A vágy prológusa
Azt mondják, aki á-t mond, mondjon b-t is, és ez egy igen karakán megállapítás, egyet is értek vele, hiszen én az á után elmondtam az egész ábécét, s mikor a végére értem, kezdtem elölről, mint a padokban ülő öregasszonyok keresztúti ájtatosság okán…
Hogy talán nem is kellett volna a második fokra lépnem? Nem tudom – talán –, de akkor mennyi széptől és jótól vontam volna meg magam, és nem tudnék mesélni neked a reményről, mely a vágy prológusa. Mert én a vágy imamalmát szédületig forgattam. Tengernyi ösztöke élt bennem, s a remény kerekein hurcolásztam magammal ezeket, hogy egyszer teljesülnek.
Régen, olyan régen, hogy nem is tudom pontosítani, mikor fordult meg a működésem, azt vettem észre magamon, ha nem tudom teljesíteni az álomvágyaimat, akkor először megölöm az álmot, utána óhatatlanul elszárad mellette a remény is. Szisztematikus sorvasztása volt ez az agyamnak és a szívemnek, inkább lemondtam a tündérekről és koboldokról, ezeket is áldozatul vetettem az ideáknak, ha nincs mit tőlem elvenni, sebezhetetlen leszek.
Minden nap temettem, mint a hullagondozók a nagy kolerajárvány idején, s olyan tökélyre vittem ezt a rombolást, hogy néha már tömegsírokat is tudtam produkálni. Riadt lettem és gyanakvó. Ha valaki kedvesen érdeklődött hogylétem felől, nekem már megszólalt a vészcsengő a fejemben, nínós szirénák fújtak riadót a szívemben, piros jelzőzászlós gonosz manók integettek visszavonulót, aztán jött a megszokott kérdés: Mi van e mögött? Mit akar tőlem? Nem szerettem ajándékot kapni, mert senkiről nem tudtam elképzelni, hogy érdek nélkül adja. Mi lehet e mögött? S ha netán semmit nem találtam, kitaláltam én valamit helyette.
Hol, mikor, miért lettem ilyen, ezt keresni értelmetlen, mert ez nem egy pillanat, ez nem egy esemény reakciója, ez egy folyamat eredménye volt. Mert nekem húszévesen kellett megélnem egy mésalliance-t annak minden rám nézve hátrányos helyzetével olyan naivan, hogy a szó értelmét is szótárból kellett kinézzem magamnak. Mert én olyan helyről indultam, ahol két autó ment el egy évben a főúton, a nagyváros bendőjében pedig villamoson mentek négyszáz méteres megállót is.
Hogy lenéztek volna, azt nem hiszem, de el sem fogadtak soha. Azt mondták, rendben van hogy itt vagy, gyere be, de a múltadat, a gyökereidet, az egész identitásodat hagyd kinn az előszobában a szüleiddel, testvéreiddel, a falusi papoddal együtt, mert az ugye olyan nem snájdig. Mert az én apám, aki annyira szeretett, hogy száz kilométert utazott két ötliteres befőttes üvegbe rakott tök és paradicsomos káposzta főzelékkel a székesfővárosba, hogy nekem segítsen, mondom az én apám szép leánykérő levelét – mely az igazán illő módi szerint lett papírra vetve – még válaszra sem méltatták.
Mert nekem akkor választanom kellett, visszafordulok, vagy kinn hagyom az előszobában az álmaimat, tündéreimet, koboldjaimat, és rálépek arra az útra, melynek hosszát már te is látod, de emelkedőit, meredélyeit én izzadtam végig. Nem fordultam meg, mert aki miatt bebocsátást kértem, az szeretett, és én szerettem őt. Ilyen rövid és tömör a lényeg, a többi: szecska.
Mert nagyon gyerek voltam, ajjaj, mennyire gyerek, akinek felnőtt döntéseket kellett hoznia, én meg is hoztam őket olyan jó gyerekesen, mire azt mondták – jóindulatúlag –, rendben van, gyerek, megtetted a dolgodat, de tovább ne rongálj. Aztán helyrehozták a hibáimat, és helyrehozták azt is, amit nem kellett volna helyrehozni, mert az jó és helyes volt, csak ők nem ismerték azt a világot, ahonnan indultam, hiszen nem engedték be az aurájukba soha.
Ezért nagyon egyedül lettem hirtelen, és nagyon magányos. De ennek a magánynak nem volt olyan építő jellege már, mint a gyerekkori magányomnak, ez éhség volt, maró gyötrelem, vágy, kapaszkodás mindenkibe minden áron, hogy ne maradjak egyedül. Lehetőség szerint tettem, amit kellett, csak azt nem ismertem fel, hogy ez egy egyirányú utca, ami végül zsákutcába torkollik, mert még a hernyó is kedvesen emlékezik a bábra, ahol felnőtt, mert nem lehet eltépett gyökerekkel létezni, élni, szeretni.
Talán emlékezel Faludy szép soraira : „már nem tettem semmit és hiába, a gyerekek szétröppentek a világban, s az unalmas élet harmóniája úgy ült rajtam, mint por a zongorán, így múlt el nap a nappal, év az évvel, nyáron meleg volt, télen hideg, s megvénültem mint a többiek…” De vissza nem léptem soha! Vittem azt a terhet, amivel a gyökereim terheltek, már tudtam, hogy én nem harcra születtem, pedig harcolni kellett volna. Rájöttem, hogy a morál védtelenné tesz, s mivel magamon átlépni nem tudtam soha, csak magamat gyilkoltam, ahol tudtam.
Elajándékoztam a kedves tárgyaimat, ne ragaszkodjak hozzájuk. Alapítványba helyeztem el féltett könyveimet, ne terelje el a gondolataimat a velük való foglalkozás. Egy érzés maradt meg mindössze lecsupaszítva bennem, az adni akarás kényszere, és itt is elbuktam, mert honnan is tudtam volna, hogy aki nem fogad el, attól nem is fogadnak el, és aki kapni nem tud, az adni sem képes. A csapda bezárult.
Nincs megnyugvás, mindig menni kell tovább, az ember hajszolja magát, egyetlen vigasza, hogy nincs mit tőle elvenni, pedig ez csak készülődés már az újabb továbbállásra, kis szatyorral könnyebb. És belül marad a teher. Aztán az ember azt mondja, sebaj, pedig minden vonatot neki gyártottak, minden busz miatta brühög, és rágondolva írják a menetrendeket évről évre pár perc eltéréssel, de örökké. Csak megy a saját telében, keze ráfagy a szatyor fülére, cipője alatt a jég reccsenése hideg ölű kurvák visongó nevetését juttatja eszébe, s az ágyékát, melybe már régen nem ébred vágy. Mert azért mindig nagyon sokat kell fizetni és megfizetni, hiszen talán jó lenne még hevülni egyszer-egyszer a nyári nyárban, de már nem mindenáron…
Csendjének hangfogói kiszűrik a híreket, kívül rekednek az IRA tagjai, a palesztínok majd ötven éves vágya, a zsidók kétezer éves álma, a választások, bankettek, nagy menük. Csak egy-egy gyermekkacaj fúródik át a falakon, és akkor hirtelen virágvasárnapra ugrik a naptár a vénasszonyok nyarában, és elmosolyodik a képtelenségen, hogy ő is azért Isten fia, mert hozzá sem engedték a gyermekeket. Már el is ragadják a bibliai képek, most éppen ő Ábrahám, csak itt egy személyben ő az áldozó és az áldozat, és amikor öngyilkolja magát, az Isten angyala nem fogja le az ő kezét sem áldozati napon, sem akkor, amikor a kocsma szünnapon is nyitva tart.
Az ő Golgotáján ő a tömeg, a feláldozó Isten, a feláldozott fiú, ő maga a fogalommá merevedett Golgota, az olajfák hegyén Jeruzsálemtől délre kissé, hol hit születik, vallás születik, melynek semmi köze nincs ahhoz, hogy meggyőződéses Jézusok énekelnek Jeremiánákat [9]a keresztfa alatt. A templomról Zola Lourdes-ja jut eszébe, és miközben azt hörgi: sebaj, sír, és mint Rejtő hegedűse[10] azt sírja hosszan és sokáig, hogy ő ártatlan. Ártatlanok pedig nincsenek, szól közbe Kálmán a könyves szakmából, ezért az ártatlanságért felmenteni senkit nem lehet, egyetlen ítélet létezik csak ezen perekben: Kegyelem. Őt néhányan ismerik, de asszonyát, a suhanó Irgalmat már szinte senki. Héjanászukon[11] Mozart rekviemje pampog.
Az ajtón túl
Bizony mondom neked, kis csillag, hozzád istenadta türelem kell – amiből nekem köztudottan nagy készletem van –, hogy azt ne mondjam, hiába oldotta meg apád a gatyamadzagot miattad. Miként lehet ilyen ostoba kérdést feltenni, hogy miért hagytam magam kihasználni? No mindegy, fiatalság bohóság, elmondom neked, hogy te is értsd.
Egy igen hangulatos kiskocsmában múlattam akkoriban a napjaimat, vélvén, ha tompulok, nem gondolkozom, ha nem gondolkozom, nem teszek semmit, és ha nem teszek semmit, akkor nem is hibázhatok. Derék szép idők voltak azok? Nem tudom. A tény tény marad, használni biztosan nem használt senkinek. Sok világmegváltó dolog között figyeltünk fel egy barátunk új kapcsolatára, ahol az amazon igen rafinált leánykának tűnt a mi kudarcos, megkeseredett szívünknek. Nosza, elkezdtük félteni az arany barátunkat, s szőr mentén súgtunk etilgyökös szavakat a fülébe, hogy vigyázz testvérem az urbanisztikában, hát csavaros a leány, hát igen rafkós, hát kapcát csinál belőled, hát nem látod, hogy kihasznál?
Nem felejtem el soha a harag nélküli mosolygós arcát az egyetlen elfogadható válasszal. Azt mondta, kihasználni csak azt lehet, aki nem tudja, hogy kihasználják. Ő pedig tudja, és örül ennek, mert végre – még ha ebben a formában is – törődik vele valaki. Mély beszéd, derék beszéd – mondom Trajtzigfritzig [12]szavaival élve –, és azontúl már másképpen néztem a saját világomat is.
Engem sem lehetett anyagilag soha kihasználni, egyrészt mert adtam magamtól is, mindig egy forinttal többet mint, amennyi volt, másrészt soha nem értettem a pénz kezeléséhez. Dolgozni tudtam, megteremteni tudtam, beosztani nem tudtam, nem is akartam.
Egy dolgot akartam de nagyon, néha mondják azt, no jól van, te vén igás, ez derék dolog volt, és megveregették volna a hervadó hátamat. Nem így történt, s hogy mint történt, nem a te füledre tartozik. A lényeg annyi, hogy szerettek a könnyűléptű istenek engem, mert csak a perc töredékéig jutott eszembe, hogy anyagiak által fogadtassam el magam. Hogy majd megérzik, amit nem tudok kimondani, hogy majd rájönnek, mennyire szeretem őket, ha sokat, ha még többet…ha erőmön belül és felül… és csak értük …
Nagyot tévedtem. És a perc töredéke ezred másodpercre pontosan tizenöt évig tartott. Mert bizonyítani akartam a mésalliance-t kiáltó rokonaimnak, hogy lám én is tudom, amit ti, én is termelek annyit, amennyit ti, de már akkor megfogalmazódott bennem a különbség, hogy én mégis különb vagyok náluk, mert ezen dolgokat – ami nekik életük műve és beteljesedése – én csak úgy mellesleg csináltam meg a tündér- és koboldkeresés szüneteiben.
Távol állt tőlem a visszafordulás gondolata, csak megálltam. Tetszett nagyon egy graffiti, mely szerint a tücsök nyáron hegedül, a hangya szorgos. Aztán télen megdöglik mind a kettő. Ekkor nyílt ki a szemem, kikerültem egy búra alól, és észrevettem a velem együtt küszködőket, a mások tragédiáit, mocsárba fúlt vágyaikat, ember- vagy istenverte sorsukat. Napokig tudnám mesélni az egyszerű fiú esetét, akit gyökértelensége miatt megevett a város, egy nagymenő üzletember özvegyének tartalmatlan óráit, egy doktornő tragédiáját, aki csak azt akarta, hogy szeressék, s a brillant agyú szabadgondolkodó lassú agylágyulását, de minek? Az volt a közös mindegyikben, hogy felejteni nem tudtak, és emlékezni sem akartak, tehát ébren álmodtak maguknak testre szabott világot. Én pedig együtt álmodtam velük.
Tehát ott tartottam, hogy megálltam. Nem akartam tovább mászni, küzdeni, küszködni, másnak úgy jót akarni, hogy az nem akarja, nem akartam senkit megtéríteni, meggyőzni, megváltoztatni. Egyértelműen bebizonyosodott, hogy belül feladtam, mert én nem harcra születtem. Csak szeretni és adni akartam, de az idő múlásával nem volt kit szeretnem, nem volt kinek adjak. Fagyos lett a levegő köröttem, néma, ellenséges a világ. Próbáltam menekülni saját kis tündér világomba, de elbújtak előlem a kishercegek, pedig olyan sokszor és sokat kértem, hogy szelídítsen engem is meg valaki.
Hullottak köröttem az emberek, volt abban a haláltáncban öngyilkos, abszurd ivó, aki azt vallja, úgy nem kunszt inni, hogy jólesik, a magát agyon dolgozó, a magát agyon unatkozó semmittevő, voltak férfiak és nők vegyes felvágottként, lassan benépesült a temető. Már holtak árnyai vettek körül, az ő meglátásuk szerint éltem, majd lassan úgy is gondolkoztam. És a temető tanácsolt nekem, nem élő, de holt morálok szerint tettem vettem, ezért nekem minden szabad volt, én megtehettem azt, amit más csak filmeken vagy álmaiban lát, mert nem volt bennem gátló tényező a félelem. A temető etikája kizárja az életet, annak védelmét, felold a gátlások alól, mert ott már mindent szabad. Az élőket leendő holtként látod, a holtat boldog megtértnek, megszűnik az életösztön, megszűnik minden, amiért érdemes élni.
Segített ebben az érzésben egy halálélményem is. Egy éjjel kihűlt a testem, lebénultam, csak az agyam forgott elképesztő kapacitással, végtelenül nyugodt voltam, na, mondom magamnak, most elmész, ember, most figyelj mi lesz ezek után… És én figyeltem magam, és nem volt bennem semmi félelem, irtózat, visszahúzó erő, csak féktelen kíváncsiság, hogy most akkor majd meglátjuk, miként is van odaát – ha van odaát –, s szinte tülekedtem előre az időben, hogy jaj, nehogy lemaradjak erről a járatról, hiszen hívnak, és nem menni kell, hanem én akarok utazni messzire el, mindegy hová, csak el innen. De még nem fogadták el a jelentkezésemet.
Gyakran egy élet kevés arra, hogy az életre érettek legyünk, s néha három élet érdeme kevés az elmenetel kegyelmének elnyeréséhez. Egész énemmel éreztem, hogy van folytatás, és az nem félelmetes. Nem olyan, amilyennek a hit felépítményi leírják, annál lágyabb, szeretőbb, feloldóbb és kiszámíthatatlanabb. Itt behívják a handabandázót, és elzavarják az ajtón kopogtatót. Az élők az elsőt ártatlan áldozatnak tartják, a másikat öngyilkosnak. Emberi mércéhez isteni léptéket rendelnek, aztán állnak bamba arccal, mert nem működik.
Hát engem elzavartak, én még nem kellettem. Gondolom a fenti vircsaftban szólt valaki az Úrnak, hogy nézd Uram, amottan miként tülekedik ama pondró, biztosan kapott egy fülest megbízható helyről, milyen remek is itt. Ismét gyengült a belbiztonság, kérem, ha mindenféle önjelölt csak úgy itt akar amerikázni. Akkor, gondolom én, megnéztek engem kissé jobban, és azután hozták a verdiktet, ami így szólhatott: Tényleg oson előre a sorban a férgese, mert már sejti, hogy nem úgy van, ahogy van, de hogy miként van, azt még nem tudja, csak jön, mint egér a sajtra. Hagyjuk élni addig, amíg rájön arra, nem az a lényeg miként van, hanem az, hogy egyáltalán van.
Nem hallottam én az ítéletet, mégis megértettem. Csendben szóltak hozzám, mégsem hatott zajnak. Halkan, nesztelen csapták az orromra az ajtót, mert mindent látó bölcsességükkel átlátták, hogy nem a hit, a remény az én nagy átosonásomnak az oka, hanem a reményvesztésből fakadó restség. És életre ítéltek. Akkor határoztam el igen keserű szájízzel, hogy elég volt az egyhelyben járásból, és visszafordulok. Tudtam, hogy olyan csatateret hagyok el, ahol nincs támadó és védő, nincsenek győztesek és legyőzöttek, csak feleslegesen lemészárolt áldozatok vannak.
Nyírő József pap-molnára[13] jutott eszembe, aki az életből őröl a Miatyánkba kenyeret, s magamban szidva a csavaros eszű Mindenhatót, aki átlátott rajtam, csendesen káromkodva visszasompolyogtam az életbe.
A magány születése
He? Mi? Hogy mit olvasok? No végre, hogy visszajöttél, már gondoltam, igen untatlak téged, de én az elején megkérdeztem, igazán akarod hallani? Ha igen, akkor örömmel, de ha nem, akkor tisztelj meg azzal, hogy szólsz mielőtt elmégy, mert ha belelendülök életem humuszának bolygatásába, nem veszem észre, ha itt hagysz. Olyan megalázó lenne, ha az unokám meglátna, amint a kertben ülök könyvvel a kezembe, és motyogok magam elé látszólag összefüggéstelen dolgokat, s bemenve az anyjához jelentené, hogy nagyapa már megint a híg levegővel kvaterkázik.
Szóval ez a helyes kis könyv, Napóleon végrendelete,[14] melyet 1821. április 15-e és 24-e között írt Szent Ilonán, Longwoodban. Május 5-én már halott volt. Mind a négy módosításával tételesen felsorolja a rendelkezés tárgyait. Emlékszel, idéztem Kadare harcosát, aki a végső elszámolásban pontos és őszinte akart lenni? Ő csak egy regényfigura, de Napóleon élő valóság volt, hiteles a végelszámolása. Számomra az az érdekes, hogy Kadare harcosa magával számol el, a saját lelkiismerete gyötri, készül az útra, hisz az elszámoltatásban.
Napóleon nem! Benne Szent Ilonán sincs kétely, elszámol alsógatyáról, hat ciháról, hat kabátról, egy darab tüzértiszti egyenruháról, majd nézd, itt van két kardkötő és egy kardbojt is. Precízen sorolja továbbá hat darab monogramos asztali szalvétáját és a lovassági csizmáját, hozzátéve, hogy az nem új, hanem viseltes. Egy szót sem ejt az álmairól, a be nem teljesült vágyairól, nem ad elszámolást az orosz télben örök nyughelyet talált emberek százezreiről, nem számol el ezen megismételhetetlen emberek életének megszakításáról a családtagoknak, és nem számol el a saját lelkének sem. Annyira elbizakodott, hogy idéznem kell megint hozzá, nem őróla, de őróla is írhatták volna a következő sorokat:
„Képzeljetek magatoknak egy embert, ki a bűn s gonoszság minden fokozatán keresztülment, terheljétek lelkét a képzelhető legiszonyúbb bűnökkel, és íme, ez az ember alszik. Teljesen biztosítva van az ellen, hogy semmi lelkiismeret furdalás, semmi nyugtalanság ne zavarja.” [15] S ez értehetetlen számomra, hogy ezt az embert géniusznak tartják a mai napig, és a síremlékét úgy komponálták meg, hogy a látogató csak fejlehajtva tud a sírboltba bemenni. Miért? Mert felégette a világot?
Hiszen a Code Napoleon kivételével amit csinált, az vér, könny és fájdalom. Akkor tisztelni kéne a többi tömeggyilkost Asszurbanipáltól kezdve Heródesig, Attilától Sztálinig. Miért hajtanak mégis fejet a mai napig? Talán nemcsak a vallás a nép ópiuma, hanem a hatalomból adott csücsök is? Tébolyító drog ez az egyszerű lelkeknek, kiknek – hiszem – más mértékkel mérnek majd odaát, mert ők csak megtévesztettek, nem megtévesztők.
Husz János mondta egy asszonyra, aki buzgón hordta a máglyájára az ölfát: Lám, a szent együgyűség! És mit csináljak én, aki egyszerre voltam mind a kettő? Feloldjam magam pusztán azért, mert én nem gyilkoltam, nem gyilkoltattam, hogy soha senkit tönkre nem tettem, hogy Faludy [16]szavaival élve még egy kurvát sem tudtam sírni látni, elégséges indoksor ez a felmentéshez? Bűnömül róják-e fel, hogy nem harcoltam, mikor kellett volna – parasztosan fogalmazva – nem csaptam az asztalra? De kérdem én, miért kell az asztalra csapni? Ki a bűnös? Aki harcol vagy aki harcra kényszerít? Én nem harcra születtem.
És bűnös-e az, aki a békeszót nem hallja meg? A süketség talán felmentést ad akárkinek? Nagyon nem szeretem a kétely nélkül is pazarul élni tudókat. Ahhoz csak a holtaknak és a gyermekeknek van joga. Mi? He? Hogy emlékezem-e az életemben kétely nélküli időkre? A kis ravasz-adtája a teremtő Istennek, furfangos kérdés, jó kérdés, válasz nélküli kérdés. Mert mire emlékeznénk, már nem tudunk emlékezni. Olyan régen voltak kétely nélküli idők, hogy annak felidézéséhez nem a memória kell, hanem a szív régen elhalt dobbanásait meghallani, és applikálni egy olyan időbe, ahol nincs is létjogosultsága.
Miért is lett volna bennem kétely a világ gömbölyűsége felől egy kis hegyi falu házacskájának zárt udvarán? Ott nagyanyám cikóriakávéját reggeliztem beleaprított kenyérrel, s aztán ebédig csak az álmaimnak élhettem dédapám koszlott, de nagy becsben tartott 48-as kardjával hadakozva, és természetesen mindig győzve az ilyen-olyan ellenséges gonosz felett. Nem találhattam ki semmi rosszat, gonoszat, amit az én padláson talált leventepuskámmal ki ne tudtam volna gyökerestül irtani.
A patakparton, mely a ház előtt folyt, szörnyű tengeri csatákat játszottam önfeledten, amit este és éjjel olvastam, azt nappal eljátszottam. A győri csatában megvertem Napóleont, és ellentmondtam az amerikai telepeseknek, akik szerint csak a halott indián jó indián. Római katona voltam a pun háborúban, de a császárság ideje alatt már átálltam a gallokhoz vagy a germán törzsekhez. Magyar vezér voltam a vértesi csatában, majd a magyarok ellen harcoltam 1944 telén, a Hideg napokban.[17] Egy napon töltöttem be Vay Ádám[18] mellett a szárnysegédi tisztet, majd estefelé már a Kalapos Király mellett ágáltam nemesi gyűléseken.
Hol volt itt a kétely helye? Egy nagy fülű, selymes hajú gyermekben? Soha! Az ég kék volt vagy borús. Hideg volt vagy meleg. És terített asztal tejlevessel, mákostésztával, mert azt szerettem. És játékaimban voltak jók és voltak rosszak, és én mindig a jó oldalán álltam, és mindig győztünk, mert így diktálta az a valami, ami egy gyermekben még nincs elrontva. A kis hegyi patak vidáman locsogott, kacagott hozzá, mert minden a helyén volt, a fehér megfért a feketével, hiszen csak játszani akartak, nem harcolni.
Közbevetőleg jegyzem meg, hogy majd csak tizenöt év múlva találkozom Fosca gróffal, aki harminc év után tanít meg arra, hogy nem csak a tudálékosság miatt lehet kétely nélkül élni, hanem úgy is, hogy az ember nem tesz fel kérdéseket sem magának, sem másnak. A kétely nem, de előszele akkor legyintett meg, mikor apám megtanított hazudni. Apám és a hazugság! Mert nem szabad elmondani templomba járó életünket! Hogy erre ezer kényszer és ok volt, ma már tudom, de akkor, tizennégy évesen félóra alatt kilépni az álomvilágból és a védekezés kényszere miatt belelépni abba, amiben a mai napig élek, hát az kemény volt, nekem elhiheted.
Én akkor kerültem el otthonról, mikor 68-ban délcegen bevonultunk a csehszlovák elvtársaink álmait vérbe fojtani, orosz parancsra. Láttam a győri Rába-hídon átvonuló tüzéregységeket, a Zil teherautón kuporgó lövészeket, amint a Szigetköz felé masíroztak. Később felmentem az üres hídra, onnan bámultam a vizet, és nem akaródzott menni egy rokonunkhoz, aki majd húsz év után erről a hídról – onnan, ahol álltam – ugrik egy végsőt, egy hatalmasat a semmibe. De ez még a jövőben remegett, én csak azt tudtam, hogy nem akarok hozzájuk menni, nem akarok kegyelemkenyéren lenni, nem hatottak nekem őszinte embereknek, olyan felfuvalkodott kispolgárok voltak. Ordított róluk az állandó szerepjátszás.
Anyám elfoglaltsága miatt érkeztünk egy nappal korábban elfoglalni a kollégiumi helyet, s ő nem akarta, hogy egyedül maradjak az épületben, ezért ajánlott be ezekhez a kabaréfigurákhoz. Mondom, nem mentem, helyette felkanyarodtam a püspökvárba, és a megmaradt erődfalakat megnézve rögtön megállapítottam, hogy bizony ezeket nem volt nehéz elfoglalni Bottyán apánk seregeinek. Itt táborozott az egyesült császári és királyi had 1552-ben, innen várta a segítséget hiába Dobó István. Dolgozott bennem az időgép játéka, az est magányt hozó pillanatai elől ismét a múltba menekültem.
Később bementem a székesegyházba, ahol egy homályos sarokban elfért volna a mi falusi templomunk észrevétlen, Kajmó atyástól, kántorostul-harangozóstul. És az ódon boltívek alá bújt el – önmagát fedezve – egy utópiákat kergető, hivatalát veszített, valóságos Első Főministráns, talán örökre.
Baktattam a révfalusi nyúlgáton,[19] s a Duna cserfeskedett a fűzfák kimosott gyökereivel. Baktattam a révfalusi nyúlgáton, és egyedül voltam. Baktattam a kollégium felé, melyben még langyos volt anyám laza pitéje, ahol ezentúl hazudnom kell, ahol nem szeretek lenni, de inkább itt, mint az álszent rokonoknál. Szabó Magda Pillanata volt ez a pillanat, ekkor dőlt el legbenső énem további mentalitása.
Magamra zártam az ajtót, érdeklődés nélkül csak bolyongtam az épületben. A folyosón zöld szőnyeg volt, és a végén nagy, mennyezetig érő tükör. Egy szekrényben volt kevés, szegényes ruhácska, az enyém. Egy ágy volt megvetve, az enyém. Az este sürgette a villanykapcsolót, de nem nyúltam hozzá. Alábújtam a takarómnak, és a szürkülő világosságból, a zajból enerválódott csendből egy új társam rajzolódott ki egyre kontúrosabban, élesebben, alakszerűbben, élethűen: a magány.
Látom, egyre gyakrabban nézed az órádat, még ha titokban teszed is, észreveszem én az ilyet. Hát csak menj, tudom, húz a szíved, amely még romlatlan és befogadó. Most van számodra ideje a szerelemnek, a próbálkozásnak, álmodozásnak, hát el ne mulaszd egy vén ember fecsegése miatt.
Hogyan is hívják ezt a Deli Videt? Aha! Hogy Viktor. Viktor a győzedelmes. Olyan háromszáz ötven évvel ezelőtt is kiáltoztak a hadak erősen ilyesmit Chocim vára alatt, amikor az egyesült lengyel királyi seregek Sobieski nagyhetman pálcája alatt elagyabugyálták Husszein és Kaplan basa gyülevész seregét. Amíg ez a két szerencsétlen a krimi kántól kapott selyemzsinórral bajlódott, addig a seregek azt üvöltötték: vivát Johannes victor!
Hát mondd meg ennek a Viktor victornak, hogy a te nagybátyád nem csak a kokashere pörköltet szereti főtt krumplival, hanem egyebekre is képes, ha a szeretteit sérelem éri. De ezt csak úgy könnyedén említsd meg, nehogy fenyegetés íze legyen a dolognak, és az esti Angelusra itthon legyél nekem, mert beköplek apádnak, be én, az meg nem olyan jézuskás-lelkű ember, mint én, tudhatod te magad is. Addig én alszom egy órácskát, amit nem pihenésképpen teszek, csak időt adok az elveszett manóimnak hazalátogatásra, hátha visszaszoknának még hozzám.
[9] Jeremiánák: Jeremiás prófétának tulajdonított siralmak Jeruzsálem pusztulása felett. Ószövetség: Siralmak könyve
[10] Rejtő hegedűse: Rejtő Jenő Csontbrigád c. könyvének Henry Fécamp nevű főszereplője
[11] Ady Endre: Héjanász az avaron c. versre utalás
[12] Trajczigfritzig: Jókai Mór A nagyenyedi két fűzfa c. kisregényének zsoldos kapitánya
[13] Nyírő József papmolnára: Az Én népem c. könyvének aposztata papja, aki a civil életben molnárkodásból élt.
[14] Dumas : Napóleon élete ford. Bolonyi György Révai kiadás l912
[16] Faludy György: Villon testamentum Officina kiadás
[17] Cseres Tibor : Hideg Na
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
