Tartalom

Tibi sógor esete az örök Évával

A legszebb születésnapi ajándékom

Szeretetből olvasni

A befőttes üveg

Tibi sógor esete az örök Évával

           Volt egy olvasóm - s remélem, olvasóm is marad -, aki  hozzájutván az Érkezés című könyvemhez nagy tetszéssel olvasta azt. Tetszésének oka nem az én írói zsenialitásomban leledzett, mert mint később, személyes megismerkedésünk után megvallotta nekem, sok mindent nem is értett belőle, egynémely vers nehéz volt neki, a filozofikus moralizálás pedig mindig messze állt tőle.

             Ami megragadta őt nagyon, az a Ha elmennek a gólyák kisregény falujának ábrázolása volt, tetszett neki, ahogy a vidéki életet leírom. Közel állt ez hozzá, lévén, hogy egy kis szabolcsi faluból származott el a városba, ahol már teljesen urbánus életet él, de hát a gyökerek, de hát a gyökerek…

             De vissza az elejére! Elolvasván a könyvet erős kíváncsiság vett rajta erőt - s ezért volt felesleges mondanom az elején, hogy hölgy olvasóról van szó -, szert kerített arra, hogy találkozzon a sógorommal, akitől a könyvet kapta. Őt kezdte el faggatni, hogy ki és miféle ember vagyok is én, holott e fentiek tükrében már mindnyájan tudjuk, hogy mennyire egészségtelen, ha az olvasó ismeri személyesen az írót.  De hát az örök Éva dolgozott benne, s az mindent elsöpört volna érdeklődésének útjából, ha szerencsétlenségére nem pontosan az én Tibi sógoromtól érdeklődik.

             Ritka jószívű, becsületes, családszerető, dolgos ember az én Tibi sógorom, és még egy oldalon keresztül tudnám leírni, hogy miért tisztelik, szeretik, becsülik őt családjában, környezetében, munkahelyén és a kisvárosban ahol él, de két dolgot csak a rágalmazás eszközének felhasználásával lehetne ráfogni. Az első az, hogy szószátyár lenne, a második pedig, hogy simulékony természetű, selymes hangú embernek szülte volna az édesanyja fenn egy börzsönyi falucskában. A legvadabb ellenségei is - ha vannak neki egyáltalán - csak így beszélnek róla: A Tibi igen fájin ember, de igen nyers ember!

            Az említett hölgy - kíváncsiságának kapcsán nevezzük örök Évának - elsősorban arról érdeklődött, hogy miként lehetne a már régebben megjelent könyveimhez hozzájutni. Tibi sógor rá is zúdította az információk tömegének cunamiját, válaszolván neki ily kimerítő módon: - Sehogy! - E választól az örök Évának erős légszomja lett, és csak hosszas huzavonával bírta megtudni, hogy én soha nem írtam pénzért, soha nem jelent meg egyetlen művem a könyvpiacon, nem ebből élek, és díjazásnak könyvenként egy, avagy két csomag géppapírt fogadok el honoráriumként.

        Csodálkozott az örök Éva ezen a deviancián, s később lehetőséget is talált arra, hogy két csomag géppapírt eljuttasson hozzám, de az természetes, hogy ennél a pontnál nem állt le az érdeklődéssel.  Következő, igen elmés kérdése az volt: - És mondd Tibor, milyen ember amúgy? - Megforgatta a választ az én Tibi sógorom az elméjében, átgondolta szépen takarosan, azt cenzúrázta is rögvest magában, hogy nehogy az ő száján valamiféle ferde információ omoljon ki egy olyan komoly íróról, aki után ilyen gyönyörű hölgyek is érdeklődnek, mint az örök Éva. S válaszolt is kimerítően, és szépen tagolta a mondanivalóját, ekképpen: - Hát tudod, amúgy kissé alacsonyabb nálam!

            S mint aki minden lényeges dolgot kihüvelyezett velem kapcsolatosan, s azt át is adta a tudásra szomjazónak, szinte kimerülten dőlt hátra a székében. - No de mégis, te régóta ismered, mesélj róla, mikor kezdett írni, mit írt, hogyan élt, milyen volt…? - Most, hogy a kérdések szaporodtak volt, Tibi sógor még nagyobb felelőséggel komponálta meg a válaszát, olyan hosszan, hogy az örök Éva még válasz lehetőségeket is felsorolt, vélvén, hogy gyorsabbá tudja tenni az információáramlást. - Például,  zárkózott vagy társaságbeli ember, fekete, barna, vagy szőke haja van…? Tibi sógor öröklétnek betudható hosszas tűnődés után válaszolta csak elmélázó hangon: - Hogy milyen volt? Hát régen fekete haja volt! - Ezek után Tibi sógornak mennie kellett, és a hosszúra nyúlt riportot félbeszakítva udvariasan elbúcsúzott örök Évától.

            Így maradt az örök Éva a tudás fája alatt a tudás almája nélkül, mert ekkoriban még olyan csőszök voltak az Istennek eme almáskertjében, mint az én Tibi sógorom. Mellesleg ezzel a válasszal elkerülte, hogy ki kelljen mondania a való igazságot, miszerint mára már szinte teljesen kopasz vagyok. Hetek múlva hallottam a fenti történetet magától az említett örök Évától, akivel akkor már telefonbeszélgetős kontaktusom volt, személyesen csak sokkal későbben ismertem meg.

          Mikor meghallottam ezt a „fekete hajú” dolgot magamról, az életemről, a vívódásaimról szóló sommás véleményt, hát igen elöntötte az epe lelkemet, és nagy vehemenciával belevágtam a pennámat az írói vénámba, s dühtől eltorzult szívvel írtam az alábbiakat, melyeket javítás nélkül adok közre, hadd lássa mindenki, milyen bolond is bírok lenni néhanapján:

 Igen! Igen, igen!

Valamikor fekete hajam volt, és egy elálló fülű, igen csúnya gyerek voltam, Azért édesanyámnak mindig én voltam a legszebb.

Idealista voltam - már nem vagyok.

Vágyaim, terveim voltak - már nincsenek.

Küzdöttem, dolgoztam, tapostak, tapostam - már letettem a fegyvert.

Szerettem volna mindig szeretni - soha nem tudtam kimutatni.

A férfiak soha nem kedveltek - túlságosan mord voltam nekik.

Nagyon sok asszony adta nekem szemérme mézét, és közben azt suttogták, szeretnek - soha egyik sem szeretett, csak az hajtotta őket hozzám, hogy talán nálam is nyomorultabbak voltak.

Soha nem érdekeltek az anyagiak - ma görcsösen figyelem, hogy egy szelet kenyér, egy csipet só legyen az asztalon. Nem több, de ez legyen.

Rengeteget tanultam - autodidakta módon.

Kergettem az Istent - aki hátrált.

Dörömböltem az ég ajtaján - mely nem nyílt meg sem átokra, sem imára.

Már nem akarok semmit és hiába, a gyermekek szétmentek a világba, s az unalmas élet harmóniája úgy ül rajtam, mint por a zongorán. Így múlik el a nap a nappal, hét a héttel, nyáron meleg van, télen hideg. És megvénültem, mint a többiek. Ezért van igaza a Tibi sógornak, mikor emígyen sommázza egy ember életét:  „Valamikor fekete haja volt.”

         Hónapok teltek el azóta, megcsendesedett már a lelkem, és beletörődően tudom a választ is megadni mindazoknak, akiket illet: „Régen fekete haja volt!” És talán tényleg csak ennyi, amit összefoglalva el lehet mondani az életemről.

A legszebb születésnapi ajándékom

            Az Aranyoskák sorában talán ez lesz a legrövidebb, de nekem a legnagyobb örömet hozó.

           2007-ben lettem ötvenhárom éves, és a születésnapomon a munkahelyemen megszólalt a telefon. Egy hölgy jelentkezett, hogy személyesen velem szeretne beszélni, én meg álltam elejbe a dolognak, hívén, valamiféle kuncsaftról van szó. De a hölgy közölte, hogy neki most ne álljak rendelkezésére, ő csak azért hívott, hogy sok boldogságot és egészséget kívánva hadd gratuláljon meg engem születésem napján.

          Megmondom őszintén, hogy tátogtam mint a liba tömés közben, és csak hebegtem, hogy hát igen kedves, meg meglepett, meg jól esik, szóval nagy zavarban voltam. Hosszas makogás után tudtam csak egy értelmes kérdést feltenni a telefonáló hölgynek, hogy árulja már el, hogy honnan a fenéből tudja az én születésemnek napját, amelyet, mint mindenki tudja, nem tud a világon rajtam kívül még 6 milliárd ember? - De hiszen benne van a könyvében, uram - hangzott a válasz -, nem emlékszik? Az Álmodó Isten zárómondatai között írta!

            Valahogy leraktam a telefont sűrű köszönések közepette, és utánanéztem, hogy mit is írtam én ottan és akkor? Tényleg benne volt ott, ahol a hölgy mondotta. Nagy örömöm volt nekem akkor, hogy lám, ilyen honoráriumot még egyetlen író sem kapott talán. Odafigyelnek arra, amit ír. S mi lehet ennél nagyobb elismerés egy írócska számára?

Szeretetből olvasni

Már a címe is megdöbbentő ennek az  aranyoskának, mert olvasni lehet érdeklődésből, szórakozásból, tanulásból, kötelezően (ld. szakmai, vagy iskolai kötelező olvasmányok), unaloműzésből, de hogy valaki szeretetből olvasson, olyat még az én rövid, de hosszúnak tűnő pályafutásom alatt nem tapasztaltam. Az én áldott jó szívű Mónika hugám tanálta ezt ki, és szól a történet az alábbiak szerint.

        Nagy eseményszámba megy, ha én kimozdulok a medvebarlangomból, komoly tortúra ez nekem, ha lehet, el is kerülöm az életnek ezen atrocitásait. Ahogy mondani szoktam, én szeretem az embereket, de három ember együtt nekem már tumultus! A napokban meglátogattam édesanyámat, és a hírre, hogy én végre kimozdultam soroksári otthonomból, rögtön átröppent látni engemet az én hugám.

       Az életnek egyéb területein igen, de a papíron soha nem hazudok, ezért meg kell jegyeznem, hogy édesanyámhoz sem az önzetlen fiúi szeretet vitt engemet, hanem kisebb pénzkölcsön reményében zörgettem rá az ajtót az én édes szülémre. Egy hetvennyolc éves, nyugdíjas asszonytól Magyarországon pénzt tarhálni egyesek szemében visszatetsző lehet, de ugyanakkor tanulságos is, mert rávilágít arra a jelenkori országképre, hogy egy hetvennyolc éves, középnyugdíjas ember jobban el van engedve anyagiakkal, mint egy ereje teljében lévő magyarországi író.

            Az üzleti részen hamar átestünk, édesanyám biztosított róla, hogy nem kell sietni a megadással, majd amikor lesz hozom, én pedig a fentieken meghatódva biztosítottam őt arról, hogy többé nem proponálom a testvéreim előtt azt a nézetemet, hogy rakjuk be őt szociális otthonba. Ezen ígérettől viszont ő lágyult el, és szétömlött a derű és a béke az én idős szülém portáján.

           Édesanyám aktív korában történelem-magyar szakos tanárnő volt, szépen és veretesen művelte a szakmáját a lehetőségekhez képest. Inaktív korában pedig, mivel a lehetőségek már nem gátolták, még mélyebben és jobban merült el szakmájának rejtelmeiben.[1] Át is tértünk az anyagiakról az irodalomra, erősen érdeklődött az Álmodó Isten című kisregényem egyes fordulatairól, melyet ő precízen ki is jegyzetelt, Isten a tanúm, ennyire összefirkált Vágvölgyi kötetet még soha nem láttam!

           Kicsit későbben már az előkészületben, írás alatt lévő könyvemről szólt a beszéd, melynek stílusáról, formájáról akképpen nyilatkoztam, hogy sok öröme nem telik majd a szeretteimnek az olvasásban, mert már nem vagyok hajlandó az érthetőség kedvéért olyan stílust és formát választani, amit én „Jézuskás lelkűnek” szoktam volt titulálni. Tételesen, ha érti, jó, ha nem érti, tegye a konyhaasztal lába alá, hogy az ne billegjen.

Ekkor hörkent fel az én áldott jólelkű hugám, Mónika: - Értik, nem értik, akkor is el fogják olvasni! - mondotta határozottan. - De nem fogják elolvasni, mert a családunk[2] több mint fele igen kispolgári beállítottságú, és nem a szöveget nem értik majd, hanem azt, amit üzenni akarok vele - vitatkoztam hugámmal, de teljesen feleslegesen. - Nézd Öcsike[3]- hevesedett meg hugám beszéde -, te ezzel nagyon sokat dolgozol, rengeteg munkád van vele, ez az életed tulajdonképpen, ezért majd én gondoskodom róla, hogy ha más nem is, de a családod tagjai egytől egyig elolvassák a munkád gyümölcsét.  Ugyan már - legyintettem -, ha nem értik, nem olvassák, és miért is olvasnák, ha nem is érdekli őket?

S ekkor az én hugám a világ legtermészetesebb hangján közölte velem a számára legegyszerűbb megfejtést: - El fogják olvasni, Öcsike, mert mi szeretünk téged, és szeretetből fogják elolvasni, ezt én garantálom neked, ha belesorvadnak, ha belegebednek, akkor is! - ígérte az én hugám komoly meggyőződéssel a szívében.

Nagyon nevettem ezen a megközelítésen, és az a régi kép úszott elém, amikor apósom édes testvére, Mészöly Miklós adott nekem egy-egy tiszteletpéldányt a könyveiből, és én a vége felé már nem tudtam velük mit kezdeni. A Film, a Jelentés öt kisegérről, a Pontos történetek útközben, stb., érthető remekművek voltak számomra, de aztán megjelent az Alakulások című kötete, melynek a felénél elakadtam, és onnan kezdve akármit írt Miklós bácsi, az nekem olyan magas volt, mint bivalynak a tangó. És nem is olvastam azóta tőle, pedig higgye el mindenki, szerettem őt, halála előtt nem sokkal még benézett a cecei portánkra, ahol közel két óra alatt nem váltottunk két mondatot, mert már beszélni sem tudott igazán.

       Ezen a képen morfondíroztam nézve hugám kiegyensúlyozott, derűs arcát, és arra gondoltam, hogy milyen szerencsés is vagyok én, hogy nem állok rokonságban Albert Einsteinnel, és ezért nem is kell elolvasnom a SPECIÁLIS RELATIVITÁS ELMÉLET SZEMLÉLETE AZ EUKLIDÉSZI ÉS NEM EUKLIDÉSZI KONTÍNUUM ASPEKTUSÁBÓL című szösszenetét. Szeretetből! Csupán csak szeretetből.

A befőttes üveg

              Sok mindenki megfigyelhette már - mint ahogyan én is megfigyeltem, sőt meg is tapasztaltam számtalanszor - a társaságban forgolódó emberek kontaktusteremtő készségét, ha ismeretlennek mutatják be, avagy neki mutatnak be számára ismeretlen embert. A nevek mormolása után jön a sztereotip kérdés: és mi a foglalkozása, mely kérdés nem őszinte érdeklődésből fakad, hanem eszköz arra, hogy el tudja helyezni a bemutatottat a társadalmi ranglétrán, mert fontos tudni ugyebár, hogy beszélgető partnerünk „alattunk vagyon-e, avagy felettünk leledzik”?

          S bár nem erről akartam eredetileg beszélni, kénytelen vagyok pontosítani megfigyeléseimet, hogy a lényeget mindenki megérthesse. Ha a válasz az, hogy „vízvezeték szerelő vagyok, kérem”, a kérdezőnek rögtön eszébe jut - s mivel eszébe jut, el is mondja -, hogy már évek óta folyik a vízcsap a fürdőszobában, de még nem akadt össze olyan ügyes, rátermett és főleg olcsó szakemberrel, mint az ő igen kedves újdonsült ismerőse, aki ezt megjavítaná…

           Ha a válasz az, hogy orvos vagyok, rögtön eszünkbe jut, hogy itt szúr, ott fáj, ha gazdasági szakember, akkor jön a lelkiismeret furdalásunk a be nem fizetett ÁFA miatt, „ de ugye te majd megcsinálod nekem, drága barátom…” Ha suszter, a cipőnk rossz, ha varga, a ruhánk vásott, ha autószerelő, akkor a kocsink nem működik megfelelően, „olyan sokat eszik, de te majd, barátom, megreparálod, ugye..?”

            Nagyon ritkán megvallom embertársaimnak, hogy az én kenyérkereső állásom[4] nekem nem hivatásom, hanem csak a kenyér kényszere miatt mívelem. S ha azt is elmondom, hogy én igazából írónak vallom magam, akkor jut eszébe szinte mindenkinek, hogy van neki egy élete, mely olyan élet, de olyan, hogy annak tartalma, fordulata, érdekessége, színessége, devianciája, egyedülisége már tényleg kívánja a pennát és a papírt, „...hát, ha igazi témát akarsz, barátom, írd meg az én életemet!”

            Volt rá példa, hogy fogadtam ilyen embereket, mondják el az életüket, s bár én nem írok monográfiákat, minden életből ki lehet venni egy ötletet, egy cselekményt, egy indítékot, egy motivációt, stb. És elkezdték mesélni az életüket. És meséltek, és mondták, és mondták, és dokumentálták, és hiteles tanúkat is hoztak hozzá, az életükről, mely számukra olyan fontos volt. És nem vették észre az ismétlődést, a szürkeséget, a gátak és a vágyak azonosságát, a mindenkit bekebelező mátrix uniformizáló hatását, csak mesélték órákon keresztül a  semmit! Ez volt az életük!

            Olyan nagyon nehéz ezen életmesék hallgatása közben érdeklődést színlelni, részvétet erőltetni az arcomra, szánakozást, együttérzést mímelni! Később már nem is próbáltam, és merev arccal hallgattam ezeket a „live storykat”, melyekben a szürkeség szeretkezett az unalommal. Aztán jött mindig a kérdés: - Na mit szólsz hozzá, barátom, mit tudsz ebből összehozni? - S ment a lesújtó válasz: - Semmit! Próbálj meg úgy élni a hátralévő időben, hogy a végén, a legvégén legyen mit megírni, és érdekes, izgalmas könyv legyen a te „elszámoló könyved”, barátom! És elmennek ezek az emberek tőlem sértődötten, megbántottan, engem érzéketlen, durva embernek titulálva, csupán csak azért, mert megmondtam nekik az igazat. Hogy az életük könyve olyan, mint Nagy Károly kardja, amely - mindenki által tudottan - hosszú volt és lapos.[5]

            Természetesen nem csak ilyen történeteim vannak, hanem „aranyoskák” is, egyet hadd jegyzek fel ide. Betérvén az s.-i kocsmába és illendően üdvözölve mindenkit ama ritka pillanatok egyikét éltem át, hogy letelepedtem a lócára kisfröccsöm elfogyasztásához. Tettem ezt mindazért, mert üres volt a kocsma, nem volt  tumultus, és Margit néni igen szívesen invitált a szembelévő helyre. Margit néni 1937-ben született, most hetven éves, kerek arcú, mosolygós, mindig élettel teli és nagyhangú, ha élettársával, Bandi bácsival vitatkozik, akit az olvasók már ismerhetnek a fenti „ aranyoskák” egyikéből.

            Bandi bácsi most alszik, Margit néni pedig nem tudom, mi okból, mély apátiában leledzik. Mesél, mesél, nem kéri, hogy írjam meg, amit mesél, nem kér ő semmit, talán azt sem tudja, hogy írogatok néha csacskaságokat, csak dől belőle a szó. Így tudom meg, hogy ő ötödik gyermekként jött a világra, és olyan szegények voltak, édesanyjában annyi félelem volt a jövőt illetően, hogy a szülés után rögtön ráfeküdt az újszülöttre, így akarván kiszorítani belőle a szuszt a törvény felelőségre vonása nélkül.

            Meséli Margit néni, hogy annyira üvöltött, hogy a szomszéd tanyáról átjött egy kimondhatatlan nevű ember, és a baj okát tudakolva akaratlanul is megmentette Margitka életét. Margitkának ezek után még két testvére született, biztosan pillanatnyi elmezavar volt az anyában, mikor a fenti dolgokat megcselekedte. De következménye lett az eseményeknek, mert mint Margitka mesélte, édesanyja annyira összenyomta, hogy a hasában és a női nemi szerveknél mindenféle összenövések és problémák jelentkeztek, amelyek úgy realizálódtak, hogy semmiféle érző ideg nem volt a nőiességében, és meddő is lett a méh nagyfokú fizikai deformálódása miatt.

            Csak tizenkilenc éves korában derültek ki ezek a fogyatékosságok, amikor feleségül ment egy veszprémi rendőrhöz, és nem tudtak normális házaséletet élni, mivel nem érzett semmi fizikai ingert, csak a vágy fojtó kényszerét. Tizennyolc évig éltek együtt, amiben szerepe volt annak a ténynek, hogy a rendőrnek is volt valami általam nem ismert baja, neki is gondja volt a merevedéssel, az egész házasélettel. Miért mentek szét, ezt nem mesélték nekem el, én pedig nem kérdeztem.

            Ezek után jött össze Bandi bácsival, akivel már évtizedek óta él, és mivel most felébredt, és álmosan hunyorogva engem is üdvözöl, Margit néni sebesen hadarja felém a szavakat: - Na most nem tudom tovább mondani, de van egy igazi nagy titkom, amit én befőttesüvegbe zártam, és csak négyszemközt fogom ebből az üvegből kivenni a múltamat, hogy elmesélhessem, mert megbízom magában, Jenő!

            Megköszöntem, felálltam, fizettem és eljöttem. Napokkal később ismét betérve megszólítottam Margitkát:  - Kezét csókolom, Margitka! Na, mi van a befőttes üveggel? Hozza már? Hozza már? Csodálkozva néz rám, és pergő nyelvvel válaszol is, hogy „de Jenőke, hát ha üveg kell, ne egyet kérjen, van nekünk a Bandival annyi üvegünk, hogy azt sem tudjuk, hová rakjuk, csak szóljon, aztán viheti saroglyaszám!” Célozgatni próbálok, hogy drága Margitka, ön ígért nekem egy üveget, csak egy üveget, ami különleges, egyedi és csak négyszemközt adja át nekem...

  Margitka derűsen kacag, és mondja is rögtön: - Kedves Jenő, hát ha nem az újmódi csavaros üveg kell, akkor persze van nekem a régi is, tudja, a bekötős - a „celofányos” -, abból is van ötliteres, meg hármas, meg feles is. Bandi! - kiabál át a helyiségen -, ígértem a Jenőkének üvegeket, de nem az újmódi csavarosból, hanem a régi celofányosból. Aggyá neki, ha mén érte!

Az idén rosszul termett a kert. Üresen árválkodnak a kamra polcán az üres befőttes üvegek, úgy a csavarosak, mint a régimódi „celofányos” lekötősek. Tele a kamra  üveggel, és én mégis hiányolok egyet, amelyikbe Margit néni konzerválta élete titkát, és amit én már soha nem ismerhetek meg, mert elfelejtette. Pedig amikor mesélte, még fontos volt neki.

Ezek után ha a hátralévő életemben befőttes üveget látok - csavarost, avagy celofányost - mindig az irgalmas Isten fog eszembe jutni. Mert engedte elfelejteni Margitkának a múltat. Madách mondatja Ádámmal a Tragédia végén: „Csak az a vég, azt tudnám feledni!” Én nem félek a végtől. Én csak egy dologtól félek, ezért, ha odaérek az én tragédiám végére, én ezt fogom mondani: „Csak az a múlt, azt tudnám feledni!”