Simirúd

            Ha gyerekkorában süteményillat terjengett a konyhában, az biztosan vendégvárást jelentett. Ott sündörgött a sparhelt körül a mennyország illatában, s remélte, hogy öreganyja csak megkönyörül rajta.

            Soha nem könyörült meg. Kinyitotta a sütőt, óvatosan rongyba burkolt kézzel vette ki a tepsit, melyben aranyszínűen, puhán és mégis telten nyugodott a gyermekálom. Késsel óvatosan alányúlva meglazította a ragadó lisztrétegeket, majd egy ügyes mozdulattal megfordítva a tepsit, a gyúródeszkára borította az ígéret csemegéjét.

            Éles késsel, az egyetlen éles késsel - mert egy háznál mindig csak egy éles kés van - lekaparta az alja lisztet, s emígyen makulátlanná téve a hiba nélkül valót, talpára állította.

            A megégett tojásfehérje fényesen ragyogott, a hűlő tészta feletti gőzfodrok lágyan remegtek, és Boldizsár csak nézte rebbenő szemmel, vajon nem hibázott-e nagyanyja a tészta összeállításánál, talán nem lesz annyira tömören egybeálló, és lepereg egy két morzsa.

            De az öregasszony soha nem hibázott.

            Most sem.

            Megint az éles késhez nyúlt -  mert egy háznál csak egy éles kés van -, és a faluban elterjedt szokással szöges ellentétben nem hosszában és keresztben kezdte szelni a tökéletességet, hanem a bal átlótól a jobb átlóig, majd a jobb felső átlótól bal átlóig, mely művelettel igen renitens nézeteket valló ember hírébe került már leánykorában.

            Boldizsárt mégsem ez érdekelte igazán, ez a hagyományokra fittyet hányó, minden szokást felrúgó művelet, melynek művészi tökélyét még az alvégen is elismerték a módosabb gazdák asszonyai, hanem az a negyed perc, melyben a vágyálmok körülvágása zajlott.

            A tepsi és a pazarság találkozásánál ugyanis elkerülhetetlenül megégett egy kicsit a tökéletes, de ez javítható hiba volt, csak egy éles kés kellett hozzá - mely minden háznál csak egy akad -, s azzal fél centis keretet vágva, könnyen megtisztulhatott a remekmű.

            Ezeknek a fél centis daraboknak nem volt jelentősége a vendégvárás ceremóniájában, s a gyermek Boldizsár életében ez volt az egyetlen jutalék bizonytalan napjaiban, hogy ez az övé.

            - Gyere kedves - szólította az öreganyja -, sütöttem neked simirudat. Ennél finomabb nincs is a világon. Egyél kedves!

            Mindig kedvesnek szólította, és soha el nem mulasztotta fejét megsimítani, míg ő üdvözült arccal majszolta a szenesedéstől kesernyés gyermekálom szélét.

             Finom volt.

            Élvezte az új íz elomló élményét, szívét megnyugtatta a fején matató öreg kéz remegése, és soha nem merült fel benne a gondolat, hogy öreganyja miként tud egy tepsiben kétféle finomságot sütni, egyet a vendégeknek, mely a tökéletesség, és egyet neki, csak neki egyedül, melyet úgy hívtak: simirúd.

            Már nagyobbacska gyerek volt, amikor először érte el szívét a kétely, hogy öreganyja talán azért nem eszik soha simirudat, mert benn a tisztaszobában, a szépen terített asztalnál a remegő boldogságból habzsol.

           Ettől kezdve leste, figyelte, van-e a ráncos száj körül árulkodó morzsa, úgy jön-e ki a tisztaszobából, hogy önkéntelen mozdulatta törülné meg markáns állát, de hiába figyelt, hiába leselkedett, nem lelt áruló nyomra.

           - Talán nem is eszik a felnőtteknek készített álomból, és az én álmomat sem kóstolja el előlem - elmélkedett Boldizsár.  Lehetséges, hogy az álom létrehozója nem is részesül ennek mákonyából?

           Próbát tett.

          A levágott simirudak felét nem ette meg, és mintha csak ott felejtette volna, rendetlenül, szétszórva hagyta az asztalon. Most nem a tisztaszoba ablakán leselkedett, került egyet a fészer felől, és a konyha pici ablakához dugta kíváncsi gyermeklelkét.

          Kis idő tellett el, nyílott a szoba ajtaja, jött az öreganyja, és megkövülten nézte az ott hagyott simirudakat.

          Aztán körülnézett, és szólította.

          S még sokszor szólongatta, de ő nem felelt.

          Lesett!

          Ilyen éhséget még nem látott. Öreganyja keze karvalyként csapott le a szenes darabkákra, fuldokolva tömte magába, rágás nélkül nyeldekelte, s riadt arccal figyelt körbe-körbe, mint aki fél, hogy rajtakapják valami szokatlanul nagy bűnön.

          A vasárnapi nagyharang egymást követő kondulása a múló időt jelezte, és Boldizsár gyermekkorának lezárult az a szakasza, mikor még egyedül ő volt teljes jogú várományosa és fogyasztója az elszenesedett darabkáknak.

          A tisztaszobában nem tudhatták, hogy az álmos életet élő házban felnőtt egy gyermek, és gyermekké lett egy álmot soha nem kóstolt öregasszony.

          Soha nem kapott akkora pofont az apjától, mint amikor az öreganyja díszesen ravatalozott koporsójához sündörgött, és a gyertyák és gyászvásznak nyomasztó fénytelenségében egy szenes simirudat tett a többé már soha nem mozduló kézbe. Azután felvette az udvar porába hullott rudacskát, és elhatározta, ameddig csak élni engedtetik neki, őrizni fogja…

          Most ötvenévesen, deres fejjel, majd mellig érő szakállal arra gondolt, hogy milyen jó, hogy mindig megőrizte.

          Senki nem tudhatta, sem felesége, sem felesége anyja, Arnold Lerich és felesége, Elvíra asszony pedig egyátalán nem, hogy ez volt gyermekkora egyetlen simirúdja, melyben volt mazsola.

1991. Budapest