmesélte. Számomra azért is, mert még nem tudom, miféle erőket mozgatok ebben a fantasztikusan megszervezett világban, ahol az okos dolgot szó nélkül végrehajtják, de a butaságot határozottan kiszűrik. Vigyáznom kell, itt senki nem tudja, hogy én nem az vagyok, aki életemben voltam: Hercberg-Poldi Irén. Feltételezem, ha tudnák, hogy én vagyok az özvegy, akkor sem esne hasra senki, ebben a gépezetben érzelmek nem kerülhetnek a fogaskerekek közé. Most értem meg igazán Bárány doktor politikáját, vagy megállom a helyemet és végre László méltó társa leszek, vagy pedig tengődhetek életem végéig az odavetett kamatkoncokból. Újabb, általam nem ismert gombot fedezek fel az asztalon, és megriadok, mikor egy rejtett hangszóróból Bárány doktor racionális hangja csendül fel. Egy üzleti tárgyalás közepét hallom.
László lehallgatta volna a társát? Ez annyira nem illik bele a képbe, hogy zavaromban még egyszer megnyomom a gombot, nem akarom hallani. Ezt kár volt tennem, mert egy másik hangszóróból hallatszik Bárány doktor gyors kérdése:
- Mi a baj, Irén?
- Semmi, csak ismerkedem a gombokkal.
A hangszóróból hatvan decibeles, harsány nevetés, nem, inkább kamaszos röhögést közvetít, aztán kikapcsol. Tehát rossz volt a feltételezésem, ez a két ember annyira megbízott egymásban, hogy minden ceremónia nélkül belehallgathattak egymás ügyeibe, de nem bizalmatlanságból, hanem gondolom az információ gyorsabb áramlása miatt. Hát az én oldalamról itt egy kis ellenőrzős belehallgatás is lesz.
Nem baj. Ha valamit elrontok, itt biztosan szólni fognak azonnal, és nem azért, hogy bebizonyítsák, hogy én hülye vagyok valamihez, hanem figyelmeztetnek, hogy valamiben akadályozom a többiek munkáját. És ez így nagyon korrektnek tűnik.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
