APOKALIPSZIS VIII.

1.                  Tanúságot teszek nektek arról, amit érzek, s csak azért arról, amit érzek, mert még nem látok,

2.                  és soha nem is fogok látni, mert aki az igazat látja, már nem tehet tanúságot,

3.                így kezdődött: álltam egy porfelhő közepén. Néztem bár délnek és északnak, napkeletnek és napnyugatnak,      csak porfelhőt láttam. De nem is láttam, csak a fülemre utalva véltem tudni, hogy hét elzúgó szél viszi, hét elmúló érzéseim,

4.                  hallottam halkulni a szél suhogását, melyek messzire vitték a dallamot, s nem haragudtam meglopatásom miatt, mert már nem volt haragom és dacom,

5.                  álltam süketen és csendvakon, vártam hiába, érzéketlen, hogy valami ablakot nyit az áthatolhatatlanon,

6.                  kiabáltam az emberi hang minden skáláján, hörögtem, sikoltottam, suttogva ordítottam, lágyan ejtettem a szót, szép hangú szitáron kísértem dallamot, prüszköltem, harákoltam, röfögtem szertelen, és nem jött, nem jött felelet,

7.                  boldog volt hozzám képest a koldus, a hazátlan, a kivert kutya is, mert azok szavára ha más nem, felel a visszhang is,

8.                  becsuktam a szemem, miért menjen bele a por, és bezártam a fülem, miért füleljen néma visszhangot és becsuktam a szám, hogy csend legyen, mert reméltem, a csendre jön majd felelet: csendre csend, a csendre a csend…

9.                  fügefa állott, ágán gyümölcse nőtt szüntelen, magjai súlya a föld felé húzta le, a nemtő nem engedte, növelte szüntelen, míg súlyát az öreg fa nem bírta el, s tudtam, hogy a fa és a gyümölcs egymás gyilkosa lesz,

10.             aztán tudtam róla, hogy áll két ember a föld két oldalán, de mindenik ember csak fél ember volt, s emez és amaz félembert is az én nevemen szólíták,

11.             és ez is, és az is én voltam, de nem voltam egyikben sem, és a két, nevemet viselő félember között voltam én, vakon és süketen,

12.             mikor elkezdtek közelíteni egymáshoz, mert hajtotta őket a vágy, hogy a két félből egy egész legyen, ekkor jött az első érzés nekem, a rémület: mert ez is, az is én vagyok, de sem ebben, sem másikban nem vagyok, és a kettő között állok süketen és vakon,

13.             s ha a két fél egy egész lesz, én már nem vagyok!

14.             majd elmúlt a rémület, szívemet melegség járta át, már volt két érzésem, mely ablakot nyit a poron át, s nem tudni honnan, megsejtettem: e két fél prése közt születik harmóniám,

15.             s már volt három ablakom, hol beömlött a boldogság, hogy egyáltalán VAGYOK,

16.             s már volt négy nyitott ablakom,

17.             s hittem, a türelem nyit majd egy ötödik ablakot, melynek keretéhez süket füleim odatapaszthatom, hogy halljam a hallhatatlant, mely nyit tán egy újabb ablakot

18.             s itt szólok ki én, a néma, hogy én néma vagyok,

19.             de már van hét nyitott ablakom,

20.             s ekkor már tudtam: soha nem lesz nyolcadik ablakom,

21.             mert ha látva látok, nem tehetek róla tanúságot.

1991. augusztus

Gépelte: Bárdosiné Lajkó Katalin