Később, sokkal később, ismét el akarta magát vinni tőlem valahová, valameddig, én pedig nem engedtem. - Miért? – kérdezte Cseppasszony.  – Mert féltelek – válaszoltam –, nem jó, szinte veszélyes ismeretlen utakon egyedül lenni. Akkor Cseppasszony azt mondta nekem csendesen:  – Ha te elengednél, és én oda mehetnék, ahová te nem engedsz el egyedül, hidd el, én ott nem lennék egyedül! Én soha, sehol, semmikor nem vagyok egyedül. – Ez hogyan lehetséges? – kérdeztem. – Mert olyan vagyok, mint te – válaszolta –, te sem vagy soha egyedül. Lám, itt vagyok neked én is.

        Megértettem akkor őt, de nem éreztem meg. És ez nagy hiba volt. Egyszer mondtam Cseppasszonynak, hogy szedje fel a ringlót a kertben, de azt mondta durcásan, hogy nem ő ragaszkodik a ringlóhoz, a Mici ringlójához. Azt is mondta, újabban sokat, számára túl sokat foglalkozom a Micivel! A vége az lett, hogy rendes féltékenységi jelenetet rendezett nekem, ezért, hogy a vita ne mérgesedjen el, kimentem és összeszedtem a ringlót.

         Persze, engem is meglegyintett a féltékenység szele. Miután összeszedtem a ringlót, megkértem Cseppasszonyt, hogy menjen el a boltba, elfogyott a kenyerünk. El is ment, nem is jött haza egész éjjel, a hajnal vetette be őt a kicsiny szobánkba. Mikor kérdeztem, merre tekergett, azt mondta, hogy a barátnőjénél volt. Mondom neki: – Neked nincs is barátnőd, mire való ez a hamis beszéd? – Azt válaszolta, hogy van. Ő tudja! – Úgy találtam ki magamnak, mint te engem magadnak! Most akkor én vagyok, vagy nem vagyok? – selypített Cseppasszony.

        Nagyon csavaros női logika volt ez, de mivel volt igazságtartalma, nem forszíroztam a kérdést. De a tüske bennem maradt. Aztán megkértem a kezét, és kis idő múltán, mikor az illő jegyesség ideje lejárt, összeházasodtunk. Megesküdtem neki a Mici falvédőjén álmodó lepke lelkére, hogy soha el nem hagyom, és bajban, bánatban, örömben osztozok vele. Ő pedig semmire nem esküdött meg, csak annyit mondott: – Én addig leszek veled, amíg ki nem törülsz a gondolataidból, vagy ki nem fakulok a szívedből. – Hát így éltünk mi.

        De folytatom, amit elhagytam, vagyonosodásom története akkor jutott el zenitjére, amikor kaptam valahol, valamikor, valakitől – a részleteket nem tudom hitelesen felidézni – egy órát. Akkora volt, mint a húsosfazék fedője, akkurátusan voltak reápingálva a számok az arab írásmód szerint, és a három óránál még volt egy olyan külön kis ablak is, ami a napokat mutatta, de nem csak mutatta, ki is írta, hogy „május 18. szerda.”

        Nagyon örültem ennek a szerzeményemnek, és akárkivel találkoztam, mindenkinek előre köszönve rögtön beszámoltam a naptárórám mutatta idő állásáról. Voltak, akik nem fordultak el tőlem, és meghallgattak, sőt volt egy olyan ember is – a nevére nem emlékszem –, aki hozott nekem még egy órát.  

        Ez falra akasztható óra volt, súlyok lógtak láncokon, és a neki elrendelt időközönként egy virtigli biciklicsengőn kikolompolta a valós időt. Az ő valós idejét. Mert a naptáras órának is megvolt a maga ideje, és akárhogyan mesterkedtem, a két órát soha nem sikerült szinkronba hoznom. Mire feladtam minden próbálkozásomat, addigra a két idő közötti különbség már több mint nyolc óra volt.

        Mivel egyik szerkezetemet sem szerettem volna megbántani, ezért úgy döntöttem, hogy ezentúl véletlenszerűen élek. Mikor reggel kinyitom a szememet, és az első pillantásom a naptáras órára esik, akkor azon a napon az ő ideje szerint teszem majd a dolgomat, tehát reggel öt óra lévén, felserkenek, reggelit készítek, megijesztem a padozatot a cirokseprűvel, aztán felszedem a lehullott ringlót, és ha van munka, akkor elmegyek dolgozni.

        De ha első pillantásom az ingásórát éri, amin már délután fél négy óra volt, akkor felkelek, meguzsonnázom, felszedem a lehullott ringlót, megijesztem a padlót a cirokseprűvel, és kiülök a lépcső mellé a lócára, és nem megyek dolgozni, mivel az estét várom már e gyönyörű délután után. Sokáig éltem így.

        Kaptam aztán még további órákat, és mindegyik szerint éltem, egészen addig, amíg be nem következett a már említett történés, hogy eltűnt a lepkém. Nagy trauma volt ez nekem akkor, mert ha nem tudom a nézésemmel lecsalogatni a falvédőről, akkor valamit hibáztam a nézésemmel. Ezen elgondolkoztam volna, és nézem a mozdulatlan lepkét a falvédőn életem végéig, azt a lepkét, amibe a Mici lelke van belefagyva.

        Vagy ha röpköd a lepkém, de nem száll a kezemre: ezen a polémián is el lehet aztán bóbiskolni a bádog tepsiig, hogy, ugyebár, mit is tettem vagy teszek rosszul. De nem tudtam mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy nincs. A nincs fogalmával akadtam el én, mint az ingásórám a jobb szélső helyzetben.

        A megállt mutatók, a szélső helyzetbe merevedett inga, a továbbra is járó, de időt nem mutató óra azt sugallta nekem, hogy nincs szükségem órára, mert nem kell időmérő szerkezet annak, akinek semmi ideje nincs, vagy pedig már minden idő az övé. A minden és a semmi! Az inga két szélső helyzete. Középen pedig ott terpeszkedik a „VAN”, ami maga az élet. S a „VAN”-nak nincs szüksége kronométerre.

        Hogy imígyen megvilágosodtam a saját ringlófám alatt, rögtön kivettem azt a fogaskereket a naptáras órából, amelyik a hónapokat és a napokat hajtotta, a mutatókat leszereltem, és a ház falán lévő napórámra tűztem fel gondosan, mintegy díszítőelemként.

        Nagy béke költözött ekkor belém, és egyben körül is vett, dédelgetett, ringatott, altatott. Félálomban még hallottam valamiféle lármát a máglyarakók zenebonájából, hogy új idők jönnek, hogy már nem tűrik, hogy minden a régi legyen, és új világ jön most általuk, mert ők már tisztán látják, hogy az Idő vajúdik. Szabadság, testvériség, egyenlőség, demokrácia…

        Mosollyal a szám szegletében aludtam el akkor, mert több dolgot nem tudtak ezek a máglyarakók. Hogy a demokrácia házad békéjének olyan őriző kutyája, amelyikről soha nem tudod, hogy mikor harap meg. Hogy a vajúdó Idő új időket szül, és máglyára küldi azokat, akik vajúdásra kényszeríttették. Az utolsó gondolatom pedig az volt, hogy a máglyarakók honnan is tudhatnák, hogy nekik az Idő nem vajúdik, hanem csak klimaxol.