Pisti ecsémnek 2015 karácsonyára

Madáretető

A hó befödte a kertet, a háztetőket, a gyümölcsfákat, zöld és viráglombjuk helyett hermelinpalástba öltöztek. Néztem ezt a világot, és örültem, hogy nem fázom. Benn meleg volt, és én csak néztem kifelé.

A hőmérő mínusz 15 fokot jelzett.

„Megyen ki a fene ilyen időben”- gondoltam-, s örültem, hogy a tüzelőm a kályha mellett van okosan felhalmozva.

Aztán láttam egy madárkát, a cseresznyefára szállt. Nézett körül jobbra, balra, és nem értette a világot. Mikor legutóbb erre járt, itten gyümölcsök voltak, a faágakon rovarok, hernyók meneteltek, és de jó volt akkor itt az élet.

Na, erre az akkorra emlékezett. Az emlékei pedig visszahozták őt ide, és most nem érti a valóságot, és az emlékeket elkülönítő szakadékot.

Az emlékei ott marasztalták a fán. „Majd jön anyu, jön apu, és lesznek lárvák, rovarok gyümölcsök, csak ki kell várni. A múlt nem hazudik”- gondolta magában, és felborzolva kicsiny tollait, szembenézett a hideg januári éjszakákkal.

Ekkor fogamzódott a gondolat: csinálok madáretetőt, és van a maradékból a portán annyi, hogy ez a madárka kihúzza addig, míg visszajön a múltja.

Hipp és hopp, a kezem majd lefagyott, de minutum alatt sederítettem egy madáretetőt.

Maradék ételt, és kis darab szalonnát tettem belé, ez utóbit szeggel kötöttem, hogy a nagyobb madarak el ne vigyék.

Aztán csak lestem kifelé az ablakon, a melegből. A kicsi madár evett, eszegetett, és egyre gyakrabban elrepült. Én örültem. Már erősödik, erősödik.

Mikor visszajött, már többen voltak, nyolcan, tízen is tán, és borzoltak, csiviteltek, és ettek. A kicsi hozta ide őket.

Olyan boldog voltam. Kerestem még mindenfélét, és nyitottam az ajtót, hogy kivigyem nekik. Ekkor elrepültek. Kitettem az ételt, nagy sokára jöttek vissza, és ettek.

Szerettem volna, ha a vállamra szállnak, és nekem csiviteljenek. Nem köszönetet vártam, hanem örömet. De akármikor nyitottam az ajtót, elrepültek.

Gondoltam, ezek génhibás madarak, és gyártottam még igen sok madáretetőt.

Ezeket kiraktam a portámon mindenütt, sőt fáimnak az utcára kinyúló ágaira is akasztottam sokat. És ettek a madarak mindenütt.

A járdán mászkáltak emberek, felettük lógott a madáretető. Az anyukák megálltak, és mutatták gyermekeiknek, „látod, ilyen jó ember legyél, aki ezt a sok etetőt kitette, és táplálja az éhező madarakat”.És többen összegyűltek, és dicsérték az ismeretlen ember gondosságát, aki példát ad a fiaiknak is. Ők nem raktak ki eledelt soha sem.

– Valaki már kirakta - gondolták.

Én, ha kinyitottam az ajtót, akkor a kertemből, a járdafölé nyúló ágakról kiürültek az etetők. Az amúgy is görnyedt vállam jobban görbült, és azt mondtam:

 – Jól van ez így. A madarak nem az én népem, és a madarak is tudják, hogy nem az ő népükből való vagyok. Rendben van ez így.

Azért etettem tovább, gyártottam az etetőket szinte tébolyultan, és sem fizikai fáradságot, sem költséget nem kímélve, elkezdtem szinte minden helyre etetőket felaggatni. Miért tettem? Megmondom. Kerestem a sok száz madár között egyet, amelyik nem repül el, ha kinyitom az ajtómat.

Nem volt ilyen madár.

Az ételemet, a szeretetemet, a lelkemet, a gondoskodásomat elfogadták. Engem nem.  Hiába, nem az ő népükhöz tartozom.

Etettem ez etetőket, és aztán feladtam. Minden fáról leszedtem az etetőket, és kivittem a temetőbe.  Mondtam a madaraknak magamban: „ha a múltat akarjátok, most megkapjátok”.

Az elsőt annak az embernek a keresztjére akasztottam, aki mindig légpuskával lövöldözött, a madarakra, mert eszik az ő gyümölcsét. A másodikat arra, aki sörétes puskával irtotta az általa dúvadnak tekintett varjakat, szajkókat, szarkákat, verebeket.

És raktam sok etetőt még más sírokra, és a fákra is.

…Mentem feltölteni az etetőket. Mikor beléptem, minden madár elrepült. Megpakoltam az etetőket, és tudtam, nekem még nincs itt helyem. Szomorú voltam.

A madarak elfogadták anyáik, apáik gyilkosait, a múltjuk miatt a kertemben esznek, csak engem nem akarnak. Értettem a szóból.  Jobb a múltjuk, mint az én jelenem.

            Hűű de nagyon megértettem.

Lehet. Minden lehet. Mert minden lehetséges.

Talán nekem is megadatik egyszer az életemben, hogy nem repülnek el előlem a madarak.

2016.01.05 éjjel

PLT’