„Úgy élünk, ahogy álmodunk - egyedül.”  (Joseph Conrad)

Egyedül jöttem

          A sisak egy rohamosztagos sisakja volt. Gyerekkorában találta, még a hatvanas évek elején a Cukrász árokban. Lemosta a márgás földet róla, és gyermeklelkével elkezdett utazni. A sisak bal oldalán a mai napig látszik egy repedezett lyuk, ahol bement a golyó.  Az átellenes oldalon sokkal nagyobb a nyílás. Ott ment ki.

         Vajon meghalt a viselője, vagy túlélte? Ki lehetett benne? Ki tudná ezt már lenyomozni?

Él egy legenda. Olyan régen, hogy keletkezésének idejét és helyszínét már nem lehet és nem érdemes megjelölni.

          Egy katona rohant rohamra. Az életéért rohant a halálba. Ment előre. Félelmében lehajtotta a fejét, hogy a nyakában lógó érmet oltalomkérésként megcsókolja. Az édesanyja akasztotta ezt az érmet a mellére a pályaudvaron.

          Ekkor érte a lövés. A golyó az arc közepét célozta, de mivel a cél kissé lehajolt, és elfordította a fejét, a sisakon ütött egy lyukat. Ott eltűnt. A golyó további sorsáról nem tudott hitelesen beszámolni.

          Mint minden kórházban, itt is a felvételi pultnál kell jelentkezni az ide beténfergett halandónak. Sorszám, rövid várokozás, aztán TB kártya elő, beutaló mellé, és csak várok. Az idő lényegtelen számomra, tehát nem tudok hitelesen beszámolni a várakozás tartamáról, és már szólítanak is.

          Mostanáig egy senki voltam egész életemben. Ettől a pillanattól fogva lettem valaki. Egy sorszám. Csak egy szám volt, de az előkészített igazolványok tanúsága megadta nekem azt az örömet, hogy szólítottak: No. 655.

          – Jó napot kívánok. – A hölgy kedves, fiatal, és már arra is gondol a No. 655, hogyha mindenkinek ilyen mosolya lenne, akkor talán eltépné a beutalóját, sarkon fordulna. – Hová tetszett jönni? – A proszektúrára. – A hölgy arca rezzenetlen. – Nincs beutalóm. Saját magam utaltam be alanyi jogon. – A hölgy mosolyog. – Indoka? – Csak annyi, hogy beutaltam magam a proszektúrára. – Hiszen ön még él! – mondja a hölgy, és mosolya maga a kétely, a kétségbeesés és a tanácstalanság vegyüléke.

          – S ez teljesen kizárja az a lehetőséget, hogy én a proszektúrára menjek a saját beutalómmal? – Úgy tett a szemével, mint a szemafor kettős piros lámpája, mikor jön a vonat. Ekkor megesett rajta a megmaradt szétforgácsolódott és elosztott szívem. – Hölgyem, én egy élő halott vagyok. – Akkor most az élőkhöz, vagy a halottakhoz írjam be önt – kérdi segítőkész mosollyal –, mert tetszik tudni, aki élőnek vallja magát, azt a megfelelő helyre utalom, aki pedig halottnak, nos azt kénytelen vagyok a kórházzal szemben, a vegyesbolt mellett lévő Kegyelet Kft-hez átáramoltatni.

           Így mondta. Nem elküldött a fenébe, hanem átáramoltatott a Kegyelet Kft-hez. –Hölgyem – mondom neki szelíden –, ez  az én döntésem. Néz rám, mosolya szép, otthon talán várja egy gyermek, és egy remény, hogy mire megfő a paprikás krumpli, a férje is hazaér, hazatalál hozzá. Ezt kívánom neki, a romlatlan lelkének, a kifacsart és kihasznált lelkületének.

           – Ön hol született? – kérdi. – Láthatja a papírjaimból, hogy kórházban. – De hol? – Nem mindegy hogy hol? – kérdem szelíden. Akár ebben a kórházban is születhettem volna. És születésem óta anyámat, apámat és engem azzal a maszlaggal etettek, hogy ahol születtél, ottan is haljál meg.

           – Nos, én itten születtem ebben a kórházban, és ezáltal vindikálom magamnak a jogot, hogy ott haljak meg, ahol születtem. – Van kísérője, hozzátartozója, akit tudunk értesíteni baj estén? –  Nincs, kérem. Én egyedül jöttem, és talán egyedül is megyek el. Néz rám, hosszan, kitartóan, szeme tiszta, teste űzött, hajszolt, szinte ápolatlan. Lassan és kimérten válaszol.

           – Nézze, kérem, ha úgy dönt, hogy itt marad, akkor az első emelettől felfelé az élet várja. Ha kimegy, akkor érvényessé válik a saját beutalója. Nekem teljesen mindegy, hogy hová írom be. Én elvégeztem a munkámat, ami önnel kapcsolatos. Kérem, üljön kissé félre, és gondolja át. S ha döntött, várom önt vissza.

           Úgy teszek, amint tanácsolta. Félreülök, és nézem a sort, ami soha nem akar elfogyni, a sorszámoknak soha nincs vége, melyekből fenn az orvosoknak, az ápolóknak munkájuk lesz, esetük, problémájuk. Talán azért utaltattam be magam ebbe a kórházba – ahol akár születhettem is volna –, hogy sem életemben, sem halálomban ne legyek gondja, számadása, adósa, avagy elszámolása is valakinek.

           No. 655. De hogyan is kezdődött ez az egész abban a kórházban, aminek talán ebben a kórházban lesz vége most, holnap, vagy már tegnap vége volt, csak én nem tudok még róla?

          Mikor először nyitottam ki a szemem abban a kórházban – No. 000 –, rengeteg csodás új dolgot láttam. Csodásat és újat, fényt és árnyékot, vadonatúj tárgyakat, alakokat, melyek mozogtak, és formákat, melyek moccanatlanok voltak. A légiesen, avagy darabosan mozgó árnyaknak furcsa zörejük is volt, de mivel nem tudtam mi a hang, ezeket a zajokat nem értettem nem törődtem velük. Egyelőre.

           A moccanatlan árnyaknak nem volt zajuk, mint később megtudtam, ezek voltak a tárgyak, melyek aztán hol életem végéig elkísértek, hol elkallódtak azon a hosszú úton, amelyen lépteim nyomára már semmiféle emberi praktikával nem lehet rálelni.

           Feltételezéseket motyogok most csak magam elé, hiszen semmire nem emlékszem azokból a pillanatokból. De teljesen normális számomra az, hogy mikor ráláttam a fények arany bronzzal és barackvirág színével kevert világára, nekem ez, mint az őskáosz teljesen az ég soha meg nem határozható és rögzíthető mélykék-szürke-fekete-lila ködébe vész. Hiszen először nyitottam ki a szemem!

           Minden ember egyformának születik, azonos anatómiai adottságokkal, azonos esélyekkel, de ez az esélyegyenlőség csak addig él, amíg az első fény áthatol az először kinyitott szemének pupilláján. A szűk résen átjutó fényinformáció egy körcsarnokba érkezik, és rögtön egy jobb oldalra nyíló folyosóba kanyarodik. Ebbe a folyosóba tántorognak aztán a hangok, az illatok, az érdes és selymes felületek, és az ízek is, mely az agyhoz vezet, mely feldolgozza, értékeli, és ha kell kiszűri a szívnek nem jó információkat.

           Ha kellemes a fény, nem szúró, nem bántó, akkor mazsolázik rajta örömmel, örökre elraktározza, mint kellemes élményt, és elküldi a szívnek. Ha kellemetlen, akkor parancsot ad, hogy a szem csukódjon be. Aztán így megy ez a szelekció az agy uralma alatt, rossz hang esetén befogjuk a fülünket, fanyar íz esetén köpésre ad ingert, ha valami megszúr, akkor elkapjuk a kezünket, dögszag esetén befogjuk az orrunkat. Ezt parancsolja az agy. A szívünk védelmében.

           Sajnos nem ilyen harmonikus az agy és a szív szimbiózisa funkciójában. Az agy gyakran tétova. Tétovaságában, döntésképtelenségében fokoznia kell aktivitását, ehhez pedig vér kell. És már megy is a parancs. A szív reakciója nem az információ minőségétől függ, hanem attól, hogy az információ előtt milyen szűrőkön haladt már át.

           Mikor a szívhez ér egy hang, egy illat, egy fénypászma, egy érdes, avagy selymes felület érintése, egy őszibarack szájban elomló íze, a szív nem habozik. Azonnal reagál. Minden szép és jó információt elfogad örömmel, és nyugodtan verdes tovább a megszokott ritmusában. Kellemetlen, avagy kellemes érzéseknél gyorsul-lassul, markában tartja az agyat, tudja, hogy kiszolgáltatott neki. Így vívnak ketten ők egymással és egymásért, mióta teremtés a teremtés.

          Hihetetlen, hogy aki először kinyitja a szemét, az új, csodás, nagyszerű, romlatlan, hívogatóan csábító, szinte hibátlan világra pillant rá, az ne emlékezzék erre az első benyomásra. Talán azért lehet ez, mert nem jutott el a lelkéig. Mert akkor emlékezne rá.

          Én nem emlékszem. A későbbiekben, mikor már nem csak nappal, hanem a nap huszonnégy órájában jártam tágra nyitott szemmel, és begyűjtöttem mindent, amit csak lehetett, a mai tudatommal nem akarok emlékezni a szép dolgokra. Talán ezért nem emlékszem azokra a benyomásokra sem, melyek értek, mikor először nyitottam ki a szemem.

          Túl szép volt, ezért nem akarok emlékezni rá? A kevésbé derűseket, a fájókat néha felidézem. De a szép pillanatokat, a ritkán megadatott emóciók, az elérhetetlen és mégis elért gyönyörű nők, kacagások önfeledt pillanatait, a szagokat-ízeket idéző kocsma lugasok hangulatát nem akarom felidézni, nem akarok emlékezni rájuk. Mert fájnak nekem.

          Mikor először nyitottam ki a szemem, nem tudom, mit láthattam. Nem emlékszem rá. Bennem keringenek örökké, de nem akarok róluk tudomást venni. Talán erről is szól ez a motyogás.

          Mai tudatommal biztos vagyok benne, hogy valami pazar kincsvilágot láthattam akkor, visszahozhatatlanul gyönyörűt. Ha láttam is, nem jutott el a tudatomig, vagy ha el is jutott, nem engedtem tovább a szívemig. Mert akkor emlékeznék rá. Hihetetlen, hogy aki először kinyitja a szemét, az új, csodás, nagyszerű, romlatlan, hívogatóan csábító, szinte hibátlan világra pillant rá, az ne emlékezzék erre az első benyomásra.

          Nem tudom, mert ha az idő mérlegét akarnám megvonni, kacagtató lenne az egyik serpenyő hatvan éve, és másik serpenyő üressége Nem tudom. De hajt a mérlegkészítés kényszere, engem, a No. 655-ös sorszámot, mert el kell döntenem, hogy kimegyek, lemegyek, felmegyek, avagy csak maradok itten magamnak belesorvadva és törődve a No. 655 fogalmába.

          Nem azért polémia ez, mert nincs jövőm, hanem azért, mert nyugtalan vagyok a múltammal, és most vagyok olyan kényszerpályán, hogy többet tudok hatvan évesen a jövőmről, mint a hatvanéves múltamról. A jövőm nem nyugtalanít, a biológia sztereotípiái szerint fog majd zajlani, tiszta, szép, kontúros kép lesz.

          Sokféle dolgom is volt a múltamban. De múltamnak irányítója soha nem voltam. Egy mindig szomorú kisgyerekből miért lett az, aki vagyok, talán soha nem fogom megtudni. Vagyok magamon és a semmin kívül? És akkor a kezemre nézek, melyben egy cédula: No. 655. Valamit kezdek vélni, sejteni.  Nem tudni, csak vélni-sejteni. Ha valamibe bele kell dögleni – a nem tudom mibe – legalább tudjam azt, hogy mi volt az a nem tudom mi?

           Erre senki nem válaszol nekem. Ülök a hosszú folyosón, néha giling-galangol a monitor, hívják az előttem és utánam valókat, és én csak ülök. Válasz nincs, és én itt maradok pőrén, levetkőztetve, a nagy igazsággal, nem vagyok már a sorban sem, a sorszámom lejárt. Mivel kiléptem a rendszerből, már nincs semmiféle jogom az életem folytatására. Amiről hittem, hogy indok, én találtam ki.

           Felállok, és felmegyek a fél emeletre, onnan tovább egyenest, balra a lift, a II. emeleten kiszállok. Ez a professzor osztálya. Voltam már itt, és féltem tőle. Nem szeretek félni! Nem jó dolog a függőség. A seggnyalás soha nem tesz jót az emésztésnek, a kiszolgáltatottság a gyógyulásnak. Nos, ez a professzor. Elmondjam, vagy ne? Nem tudom, mert vajh’ miért ne?

           Milyen ez a professzor?  Idős, teljesen fehér hajú, szabályos arcú, álla kissé szögletes, fogsora amerikásan hófehér. Tartása egyenes, mozgása gyors és fürge. Mozdulatait, lépteit nem maga irányítja, hanem ami az agyában dolgozik. Ritkán kér segítséget a személyzettől, ha betegről van szó, minden az agyában van kéznél. Nem tudom eldönteni, hogy mi motiválja. Ahhoz már idős, hogy a paraszolvenciáért. Ebben a korban már nem ezért élnek. Zavar engem ez az ember, aki talán az életemet mentheti meg. Nem tudom, mi motiválja? Megyek tovább a függő folyosón, amely a osztályra vezet. Ide van beutalóm a No. 655 sorszámmal.

           Ül a hölgy, és adom a papírt, és tartom a kicsi bőröndöt, és közben arra gondolok, hogy milyen gépies az egész. A hölgy most már más a pulton túl. Kerek arcú, fekete hajú, barna bőrű, feneke lágyságosan kerekded. És mosolyog. Mondom neki, kedvesem, magácska egy két lábon járó szexuális zaklatás! Megnyílik az arca, és nevet és nevet. Kérdi: – Az ön felesége nem ugyanez?

            Nevetek én is, de már együtt nevetünk. – Tuggya, kedves, ő az, aki a múltban, a jelenben és a jövőben, de magácska csak egy válóok az én szememben, fogadja el a bocsánatkérésemet. – Hogy imígyen benyomorodtam a pult mögé, merthogy ez a hölgy csak kacagott és nevetett, mondom mán’ itthon is vagyok. És lettem. Mert volt ottan egy izé, aki mosolyogni tudott!

           Mutatták az ágyam, belefeküdtem – vajh’ mit tudtam volna tenni? És jöttek az orvosok. A beteg szempontjából az orvos, a vizit, az olyan, mint az Andrássy út 60-ban a kihallgatás, avagy mint Auschwitzban az appel. Mindenki be vagyon szarva, kérem.

           Az ápolónők, hogy nehogy kirúgják őket,  a takarítók, hogy még takaríthassanak, a betegek, hogy megfeleljenek, a betegségüknek, vagy nem is  tudom, minek kell egy betegnek megfelelni azért, hogy nyugodtan dögöljön már meg, és békében. De a beteg is vigyázzban áll fekve! Nagyon megalázó érzés. Mert jön a vizit! Fekszünk, mint a tonhalak a dobozban, előre kioktatva, hogy vigyázban kell feküdni, és derűsek vagyunk. Ekkor behömpölyög a vizit. Most kettőt is leírok.

         Az első fajta vizit: stroke osztály. Ezen az osztályon a beteg akkor ébred, amikor ébred. Ez cca. nyolc óra tájban valósul meg. De ekkorra már minden gyógyszer, infúzió ki van téve a betegek mellé. Mikor felébred, megkapja. (Ez igazi háttér munka a betegek nyomorítása nélkül.)

          Na mostan.

         Nyomul a fővizitátor, nyomában rangsor szerint az orvosok, aztán az ápolónők. A vizitátor minden beteggel kezet fog, mosolyog, aranyos, és hátra néz. A slepp nélkül nem tud lenni.  Olyan joviális, hogy kizárja a kérdést a mi vigyázzban fekvő pozíciónkból. És hangzanak a latin szavak és ítéletek, és a jövő abszurdumai, mert ő úgy mondja.

          Párbeszédre nincs lehetőség. Fekszik az ember, és hallgat, hogy hallgatásával megvásárolja a túlélés lehetőségét. Akkor mi a kurva anyjának van itten? Kérdem magamtól.

Természetesen én is megköszönöm, hogy tenyerét tenyeremhez érintette, és már csak arra gondolok, a háta mögött levőkből ki lehet az, aki megmenti az életemet? Miért működik az a rendszer, amiért én annyit fizettem egy életen át, amiért én most vigyázzállásban fekszem a szaros életemért?

          Második fajta vizit. Ez már a nagytiszteletű professzor osztálya. Érdekes és igen sajátságos, de rendjében, következetességében előbbre vivő, és talán nem annyira megalázó. A nővéreknek hét órakor reggel vagyon a váltás, ezért hatkor is felverik a beteget, és bizony fürdőzni küldenek, addig megigazítják az ágyat, és ágyneműt is cserélnek. 

          Hoppá! Ez csak egy egyszerű érsebészeti osztály. Ez azért lényeges, mert itt azért még magunknál vagyunk, és mégis megigazítják az ágyunkat. A stroke osztályon, ahol feltételezhetően már nem vagyunk magunknál, ahogy belefeküdtem az ágyba, úgy is szálltam ki. Soha senki ezen nem igazított. Teljesen más a lelkük itten a nővéreknek, mint egy emelettel lejjebb, a stroke osztályon. Nem tudom, miért van ez így, de le kell írnom, hogy az egyszerű vaskardnak is legyen becsülete.

           Az érsebészeti osztályon feküdtem érfeltöltés után, aminek következménye, hogy 24 óráig mozdulni sem lehet a nyomókötés miatt. Nos ezzel számoltam, csak azt nem tudtam, hogy kakilás nélkül ezt miként úszom meg? Tehát nem ettem, mikor már annyira éhes voltam, hogy fájt, akkor hívtam volna a nővért, de nem volt hívógomb sem, hiszen egy négyágyas teremben ötödiknek lettem betéve. Mondom akkor magamnak, olvasok. De nem volt lámpa meg semmi, hiszen ellátás nélkül csak úgy voltam. Igen rossz érzés ez 24 órán keresztül.

            És akkor megjelent „Hosszú Puska”, alias Szilvia nővér – én már kettőezer forintot rezegtettem a kezemben a paplan alatt–, és kérdé: – Van valamire szüksége? – Mondtam neki: – Köszönöm nincs. – Azt is megkérdezte, hogy éhes vagyok-e, és én azt válaszoltam, hogy nem! Senki ne kérdezze meg tőlem ennek a sok nemnek az okát, nincs jelentősége. Ami nyomdafestékre érdemes, az volt, hogy volt egy nővér, aki megkérdezte, hogy van-e valamire szükségem? Áldja meg érte az Isten, és az én jó emlékezetem, amit mostan papírra vetek.

           Szar dolog ez a beteg embernek, de mese nincs, ezt kell tenni, mert jön a vizit. Olyan fegyelem van ezen az osztályon, ami nem zárja ki a közvetlenséget, de kizárja a kiszolgáltatottság érzését a beteg szempontjából. Tehát kakaskukorékolás előtt fél órával behömpölyögnek a nővérek, és ha áll a farkad, akkor lelankad, ha szépet álmodtál, akkor az elmúlik, és talán majd újra álmodol, de mostan fürdés, és név szerint mindenki szólítva, a testnek az ő ápolása. Amíg itten a fitymánk alól tisztogatjuk ki a túrót, addig az ágy megigazítva, vagy áthúzva, gyógyszer kitéve, és mire visszaténfergünk kamaszkori álmainkból, már  gyógyszerek kirakva, a nachtkasztnyi már elrendezve, a gyógyszert lenyeljük, és visszafekszünk.

            6:30 – Nos ekkortájt érkezik a nagytiszteletű professzor úr. Elsődleges dolga, hogy az előző napi műtéteseket megtekintse az intenzív osztályon, majd visszanyargalván az ő hátára rárakódott éveivel, az osztályon személyesen felkeresse az intenzívről tegnap kijött betegeit. Joviális, kedves? Mindkettő egyben. De ez nem a hippokratészi esküjéből fakad, hanem mert kettős életet él. Egyik pillanatban orvos, és csak orvos, aztán tizedmásodperc múltán csak ember, és talpig ember, aztán professzor, aki emberéletet ment. Talán azért, mert amikor kicsi és kiszolgáltatott volt, akkor őt is megmentette valaki. Ki tuggya?

            8:00 – A professzor úr ottan jelenik meg a pultnál, hiszen nyolc óra vagyon. Addigra az orvosok, az ápolók felvértezve jegyzetekkel állanak. És indul a vizit. A háttérben Katika, aki az adminisztrátor. Pontos, precíz, és soha nem felejt. Szerintem egy igen fontos tényező a sleppben.

           A professzornak sem volt káptalan a nagyapja, tehát néha hátrafordul, az adott beteg orvosától begyűjti az információt villanásnyi idő alatt, és már lépne is tovább, de olyan soha nem fordulhat elő, hogy egy vigyázzállásban fekvő betegnél meg ne álljon, és ne válaszaljon kérdésre, avagy kérdés nélkül menjen tovább. Talán ez a professzor az utolsó abból a fajtából, aki mint a régi filmben [1] megköszönte a tökéletes asszisztenciát. Ha más érdeme nem leszen ezen a világon, legyen ez az érdem neki aranykoszorú!

           És elmegyen a vizit. Maradnak ezek a kedves ápolók, akik már nők is, mivel már lement a vizit, és mi is embernek érezzük magunkat az „appel” után. Nincs már a két osztály között különbség, mert csak az állandóság létezik, a nővérkék, ahogyan jönnek, és teszik, amit tenniük kell azért a semmiért, amit kapnak. De a beteg,  az beteg. És minél betegebb, annál inkább élni akar. Ezért bizony, szó nélkül tűri a tűszúrást, mert ha nagy fájdalmat mutat, akkor  a nővér közelebb hajol hozzá szánalomból, és neki lehetősége leszen bepillantani abba  a kurvára keskenyre vágott nővérmellényen egy kis domborulat látására.

           Ezt tudják a nővérek is, és tudjuk mi is, akik ottan voltunk.

           Mondom, által megyek ezen a függőhídon a stroke osztályra, aztán belefekszem a szép ágyba, és olyan meleg volt, amilyen otthon soha, csak az otthon melege hiányzott. Na mindegy. Fekszem, a kezemben van még, hogy én vagyok a NO. 655. Kezemben ezzel a cédulával kellene nektek valamit mondani, mert ugyebár nem tudhatni, kijövök-e még innen, avagy nem?

           De mondja meg nekem valaki: – Mit tudnék motyogni nektek, amit előttem már nem kérdeztek milliók még milliók, és mit tudnék kérdezni tőletek, amit még nem kérdeztek meg emberek egymástól?  Nem kérdezek tehát semmit, és nem is mondok semmit. Így nem untatom a múltat, a jelent, a jövőt, és nem utolsó sorban magamat, ami számomra a mindenség.

           Mesélek inkább. Mese, csak mese. A meséről mesélek, mely forró, aztán lassan kihűl, és lágy misztikummá válik. A mesének nagyobb a hatalma és ereje, mint a törvényeknek, szabályoknak, irányelveknek. Vannak kötelező mesék.  És van olyan, amelyik elvárja, hogy tudjunk róla – ilyen emberek is vannak. Az első, a No. 655 sorszámú invalidusszerű  ember.

           A gyermek szeret mesét hallgatni, tanul általa, és teljesen hamis világokat vetít szűz agyába csak azért, hogy majdan, mikor megöregszik, tudjon meséket írni a maga számára, mely elviselhetővé teszi azt a sok mesét, melyet úgy hívnak majd későbben: az élete. A mese felkészítés a valóságra, fikció. Ugyanakkor jóra való hajlam.

           A mese kifejezés, szándéknyilatkozat, melyet eltépünk, ha időlegesen kilépünk a mesék világából. Aztán egy nagy kanyar után, miután már megírtuk drámáinkat, bűneinket, visszatérünk a mi meséinkhez. Az igazi meséinkhez, amelyeket már nem csak hallgatunk, hanem mi írunk magunknak. Úgy képzelem el, hogy a mese egy kötél, mely a magzati zsinórral kezdődik. Megvezet, kivezet.

           Hiszem, hogy mindenkinek van saját kötele, amit kapott, és ami a köldökzsinór elvágásától elvezeti a halálig. Sima és egyenes kötél, melyhez ha igazodik, nem érheti baj, mert kozmikus bölcsességből szőtték elemi szálait. Születésünk után, mikor elvágták a köldökzsinórt, elkezdik rárakni a csomókat – mondotta Gyula bácsi, aki a járókeretével kivánszorgott a klozetba, ottan volt még Laci bácsi és a svéd, hogy egy kissé dohányolni tudjon, mert ugye háromóránként dohányolni kell.

           Gyula bácsi itten felemelte a kezét, és ezt nem tette jól, mert járókeretétől emígyen elbontva rögvest elvágódott volna, ha mi nem vagyunk ottan, hogy karvaly lelkének szavait igyuk: – Minden este fürdeni kell – sorolta tovább, mintha mi sem történt volna. – Ne pisilj be. És ha bilibe kakilsz, kapsz egy nápolyit. Az óvodában ezt énekeld, majd ezt táncold. Mire az ember magára eszmél, már csak a nevét tudja, és hogy milyen méretű a lába, mert ha azt eltéveszti, később szorít a cipő. Kezdi sejteni, hogy már régen nem önmaga. És torkára csavarodik a mások kötele. Persze más mesék is lesznek még, mikor az eredeti zsinórra rábogoznak felelősségérzetet, elvárásokat társadalmak és eszmék iránt, ami jó, mert ismét tanul. De már kezd ismétlődni minden. A szívedre csavarodik a mások kötele. S ha nem tudok ennek megfelelni, akkor a torkomra csavarodik a saját kötelem. Lelkiismeret furdalás…

           Gyula bácsi erre olyan szép ívűen köpött a pisszurába, hogy mi surbankók is megirigyeltük, ahol én voltam a legfiatalabb a magam ötvenkilenc évével. A svéd is megszólalt, hogy ő már 56-ban kimenekült ebből az országból, és hogy ottan olyan, meg amolyan, de ami itten van, az nagyon nem gyere be.

            Nos, erre mi is beindultunk. Elhörögtük neki, hogy ez a mi szemétdombunk, tudjuk, hogy szemétdombon születtünk, ezen is fogunk megdögleni méltatlanul, de az Isten verje meg, nem kell ide egy svéd disszidens, aki hazaténfereg, mert itt jó az átváltott nyugdíja, és osztja az észt.

           – Jól mondja, jaj de jól mondja, Istenem, hogy én csak éltem ezt, és nem értettem meg, most meg maga mondja, és milyen jól mondja, olyan jól mondja, hogy én is meghallom –vallotta meg magát Laci bácsi is, és rögvest megkérdezte, hogy mostan ebben a klozetban ő most miként foglaljon állást?

          – Sodorjál, vagy tőccsél – mondotta Gyula bácsi. Csend lett. A svéd kussolt, Gyula bácsi folytatta. – Oly szép kifejezés, oly tartalmas ez a furdalás, vagy mi fene… Szándokát nézve öntisztulás. De senki nem gondol arra, hogy mikor megjövünk ide, akkor nekünk nincs lelkiismeret furdalásunk. Ennek híjával születünk. És nem hagynak minket ebben az állapotban.

           Itten Gyula bácsi még emlegette lóné örömét (vízszintesen hat betű, és párzásra is bíztatta az egész világot, de ez nem annyira lényeges). – Továbbá – folytatta, de már nem engedte el a járókeretet, nagy örömünkre – háromóránként enni kell. Minden este fürdeni kell egy kisbabának, mintha egész nap betonozott volna, avagy a mezőn vágott volna rendet tizennégy órán keresztül. Ne pisilj be. Ha bilibe kakilsz, kapsz egy nápolyit. Az óvodában ezt énekeld, majd ezt táncold. S ha nem teszed, legyen bűntudatod. És legyen bűntudatod, hogy most is megszeged a törvényt, mert itten vagyunk mi négyen, te nyolcvanhét éves, te meg hetvenöt, te meg hatvan.

           – Én pedig mindössze ötvenkilenc – vallottam be szégyenlősen, mire Gyula bácsi mondotta is, hogy „akkor bazd meg, fiam, az időkullató apádat. Ha korábban csinál meg, akkor már közelebb lennél hozzánk.”[2]  De így is közel voltam hozzájuk, mert olyan megalázó, alantas és kiszolgáltatott volt a sok öregember, aki titokban a klozeton dohányozik, mint 50-60 évnek előtte a kollégiumok, avagy internátusok  zuhanyozójában.

           Gyula bácsi keze remegni kezdett a járókereten, ezért felajánlottuk neki, hogy csak támaszkodjon, mi pedig a szájához adván a cigarettavéget, dohányoltatjuk. Emígyen dohányoltunk öszesen 281 évesen, mint kisdiákok anno dacumal. Ekkor határoztam el, hogy még a pipáról is lemondok, pedig az már az összes élvezeteimnek végét jelenti.

            A 281 évünkkel tudtuk, hogy ez nem jó nekünk, és nem is szabadna, és hogy pont ellenkező okokból vagyunk itten, de annyira felháborító volt ez a kontraszelekciós szabály, ami az ember önrendelkezését megvonja, hogy gyorsan sodortunk még egy szálat Gyula bácsinak, aki a szájához tartott cigarettből néha szippantva a következőket adta elő a lelkéből kifelé felénk:

           – S hol van még az út vége, gyermekeim? Vagy jön még egy szél? Egy forgószél, avagy forgószélütés? Mert miután már minden elvárásnak megfeleltem – engedte el a járókeretet Gyula bácsi, – minden embertársam, és az előírások felügyelője is rábólintott, hogy ezzel az emberrel tökéletesen meg vagyunk elégedve, akkor reggel összeesek a konyhában?

           Nem ott esett össze, mert elkaptuk, és a járókeretet aláillesztve tudta folytatni az ő szárnyalását. Mese, és már csak mese minden – folytatta Gyula bácsi, miközben szájához raktuk a cigarettát, ő pedig reszkető kézzel támaszkodott a járókeretre a maga nyolcvanhét évével. – Mert volt mentő, és volt sürgősségi ellátás, gyermekeim, és minden volt, csak azt nem kérdezte meg tőlem senki, hogy miért estem össze a konyhában? Ha megkérdezték volna, a válasz is egyszerű lett volna. Mert az az én konyhám – mondottam volna –, hát hol kellett volna összeesnem? Talán szemétdombon?

           Mondotta, most ő bemegyen pisilni a fajanszra, kinyitotta a kabinajtót, és öt-hat perc után már hallgattuk is a csobogást, sikerült neki. Nagyon örültünk. Valakinek a zsebéből előkerült egy kisded kétdecis flakon, melyben szatmári szilva volt pálinkába esszenciázva.

Gyula bácsi csobogott, mi dohányoltunk és csettintgettünk a 281 éves nyelvünkkel, mikor is Gyula bácsi kijőve a kabinból még visszafordult, hogy ő rendszerető ember lévén elótya a villanyt. Négyen ugrottunk, hogy NEEEEE! De elkéstünk, ő megnyomta a kabinban lévő vészjelzőt.

           Miután Marika és Ágnes nővéreket megnyugtattuk, hogy Gyula bácsi csak a kapcsolókat tévesztette el, nagyon megköszöntük fürgeségüket, éberségüket. Mondották ekkor volt, hogy akkor ők Gyula bácsit talán mostan visszavinnék az ágyába, mire a vén sas kibontva lelkének szárnyait szólott a lenge lelkű ápolónővérekhez:

           -Tuggyák, kislányok, a klozetra régen csintalanság miatt jártam, ma már aztat sem tanálom. Kis dohányolásra jöttem csak, és hozzák nekem a bűntudatot. De nekem már se’ bűntudatom, se’ csintalanságom sincsen, hagyjanak itten ezekkel a halálraítéltekkel, akikből olyan falyin pályinka illat áramolik.

           Ez a két nővér sokat látott, tapasztalt és bölcs asszony volt, szó nélkül megfordultak, és kimentek. Ekkor tárult ismét az ajtó, és az osztályos orvos jelent meg az ajtónak az ő keretében teljes méltóságában, és funkciójának magaslati szemszögével. Felmérve a 281 évet az ő zsenge 42 évével, a tüdejéből kiáramló levegőt tizedére visszafojtva mondotta lágy, búgó hangon: – Ó, Gyula bácsi, Gyula bácsi, hát milyen komoly műtétet végeztünk itten el magán, nem is képzeli, mennyibe kerül ez, és így él vissza a lehetőséggel?

           A vén sas lecsapott: – Na mennyibe, mert hogy nyócezret szántam magának, a nővéreknek meg kettőezret fejenkint, az ugye esmég nyócezer, ammeg annyi, mint tizenhatezer, szóval, ez tán kevés? – Nem erről van szó Gyula bácsi – keményedett meg az ügyeletes orvos hangja, hanem arról, hogy például az ön műtéte 250000 forintba került. Ön ezt kifizeti? Vagy itt cigarettázik tovább?

           Mi már húzódtunk elfelé az orvostól, el az ablak felé, mely érthető okokból nyitva volt, egy szál pizsamában és kis köpenyben meg is fáztunk rendesen, de az öreg sas már repült. – Mán eztet nem értem, kérem. Hogy milyen kettőszáz ötvenezer forint? – Osztég eztet az árat ki tanálta ki? – támadt az öreg. – Hát az OEP ennyit terhel a kórházra. – Gyula bácsi megvadult. –Akkó’ ha a kórházra terhelték, mé’ cseszeget engem? Ha szabad kérdenem? És mit kő fizetnem? Mert kifizetem, ha a házam is megyen rája Kamaraerdőn! – üvöltötte az öreg.

           Az orvos megrettent. Vagy Gyula bácsi igazától, avagy csak féltette, mint beteget? Bizony mindkettő lehetséges, mindkettőt el tudom fogadni. – Tudja, Gyula bácsi, magának nem kell semmit fizetnie, hiszen benne van a rendszerben – mondta az orvos, és látszott rajta, hogy már igen menne kifelé, csak a módját nem tudta, hogy méltóságvesztés nélkül ezt miként tehetné meg.  Gyula bácsi csak nézte, nézte, aztán ránk nézett: – Tőccsetek, vagy sodorjatok nekem valamit, mert megtébolyodok.

           Annyira igaza volt, hogy mi képzetlen kívülállók nem választottunk a lehetőségek közül, hanem töltöttünk és sodortunk neki. Meg magunknak is, de az orvosnak nem töltöttünk, és nem sodortunk. Nem vette észre a kívülállóságot. Annyira a saját világában élt, hogy magyarázni kezdett, és ezt nem kellett volna.

           – Nézze, Gyula bácsi, maga annyit dohányzik és iszik, amennyit akar, ez alanyi és elemi joga – ilyen szépen fejezte ki magát –, de a 250000 forintot azért nem kell megfizetnie, mert önt az állam támogatja, és ebből a támogatásból maga elvesz más, fontosabb beteg elől ráfordítási keretet. Most nem esett ki a járóka Gyula bácsi keze alól, hanem felemelte, és a falhoz vágta a hitvány alumínium csöveket. Szederjes arccal üvöltötte az orvosnak:

           – Kend vegye tudomásul, aki doktornak becézi magát, bár inkább csak felcser, kirurgus, de leginkább a borbély illenék rád, te gyerek, hogy én nem támogatott vagyok, hanem biztosított!!! – Kissé megszédült, alá tettük a járókeretet, és kapott három cent páleszt. Ettől megnyugodni készült volna, de az orvosi ranglétra borbélyi fokára lefokozott sztetoszkópos még okoskodott: – Ezért tartunk itt, uram, ahol tartunk, mert ilyen betegeink vannak, mint maga is.

           Most borult ki a bili, de mindenkinél. Volt, aki elnyomta, volt, aki kiitta, volt, aki újratöltött, mindenki tett valamit, a kezével, de a torka mindnek harsogott.  S amit harsogtunk, az igaz volt. A nyolcvanhét évesnek ötven év munkaviszonya volt igazoltan, a hetvenöt évesnek negyven, a hatvanévesnek harminc, és nekem ötvenkilenc évesen harminckilenc évem. Summázva a dolgokat, a négy öregnek összesen adatott az úr kegyelméből 281 év, amiből 159 évig fizettünk biztosítást. Ezek a tények.

           S mindezek után korholva vagyunk, hogy mi sokba kerülünk valakinek-valakiknek, meg hogy elvesszük mások elől az életet, csak azt nem mondta ez a borbélysegéd, hogy méé’ nem döglünk mán’ meg? Annyira igazunk volt, hogy elszégyenlettük magunkat, és az orvosnak is igaza volt oly mértékben, hogy ő is megszégyenlette magát. Mi  pedig kiültünk a folyosón a padra, merthogy más és más szobákban voltunk életre, avagy halálra ítélve.

           Csak ültünk ott némán, senki nem szólt sokáig semmit, mikor is feltűnt a folyosó végén a napsugár. Annyira formás meg összhangos volt, hogy még én is vetettem egy pillantást a névjegykártyájára, mely az ő tüdőlebenyétől mikrométerre pontosan 26 centiméterre és 2 db milliméterre lengedezett. Engem már olyan régen elhagyott a bűn, amiről mindenki tud, aki ismer és szeret engem, nem is kell magyarázkodnom, hogy csak a neve érdekelt. Vajh’ ki ő, és merre vagyon hazája?

           Nos eme gnosztikus tudásvágyam miatt jutottam az információ birtokába, hogy ő egy izé… Lubica. Na mondom Gyula bácsinak, ez szerintem cseh lehet, avagy lengyel-ukrán keverék. – Hülye vagy, te gyerek, ez biztosan tatár, nézd még a szeme is úgy áll, mint a vakparaszt által bérakott ablaktok.

           Na felpattanok, mert hogy én vagyok a snájdig négyünk közül, s mondom gálánsan: –Enschuldigen bitten Sie knédige frau, szabad nekem érdeklődnöm honnan jött ön? És Isten bizony csak a neve származására voltam kíváncsi. Mondom, Isten bizony, és ezen valakik mostan röhögnek.

           Kivirult az amiről már nem is hittem volna, hogy tovább tud nyílani, és nevetve bök a háta mögé, hogy a folyosónak arról végiről.

          – Már úgy értem drága nagysád – fogalmazok intelligensen –, hogy a neve tényleg tatár, avagy kalmük, ahogy Gyula bácsi alította?

          Nevet. Arca olyan kunos-kunocska, talán ezért is tűnt fel nekem olyan gyorsan. Annyira nevet, hogy látom, a szájában, a bal felső hatost nemrégiben tömték. A mandulája is rendben volt, garatérzékenységet emígyen megállapítani nem tudtam, de a további diagnózisomat leállította Gyula bácsi.

          – Te pöcs nem látod, hogy sztetoszkóp van a nyakában?

         Rögvest lenyúltam jobboldalra mélyen alulra a lelki kézifékemhez, és csikorogva csendőrkanyart véve közöltem velem, hogy az információk cunamija miatt vagyok ilyen zavarodott.

         A maradék 222 év három képviselője kárörvendőn vihogott, a tünemény ment tovább, s csak a válla felett tobta a szót:

         – Egyébként horvát a Lubica név.

         – Elmentek az évek – jegyzem meg csendben.

         – Te egy pöcs vagy – mondja Gyula bácsi –, ki nem szarja le az elment éveket? A baj az, hogy elment a nő is.

         Ottan maradtunk négyen, számolgatva a fürdőköpeny alól kilátszó visszeres pipaszár lábainkon lévő bütyköket, és igen szánalomra méltók voltunk. Gyula bácsi, Laci bácsi, a svéd, meg én magam.

          Néztem a távolodó csodát a mi 281 évünkkel, akiknek galaktikus ízlése volt, de négyünknek biztosan nem volt együttesen 3 db. életképes spermája.

          Na, ekkor érkezett meg a feleségem invalidus nézőbe, s miután a folyosói promenádon üldögélőket bemutattam, mondom, igyunk egy kávét. Így elindultunk kávédzani.

          Egy emeletet fel  kell menni, az már az érsebészet, és az necces dolog, mert ha ottan van a professzor úr, az sebészi pontossággal kiszűri a csintalanságot az embernek az ő lelkéből, nem is igen értem, hogy egy ilyen hentesmunkára szegődött emberben, miként lehet ennyi emóció?

          Na, üldögélünk, üldögélünk a nejemmel az automata mellett, kávédzunk, kortyolgatunk, mikor jön a professzor úr egy ápolónővel, és mán tuszkolják is az automatába befelé a tallérokat. Felpattanok, elfeledkezve arról, hogy nekem sérvem is van, meg tegnap műtöttek, ez mind lényegtelen.

          – Tiszteletem, professzor úr –, és enyhén meghajlok. Elveszi a kávét, rám néz, köszön a feleségemnek. S mintha tegnap találkoztunk volna, kérdi: Nos, Vágvölgyi úr, ugye jobb volt ez a megoldás, mint a műtét?

          Nos ekkor nem tudtam szólani, mert nem tudtam, ami nálam ritka dolog. Emlékezett a nevemre, az rendben. De hogy tudta rögvest, hogy én hol vagyok, avagy kellene lennem, meg egyebek, még a feleségem is megkönnyezte utána, pedig ő csak egy táposcsirke hozzám képest, de nekem is jól esett, ezt nem tagadom.

          Nem azért. Nos az urat el is hagyhatta volna, egy volt a lényeg, valaki ebben az iszonyú nagy hodályban emlékeztetett arra, hogy én nem csak a No. 655-ös sorszám vagyok. Aztán ők elmentek, és elment a sorszám is, és maradtunk ketten a feleségemmel és az üres poharakkal. Szép pillanat volt.

          A három még mindig a visszereit szellőzteti a padon, a nő már elment, az orvos is ismét magába zárkózik. Ezután már csak figyelt.

          A No. 655 sorszám ezután már csak figyelt. Nagyon figyelt… Oly kíváncsi volt az út végére érkezve, mint az út elején, mikor még nem értette, hogy miért a bilibe, és miért nem a pelusba bele neki, hozzá, és kényelmesen?

          Dolgoztak abban a kórházban. Sokan, és olajozottan dolgoztak. Fektették, csöveket tettek bele ismeretlenek, és szívták le a vérét ismeretlen okból, aztán tolták ágyon, és vitték folyosók hosszú kilométerein keresztül, amiből az ő tudásvágyó lelke csak annyit memorizált, hogy a folyosó bármilyen hosszú, a neonok száma és elhelyezkedése az utazási hossztól függetlenül mindig azonosak.

          Jó volt ez neki. Tolták, hozták és vitték, felelőssége nem volt, félelme nem volt. Később talpra állt, és elengedték, mondván igen nagy szerencséje van önnek. Kapott is egy papírt, amin ezeket olvashatta, és örült neki, hogy olvashatta.

          Anamnézis/Status

         1954-ben született, és ezután elfelejtett azonnal visszafordulni. Ellenkezve a józan ésszel, megpróbált élni. A beteg magát hozta vissza osztályunkra.

          Vizsgálatok: Itt mindenféle hieroglif szöveg volt keverve rejtelmes kódszámokkal.

          Megállapított diagnózis: A beteg számára úgy telt el  pár évtized, hogy kimaradt a fiatalságból, és ki fog maradni az öregségből, s miután átfogcsikorgatott egy életet, maradt számára az egyetlen még beskatulyázható emberi érzés:  a beteljesületlenség. Megszakította kapcsolatát azokkal, akik úgy éltek, ahogyan neki nem adatott meg, de azokkal sem állt szóba, akik csak szerettek volna úgy élni, ahogy vágyaik és terveik nem engedték, mert ha neki nem sikerült, akkor másnak miért sikerüljön?

          Terápiás terv: Mivel nem szeretetlenség, irigység, kislelkűség indikálta ezeket az érzéseket, hanem egy sokkal nagyobb és súlyosabb, tompa fájdalom: az el és kiégettség ténye, a semmi nyűge, és a meg nem fogalmazható miatti sóvárgó fájdalom, ezért javasoljuk, hogy a betegnek fel kell hívni a figyelmét arra, hogy ébredjen fel saját altatásából. Aneszteziológus segítsége ehhez nem szükséges.

          Mikor elolvasta a zárójelentést, akkor szembesült igazán önmagával. Rádöbbent, hogy talán ez életének számtalan mélypontja közül a legmélyebb pont, mikor már nem a fiatalokat, az erőseket, a szépeket, a jókat és a bölcseket irigyelte, hanem a tehetetlen öregeket is pusztán azon oknál fogva, mert átlátta, érezte, zsigereiben tudta, hogy ő már nem lehet öreg sem.

           A professzor járt az eszébe. A professzor, az Isten után az első. Add neki, te nagy Isten, hogy ameddig él, soha ne cserélje fel majd a sorrendet! Idős volt már ez a professzor, joviális és nagyon kitartó.

           Szerette volna tőle akkor a vizsgálat alatt megkérdezni, hogy honnan, és miként töltődik fel annak érdekében, hogy el tudja végezni dolgát abban a tudatban, hogy a sor soha nem fogy el odakünn, csak cserélődik, és egy új nap hajnalán más arcokkal, más sorsokkal, más háttérrel újra feltöltődik. Mert az egyes betegek lehetnek színesek, de a sor az mindig szürke. Nem tudta megkérdezni. Hosszú volt a sor odakünn.

           Ez az élmény megváltoztatta. Nem akart látogatókat fogadni, fárasztotta a sztereotip kérdések megválaszolása, és annak elmagyarázása, hogy a kórházban pontosan szükséges és elégséges feltételek vannak ahhoz, hogy az egyén gyógyulása után egy újabb nyomorult feküdhessen abba az ágyba, amin az elmúlt éjjel még ő forgolódott álmatlanul. Igazat adott Gyula bácsinak. Legjobb a saját konyhánkban felfordulni, ha már egyszer menni kell.

           Elengedtek. Kezemben a zárójelentés. Örülök, hogy vagyok, aki nincs is talán. Bemegyek  a regisztrációra, visszaviszem a sorszámomat, a No. 655 jelképét. Mondja a hölgy, hogy már nincs ilyen sorszám. Információi szerint megoldott és elintézett eset vagyok. Bólintok, és köszönöm neki, már nincs kedvem tréfálkozni.

           Húzom a kicsi kocsimat magam mögött a ruháimmal, a papuccsal, a koszlott feredő köpenyegemmel, és az automata ajtó kitárul előttem. Ismét szabad vagyok! De jó élni! Várom a taxit. Mögöttem hideg lenne, ha nem érezném a hátrahagyottak üzenetét. De hallom őket.   Ez melegíti a hátamat. Ilyen nyomorult háttérrel, miként tudnék fázni?

          A főorvos: Azt mondjátok nekem, hogy ez egy furcsa ember volt? Én úgy vélem sejteni, hogy legfurcsább ember az Isten. Legyél úgy bölcs mindenki hasznára, hogy nem használhatod sem az eszedet, sem a szívedet. Ha sikerül, akkor számomra TE leszel az úgy vélem sejteni… Azért engedhetem meg magamnak ezt, mert a leendő bírám majd a pillanat lesz. Az én egyszeri és megismételhetetlen pillanatom. Aki egyedül jön, egyedül megy, egyedül él, az nem számkivetett! Csak egyedül él…

          A svéd: Én egy kétszínű ember vagyok. Azért vagyok kétszínű, mert csak a feketét, meg a fehéret ismerem. Az is igaz, hogy egyszínű sem voltam soha, mert útálom a szürke színt. Voltam ottan Svédben, és egy szomszédom is volt. Megharapott a kutyája. Ott két Isten küldötte lénynek volt igaza. A kutyának, mert megsejtette bennem a feketét. Mint az az író ott a klozetban. Annak olyan szeme volt, mint a kutyának. Olyan is volt, mint a kutya, de nem harapott soha. Hol vesztettem el  a szépet, amiről a klozetban az író úr mesélt? Hol magam, amiről Laci bácsi mesélt? Én egy disszidens vagyok, svéd állampolgár. Svédországban gyüttment, Magyarországon otthontalan, mert nem értettem meg a klozeton hörgő magyarok szavát.

         Gyula bá’: Nekem nem adatott meg soha tisztes polgári lét, mert soha nem voltam tisztes, és soha nem voltam polgári. A mai napig nem tudom azt, hogy mi a tisztesség, és holnap sem fogok rájönni arra, hogy mire büszke a polgár? Én mindenütt kopott, koszlott ruhákban járok-kelek, nem érdekel az öltözködés. Egyetlen egy lénynek vagyok hálás a földön, s talán ezt tudom tisztelni igazán – a kutyát, aki megharapta a svédet. Az a kutya valamiért megérezte, hogy  a svéd nem amorfizált ember. A kutya feketében és fehérben lát szinte mindent, mondják azok, akik még soha nem beszéltek kutyákkal. Ez a kutya éppen a feketét látta, és megharapta. Nem mérlegelt, nem kérdezett semmit, harapott. Igaza volt! Ettől kutya. De ez az izé, aki sodort és töltött, és mindig jókor töltött és sodort, az jó ember volt.

           Beülök a taxiba, megyek haza. Kavarog bennem az új élet és a múlt élet. Hazaérünk. Megsimítom a kicsi kályhámat, ami hideg, de általam majdan meleg lesz.

          – Minden rendben? – kérdi a taxis, aki csomagjaimat behozta.

          – Minden rendben, és köszönöm.

         Nem hisz nekem, látja, hogy gyenge vagyok. Megnyugtatom. Minden rendben és köszönöm. Ekkor jön egy igen meleg szél a lelkemre és a szívemre.

         Laci bácsi: Jól mondja, jaj de jól mondja, Istenem, hogy én csak éltem ezt, és nem értettem meg, most meg maga mondja, és milyen jól mondja, hogy olyan jól mondja, még én is meghallom…

         Már nincs időm, hogy begyújtsam a kicsi kályhám, jön mint forgószél a családom. Feleség, unoka, gyermekek, s csak mind érdeklődnek, mit tudnának tenni értem?

Ismét jön hátulról a meleg szél.

         Gyula bácsi: Ha mán itten lopjátok a napot, aztán nincs más dógotok, hát tőccsetek, avagy sodorjatok nekem valamit.

          Nézte azokat, akiket szeretett, és akik szerették, aztán hátrament a kamrába, mert van ott neki egy kincse. Elővette a régi rohamsisakot, és magához ölelte. A sisak bal oldalán a mai napig látszik egy repedezett lyuk, ahol bement a golyó.  Az átellenes oldalon sokkal nagyobb a nyílás. Ott ment ki. Vajon meghalt a viselője, vagy túlélte? Ki lehetett benne? Ki tudná ezt már lenyomozni?

          Egy ember rohant a halálba. Él egy legenda. Olyan régen, hogy keletkezésének idejét és helyszínét már nem lehet, és nem érdemes megjelölni. Volt ott is valaki, aki csak mások életéért élt. A golyó az egóját célozta, és az űrön ütött egy lyukat. Ott eltűnt. A golyó további sorsáról nem  tudott most sem  hitelesen beszámolni. Az őszinteség csak a végkimerülésnél kezdődik el, de azután már a végkimerülésig tart.

Soroksár, 2012. 12. 13.

PLT’