Pista

          Állok az útszéli akácfa alatt, nyáron itt dohányzok az árnyékban, az irodában nem lehet. Ilyenkor még kellemes is kiszabadulni pár percre, télen már fel kell öltözni rendesen, és érzi a dohányoló ember, hogy még e kis élvezet miatt is hátrányos helyzetű lett. Szívom a rigót, és közben nézem az embereket. Akiket ismerek, azoknak köszönök, akik ismernek, szintén köszönnek, vagy előre, vagy csak viszonozzák, éppen melyik farpofára esik a protokoll.

        Közben játszom. Az arcról, az alakról, a járásról, az öltözékről, a cipelt pakkról sok mindent tud kisilabizálni a magamfajta látóember. A férfiaknak kitalálom a foglalkozását, a fiatalabb nőket levetkőztetem, a korosabbakat felöltöztetem, így múlatom az időt dohányolás közben. Újabban azzal is játszódom, hogy az ismeretlenek hangját próbálom elképzelni. Ez nehéz ám, mert a már felsorolt jegyekből erre következtetni nem lehet. Milyen sokféle is az emberi hang. A selymesen lágy, a duruzsoló, az éles fejhang, a pozanos bariton, a dohányoló rekedtes, a fémesen csikorgó, az öblös basszus, a semmitmondó falzettes, felsorolni is kevés a papírom hozzá.

Nehézség az is, hogy rövid az idő. Kicsiny, rövid kis köz ez tulajdonképpen, talán hatvan méter az egész hossza. Két hosszan futó párhuzamos utcát köt össze, a hatóság megvett egy sváb házat, azt lebontották, így képezték ki az átjárót. Neve sincsen. Úgy hívják, ami a funkciója. A Köz.

Szóval felbukkan a férfi, avagy nő, és van harmincméternyi időm, hogy felmérjem, megismerjem, kitaláljam, feltérképezzem, s már el is haladt előttem, és már csak a hátát látom, mint a lekésett vonatok utolsó vagonját látja távolodni a kelekótya utas. Ha hangot is akarok tesztelni, még jobban kell gyorsulnom, na ilyenkor izzik a hipotalamusz rendesen. A szokvány felmérés mellett még azt is ki kell találnom, hogy miként csaljak ki hangot belőle? Ez is könnyű általában, de nem mindig.

De maradjunk csak a könnyebb eseteknél. Kisgyermekkel ballagó anyuka, unokával totyogó nagymama a legkönnyebb préda. Akinek a gyermekét dicsérik, azt kenyérre lehet kenni, ugyebár.

- Hát ez meg hogyan lehet, kérem? - kiabálok már hat méterről, ami ugye hallótávolság, ám még nem beszélgető. Mire felfigyel, és rám néz, addigra pont velem egy vonalba ér. Ki van ez számítva, de nagyon. Szóval ideér, és meghökken, látszik kutat az arcomon, ismer, nem ismer, köszönjön, vagy csak biccentsen, de hát én sem köszöntem, csak kiabáltam valami sehová nem tartozó zagyvaságot. De folytatom is sebesen a mondatot, nehogy elhaladjon előttem, mert akkor lőttek a szondázásnak, visszafelé nem lehet beszélgetni, ismeretlennek meg nem fordulunk vissza, ugyebár. Talán ezért nem fordulunk vissza soha, a saját hangunkra sem.

- Hát ez meg hogyan lehet, kérem, hogy még a kertek alatt sem ólálkodik a karácsony, és mégis angyalka szalad a járdán? - fejezem be a mondatot, és mosolygok a gyerekre. Ez mindig bejön. Megállnak, mosolyognak, és együtt csodáljuk a vörös szeplős, nagyon csúnya gyereket, aki esetleg vízfejű is, de hát neki a legszebb, én meg a hangját akarom hallani. És dicsérjük a gyereket, meg hány éves, meg hogy olyan becsületes képe van, hogy biztosan bíró lesz belőle, avagy orvos, de adóellenőr semmiféleképpen nem. Ezután köszönünk, s ők mennek tovább, a vízfejű gyerek még visszanéz, integet és mosolyog. Talán nem is olyan csúnya, gondolom, egy gyermekmosoly mindent képes megszépíteni.

Teljesen más trükköt kell bevetni, ha mondjuk csinos, középkorú hölgy közeledik. Pisszegni, fütyölni, csettintgetni nem ildomos ugyebár, de itt is vannak előre beépített, és már távolról kiabáló mondatok:

- Hát ez meg hogy a csudában van, kedves, ebben a faluban - s mondom a falu nevét -, hogy itten két nap funkcionál, kérem? Már úgy értem, kedves, hogy egy az égen oson meleget adva, a másik meg itten a járdán lopakodik ragyogva. Miként lehet ez, kedves? - Meghökkennek, aztán megértik és mosolyognak, ezek után köszönünk, és talán pár semmitmondó mondatot váltunk, és én hallgatom a hangját. Gyakran eltalálom, gyakran nem. Érdekes játék, elröppen az amúgy is rövid cigarettányi idő.

Ha ismerős jön, azzal más a helyzet. Ilyenkor már tíz méterről elkezdődik a verseny, hogy ki kit előz meg köszönésben?

Van egy aranyos nyugdíjas bácsi, az még be sem fordul a kis közbe, de a kerítésen keresztül már látni lehet, hogy ott vagyok-e, vagy nem? S ha igen, akkor már a másik utcából harsogja, hogy szép jó napot kívánok a főmérnök úrnak, és integetve fordul be a Közbe, örülve, hogy megelőzött engem. Aztán a szokásos beszélgetés, én állítom, hogy nem vagyok főmérnök csak technikus, ő meg dorgál engem, hogy a túlzott szerénység sem egészséges.

Soha nem áll meg több beszédre, minden beszélgetésünk a hatvan méterre korlátozódik, ő visszafelé is beszél hozzám, én pedig hallgatom, amíg a háta el nem tűnik a köz végén, a másik utcában. Ő kérdezi, hogy miként van főmérnök úr, én meg válaszolok neki mindig, hogy nem úgy, mint egy újgazdag nyugdíjas. Ez tetszik neki nagyon, mert egyszerű munkásemberhez illő, ám nem emberi élethez méltó nyugdíjat szavazott meg neki a kormány, de aztán valahogy örökölt szép ingatlant, meg pénzmagot, és most úgy élhet, ahogy hetven év alatt soha nem adatott meg neki.

A nyár elején történt, amit el akarok mesélni tulajdonképpen, amiért pocsékolom itt a drága papírt. Hirtelen, kegyetlen erővel csapott le a kánikula, emlékezhetik rá mindenki, aki nem krumpliveremben tengeti napjait. Dohányolgatok az akácfa hűvösében, mikor az üres közben feltűnt az öregasszony. Igen görbe lába volt neki erősen vizes állapotban, virágmintás otthonka volt rajta, két nagy szatyor húzta a vállát. Arca verejtékben fürdött, az izzadság leszaladt az állán, a nyakán, és kis patakban folyt be terebélyes mellei közé. Haja ritkás, zilált, melle erősen zihált, alig kapott levegőt a párás melegben.

Mikor velem egy vonalba ért, megállt. A két szatyrot lepottyantotta a földre, szeméremmel nem törődve felhúzta az otthonka alját, azzal törölgette az arcát. Kicsit még lihegve körülnézett, s aztán észrevett engem. Nem ismertem, tehát nem köszöntem, meg nem is akartam feltartani, menjen gyorsan haza, a hűvös szobájába, gondoltam. Nem így történt, nézett egy darabig, aztán reszelős hangon megszólalt:

- Meleg van nagyon, ugye Pista?!

Nem tudom, miért, de meglökött a kisördög, és így válaszoltam:

- Hát én azt nem tudhatom, néném, merthogy maga áll a napon, nem én.

Meghökkenve nézett, hunyorgott rám sokáig, aztán odazihálta nekem:

- Nem ösmersz meg, Pista?

Mondom neki egyenes szóval, az igazságnak megfelelően, hogy nem!

- Hogyan lehet, hogy nem ösmersz meg, Pista? - kérdi csodálkozva.

- Hát az úgy lehet, néném - válaszolom derűsen -, hogy én nem vagyok Pista.

Nem válaszolt, csak nézett sokáig, merően, aztán nehézkesen lehajolt a szatyrokért, és lassan totyogva elindult. Ahogy távolodott, még hallottam a motyogását.

- Na de ilyet, hogy nem ösmer meg a Pista! Engem, aki még a születésétől ösmerem. Hogy lehet ez? Bizonnyal úgy, hogy nem akar megösmerni. De miért? De miért?

Elpöccintettem a rigót, és hirtelen gondolattal négy lépéssel utolértem. Szó nélkül kivettem a szatyrokat a kezéből, és csak utána mondtam:

- Csak ide a sarokig, néném, csak a sarokig, tovább nem mehetek.

A saroknál visszaadtam a szatyrokat, és ő derűsen nézett rám.

- Látod, Pista, látod, nem tudod te magadat letaganni, mindig ilyen jószívű, segítőkész gyerök vótá. Tudom, ösmerlek születésed óta.

Visszamentem a munkahelyemre, és megkérdeztem a kollégáimat, hogy kivel beszélgettem az imént? Így tudtam meg, hogy Herczberg Herman özvegyével hozott össze a sors, de hogy ki volt az a Pista, akivel összekevert, azt a kollégák sem tudták. Ettől kezdve mindig megállt velem beszélgetni, ha kinn dohányoltam az akácfa alatt. Valamiért nagyon bántotta, hogy nem akartam megismerni, és ezt úgy próbálta ellensúlyozni, hogy ő mesélt nekem rólam, a Pistáról, mintegy ezzel bizonyítva, ha ő ennyi mindent tud rólam, akkor nekem is ismernem kell őt.

A napok teltek, és én egyre gyarapodtam a Pista életének szilánkjaival. Így tudtam meg, hogy háromkiló hatvannal születettem, és a mamámnak nem volt teje. Nem vettek fel óvodába, mert négyévesen nem voltam hajlandó beszélni, járták velem az orvosokat, de nem volt baj, csak lusta voltam. Az iskolában nem voltam buta, igaz kitűnő sem, olyan voltam, mint a többi húsz gyerek. Feleségem a Lemberg Klári volt, akinek a nagyanyja még milimári volt. Gyerekünk nem volt, aztán meg ez a Lemberg Klári kikapós lány volt, hát elváltam.

- Jobbat érdemlöttél, te Pista, mondtam én aztat mán akkor is! - így meg a Herman néni.

Azt is megtudtam, hogy második feleségem nem volt, csak harmadik, ami úgy lehet, hogy élettársam volt, amit a falu nem fogadott el, de feleség sem lehetett, ezért sorszámozatlan feleségnek könyvelték el. Ahogy teltek a hetek, lassan kirajzolódott az „életem”. Minden alkalommal kaptam plusz információt, de Herman néninek nem ezek voltak fontosak, ezeket csak úgy mellesleg hintette el nekem. Legtöbbet a gyerekkoromról mesélt, abból az időből, amikor a szavaival élve, még olyan pici voltam, mint a disznótorosban a kóstoló. Talán azért emlegette ezeket az időket, mert a fiatalságára emlékeztette, az egészségére, és arra, hogy derék nője lehetett Herczberg Hermannak, és anyja a négy gyermeküknek.

Aztán egyszer csak elmaradt. Nem jött többé, és mivel a harangok halottat kiáltottak, érdeklődésemre megtudtam, hogy Herczberg néni volt a következő, mikor kiszóltak a mennyországból, hogy kérem a következőt. Elmentem a temetésére, és mivel idegen voltam ebben a faluban, csak a tömeg szélén, mindenkitől elfordulva elkönnyeztem azt az egyetlen embert, aki még emlékezett az életemre.

Budakeszi, 2008. 08. 28.

Plt’