Dorothy

           Kivettem Dorothyt a Wasserból, amiben ázva tengette életét, és a kicsiny hálót csak leraktam az üvegkalicka mellé. Gondoltam, hamar kicserélem a vizét, addig nem pusztulja meg magát, aztán sietve visszadobom.

            – Ha nem dobsz vissza, teljesítem egy kívánságodat - mondta Dorothy. Dermedten álltam. A szomszéd kért erre a tisztítási szívességre, övé volt az aranyhal.

            Megáll az ember esze – mormogtam -, már nem azért, hogy egy aranyhal beszél, hiszen ez a dolga. Meg hogy teljesítse egy kívánságomat, az is. De hogy a saját pusztulását válassza az én kezem által egy kívánság teljesítése fejében, ez nem fért a fejembe.

            – Csezd meg - mondtam neki. - Mi vagyok én, hóhér? Velem végezteted el a piszkos munkát, miközben mosod az uszonyaidat?

            Nagyon ideges lettem. Ilyenkor szoktam magamnak tőteni és sodorni, most is így cselekedtem, s közben néztem ahogy tátog a hálóban.

            Kibabrálok én veled - nyúltam a kedvenc korsómért, beleraktam Dorothyt, és vizet engedtem rá. Miután a lét és nem lét vakvágányára helyeztem, megnyugodtam.

            – Mondok valamit neked, te nagyon okos ikra maradék. Ha nem teljesíted egy kívánságomat sem, akkor visszadoblak a helyedre.

            Nagy csend volt a korsóban. Erre nem számított.

            – Nincsenek kívánságaid? - kérdezte megdöbbenő tátogással.

            – Nincsenek. Régebben persze voltak álmaim, terveim, elképzeléseim, fantazmagóriáim. Valami teljesült ezekből, valami nem. Mindent összegezve arra jutottam, hogy ha a magamfajtának teljesülnek az álmai, akkor vagy a csömör tölti el, vagy az üres kiégettség érzése. Tehát nem kötünk üzletet drága kicsi leányka. Így, így, ezt nyeld ne azt az undorító vizet.

            – Nem akarnál boldog lenni?

            – Boldog vagyok, és elégedett. Már nem zavarnak hiú remények, ábrándok. Egy falat kenyér, csipet só, egy pohár bor, meg kerülközik mindig valahonnan, valahogy.

            – Furcsa ember vagy te, nagyon furcsa.

Erre csak azt gondoltam, hogy na, ez is felébredt aranyhal létére.

            – Te miért nem akarsz visszamenni a helyedre?- kérdeztem

            – Tudod, eluntam az egész aranyhalacskás életet. Néha kivesznek azzal az ürüggyel, hogy cserélik a vizet, meg tisztítják, aztán jön a zsarolás: ha teljesíted a kívánságomat, visszadoblak. Eleinte még teljesítettem, mert szerettem élni, ragaszkodtam hozzá. Később rájöttem, hogy zsarolnak, és bedobtam a durcást, nem teljesítettem semmit. Persze ekkor is visszadobtak. Azért dobtak vissza, hogy lehetőséget biztosítsanak maguknak egy újabb kívánságra, hátha legközelebb bejön. Mára már belefáradtam. Néha megadom az álmaikat, néha nem, ez aranyhali kedvemtől függ. De ez őket nem zavarja. Mindig visszadobnak, a remény élteti őket, nem a hozzám való ragaszkodás. Őszintén szólva, tele lett velük a kopoltyúm.

Néztem ahogy a korsóban lebeg. Nem körözött, nem úszott, csak lebegett. Megsajnáltam.

– Dorothy, te tudsz nevetni, kacagni, hahotázni, úgy szívből, igazán?- kérdeztem.

               – Nem tudom - mondta csendesen. - A víz alatt élni jó. De hogy kivesznek, meg betesznek, az nem jó. Az olyan, mint egy félbemaradt ívás.

– És te tudsz nevetni?

                – Néha. Ritkán - tettem hozzá józanul. Olyan gyakorisággal, mint ahogy te teljesíted vagy nem a kívánalmakat.

            Megráztam a fejemet, és megpaskoltam az arcomat. Ébredj ember-mondottam, egy aranyhallal beszélgetsz. Hát teljesen elittad már az agyadat?

            Kimentem, tőtöttem, sodortam és átsuhant az agyamon, hogy kopasz fejjel, görnyedt háttal, fájós lábakkal, de jó lenne, ha lenne annyi tudásom, hogy megírjam Dorothyval való dialógomat. És elhessegettem a gondolatot, nem tudom én azt megírni, és csak nevetségre adnám, magam az emberek előtt.

– Na ez már elitta, amit lehetett - mondanák.

            De nyugtalan voltam. Leírtam egy betűt aztán kettőt, ebből szó lett, a szavakból mondat, a mondatokból egyszer csak ott volt egy aranyhal, aki teljesítette volna egy kívánságomat, ha nem dobom vissza. És ott voltam én, aki azt mondta, hogy ha nem teljesíti egyetlen vágyamat sem, akkor visszadobom. Jól megfenyegettük egymást. De az eredmény csak ott volt feketén fehéren a lapokon, hogy megírtam egy aspiráns alkoholista beszélgetését egy aranyhallal.

               Dorothy nem szegte szavát, hiszen nem volt kívánságom, csak egy átsuhanó gondolat, ami olyan gyenge volt, mint a lidérces lápok felett némán rezgő ködpára.

               És én sem szegtem meg a szavamat, mert Dorothy egy söröskorsóban lebegett, szemmel láthatóan ragyogó elégedettségben.

Rászedett ez a halászlébe való kicsi, nagy bálnák és cetek elkorcsosult utóda. Rászedett.

                Kimentem a műhelybe, pici fúrót tettem a gépbe, és megfúrtam az akvárium szigetelését.

– Elszivárgott a víz szomszéd, elszivárgott - mondtam sajnálkozva.

Lejavítottam a kéziratot, és Dorothyhoz fordultam.

– Azért azt tudd te tubifex evő, hogy ez volt a kedves söröskorsóm.

Ezután elmentem a hatósághoz, és állandó lakhelyre bejelentettem Dorothyt.

– És nincs kívánság, sem jó, sem rossz. értetted? - mondtam, mikor hazaértem.

– Nincs - mondta Dorothy, -  már semmi nincs, és ezért minden van.

                Néztem a korsóban az aranyhalat, és töprengeni kezdtem azon, hogy mit akart ezzel mondani?

                Csak egy átsuhanó gondolat volt, ami  gyenge , mint a lidérces lápok felett némán rezgő ködpára.

                Ránéztem gyanakvóan Dorothyra. Visszanézett rám a korsóból. és tudtam, súgni fog nekem.

Én úgy láttam, nevetett.

Soroksár 2016. 06.29

PLT’