VI/2.

         Hallgatták kicsiny ideig a csendet, aztán a derék atya némileg le­csil­lapodva mesélni kezdett.

        – Képzeld el, lányom, a múltkor besomfordált a gyóntatókaszt­nyi­ba egy derék hölgy. Tiszta polgári élet, vasaltinges férj, egy fiúcska, egy le­ányka, előkertes családi fészek, szombaton délután kakaós ba­ba­zsúr, öt órakor pedig tea a szalonban, a hasonlóan szürke sorstár­sa­ik­nak. Olyan volt a lelke a lelkiismeret-furdalástól, mint az ementáli sajt, ezt hozta nekem, hogy tömnénk be közös erővel a lyukakat.  Azt hüppögte ott nekem, hogy mondjam meg neki, miért enged va­lakit a szívéhez nagyon közel, ha tudván tudja, hogy nincs az ér­zés­nek jövője? Elindult régen egy úton, de tudja, hogy nem fog letérni ró­la, mert felelősséggel tartozik, a családi boldogságot, békét nem teszi tönk­re. Akkor miért, mégis miért történik ez vele? Nos, édes lányom, pont ezt a kérdést tettem fel rögvest én is ma­gam­nak, hogy miért történik ez énvelem, mindig csak velem, hogy az igaz Isten összes kóborló birkája az én ép eszemet akarja elveszejteni az ő lelki vallomásaik által?

        – Miért érezte ezt, Atyám? – kérdezte előrehajolva a Mici.

        – Hát azért, lányom, mert ebben az egy kérdésben annyi ellent­mon­dás volt, hogy tisztán látszott, sok mindenről van fogalma ennek a hölgy­nek, de saját magáról semmi, de semmi elképzelése nincs. Ugye azt kérdezte, hogy miért enged magához érzelmileg valaki va­lakit? Hát azért, mert szereti. Valamiért, még nem tudni miért, de ala­kul a dolog. S most ebben hol a baj? Az Úr is azt mondta, hogy sze­resd felebarátodat, mint tenmagadat. De hozzáteszi, miért, mikor az ér­zés­nek nincs jövője! Na, mondd meg nekem, Mici, hogy ezt honnan tud­ja? Már ki is ismerte? Akkor fordítson hátat neki, aztán ne szeresse. En­gem meg hagyjon békén.

        A Mici akkor erősen elgondolkodott, ráncolta a homlokát, többször nagy levegőt vett, látszott, ahogyan gyűjti a bátorságot, aztán csak el­szán­ta magát, és megkérdezte:

        – De Atyám, ha ez a másik egy férfi?

        – Férfi? És akkor mi van? Az nem felebarátja? Annak nem sze­ret­he­ti a szívét, lelkét, szellemét – hörrkent fel Emereus Stencl esperes-plé­bános.

        – Hát szeretni éppen szeretheti – habozott a Mici –, de ha mint fér­fi­hez vonzódik tulajdonképpen, akkor meg hogyan szeretheti?

        – Akkor meg mondja azt – csapott az asztalra nagyot minden bir­kák­nak őrizője indulatosan. – Persze, akkor már más a leányzó fekvése, és ott már tényleg jogos, hogy a családi békét és boldogságot nem tesszük tönk­re, de akkor miért hazudik nekem, és miért hazudik önmagának? Ha viszket neki, vakartassa meg, majd feloldozom, ha meg nem visz­ket, akkor ne akarja nekem bemagyarázni, hogy ettől tönkremegy a ba­ba­zsúros, szombatdélutános életecskéjük!

        A Mici ijedten süllyedt bele a mély fotelbe, a szentéletű atya olyan cék­lapiros volt az indulattól, látszott, komoly életveszélyben van. Az­tán minden átmenet nélkül lehiggadt.

        – Tudod, lányom – mondta halkan a Micinek –, a baj az, hogy az em­berek fogalomzavarban vannak.

        – A végén mit mondott neki, Atyám, már amennyit én is tudhatok? – kér­dezte kíváncsian a Mici.

        – Mit mondhattam volna neki? – sóhajtott nagyot a derék pász­tor­pót­ló atya. – Hogyan mondhattam volna el neki, hogy a törvényeink, a val­lásaink, az etikánk, a konvencióink mind monogám felépítmények, ame­lyek nem vették figyelembe, hogy ebben a nagy átfogó monogám rend­szer­ben egyedül az ember nem monogám. Sem testileg, sem lelki­leg. Ezért keveredett meg ez a szerencsétlen is, mert nem bírta feldolgozni, hogy igenis érezhet testi és lelki vá­gyat más iránt is, mint akivel különben él. És miért ne érezhetne? Ha ezt elfogadja, nem jön ide nekem picsogni, nincs lelkiismeret fur­da­lá­sa, és nincs is miért, hiszen nem csinált semmi rosszat. Mindig mon­dom az én báránykáimnak, hogy hosszú, nagyon hosszú az út a tá­nyér­tól a szájig.

        – És ha nem bír a vágyától szabadulni, és csak összeadja magát ve­le? – kérdezte a Mici.

        – Na látod, lányom, most és itt jön be a szabad akarat. Az egyén kü­lön bejáratú szabad akarata. Ez a hölgy nem a szabad akaratából ma­rad erényes, hanem azért, mert félelemből inkább hallgatott a tiltó kor­lá­tokra, mint önmagára. Na mármost, ha ő átlátja azt, hogy igen, én kí­vánom azt a másik férfit, kívánom a testét, a lelkét, a szívét, a szel­le­mét, mert én nem vagyok monogám érzelmileg, no, ha idáig eljutott, ak­kor jöhet számára csak az igazi szabad akaratából való döntés, hogy mind­ezen ismeretek birtokában mit dönt. És akármit dönt, én félig már fel is oldozom, mert lehet, hogy ha­zu­dik a világnak, a férjének, az egész kis álomvilágának, de nem ha­zu­dik saját magának. S itt van az a pont, amikor én azt mondom: Ego te absolvo.2

        – Emerus atya, mondja, de igaz hitére, szereti maga az embe­re­ket?

        – Nem! Nem szeretem őket – hangzott a kategorikus válasz. – Ál­szen­tek, hazudozók, és nem Istennek hazudnak, hanem maguknak.

        – Még ez sem lenne baj – hevült meg Emerus Stencl esperes-plé­bá­nos, minden nyájak őrizőjének hangja –, de Ábel áldozati szerepében tet­szelegnek Isten és ember előtt, és közben nem is veszik észre, hogy be­lül már régen Káinok. Illetve, ez is egy irgalmatlan hülyeség, mert állítom, ha az a szarházi Ábel nem cseszteti a Káint, hát az ugyan nem törődött volna vele cseppet sem. Volt annak dolga a mezőn elég, ez az Ábel gyerek meg csak fuvolázott a patakparton nyájőrzés ürü­gyén. Hát tudod, lányom, én is szájon kaptam volna azt a hülyegye­re­ket.

        Hosszú kortyokban itta a pálinkát, ebből is látszott, mennyire szí­vé­re vette a múltbeli eseményeket.

        – És ha rájönnek, hogy hibáztak, és megbánják a vétkeiket? – pró­bál­kozott a Mici.

        – Megbánja, megbánja – legyintett az atya –, bánja a rossebet! Ez olyan, tudod, lányom, mint a feredőző ember. Koszos vagyok, lemo­som magam. De aki gyakrabban fürdik, mintsem kellene, hasonlatos a gyak­ran gyónóhoz. Ez aztán akár fóbikus is lehet. Ismertem egy asszonyt. Szép de­ré­kig érő haja volt. Vigyázott rá, nagyon ápolta. Naponta mosta. S mivel na­ponta mosta, elzsírosodott neki. Akkor naponta többször mosta. És ak­kor kihullott a szép haja csendesen. Ha békén hagyja, ma már a bo­ká­jáig érne az a hajniagara. Mi a fenét mos le magáról, és miért tart engem fel a gyón­ta­tó­szék­ben? Tudod, lányom, az igazi nagy koszt nem itt mossák le. Nem nálam, és nem a fürdőkádban!

        – Talán nem hisznek igazán Istenben – vélte a Mici.

        – Ez nem igaz! – emelte meg a hangját az atya. – Csak abban hisz­nek, és azért hisznek benne, mert nem látják, nem kapnak választ tőle, tá­vol van tőlük, és ilyenkor, ugye, cincognak az egerek. Ez a sok birka, ez mind hisz Istenben. Itt az egész környéken, csak egy ember nem hisz Istenben.

        – Szabad tudnom, ki az? – nyílt tágra a Mici szeme.

        – Miért? Nem tudod?

        – Nem!

        – Hát én, édes kislányom, én vagyok itt az egyetlen istentagadó, az egyet­len ateista pap, a lassan megtébolyodás határán kóborló pásztor.

        – Akkor miért csinálja, Atyám?

        – Nézd, lányom! Az ateista az ugyanolyan birka, mint a többi. Az egyik azt bégeti, hogy van, a másik azt, hogy nincs. Azért vagyok én az összes birka őriző pásztora, mert én nem tu­dom. És talán azért, mert én vagyok a fék. Ez a sok birka saját félelmei alap­ján irányítható. Hát én meg fenyegetem őket rendesen. Különben már régen elszabadult volna a pokol, mint ahogyan az úri kaszinóban is, de majd rendet teszünk ott is.

        – Sok bérükkel tartoznak ott nekik – ingatta a fejét a Mici, és mond­ta is összegszerűen, hogy körülbelül mennyivel. De ez csak olaj volt a pálinkára, mert Emerus Stencl esperes-plé­bá­nos, minden nyájaknak őrizője felállt, és nagyon sötét hangon azt mond­ta:

        – Nem! Nem annyit fognak fizetni, mint amennyit fogyasztottak. Nem, az anyjuk úristenit! Annyit fognak fizetni, amennyibe ennek a kis­lány­nak az összes kórházi költsége, gyógyítása kerül. Annyit fognak fi­zet­ni, én mondom ezt, Emerus Stencl esperes-plébános, minden nyá­jak­nak őrizője, esküszöm az élő Istenre.

        – Akiben nem hisz! – szúrta közbe a Mici, és nevetett.

        – Édes lányom, te ringlózabálásra használd a szép pofácskádat, és ne szóljál bele emelkedett lelkületű pásztorok munkájába – hörrkent fel a pap, és nevetett ő is.

        Nevettek, olyan hangosan és soká nevettek, hogy nevetésük biz­to­san felért az égbe az Isten elé, mert ritkán jut el hozzá olyan emberek ne­vetése, akik nem hisznek benne, nem hisznek az emberekben, és még­is, az Isten nevében segítenek az embereken.

2Feloldozlak téged (latin)