„…Testem osztódó világ,

                  rend, mely kettős önmaga:

                  kivet magából és visszaránt,

                  eltávozik, s megtér haza….”

(Gál Sándor: Veretlenül)

               X.

        Abba a korba értem, mikor az ember már nem akar rendet rakni maga körül. Vagy azért, mert rend van körülötte, vagy azért, mert már nem hisz a rendben.

        Emerus Stencl esperes-plébános, minden nyájaknak őrizője, soha nem ment, nem érkezett, nem járt, ő hömpölygött. Lelki derűjének lehengerlő és mindent eltipró áradása volt ez a helyzetváltoztatási mód, amire a sokféle felekezet közötti átjárhatóságot biztosította magának. Volt ennek a hömpölygésnek napos, derűs változata, aztán kemény, kegyetlen, korbácsos fajtája, joviálisan elfogadó és megbocsátó alakja.

        Az a hömpölygés azonban, amit most vetett be fegyverként az Isten birkáinak ellenébe, nos, ezt a módozatot még nem gyakorolta, ezért lett félelmetesen idegen, hideg és rideg, s váltott ki a nagybecsű nyáj szívében, lelkében deres félelmet. Olyan volt ez a hömpölygés, mint a nagyon fagyos téli napokon a tejfelszerű köd, amiben nem lát az ember semmit, nem tudja, hol van a lenn és a fenn, csak egyet érez, a csontig ható hideget és félelmet.

        Emígyen hömpölygött be Emerus Stencl esperes-plébános a Micivel folytatott derekas hátmosás után Theobaldus patikárius és drogista üzletébe, szája előtt illatos pálinkafelhőbe csomagolt üdvözléseket tolva maga előtt. – Pax és pax légyen ezen a portán – harsogott kürtösen a derék atya –, hol vagy carissime frater, nekem édes, éltes kosom?

         Theobaldus patikárius és drogista zömök, fekete és nagyon erős ember volt, s most mégis ijedten lükkent elő a feje a pult mögül, mert a harsogás, a pálinkaszag és a szép tirádák mögött szíve megérezte azt a jeges hömpölygést, ami számára veszedelmet és kiszolgáltatottságot hozott. Ez azért lehetett így, mert Theobaldus patikárius és drogista nem volt hülye ember, Emerus Stencl esperes-plébános pedig nagyon értett a birkákhoz.

        – Szolgálhatok valamivel, Atyám? – készségeskedett Theobaldus. – Szolgálni az Úrnak kell, fiam – forgatta szemeit a mennyek felé Emerus Stencl –, de ha kedveskedni akarsz nekem, azt nem bánom, elfogadom. Van valami kóser szilvád? Reggel azt ittam a rabbinál, és nem akarnám keverni, nehogy meggyalázzam az Úr testét, akit igaz áhítattal vettem magamhoz a hajnali szentmisén.

        Theobaldus ugrott, mint egy kisgyermek, töltött, és néma áhítattal nézte minden pásztorok pásztorát, aki a kitöltött pohárkát neki nyújtotta, maga pedig az üvegből húzott egy életet dicsőítő igaz kortyot, mely után bizony semmi nem maradt a butéliában. – Hogy van, Atyám? – érdeklődött. A kegyes atya nagyot böffentett, aztán sírós hangon kezdte panaszolni a panaszait:

        – Nem jól, édes fiam, nagyon nem jól. Nem egészségi problémáim vannak, hanem lelkiek. Megöregedtem, megvénültem, és már nem tudok helytállani a feladatomnak. Képtelen vagyok feldolgozni az emberek hozzám elhordott disznóságait, mocskukat, szennyesüket, hamis, hazug ígéreteiket a feloldozás ellentételezése fejében, hogy ők megjavulnak. Javulnak a rossebet! Tegnap ugyanolyanok, mint holnapután lesznek.

        – Van még pálinkád, édes báránykám? – pihegett kimerülten a vallomás után Emerus Stencl esperes-plébános, minden nyájaknak őrizője. – Mi hozta ki a sodrából ennyire tisztelendőségedet? – érdeklődött Theobaldus, miközben szinte a fogával tépte ki az új üvegből a renitenskedő dugót.

        – Nagy a teher, sok a szemét, és kevés a szemetes fiam – sopánkodott százharmincöt kilójával a pásztorok pásztora. Nem bírom a terheket. Képzeld el fiam, hogy nemrégiben bejött hozzám egy ifjú, olyan tizenhét éves forma lehetett, és azt kérdezte tőlem, hogy bűn lehet-e az a cselekmény, aminek részese volt ugyan, de nem elkövetője? Nem értettem a kérdés hátterét, ezért hagytam, hogy meséljen.

        És mesélt. Hogy ő drogistának készült világ életében, mert a patikárius iskolához nem volt elég pénze. Ezért beállt a járási központban egy drogériába tanoncnak, amely egyben patika is volt. Nos, volt itten egy igen furcsa nevű ember, olyan furcsa, hogy a gyerek nekem még el tudta mondani a nevet, de már el is felejtettem, mert én a Jóskán meg a Lajoson kívül nem tudom megjegyezni ezeket a kacifántos neveket. Szóval, ez az anonim ember belekevert neki valamiféle kábító dolgot az ételébe, és aztán hátra vitte a kis kenőcs előkészítő laborba, ott megkenegette illatos olajokkal, majd bódult állapotában erősen fajtalankodott vele, miközben azt ordítozta, hogy sikítsál, sikítsál, neked még őszinte a sikolyod.

        – Borzalom ez, színtiszta borzalom – borzongott bele az üvegbe Emerus Stencl esperes-plébános.  – Gondoltam, hogy a hatóságnál teszek is egy névtelen feljelentést, de sajnos elfeledém a nevet, de nagyon elfeledém. Na, egyszer majd csak eszembe jut.

        Theobaldus patikárius és drogista arca falfehér volt, lába reszketett, és vacogó ajakkal kérdezte:

        – Hogyan is tehetne feljelentést, Atyám, ha köti a gyónási titok? – Úgy, fiam, hogyha eszembe jut a név, akkor kilépek a csuhából, és elmegyek a rendőrségre, és nagyon kitálalok. Ilyen egyszerű ez az egész történet. Nincs valami jófajta szivarod, édes fiam?

        Remegett a keze Theobaldusnak, erősen remegett, de a lágy szivarfüstbe burkolózott atyát ez nem érintette füstjének fújása közben. – Tudod, fiam, tele lett az én pásztori tököm, de nagyon. Most körbejárom a nyájamat, mindenkinek elmondom, hogy a kiugrás szándékával foglalkozom… És mindenkinek meg is fogom indokolni, hogy miért. És biztos vagyok benne, hogy mindenki meg is fog érteni engem.

       – Na, megyek is, csak még egy kérdés. Nem tudsz valamit a Lucia asszonyról, az elöljáró feleségéről? Olyan régen nem láttam már, és aggódom érte. Látod, fiam, ő az én nyájamnak egy olyan tiszta, makulátlan egyede, még azt is meggyónja, ha egy pillangó rászállt a szívére, és ő elhessegette. Ilyen asszony ez, ezért is hiányolom, de nagyon.

        Elindult az ajtó felé, mögötte a patikárius remegő lábakkal, és szinte felkiáltott félelmében, mikor az a százharmincöt kiló visszafordult, de olyan sebesen, mint a tornádó, ha megváltoztatja járásainak irányát. – Nem hallottál valamit arról zümmögni itt a patikában, édes fiam, hogy volt valami nagy orgia a kaszinóban, és utána nem fizették ki a kurvákat? Na, ha nem, akkor nem, majd elmegyek az elöljáróhoz, az egy igen korrekt ember, tőle megtudom, amit kell tudnom, merthogy ő az erkölcs és a rend védelmezője itt elsősorban, nem én.

        Theobaldus patikárius és drogista kétrét görnyedve vallotta meg, hogy ő ilyen helyekre nem jár, ezért ő erről nem is tudhat, hogyan is feltételezhet róla akárki akármit. – Tudod, fiam, az a baj, hogy volt ottan egy kurva. Ez a kurva azért volt kurva, mert pénz kellett neki ahhoz, hogy tudja fizetni az orvosokat, hogy ne haljon meg a kislánya. Azok az orvosok, akiknek majd ez a pénz kell, ott voltak, és ők is telerondították ezt a kurvát. És mindezek után nem fizettek neki, de ha a kislányát odaviszi majd, akkor hagyják meghalni a gyermeket, mert ez a kis kurva nem tudja kifizetni nekik a gyógyítás költségeit. Nincs még egy kis pálinkád, fiam? Mert hogy igen-igen felfordult a gyomrom.

        Volt pálinka, volt szivar, és volt félelem. Ez a félelem indította meg Theobaldus patikárius és drogista karitatív szívét is. – Látja, Atyám, hogy milyen ostobák is az emberek. Hát miért nem tudunk mi az embertársainknak ilyen problémájáról is? Hiszen ha például csak hozzám bejött volna, én is segítettem volna biztosan ilyen nemes cél érdekében, még az üzleti érdekeimet sem tekintettem volna. Miért is ilyenek az emberek, miért is? – forgatta a patikus erősen a szemét, és nagyon szeretett volna kis vagyonkája hátán kimászni az igazi bajból, melynek hordozója ő maga volt, tudója pedig itt szivarozik és pálinkázik derűsen.

        Emerus Stencl esperes-plébános, minden nyájaknak őrizője, a pásztorok pásztora nagyon kijózanodott hirtelen.  – Mennyire gondoltál, fiam? – kérdezte, és erősen hunyorgott a bal szemére. – Mennyi kellene, Atyám, ahhoz, hogy ez az ártatlan kis emberpalánta ne hulljon el az emberi kőszívűség miatt?

        Ekkor Emerus Stencl mondott egy összeget, amely a patika és drogéria egy éves jövedelmének felelt meg, és Theobaldus patikárius és drogista szó nélkül rábólintott. – Egy gyermekért mindent – mondotta, és mivel az atya ezen nagyon elvigyorogta magát, zavarba esvén folytatta: – Csak nincs ennyi pénzem itthon, majd elmegyek a bankba, és átutalom.

        – Nem baj, fiam! Itten van jófajta pálinka, szivar, és én nem lopok, nyugodtan menj a bankba, hozd ide, és megvárom – negédeskedett mind a százharmincöt kiló fenyegetés. Az igaz, hogy Emerus Stencl esperes-plébános kihömpölygött az ajtón, de utána maradt a félem hideg nyirkos köde, olyan szorítást téve a derék Theobaldus lelkére, aminőt még soha nem érzett.

        Ahogy mint a folyó áradása vonult végig a pásztorok pásztora a falun, úgy előzte meg a híre mindenütt, félelmet, kétségbeesést okozva, mert tudták, hogy az atya fejében lévő tudás, az maga a való igazság, és ez az igazság el fogja őket pusztítani, mert nem attól erő, amitől az igazság erővel bír, hanem attól, hogy ezek az igazság ruhájába felöltöztetett bűneik. Égbekiáltó bűneik.

        A patika után, hogy hagyjon időt a hírvivőknek beszámolni a vészkorszak beköszöntéről, az atya a Mici háza felé vette az irányt. Kinn ültek Authentikával a remek íróasztal mögött, és örömmel nézték, ahogy közeledik feléjük ez a teljesen kiégett ember, minden nyájaknak és birkáknak őrizője.

        Szó nélkül odaállt az asztal elé, nézte a kirakott ringlót, aztán beledermedt a kislány szemébe. Authentika ránézett, és azt mondta: – Meg fogok halni! – Tudom – mondta a pap –, de nem nagy baj ez, mert én már régen meghaltam.       – Tudom – kancsalított az égre Authentika –, ezért nem adok ringlót. Nincs rá szükséged! – Azért egyet adhatnál, tudod, a pálinkaszag ellen. Most olyan helyre megyek, ahol nem lehet italszagom.

         Authentika hátrament a kertbe, a bokrok alól kivett egy aszott szemet, előrevitte, és azt mondta: – Ne töröld meg, koszosan edd meg! Emerus Stencl esperes-plébános szó nélkül tette, amit a kislány mondott, és csak azután kérdezte meg: – Miért kellett koszosan megennem? – Hogy védett legyél a kosz ellen – mosolygott Authentika, és szemét végre elfordítva az égről, belenézett annak az embernek az arcába, aki majd őt el fogja temetni.

        – Ugye, eltemetsz engem? – suttogta. – Két helyre is, gyermekem, két helyre is – szuszogta a pap, és Mici értetlen szemét látva magyarázta. – A szívembe és a földbe! – Ezek az örök helyek – tette hozzá, és köszönés nélkül elfordulva ment tovább az ő küldetésének útján.

        Az elöljárót a hivatalában kereste fel, és nem sokáig volt hányaveti a ficsúr, mert Emerus Stencl esperes-plébános nagyon lényegre törő volt. A kölcsönös üdvözlések után rögtön a tárgyra tért. – Nincs egy szivarod véletlenül a reprezentációs keretből? – s miután bodor felleget eresztett ki gondolatoktól terhes feje köré, folytatta: – Mint elöljáróhoz jöttem hozzád, fiam, mert az emberekért, azok jólétéért, erkölcséért, a törvények betartásáért te vagy felelős.

        – Nos, tagadhatatlan, hogy valamit én is tettem, hogy végképpen el ne kajszuljanak a nagy jólétükben, de most feladom – mondta csendesen, aztán hozzátette: – Levetem a reverendát, kezd nagyon szoros lenni. És nem azért szoros, mert elhíztam, hanem azért, mert már nem bírom feldolgozni azt a sok bajt, problémát, bűnt és mocskot, amit nekem a gyóntatószékbe behord a többi felekezet, meg úton útfélen sugdos a fülembe. Nagy teher ez, beleroppanok.

        – Bizony, nagy teher és felelősség a hivatal, nem mindenki bírja, férfi kell oda, talpig férfi, én tudom, Atyám, higgye el, én tudom! – bólintott álszent mosollyal az elöljáró, és nagyot sóhajtott: – Hát, ha úgy gondolja, Atyám, akkor menjen, majd én átveszem a maga nyáját, jó kezekbe kerülnek, ígérem magának, ígérem. S most hogyan tovább? – érdeklődött barátilag.

        – Tudod, fiam, van egy-két hívem, akik olyanok, mint a liliom. Ilyen például Lucia asszony, a te feleséged is. Valamikor pár évvel ezelőtt, mikor összeházasodtatok, az esküvőtök előtt eljött hozzám gyónni. Akkor megriadtam, mert ott fantáziált nekem a gyóntatószékben, hogy neki milyen előélete volt, de hát én egy szót sem hittem el belőle, meg aztán rögtön el is felejtettem. A képzelgései alól feloldoztam, és lám, milyen az élet, a te asszonyod az életével bizonyítja, annak makulátlan tisztaságával, hogy akkor jól láttam én őt, képzelgett, képzelgett csak.

        A ficsúr megriadt, bajt érzett. Nem konkrétan, csak belül érezte meg, hogy kezd beborulni az ég kicsiny napos világa felett. A pap pedig serény aggyal és szorgos kezekkel terelgette a többi felhőt is erre az égre.

         – Most el is megyek hozzá a lakásotokra, fiam, amíg a hivatalban vagy, elbeszélgetünk kissé. Ő olyan lelkű, hogy mindent elmondhatok neki, mert tiszta asszony, végtelenül tiszta. Arra emlékszem, milyen zokogva vallotta meg nekem, hogy első szerelme egy virtigli selyemfiú volt, aki vén banyáknak vakargatta az alsó fertályát némi javadalmazásért. Jaj, nagyon nevettem akkor Lucia asszonyon, mondtam is neki, hogy drága lányom, hát ilyen erős fantáziával kevés menyecske bír. Mert vallom azt, hogy amiket ő kitalált, olyan nem is létezik. Még hogy selyemfiú! Ugye, te is így látod, édes fiam, neked, mint elöljárónak kell ezt tudnod, ha létezik ilyen, nem? Nos, van ilyen, vagy nincs?

        Most már biztosan tudta, nem csak érezte az elöljáró, hogy baj van. Méghozzá nagyon nagy baj. Rögtön átlátta, hogy ez a kiugrási dolog csak mese, itt kőkemény zsarolásról szól a történet. A problémája az volt, hogy nem tudta a pap szándékát. Közben sebesen vert a szíve, mert ha kitudódik, hogy Lucia asszony egy örömkurva volt a járási székhelyen, akkor ő szedheti is a sátorfáját. Márpedig a pap ezt tudja, hiába mézeskedik össze-vissza. Nehezen forgó nyelvvel válaszolt a kérdésre:

        – Nem tudom, Atyám, lehet, hogy van ilyen a világban, de nem a mi köreinkben. Ilyen mocsok nem érhet fel a mi családi asztalunkhoz, hivatalból pedig senki nem keresett meg még ilyen problémával.

        – Gondoltam, fiam, gondoltam. De tudod, nemrégiben felkeresett engem egy hetvenéves asszony. Elzokogta nekem, hogy ő már régóta fehérmájú, nem tehet róla, így teremtette az Isten. Azt mondja, a járás összes férfitagja nem volt neki elég, amíg meg nem ismert egy jobb életre hivatott fiatalembert. Na, az adott neki rendesen, meg is csendesedett egy időre a nagyságos asszony vérének bő zubogása. Segítette is hálából, hol egy kis pénzzel vagy némi ékszerrel, de legtöbbet a férje segített neki, aki nagyon örült, hogy nem kell a vén satrafával foglalkoznia. Ez egy gazdag üzletember volt, aki jó állást szerzett ennek a selyemfiúnak, kikötvén azt, hogy a vénasszonyt élete végéig, hetente legalább egyszer rendesen lerendezi a fehér lenvásznon. Ezek szerint csak vannak selyemfiúk? Mert a két történet nagyon hasonlít egymáshoz. Na, megyek is – nyomta el a szivart a kegyes atya –, majd Lucia asszony tiszta szívétől kérek tanácsot, ha már az elöljáróság nem tud ilyenekről.

        Mintha rugók lökték volna ki a székéből az elöljárót, felpattant, és marasztalni kezdte a papot. Nem engedheti el, amíg nem tudja a szándékát, mert itt irgalmatlan nagy botrány van készülőben, ezt már tudta is, nemcsak érezte.

        – Ugyan, atyám, ne siessen, egy pohárka konyakot igyunk már meg, oly ritkán jár erre, ünnep ez nekem, színtiszta ünnep.

        Emerus Stencl esperes-plébános, minden nyájaknak őrizője, akkor na­gyon gúnyos hangra váltott.

        – Igen? A hivatal tud mindenről? Tud a tekintetes Elöljárósági Hivatal arról, hogy a kaszinóban éjjel kurvákat alkalmaznak, hogy tiltott szerencsejátékkal múlatják az emberek az idejüket az Úr dicsőítése helyett? Tud a hivatal arról, hogy pont a te beiktatásod napján, amikor te ugye távol voltál fenn a fővárosban ügyet intézni, nos, akkor hatalmas össznépi orgiát rendezett huszonkettő tisztességes polgár mindössze nyolc leányzóval?

        Halottfehér volt az elöljáró, már tudta, ez a vég. Ebből nem húzza ki sem a terménykereskedő, sem más, egyrészt mert ők is sárosak, másrészt meg ezzel a bivaly pappal nem lehet mit kezdeni. Két ember volt a járásban, akiktől tartott, és nagy ívben elkerülte őket. Egyik a pap volt, a másik pedig az a Mici nevű némber, akiről azt suttogják, hogy látó szeme van, de biztosan csak egyszerűen a sátán lánya.

        – Hihetetlen dolgokat mond, Atyám, hihetetlen dolgokat – szörnyülködött az elöljáró. – És bizonyítani is tudja az értesüléseit, Atyám?

        – Nekem nem kell bizonyítani semmit! – vágta oda gőgösen a pap. – Nekem hisznek az emberek, és ez nagy dolog, fiam, nagy dolog. Ezek szerint arról sem tud a hivatalod, édes fiam, hogy az orgia után nem fizették ki a lányokat, az egyik felvágta az ereit, alig lehetett megmenteni, a másiknak pedig meg fog halni a gyereke, mert ő meg ezért adta oda magát a sok disznónak, hogy a gyógyítás költségeit a teste áruba bocsátásából fedezze? Ezért van tele a papi tököm a reverendával, és ezért fogok beszélni nyíltan és mindenről. Nem engedem, hogy bosszulatlanul haljon meg az a kislány! – és Emerus Stencl esperes-plébános, minden nyájaknak őrizője, dühében akkorát vágott az asztalra, hogy a ficsúr, a rejtett selyemgyerek, alig bírta visszatartani a vizeletét rémültében.