Közben Bárczi emelkedett szólásra, kezében az elmaradhatatlan fröccsös pohárral, hosszú torokköszörülésbe kezdett, míg a figyelem teljesen rá nem irányult.

          – Uraim, uraim – kezdte el nagy fennszóval, aztán bele is ragadt a mondandójába, csak pislogott, és nyeldeste a saját nyálát serényen. – Ne haragudjatok, urak – kezdett bele ismét, míg Pista pincér szétosztotta az ő körét is –, de nem tudok most beszélni. Valami úgy fojtogatja a nyeldeklőmet, mintha megint torokgyíkom lenne, mint gyerekkoromban. És nem tudok kívánni a Puhosnak semmit, mert nem tudom, hol van, mert én materialista vagyok, bár nem tudom, mi az, meg abszolút ateista is, de azt sem tudom, mi az; teljesen össze vagyok zavarodva. Nem tudok, nem tudok én semmit, ingatta a fejét, de azért mindig jár a pofám, Uraim, az első komolyabb probléma előtt már lemerevedek, és nem tudom megoldani. Azt sem, ezt sem. Bocsáss meg nekem, Puhos, ennyire futotta. Csak ennyire, urak – ereszkedett vissza a székére, mint egy földet ért ejtőernyő, melynek nemes fehér selyme semmi hasznot nem hoz már.

          Vámos zavarba jött erre a gyónásszerű monológra, lám, egy kis rögöcske hogy fel tudja borítani a bilit. Hogy elterelje saját és a többiek figyelmét, érdeklődőn fordult Béla bá’hoz:

        – Igen elmélázott, Béla bácsi, min töri a fejét?

        – Kutatok az emlékeimben, de annyira pókhálósak a gondolataim, olyan már a fejem, mint a padláson felejtett, divatjamúlt paradicsomszűrő. Pedig valami motoszkál bennem, de sehogy se akar összeállni a kép. De hát nem is ezért vagyunk itt – vágta el Béla bá’ a fonalat.

        – Azért csak mondja – biztatta Malanése –, majd összerakjuk a képet, mint egy kirakót.

        – Nem tudom, nem is tudom – merengett az öreg –, mert ugye én 12-ben vonultam be a 67-esekhez, mint önkéntes, Kapor őrvezető úr pálcája alá.

        – Tudjuk – bólintottak többen –, de folytassa csak!

        Az öreg komótosan rágyújtott, Pista pincér pedig rutinosan behúzott egy strigulát  a neve mellé.

        – Szóval ez 12-be vót, aztán 14-be már öreg bakaként vonútam egyenest a pokol felé. De ugye ezt akkor még nem tudtam. 16-ba jöttem haza lőtt sebbel, oszt az ispotály után Letavay hadnagy úr adott öt nap szabadságot. Hát én hamar végignyerítettem mint a csődör a Conti utcán (merthogy nagyvérű ember vótam ám), aztán hazaszaladtam apámékho’. Otthon tudtam meg, hogy a bátyámat két hete vitték el bakának, pedig vagy tizenöt évvel vót idősebb nálam. No, szarba lehet Ferencz Józsi, ha már a bátyád köllött neki, dohogott apám, én meg sandán méregettem, hogy lehet így beszélni őfelségéről. Pedig hát 18-ba mondtam már én is ennél cifrábbakat is, de akkor megszaladtam már a Piávénál, meg Boszniába is kergettek eleget. Ott kerülköztem össze a Manóval, azt ismerik maguk is.

        – Sajnos – böffent el Peti baba, és többen elvigyorodtak.

        – El voltunk fogyva meg keseredve, oszt hamar feltűztük mink is az őszirózsát. Ettől se lett jobb, megint csak verekedtünk, aztán már annyi náció gyött ránk, mint fog a szájban. Délről gyütt Horthy, keletről a rományok, északról a tótok abajgattak.

        – Csehek voltak azok meg szlovákok, Béla bácsi – vetette közbe Fogaras.

        – Tót fajta az mind – intézte el a nemzetiségi kérdést Béla bá’ és ivott egyet.

        – Szóval láttuk, hogy itt már nem terem babér, a szovjet meg csak nem jön (pedig erősen ígérgette ezt is az a bolond Manó), mondom, hazaugrok, körülnézek, hátha megint olyan bakásat szaladunk, hogy évekig nem jutok oda. Hát vót meglepetés. A ház romokban, minden felégetve,semmi nem maradt, meg senki nem maradt. A szomszéd mondta el végül, hogy rekvirálás volt, oszt apám ellenállt, így a Lenin-fiúk lemészárolták az egész családomat a pajtaudvaron. Közbe sandán nézegette az őszirózsámat, de én a kezébe adtam: dobd a klozetba, Józsi, oszt ha van ingered, född el valami barnással. Így is lett, de már semmi újat nem tudott nekem mondani a bátyámról se, hogy utána érdeklődtem. Visszagyöttem Pestre, itt első dógom vót, három fogát kiverni a Manónak, azóta se állok vele szóba, és azóta se vótam hazai tájon. Hébe-hóba jött valami kósza hír onnan is, de már akkor megkövesedett az én lelkem, nem érdekelt, mi van ott.

        Béla bá’ rágyújtott és megint csak nézett tűnődően maga elé.

        – Aztán hol van ebben a történetben a törés? – kérdezte Vámos. – Klappol itt minden, mint egy hadgyakorlaton.

        – Nem is tudom – vakarta a füle tövét Béla bá’ –, stimmel is, meg nem is.

        - Hát hova valósi vagy te, Béla bácsi – kérdezte Fogaras –, hol nem stimmelnek a lapok?

        Az öreg ivott egyet és nagyon messzire nézve motyogta:

        – Az én nagyapám a kisebbik Huszár grófnak vót az erdőkerülője Ganádpusztán. Az apám meg a Károlyi grófnak vót intézője István-majorba. Apámat úgy hívták, hogy Sárosi László, a bátyámat meg kit azóta se láttam, úgy hívták, hogy Sárosi Sándor. Hát csak ezen töprengtem el.

         Fazonimre szeme kigúvadt, nézni is szörnyű volt, és hápogva kérdezte:

        – Hát… hogy van ez? Hogy a Sándor meg kend testvérek? Mi az isten fekete csudája folyik itten? Szellemidézés vagy mi a fene? Megbolondultam, vagy csak ..., de Forgács lefogta. –  Fogd már be a szád – és Béla bácsihoz fordult: – Hogy volt ez, öreg? Nem tévedsz?

       – Nem lehet másképpen – morogta Béla bá’ –, lám, megtaláltam a bátyámat. – És régen kiszáradt fakókék szemében elkezdett gyűlni az öröm, az emlék, a hovatartozás boldogsága, hogy felduzzadva, összegyűlve kiöntsön belőle, és belepottyanjon a borospohárba az első öreges férfikönny.

       – No, nem búsulnyaa, hanem vigadnyaa – húzta el a szót Csinyánya, mert már teljesen elfelejtette a szép, komoly pillanatokat, pókhálólelkén nem tudott fennakadni az emlékezés, a bánat, és csak azt érzékelte, lám, ismét itt van a megszokott környezetben, ismerős helyen, és percnek élő lelke nem engedte elragadni őt a pillanatok varázsából.

        – Most azonnal rendelnya, aztán innya, meg sokat beszélnyaaa, de a vége mindig az, hogy sokat kell fizettnyaaaa – kesergett Csinyánya, kinek nevét Fogaras lefordította Labanc Helmutnak; és azóta Helmut csak így szólítja: Machenolnya.

        Senki nem figyelt Csinyánya serkentő beszédére, mindenki figyelmét lekötötte Vámos pattogós és mégis lágyívű káromkodása, hogy Hógolyó egy üveg Kőbányait öntött némi vermuttal keverve az ölébe. Bárczi röhögött, Csinyánya nyerített, még Béla bá’nak is felszaladt a szemöldöke.

        – Aranyos, nemes testvérem a XX. század urbanisztikájában – borult Hógolyó Vámos nyakába bocsánatért esedezve –, nézd el a te lábad méltatlan porának ügyetlenségét, mert mástól még elnézést sem kérnék, de benned van valami, ami arra indít, hogy azt mondjam, rendes ember vagy akárhogy is nézel ki, mert van benned valami, valaminek kell lenni benned, már csak azért is , mert gané emberre én nem locsolok sört – vágta ki magát Hógolyó a mondatból, ismét becsületet szerezve magának a fejtegetés hasznos, tekervényes volta miatt.

        – Hogy zápult volna meg az a pete, amelyet őszfürtű atyád adott tiszteletre nem méltó anyádnak – fejezte be Vámos a szitkozódást, és visszalökte Hógolyót a székre, habár az mindenképpen békecsókot akart adni neki.

        – Mea culpa, mea maxima culpa – rebegte Hógolyó.

        – Most már menj össze és ülj magad mellé – szólt Fogaras, látva, hogy Ambrózi emelkedett fel a székéről.

        – Figyelmet kérnyaaaa – süvöltött Csinyánya.

        – Psszt – intettek többen.

        – Most már fan kuss – mérgesedett meg Labanc Helmut, mire elcsendesedtek.

        – Először is szeretném kérdezni, ki akar még pohárköszöntőt mondani – nézett körül Ambrózi, de Csinyánya, Peti baba, Gombás egyszerre intettek nemet, így tehát folytatta:

        – Mindenképpen utolsó szerettem volna lenni, mert nekem tartozásom van Puhossal szemben. E miatt a tartozás miatt kérem, hogy Pista pincér most ne hozza ki a következő kört. Nem mintha sajnálnám a strigula árát, hanem ezt nézzétek – és elővett a szatyrából egy kétliteres üveget. Vámos gyakorlott szemmel mérte fel a palackot, igen, színe mint az étolaj, valószínűleg hat-nyolc éves pálinka, talán tiszta duránc, és földbe volt eddig, látszik az üveg nyakán. Gombás kezdte el silabizálni, félhangosan:

     Farkasréti üvöltés

       Termett Ambrózi Gáspár egykörtefás

       telkesgazda portáján, a szívek épülésére

        Vámos felnevetett, ismerte Ambrózi házát, ott tényleg van egy villámsújtotta körtefa, más aztán semmi. De hogy ebből hogyan lett pálinka, azt nem értette sehogy. Pista pincér hozta a stampedliket, és bár ajánlkozott széttöltésre, Ambrózi elhárította, és maga állt neki e nemes feladatnak.

        – Derék ital lehet ez – morogta Malanése –, még a folyása is oly érett, mint a varrógépolajé.

        – Akkor érett igazán, ha már nyelvvel nem érzed az erejét – tekergette az orrát Fazonimre –, csak lecsúszik, aztán pár perc múlva mintha kicserélték volna a bélbolyhaidat.

        – Pista pincérnek is poharat – rendelkezett Fogaras.

        – Ettől fejre áll az egész kompánia – jegyezte meg Vámos, de Ambrózi leintette:

        – Gyerekek! Ez a pálinka nyolcéves. Együtt szedtük a cefrének valót a Puhossal, tulajdonképpen az ő szakértelme dominált, mert virtuóz, finánccsaló zugpálinkafőző hírében állt. Nagy volt az a körtefa akkor még, megadta magáról a két hektó cefrét. Igen nagy melegben szedtük, kevertük, hordót mostunk, volt munka bőven. Estefelé aztán kifakadt a Puhos. A villám vágjon mind az egy fádba, szitkozódott, teljesen kikészültem.

        Befejeztük a munkát, de a Puhos átka megfogant, mert éjjel betyár vihar kerekedett, és egy villám úgy helyben hagyta a „gyümölcsöskertemet”, ahogy most látjátok. Van még három és fél ága, a többi korhadt, szenes odú. Huszonhat liter pálinka jött le a cefréből, a Puhos meg azt mondja, hát egy ötliteres demkóval már csak kiviszek a telekre. Ide figyelj, testvér, mondom neki, a múltkor megfogant az átkod, villám ütött a „birtokba”. Ha ki tudod könyörögni az égiektől, hogy visszanőjön vagy a maradék kész pálinkát teremjen, az egész a tiéd.

        Aztán így ugrattam őt nyolc évig, nagy műharaggal, műfelháborodással elegyítve a vitákat. A körtefa nem termett többet, a pálinka elfogyott, de én ezt a kétliteres flaskát elástam a pincében, gondoltam, hogy érjen, aztán majd a tízéves évfordulón odaadom a Puhosnak. De hát nem várta meg, látjátok, elszaladt a meglepetés elől. Így most elhoztam, most itt van, meg ti is itt vagytok, meg minden a régi, csak a pálinka nem érett tíz évig, mert a Puhos sietett. De úgy igyátok, cimborák, hogy az övét isszátok, az ő emlékére – remegett meg Ambrózi hangja, és egy hajtásra lenyelte a nemes nedűt.

        Meghatottan ittak, aztán Csinyánya nem állhatta meg, csettintett a nyelvével egy nagyot, ezen összenevettek. Ambrózi intett Pista pincérnek, most már ő vegye gondjaiba az üveget, töltögessen serényen. Fogyott az ital, lassan a nyelvek is megeredtek, mormoló duruzsolás lebegett az asztal felett, mintegy kifejezve: lám, megadtuk a tisztességet, szépen elköszöntünk, megfájlaltuk, de aztán gördüljünk tovább – sőt ahogy Gombás szokta mondani: „óriási haladjunk van”.

        Az üveg kiürült, Ambrózi fogta az utolsó kupicát és kissé megemelte a hangját, így terelve magára a figyelmet:

        – Na, ezt igyuk meg, aztán rendezzük a számlát…

        – Nem megyek egy tapodtat sem, amíg az én ékes torkú, sörben fürdött barátom, a megbocsájtó, a nemes szívű Grál-lovagok méltó utóda nem mond valamit – borult Vámos nyakába Hógolyó, és csak most kapcsoltak, hogy tényleg, Vámos olyan csendes volt egész nap, hangját is csak akkor hallották, ha káromkodott. Vámosnak nem volt hangulata semmiféle tószthoz, de hogy lerázza magáról Hógolyót, azonnal felállt.

        – Nemigen tudok olyasmit mondani, amit ti már nem tudtok, vagy el ne mondtatok volna. De ha egyszer majd nekem is el kell mennem, szeretnék oda jutni, ahol Puhos van. Mert iszonyú jó sora lehet neki.

        Értetlenül néztek rá, mire Vámos gyorsan magyarázni kezdte:

        – Mert lássátok csak, lehet, észre sem vettétek, milyen gazdag lett Puhos! Először is kapott egy nyelvórát Hógolyótól, hogy ha fenn bekopog, nehogy az Égi Nyelv hiánya miatt méltatlanul bánjanak vele. Aztán Fazonimre Sándor gondjaira bízta, aki biztosan el fogja látni az ottani gazdaságot is. Harmadszor, Malanése beajánlotta egy jószívű mester keze alá, aki már biztosan járatosabb az ottani eljárásban, mint Puhos. Mindezek után kapott egy feleséget Fogarastól Tecuko személyében, és hogy ott se legyen nyugalma esténként tévénézés közben, Labanc Helmut rábízta a két gyerekét. Hatodjára kapta a legszebb ajándékot a Bárczitól, mert ő bocsánatot kért tőle, és a Puhostól még soha senki nem kért bocsánatot. Mindezek felett Sándor még a gyerekek nagybátyja is lesz, lévén Béla bá’ édes bátyja. Aztán, ha már a gazdaság, asszony, gyerek letudva, megpihennek egy hűvös zugban és isznak egyet a Farkasréti üvöltésből, melynek hangja biztosan elér majd ide is, és akkor tudni fogjuk, hogy a Puhos nincs is olyan rossz helyen.

        – Erre igyuk az utolsó poharat – koccintott Vámos, majd odaszólt Pista pincérnek, hozza a számlákat.

        Pista pincér állt, nézett, megitta a maradék italt, elkezdte leszedni a szennyest, és csak két csörömpölés közben jegyezte meg, hogy a számla már rendezve van. Fogaras kérdően nézett Vámosra, a többiek abbahagyták a bugyelláris kotrását, és várták a magyarázatot.

        Pista pincér elvonult az üres poharakkal, és eltűnt a szentélynek kinevezett söntésbe.

        – Ez most hülye, vagy csak nagyon hülye? – kérdezte Gombás.

        – Az a legjobb, ha nem kell fizetnyaaa – óbégatott Csinyánya.

        Hógolyó is akart valamit hozzáfűzni, de megjelent ismét Pista pincér egy vadonatúj, hibátlan körrel, zord arccal, szinte ledobta az italokat az asztalra, és megbántott hangon mondta:

        – Ez a kör az én köröm, mert ha annyi százasom lenne, ahány sört kihordtam a Puhosnak, most az egész számlát én bírnám állni. De nem kell, mert közvetlenül azelőtt, hogy a Puhos bement a kórházba, bejött ide és azt mondta, "Ide figyelj, te naplopó, rablókezű, sokat mondó, keveset mérő tetűláda. Nem érzem mostanában jól magam, valami nem tetszik nekem. Valahogy másképpen fúj a szél, a levegőnek sem a megszokott illata van, és a gesztenyefák sem azt a sanzont susogják, amit susognak minden reggel, amikor bejövök ide, ebbe a lepratanyába. Meg aztán olyan furcsa színe van a fűnek, és nem láttam verebeket veszekedni az ereszcsatornán, és a Szikár kutya elszaladt, amikor meg akartam simogatni. Tehát itt hagynám nálad ezt a bukszát, és ha nem jönnék többet, gondod legyen rá, hogy akárki akarna inni egy italt az egészségemre, annak előre fizetve van a számlája."

        – Így volt ez – fejezte be Pista pincér –, és most igyuk meg ezt az italt, aztán sebesen menjetek a fenébe!

        – Ki hitte volna – mélázott Fogaras, és lassan szedelőzködött kifelé.

        – Pista pincérnek lelke is van – rögzítette Vámos, miközben felsegítette a kabátot Béla bá’ra –, a Puhos pedig előre tudta.

        Lassan csoszogtak kifelé, mintha láthatatlan mázsás terhet rakott volna a lelkükre Puhos. Megtanította őket olyan pultnál rendelni, ahol kérés nélkül tudják a rendelést, ahol elnéznek minden botlást, szóbotlást, dülöngélést, mert szeretetből ácsolták össze azt az égi talponállót, ahol minden számla már előre rendezve van.

        Bárczi visszahúzta Hógolyót:

        – Mondd meg nekem, kedves Hógolyóm, hol a fenébe tanultál te latint, bölcseletet, históriát, filozófiát meg minden hülyeséget?

        Hógolyó felemelte a kezét, száját kinyitotta, kihúzta magát, levegőt vett, ettől csuklani kezdett, feje lehanyatlott, és ajkait ez a hörgésszerű körmondat hagyta el a várt információ helyett:

        – Háááá – és sikeresen elkerülve az alattomos ajtófélfákat, kiesett az udvarra.

1991 nyara

PLT’