Tartalom

A Csámpás

A tipikus jószándék kisiklott este

Kata

Kritika korholással

Vivien

Alfréd és a gólyák

Részlet most megjelent könyvemből.

  Aranyoskák

            A könyv ugyanúgy jön világra, mint a gyerek. Először eszünkbe jut, hogy jó lenne, ha lenne, de nem merjük csak úgy hirtelen életre hívni. Akarjuk is, meg félünk is tőle. Egy kicsit elodázzuk a kérdést, és akkor ismét eszünkbe tolul az idea, hogy de nagyon kéne már egy gyerek. Ismét egy sor hezita, és jön a nagy elhatározás: legyen! Igen ám, de ez nem olyan, mint a legyen világosság és lőn világosság, mert a gyerek az nem lőn, hanem azt meg kell „csinálni”. Mint a könyvet. Elhatározni, megcsinálni, vajúdni vele, világra hozni, és végül, de nem utolsósorban vállalni.

            Mert a fenn leírtaknak, úgy a könyvnek, mint a gyereknek születése után kezdődik az élete, külön, önálló, a szülőtől-írótól néha eltávolodó, és még ritkábban megérkező tékozló fiú élete. A könyv önálló utóéletéből gyűjtöttem össze egy csokorral, melyek között van bájos, szomorú, megható, nevettetős és szánalmas történetecske, melyeket én az egyszerűség kedvéért „aranyoskának” nevezek. De mindegy is, hogy miként nevezem, kiviláglik belőlük az a tagadhatatlan tény, hogy mihelyt kijött a könyv a nyomdából, már nem az enyém, hanem az olvasóé. Azt tesz vele, amit akar, azt gondolja róla, amit gondol éppen jó, avagy rossz kedvében, szidhatja, dicsérheti, mert már az övé.

            S ez jó, mert végső soron ez volt a cél.

 A csámpás

            Agglomerátumbéli régi, még lambériás-csővázas kiskocsmában táplálom lelkemet a reggeli komlóbefőttel, miközben az arra érdemes állás nélküli egzisztenciáknak a nemrégen megjelent könyvemből osztogatok tiszteletpéldányokat, természetesen dedikálva.

            Kettő nyomós oka van az osztogatásnak. Az első az, hogy senki nem vállalná a napi megivandó penzum anyagi keretösszegét veszélybe sodorni holmi könyvvásárlással, a második az, hogy bár elég sok könyvem jelent meg, kereskedelmi forgalomba soha nem hoztam azokat áruként, inkább arra érdemeseknek elosztogattam (osztogatom).

          Az arra érdemeseket én válogatom ki, magamfajta kocsmakertet járó ember hamar kiszúrja az ún. kocsmaszemeszter esetleges hallgatóit, uram bocsá’, néha előadóit.

            Az utolsó könyvet is dedikáltam, az utolsó korty sört megforgattam a számban, s több dolgom nem lévén, indulni akartam, mikor odalépett hozzám a Csámpás.

            Csámpásról semmit nem lehet elmondani, a pohárleszedői munkakör felelős betöltőjét minden talponállóban ismerik, csak az egyikben „Lármás”, a másikban „Kisfeles”, a harmadikban „Fáraó”néven küldik el a fenébe, ha gyarapodni akarván a félig telt üvegeket is el akarja orozni a szomjúzó elől.

       Vizet sem lavórban, sem pohárban nem pazarol, a lába már fekélyes, biceg, ezért „Csámpás”. Versenyt fut felette az orvostudomány, senki nem tudja megjósolni, hogy a májáról szakad le előbb az artéria, vagy a fekélyes lába miatti szepszis viszi el az örök pohármosóba.

            - Drága barátom - pampogja fogatlan szájjal -, nagyon megkérlek, ajándékozz meg engem is egy könyvvel, ami biztosan remekmű.

            Azt mondják hogy a gyermek és a részeg mond igazat, de az is megfelel a valóságnak, hogy igazán kegyetlen csak a gyermek és a részeg tud lenni. Már süvít is az első harsogó nyíl a Csámpás felé, a másik sarokból a másik, össztűz ez a javából, adnak neki rendesen, mert van bőven a rosszindulat tegezében:

- Csámpás! Te nem is tudsz olvasni!

- Életedben nem olvastál még Népsportot sem!

- A betűket sem ismered, minek neked könyv?

- Mi van Csámpás? Billeg a konyhaasztal lába, az alá kell?

- Így akarja megoldani a karácsonyi ajándékozást, nehogy a piakeretéből kelljen költenie.

A Csámpás nem válaszol ezekre a nemtelen vádakra, csak néz rám a vizenyős szemével, arcán olyan őszinte csodálkozás, mint szent Sebestyénnek, mikor eltalálta az első nyíl, és csak nekem mondja:

            - Ne hallgass rájuk, drága barátom, rosszindulatúak ezek nagyon. Nem is csoda, mert alkoholisták - mondja lenézően. - Ugye adsz nekem is egy könyvet?

            - Tényleg karácsonyi ajándéknak akarod adni? - kérdezem tőle.

            - Á, nincs nekem még egy nőstény macskám sem - legyint sóhajtva -, kinek adnék én ajándékot?

           - Akkor mit csinálsz a könyvvel, Csámpás? Nekem elmondhatod őszintén, ígérem, akármit mondasz, adok egy könyvet neked.

            Rám néz, és mint aki mindent egy lapra tesz fel, bátran mondja a szemembe:

            - Hát mit csinálnék vele? Hát eladom!

 És az idea nagyszerűségétől átszellemülten, mély meggyőződéssel mondja, szinte csak magának, kétszer is:

- Eladom! Igen, eladom!

         Adtam neki könyvet. Neki sikerült, ami nekem soha: tényleg eladta! Három félédes kisfröccsöt kapott érte.

         Békés, boldog karácsonyt kívánok neked is, Csámpás!

A kisiklott jó szándék tipikus esete

Umberto Eco egyetemi előadásait adták ki nemrégen könyv alakban, melyet nálunk is felhasználnak egyetemi jegyzetként, pl. a hermeneutika oktatásában. Az író és olvasó viszonyát boncolgatja, különféle szerkesztési módokat, az alkalmazott stílust és formát, egyszóval azon arzenál eszközeit mutatja be, amellyel az író az olvasót manipulálja. Már akit lehet manipulálni, mert nem mindenki hagyja magát…

       Volt egy barátom réges-régen, olyan régen, amikor még a magamfajták elhitték, hogy vannak barátok, tehát tényleg ködbevesző időkben történt. Deviáns egy ember volt ez a barát, meg léhűtő is. Művelt, egyszersmind trágár is. Vagabund, ritter, gróf, részeg vallon zsoldos, lecsúszott egzisztencia képében jelent meg hol itt, hol ott, azt az arcát vette fel, amelyik pillanatnyilag akkor neki tetszett. Beszéde olyan volt, mint egy Gaudi-terv, egyszerre szép és meghökkentő. Egy mondaton belül használt archaikus szófűzést ritka tájszavakkal keverve, amit a világvárosi szleng keretébe ágyazott bele. Eltékozolt, elrontott élete kiáltó vád a pazarlás ellen.

Ennek az embernek a sorsáról szerettem volna írni, de miként lehet leírni, visszaadni egy ilyen habitust?  Nem könnyű eszközt választottam, de ez látszott a feladat elvégzéséhez a legmegfelelőbbnek. Tehát belebújtam egy másik ember bőrébe, gondolataiba, mozdulataiba, felvettem a hanghordozását, szókincsét, mimikáját, és egyes szám első személyben elkezdtem írni X.Y. életét és hányattatásait. Megírtam a vágyaimat, a csapongásaimat, a ferde utakat, hogyan tettem tönkre a családomat, baráti kapcsolataimat és saját magamat.

Elkészült a mű, harminc valahány oldalra rúgott, szerintem több volt, mint közepes, ki is nyomták, meg is jelent, ahogy azt reméltem. Feleségemnek volt egy nálunk sokkal idősebb, nagyon intelligens és művelt barátnője. Nejemet kislánykora, engem vőlegény korom óta ismert.  Kapott ő is egy tiszteletpéldányt, el is olvasta, s aztán addig kerülte a véleménynyilvánítást, amíg nem ejthette szerét annak, hogy a feleségemmel négyszemközt lehessen. Akkor is csak halkan, bizalmas hangon súgta fülbegyónásos technikával:

- Tudod, kedves, én nem is sejtettem, hogy ilyen iszonyatos életet élsz a férjed mellett! 

Kata

             Ez a címe egy alig négyoldalas novellámnak, mely 2006 tavaszán jelent meg a Madách Irodalmi Társaság kiadásában az Érkezés című kötetemben. Rövid szinopszist kell adjak, hogy a novella utóéletét elbeszélő „ aranyoskák” érthetőek legyenek.

            Az igen békés természetű János kitalál egy Kata nevű nőszemélyt, „az én Katám”-at, akinek az a szerepe, hogy ne Jánosnak kelljen esetleg korholó szavakat mondania a környezetének, hanem ezeket Kata szájába teszi, vele mondatja ki. Mikor János meghal, a sírján lévő búcsúzó szalagok között van egy, amelyen ez a felirat: „ne féjjé, maj menek utánad, a te katád”.  Ennyi az egész, inkább a meghökkentő mesék kategóriájába tartozik. Nyitott a vége, nincs eldöntve, élő személy volt, vagy tényleg kitalált, ki írta a szalagot, stb. Az olvasók nem szeretik az ilyen nyitott, függőben hagyott műveket, mint az az alábbi „aranyoskából” is kitűnik.

             Kitörő örömmel üdvözöl engem, a belépőt, a megérkezőt Vörös Báró, alias Bandi bácsi, tisztességben és vörösbor ivásban megőszült vágóhídi segédmunkás. A helyszín most egy soroksári kiskocsma, de semmiben sem különbözik a Csámpás kocsmájától, még a lambériának is ugyan az a negyvenéves, füstmarta színe van.  Köszöngetés, széles gesztussal nyújtott parolák, kínálás hellyel, cigarettával. Kölcsönös meg- és visszahívások, „én téged egy nagyfröccsre, te engem két kisfröccsre”, mert a barátság az barátság, de svábiában még a haldokló is úgy számol, mint a patikus.

            Bandi bácsi papnak készült valamikor, de kora szeminarista korában kellett távoznia, a rossz nyelvek szerint a könnyűvérű leányzók miatt. Érettségijével sem tudott sokat kezdeni, a szeminarista múlt kísértett a szocializmusban egy életen át. Így lett a vágóhídon segédmunkás. Alkoholista? Igen, az. Elitta az eszét? Azt ugyan nem, annyi vörösbor nincs a földtekén! Szelleme friss, befogadó, gyanakvó is néha. Kocsmaszemesztereket nem hallgat, mert nincs rászorulva, és nem tart, mert lenézi a parasztokat, legyen az sváb, magyar vagy bulgár, mert itt még olyanok is akadnak a régi kertészetekből.

            Mikor megjelent az Érkezés, hallott susmogni valamit, de bizonyosat nem tudhatott, mert én sem adtam senkinek könyvet, nem lenézésből, hanem azért, mert tudtam, csak azért vinnék el, hogy dicsekedjenek másoknak: „Lám van nekem egy író cimborám, szoktunk piázni néha, lásd, ezt is ő írta…”, stb. Szóval nem tudta az öreg, hogy igaz-e az igaz. Sokat nem teketóriázott, odajött hozzám, megkérdezte, elbeszélgettünk, és pár nap múlva adtam neki egy könyvet. Neki érdemes volt.

            Szóval leülök az asztalhoz, és kérdem: - Aztán olvastál-e valamit Bandi bácsi? - Hát, csuda egy könyv, az annyi szent - mondja bizalmasan -, tudod csak az elején vagyok, és a versek nehezen mennek, de az a Kata, az aztán csuda. Az nagyon tetszik.  - Örülök neki - mondom szerényen. - Te, hogy azt a Jánost mennyire szerette a felesége, az igen szépen van leírva. - A felesége szerette, vagy a Kata? – szúrom közbe. - Milyen Kata? - kérdi értetlenül -, hát az egy kitalált személy, még ezt sem tudod? - Biztosan kitalált személy? - és élvezem, hogy mennyire beleéli magát a kisöreg. - Persze hogy kitalált személy, a János találta ki, hogy az asszonyának ne kelljen megmondani, mennyire szereti, ezért a Katával üzente meg neki maga által a feleségének, vagy hogy az isten nyilába van ez az egész!

            A feje elvörösödik, látszik, erősen felindult állapotban van. Iszik egy kortyot, a pohár pereme felül pislant rám, látja, hogy mosolygok. Erre elmosolyodik ő is. - Na, most látom már, hogy te csak ugratsz engem. Szerintem nem is olvastál belőle egy sort sem! - És mint aki megfejtette az én fondorlataimnak mozgatórugóját, elégedetten feláll, és elmegy rendelni három deci vereset és két kisfröccsöt.

                                                                                        Kritika korholással

            Az a tapasztalatom, hogy az olvasók nem nagyon szeretik a nyitott történeteket, ahol szinte az olvasóra van bízva, milyen a befejezése egy-egy történetnek. A Kata c. elbeszélés magját évekkel ezelőtt füleltem ki egy százhalombattai kocsmában; egy Bicske környéki faluban élő cipész temetéséről beszélgettek az atyafiak. Kíváncsi voltam én is a cipész Katájára, hogy valós, vagy kitalált személy volt-e, de a szemtanúk sem tudták megmondani. Akkor én honnan tudtam volna? Egy szó, mint száz, Kata rejtélyes személyéről én, az író sem tudok többet, mint az olvasó. És ezt nem hiszi el nekem senki, azt gondolják, stílusgyakorlatokkal bombázom az olvasó tűrőképességét.

            A b.-i kocsmában, ahol Csámpás a pohárleszedő, H.-val beszélgetek, ő is a Kata valós, avagy kitalált alakjáról érdeklődik. H. Iparművészeti Főiskolát végzett, angolul, spanyolul beszél, gyerekkorát Kubában töltötte. Most épületszobrász. Elmondom neki, hogy nem tudom, de látszik rajta, nem igen hiszi. Beszámolok a forrásról, és hogy a forrás mesélői sem tudnak többet, de ez sem győzi meg, nem azt hallja, amit akar. Kis ideig hallgat, aztán azt mondja: - Már nem haragszol, de ezt azért nem illik tenni az olvasóval. Most már végképpen nem tudom, ki is ez a Kata. Miért nem tanulsz meg precízen írni?

            Tényleg! Miért nem?

Vivien

          Soroksáron is híre ment, hogy megjelent egy új könyvem, néhány embernek adtam, de volt olyan is, aki kért. Ilyen volt például a közeli kis boltocska eladója, egy Pest környéki faluból ingázott be minden nap. Kérését furcsállkodva fogadtam, és meg is kérdeztem: - Én adok szívesen, de mondja meg őszintén, szeret ön olvasni? - Megütközve nézett rám, és mint aki még a feltételezést is kikéri magának, úgy mondta: - Ugyan mán, hová gondol maga? Azt úgy tudja meg, hogy mi a Pistámmal húsz éve vagyunk együtt, de egy könyvet nem olvastunk még el ketten együttvéve sem! - De hát akkor miért kell a könyv? - kérdeztem. - A kicsi lánynak - lágyult el a hangja -, annak a számára kérem. Hogy neki legyen!

            Emlékeimben egy pufók gyermek arca lükken elő, tízéves forma lehet, láttam őt egyszer a boltban.  Ezért tétovázva mondom: - Tudja, az a helyzet, hogy nem is tudom. Mert hogy a lányka olyan tízéves… - Tizenegy! - vágja ki büszkén, és csillog a szeme a büszkeségtől. - Hát azért, mert tudja, én is így emlékszem, és ebben a könyvben azért nehezebb versek is vannak, meg olyan írások is, amik - nem az, hogy nem neki való -, de nem is érti még.  - Az nem baj - válaszolja mély meggyőződéssel. - Az a lényeg, hogy ott legyen a pócán. Aztán maj’ belenyől, maj’ hozzányől!

Szó nélkül adtam egy könyvet, és a kicsi lánynak dedikáltam. Emlékszem, Vivien volt a neve.  „Kedves Vivien! Azt kívánom, minél hamarább nyőjjé’ hozzá, nyőjjé’ bele! Szeretettel: Jenő bácsi”

Alfréd és a gólyák

 Mint már említettem, a műveknek néha teljesen önálló élete van, és az nem mindig azonos alkotója elképzeléseivel. Első kötetemet ugyanúgy vállalom, mint apa a csúnya gyerekét, csúnya, csúnyácska, de csak én hoztam életre, az élet meg nem szépségverseny. Ifjonti hévvel írtam bele világfájdalmas, szívszaggató verseket, a világmegváltástól csak egy macskaugrásra voltak. Annyit dolgoztam rajtuk, amennyit csak egy dilettáns dolgozhat méltó tehetség és rutin hiányában. Volt benne néhány próza is, azóta mind feledésbe merültek, én sem emlékszem rájuk pontosan.

         Már le volt adva a szombathelyi Szilveszter János nyomdába a kézirat, amikor egy vasárnap délelőtt láttam egy életképet a közeli játszótéren, és leírtam. Így született meg az Alfréd c. novella. Hamarjában elpostáztam, és még belenyomták a könyvbe, meg is jelent. Az elsőműves szerzők álszerénységével cserkésztem be az olvasókat, setesuta módon provokáltam visszajelzést, természetesen csupa dicséretet begyűjteni. - Na és hogy tetszenek a versek? Olvastál belőle valamit? Talán ezt a verset, vagy azt? Melyik tetszett, és melyik nem, és miért? És jött a zuhany, a hidegebbik fajtából: - Persze jók a versek, ez is, az is, amaz is, de az Alfréd, az csodálatos, csak rövid! -

Ebből aztán ki sem állt senki. Annyira bántott a dolog, mérges is voltam, mondom, már nekiülök, és elolvasom én is, hogy mit írtam. Számomra egy szimpla, kissé negédes szösszenetnek tűnt, amit annyi idő alatt írtam meg, mint szoktam sietősen levelet írni öreg szüléimnek kicsiny falumba. Három és fél oldalra rúgott az egész mű. A verseimre már a kutya sem emlékszik, az értük remélt babért belefőztük a bablevesbe, de az Alfrédot még ma is emlegetik.

És hogyan ismétlődnek a világnak az ő történései? Tizenöt évvel a fent leírtak után elkezdtem írni az Álmodó Isten c. önéletrajzi ihletésű - de nem önéletrajzi - kisregényemet. Négy évig dolgoztam rajta, a mindössze nyolcvan oldalnak írd és számold több, mint hétszázoldalas (!) kézirata volt. Válogatás is került a kötetbe az elmúlt tíz év verseiből, s bár ezek készen voltak, azért kis fésülés, apróbb kozmetikázás zsibbasztotta az agyamat, míg a közel ötven verset átfodrászoltam.

Mindezen munkák mellett a saját örömömre meg talán írásgyakorlatnak firkálgattam egy lezuhant vadászpilóta életének alakulásáról egy kis sárréti faluban. Mire a komoly dolgaimmal végeztem, az utóbbi is elkészült, és felduzzadt hetven oldalra. Ennek egy oldal kézirata nem volt, ahogy leírtam, úgy is maradt minden betű a helyén. Címe: Ha elmennek a gólyák. Für alle Fälle, ezt is belenyomtam a könyvbe. Mondom, ki tudja, mikor kapok ismét kiadót?

         És lőn újra a nagy pofára esések napjának eljövetele. Mert az ötven vers „…az jó, jó, persze hogy jó, az Álmodó Isten meg jó lesz, ha végre elolvasom, és nem rakom le negyedszerre is, no de az a ’gólyás’, hát az tudod, az remek, csak rövid!” Azért ez, most már másodszor, övön alul jött. És biztosítok róla mindenkit, hogy ahogyan tizenöt évvel ezelőtt nem értettem az olvasói reakciókat, úgy most sem értettem belőle egy kis mukkot sem.

 Ennek a ’gólyás’ dolognak is lett aztán folytatása, többféle is. Az első, hogy mindenki rövidnek tartotta, és bíztattak sokan, hogy bővítsem ki, vagy folytassam, mert jövő karácsonyig olvasnák szívesen. Nos, ezek az olvasók voltak a könnyebb rész. A neheze azokkal együtt zúdult rám, mikor az ún. „mintaolvasó” olvasó annyira beleélte magát a történetbe, hogy már ötleteket is hozott és adott, tételesen beállt társszerzőnek.

  És természetesen történtek „ aranyoskák” is, amik ide kívánkoznak.  A Ha elmennek a gólyák c. kisregényemnek az a vége, hogy a lezuhant vadászpilóta, miután gyökeret vert a faluban, és felnevelte a fogadott fiát, mivel semmi feladata nincs már, felkerekedik pap barátjával megnézni, hová mennek el a gólyák. Szeretnék megfejteni a titkot, hogy miért megyünk el, ha tudjuk, hogy visszajövünk azzal a tudattal, hogy újra elmegyünk. A záróképben ballag a két öreg a földön, felettük a gólyák szintén akkor indulnak dél felé.

Kedves ismerősöm elolvasta többször is az irományt, de elégedetlen volt. - Nincs befejezve - mondta -, el van kapkodva, nagyolva a vége. - Meghökkenésemet látva, magyarázza is: - Nem az, hogy rossz, csak hiányos. Nem derül ki, hogy visszajön-e a két öreg, vagy nem? - De hiszen utalás van rá, hogy csakúgy, mint a gólyák, ők is visszajönnek, és a gólyákkal együtt jönnek vissza. - Hosszas gondolkodás után azt mondja: - Az csak utalás. De konkrétan nincs beleírva! - Én győzködöm tovább: - De vígasztalja a feleségét is, hogy várjon, és ha visszajön, akkor már örökre jön vissza. - Jó, jó - mondja -, de ez is csak ígérgetés, és az úton is ezer dolog történhet vele, amiért nem tud visszajönni.

Most én csinálok egy svédcsavart, és komoly ígéretet teszek neki: - Rendben van,  nyugodj meg, mert én, személy szerint ÉN biztosítalak arról, hogy visszajön a két öreg. Ezt én ígérem neked, mint az író. - Latolgatja a hallottakat, látszik, hogy csábul, már-már elcsábul, de aztán mégis bekeményít, és megmakacsolja magát: - Ez is csak ígéret, nekem ez nem garancia. Nincs beleírva, és punktum!

z