œ  Ş  

 Jézus költeményei

 Visszateszem a Kincses Kalendáriumot a helyére, és szeretnék szusszanni egy picit, de nem lehet. Szinte magától esik az ölembe egy igen rossz minőségű papíron kinyomott, puhafedelű könyvecske, mely szinte sikoltja a fülembe, hogy őt is írjam ki a nagyvilág számára.  Ide kell fényképmellékletben a könyv címlapja!!!

Ilyen a barangoló élete, megadom magam a hívásnak, és nézzük, mit tartok a kezemben?

A könyv előlapja a képmellékleten látható, így nem is részletezem a látható információkat. Egyértelműen látható, hogy Jézus összes költeményeit „szabad fordításban magyarul kidolgozta KACZIÁNY GÉZA.

Bevezető tanulmányaival, jegyzetekkel és KACZIÁNY ALADÁR rajzaival.”

Ez már érdekesebb fordulat, ki az a KACZIÁNY ALADÁR?

Örök titok marad számomra, elintézem azzal, hogy valami szegény rokon, és hagyom is az előlapot további megjegyzések nélkül.

Kinyitván a könyvet, a belső oldalon már felragyognak a „gyönyörűségek”, melyek a barangoló (néha rossz) máját igen megörvendeztetik.

 „A munkálkodó hazaszeretet önzetlen és fáradhatatlan magvetőjének, Kuszkó Istvánnak és édes, drága feleségének, Tokaji Nagy Irma úrnőnek törhetetlen barátsága és igaz szeretete jeléül ajánlja e könyvet a fordító.”

Kicsit alább pedig:

„Erről emlékezzetek meg reám, amikor már a nógrádverőczei mély, családi sírboltunkban, előre elment Drágáim oldalán pihenek én is.”

            De lássuk a medvét! A kötet az alábbi részek szerint tagolódik.

1.) Előszó, melyet maga Dr. Kacziány Géza[1] írt, saját bevallása szerint 1932. július 21-én.

Ebben elárulja magáról, hogy irodalomtanár, későbben pedig azt vallja, hogy „mint amerikai magyar lelkész, egyházi beszédeket mondottam Jézusról, a költőről 1912. telén a budapesti unitárius egyház estélyén…”

2.) Jézus, a költő - bevezető tanulmány

Itt kérem tizenegy oldalon keresztül ecseteli, hogy milyen nehéz, és fáradságos munkával derítette ki, hogy Jézus, sok egyéb más tevékenysége mellett költő is volt. Megnevezi a forrásait is, amelyek azért lényegesek, mert alítani engednek arra az információra, ami a fedéllapon rejtve marad, hogy ugyan honnan és kinek a művéből fordított a jeles szerző, méghozzá „szabad fordításban”?

Írja pediglen az alábbiakat:

„Lowth Róbert anglikán püspök volt az első, ki a „De sacra poesi Hebraerorum” című, korszakalkotó művével rámutatott az Irás magas költői becsére, s kihámozta az Ószövetség könyveiből a legrégibb költészet termékeit, s a kiválasztott nép vallási könyveiben felfedezte a lírai, az elbeszélő, a tanköltészet, sőt némileg a drámai költészet magvait és csíráit.

…

… Nyomán Herder János Gottfried, a nagy német költő, Goethe és Lavater jóbarátja fejlesztette tovább a fölvett eszmét az óhéber költészetről (1783-ban írt ) művében, melynek egy kisebb vázlatát képezi az az előszó, melyet 1781-ben Boermel J. Gottfried Jeremiás fordításához írt.”

 Mikor ide jutottam az olvasásban, azért fellélegeztem egy picit, jó tudni azt, hogy ezt az egészet nem egy  fajmagyar[2] találta ki egyedül, hanem voltak ebben az előző korokból is pazar elmék már igaz segítségül.

3.) Melyben kifejti, hogy Jézus, a költő mely stílusokban, formákban jeleskedik. Ezek pedig a következők:

a) allegóriák, parabolák[3], románcok

b) kinyilatkoztatás

c) epigrammák, gnómák.[4]

 Nézem a könyvet, és azon gondolkozom, hogy a fenti zseniális tulajdonságairól tudott-e maga Jézus is?

Végezetül, az illusztráció kedvéért hadd közöljek egy-két szösszenetet a jeles műből, és azokat ragadom ki, amelyek mindenki számára ismeretesek, hiszen szállóige, közmondás számba mentek át az Irásból a köztudatba.

Világ világossága

Ím én vagyok e világnak

Nagy világossága,

Ki velem jő, a menny fényét

Sötétben is látja;

Nem is járhat az sötétben,

Ki utamat járja,

Övé lészen az életnek

Nagy világossága.

Eme versről csak a régi párttikári beszéd jut eszembe, aki azt mondotta: „Elvtársak, azért gyűltünk össze, hogy ne legyünk szerteszéjjel, mert ha szerteszéjjel vagyunk, a büdös életben nem leszünk együtt!”

Az aratók

Gazdagon áll a vetés, ím készen az aratásra,

Ámde hiába remélsz, nincsen elég arató,

Kérjük az Égi Atyát, aratókat küldjön e földre,

Hogy gabonáját a mennyei csűrbe vigyék.

Igaz, néhol próbálkozik erősen Kacziány Géza úr, hogy valami időmértéket varázsoljon a műbe, nekem mégis Rejtő Jenő Troppauer Hümmér nevű költője jut eszembe, aki a „rím kedvéért, soha nem rontott el egy verset”.

A test lámpása

A testnek lámpása a szem,ha szemedbe’ csalárdság

Nem teszi ágya mögé, rejti a véka alá,

Ámha gonosz te szemed, a te tested is éjfeketén hat,

S melytől fényt nyerhet, nincs az a lámpavilág.

Csak egy kérdésem van. Most ki halt meg?

Hordták, hordják, és még sokáig hordani fogják Husz János máglyájára a rőzsét, a fát az elvakult hívők, közöttük egy öregasszony is.

Nézi, nézi a bölcs magister a sürgölődő-forgolódót, és azt mormogja maga elé:

 - Szent együgyűség, szent együgyűség! [5]

 œ  Ş  

Két mondat, 2000 év

Két parancs, 3200 év

Fentebb már említettem, hogy ha egy-egy mondatot át akarunk menekíteni késői koroknak okulásul, miként kell az időben repülni, mint a sólyom, és hangyaszorgalommal gyűjteni az adatokat, mint a hangyák teszik dolgukat, hangyaszorgalommal.

Most pár mondatnak járunk utána, s ez felölel több ezer évet. Kinek kedve van, repüljön velem!

 „Egy consuli rangú férfi említi krónikájában, hogy az egyik népes lakomán, melyen maga is részt vett, egy törpe a többi tréfacsináló közt az asztal mellett váratlanul megkérdezte Tiberiust, vajon miért él még  mindig a felségsértéssel vádolt Paconius.

 Tiberius akkor megszidta, amiért oly szemtelenül jártatja a száját, néhány nap múlva mégis írt a Senatusnak, hogy Paconius kivégzéséről mielőbb határozzon.”[6]

 1942-ben egy szélsőjobboldali lap újságírója megkérdezi az olvasóitól a lap múlhatatlan érdemű hasábjain, hogy a Rejtő[7] név alatt bujkáló Reich Jenő nevű zsidó miért publikálhat könyveket, még ha álnéven teszi is ezt. Nem is beszélve arról a felháborító körülményről, hogy mindezt szabadon szaladgálva teszi, amíg az édes szent haza földjét a Donnál védi az Antikrisztus ellen a II. Magyar Hadsereg megannyi szittya katonája.

Rejtő rögtön megkapja a behívóját munkaszolgálatra, s ennek következményeképpen 1943. január 1-én flekktífuszban meghal Jedokovóban.

Két mondat, kétezer év!

 Járjuk együtt körül egy kissé a két időpontot.

Tiberius kr. u. 14-37-ig uralkodik. Tudjuk, hogy csak élete utolsó éveiben lett igen gonosz korszaka.

Jézus harmincéves korában kezd el tanítani, és harminchárom évesen kivégzik.

Még ha tudjuk is, hogy Jézus születésének dátuma azzal a bizonyos négy év bizonytalansággal bír, levonhatjuk a következtetést, hogy amikor egy felelőtlen udvari bolond a halálba küld egy embert hebehurgya mondatával, Jézus nagyjából akkor kezdi el mondogatni, hogy: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!”

 A másik mondat 1942-ben hangzik-íródik le azon a Magyarországon, mely már ezer éve keresztény, maga Szent István ajánlja országát a „Nagy Égi Patrónus", a Szűzanya védelme alá, ahol királyaink az „apostoli” jelzővel illetik magukat, amely ország hajszál híján pápát adott a világnak az olasz hegemónia tobzódása közben Bakócz Tamás személyében, ahol 1938-ban magát az Eucharisztikus Kongesszust is megrendezik.

Kétezer éve suttogja monoton Jézus a tanítását, közben vallásalapítót kreáltak belőle, keresztény országok születtek, keresztény kultúrkör jött létre az egész világon, de nem ér semmit az egész. Mert Jézus szavait papírra rögzítették, és nem a szívekbe!

Repüljünk tovább, persze csak az, aki még nem szédül a szárnyatlan szárnyalástól!

Kr. e. 1265-1225[8] közé helyezi az Ószövetség a negyvenéves vándorlást a pusztában, és valahol ebben az időben - pontosan nem tudjuk mikor - kerül sor a tízparancsolat kőtáblán való átadására.

Ennek egyik pontja így szól: „Ne paráználkodj!”

Rövid, tömör, lényegre törő parancs.

Eszembe nem jutna azt firtatni, hogy eme parancsot betartották-e, avagy sem, ki tartotta be, és ki miért nem, ez mind lényegtelen a mondandóm szempontjából. Repülök inkább 3200 évet az időben előre, és keresek még egy parancsot, amely kifejezetten arra szólít fel, arra ad megbízást, hatalmat, hogy:  paráználkodj!

Ugye hihetetlen?

De aki keres az talál, aki barangol az lát,  így hát lássuk a medvét!

„Kislányok szocializálása”    [9]

A szüleik nélkül maradt gyerekek fél évszázadon át visszhangtalan sorsa mellett az 1917 utáni korszak krónikájához, szélesebb értelemben pedig a gulág hagyományaihoz tartozik a megerőszakolt lányok története is. Erről az utókor azért szerezhetett tudomást, mert a sokéves polgárháború alatt a fehérgárdisták néha egész régiókat foglaltak vissza „a vörösöktől”, és vizsgálóbizottságokat állítottak fel a bolsevik uralom anomáliáiról.

 Az így fennmaradt dokumentumok szerint a helyi elitiskolákban tanuló lányokat, valamint a „burzsoázia” más 16 és 25 év közötti ifjú nőtagjait „használatra” kiutalták a bolsevik hatalom képviselőinek.
Jekatyerinodar városában például 1918 tavaszán erről a bolsevikok külön dekrétumot adtak ki. A városi hirdetőoszlopokon közzétett felhívás szerint vöröskatonák és a szovjetek vezető tisztségviselői jelentkezhettek „szocializálásra”.

 A helyi ügyeket irányító kommisszár által elfoglalt kastély intendánsa 10 lány „szocializálására” kapott „mandátumot”.

 A korabeli jegyzőkönyvek megörökítettek néhány ilyen utalványt. Köztük azt, amely szerint „Jelen irat felmutatójának, Karaszajev elvtársnak jogot adunk, hogy Jekatyerinodar városában 10 fő leányt szocializáljon, 16-tól 20 éves korig, azokat, akiket Karaszajev elvtárs kijelöl”.
A nők megerőszakolása egyébként korántsem a bolsevik uralom kizárólagos sajátossága volt. A másik oldalon, az új rendszer ellen fegyvert fogó orosz és más fehérgárdista alakulatok, főleg a kozákok áldozatai között is voltak megerőszakolt lányok, zsidópogromban vagy harci cselekmények során meggyilkolt fiatalok.
Ráadásul az életre szóló traumát okozó esetek távolról sem a véres testvérháború éveire korlátozódtak.

A fiatalkorú foglyok között később a börtöncellákban, majd a lágerekben már-már természetes volt a nemi erőszak. Jona Jakir hadseregparancsnoknak, a polgárháború legendás hősének elhurcolása után, mint „a nép ellenségének családtagját” többek között bebörtönözték a vádlott 14 éves Pjotr fiát is. A gyerek az asztrahanyi börtönben döbbenten tapasztalta, hogy a politikai váddal letartóztatott szülők fogoly fiait 11 éves társaik minden szégyenkezés nélkül a többi rab előtt megerőszakolják.

 Az 1970-es évek elején Nyugaton közzétett memoárjában szintén Pjotr Jakir idézte fel egy Wanda nevű lengyel lány esetét. Fogolytársa volt, s őt kérte meg, hogy tegye asszonnyá. A tábor egyik vezetője ugyanis közölte: vagy az ágyasa lesz, vagy halálra dolgoztatja.

 A fiatal lány tudta, hogy nincs választása. Hisztérikus félelmében könyörögni kezdett a hosszú magánzárkából éppen akkor szabadult, teljesen legyengült tizenéves rabtársának: akadályozza meg, hogy a durva lágertiszt legyen az első férfi az életében.”
                No comment!

 Egy másik pontja ennek a kőtáblának szintén tömören és röviden így szól:  „Ne ölj!”

 És már nem is asszociálok, csak ugyenezen forrásból idézek, és a többi százezer rémséget már az olvasó is hozzá tudja gondolni a gondolatmenetemhez.

„Kiskorúak kivégzése[10]

1918 szeptemberében Lenin pártja A vörösterrorról című dekrétumban meghirdette a könyörtelen leszámolás politikáját. A dokumentum mintegy legalizálta és szervezett csatornákba terelte a polgári lakossággal már jó ideje javában folyó leszámolásokat. Az ukrajnai Mirgorodban élő Vlagyimir Korolenko 1920 nyarán emiatt Anatolij Lunacsarszkijhoz fordult.

Azért éppen a közoktatási népbiztoshoz, mert a politikus Lenin kifejezett kérésére már korábban is igyekezett megnyerni az új hatalom számára az országszerte hatalmas tekintéllyel rendelkező neves írót, aki annak idején, vállalva a nemzet lelkiismeretének szerepét, oly bátran kiállt a századelő hírhedt antiszemita pere, a Bejlisz-ügy vádlottja mellett.
„Soha nem gondoltam volna, hogy a halálos ítéletek ellen még a cári hatalom idején, Hétköznapi jelenség című írásommal kezdődő tiltakozásaim egyszer a bírói ítéletek nélküli kivégzések vagy a gyermekgyilkosságok elleni fellépéssel folytatódnak majd”, írta Korolenko a népbiztosnak, leszögezve, hogy csak az ő lakhelyén tucatszámra folynak ilyen törvénytelen leszámolások.

Idézett ebben a levélben a helyi végrehajtó bizottság elnökének küldött petíciójából: „Most lőttek agyon 9 embert, köztük egy 17 éves lányt és még két kiskorút. Megtudtam, hogy a Rendkívüli Bizottság más mirgorodiak felett is ťítélkezikŤ, ami újabb bírói ítélet nélküli kivégzésekhez vezet.”
Ezek az esetek egyáltalán nem számítottak ritka kivételnek.

1920 májusában a lapok hírt adtak egy jelizavetgrádi leszámolásról, amelyre azért került sor, mert a cári hadsereg egyik tisztje nem volt hajlandó a proletárállam szolgálatába állni. Ezért 3 és 7 év közötti négy kislányát és idős édesanyját agyonlőtték. Ugyanabban az évben Arhangelszket már egyenesen „halálvárosnak” nevezték, mert a „csekisták” ott 12-16 éves gyerekeket végeztek ki.

Gereben Ágnes”

            Igen!

            Ilyen gondolatok és tények  is kerülnek a barangoló útjába, és bizony eléggé lehangoló dolgok ezek. De azért barangol a magamfajta, hogy úgy a jót, mint az elgondolkodtatót, a tanulságost is átmenekítse a jövő generációinak… teljesen feleslegesen!

            Mert az Isten is tévedett.

Igaz, Istenhez méltóan nagyot tévedett!

            Azt hitte, elég kőtáblára vésni a parancsot…