V/2.

        Az első hónap végén hazajöttek a fiatalok, a vékonyka dongájú fia­tal­embernek kissé meghajlott a háta, és az egy hónappal azelőtti édes­a­nyá­nak megtört és üres lett a szeme. Elmondták a Micinek, hogy a járási székhelyen a kaszinóban van fog­lalkoztatottságuk, a férj nappal a ház körüli teendőket látja el, éj­sza­ka pedig bárpultos – szmokingban, csokornyakkendőben –, a felesége pe­dig nappal felszolgálja az ételeket italokat, éjjel pedig színes taft­ru­hák­ban szédeleg az asztalok körül, amíg valamelyik joviális, sok tisz­te­letnek örvendő potentát meg nem szánja, és felviszi egy emeleti szo­bács­kába, hogy megszabadítsa élete szorító kínjaitól, a soha nem hor­dott taftruhától.

        Kicsiny pénzmagot is felmutattak, amit már a vesetransz­plan­tá­ci­ó­ra tettek félre, és átadták a Micinek, hogy vigyázzon rá, mert náluk nin­csen biztonságban, annyi furcsa népek között forgolódnak mosta­ná­ban. A Mici elvette a pénzt, bevitte a sok tiszteletnek örvendő jogtudós pán­célszekrényébe, ráfordította a nehéz kulcsokat a még nehezebben meg­szerzett pénzre, és gondolatban kirepülve a temetőbe ezt sziszegte a jogtudós soha nem halványuló emlékének:

        – Hát itt van! Itt van a pénz, amit annyira akartál! A te pán­cél­szek­ré­nyedben van, te disznó, és mégsem a tied! És én raktam bele, akinek nem volt pénze! Most sincsen pénzem, és neked sincs.  Egymáshoz szegényedtünk mi ketten, te odaát, én itt. Neked sincs gyereked már, és nekem sincs. Magtalanul porladsz ott lenn, és mag­ta­la­nul porladok én itt fenn. De nagy az én örömem a gyászom ellenére is. Ez volt az ára an­nak, hogy nem lett folytatásod!

        Aztán visszahúzta a nehéz, kerekes pohárszéket az ajtó elé, és vissza­men­ve a konyhába meghallgatta Authentika szüleinek egyhónapos tör­té­netét. Némán hallgatta, nem szólt közbe, nem ingatta a fejét, nem csap­kod­ta a térdét csodálkozástól vagy felháborodástól vezérelve. Rezzenetlen arccal nézte a falvédőn a lepkét, és hallgatta a szinte gyer­mek házaspár történetét.

        Mikor bementek a járási székhelyre, mely csak két kilométerre volt falu­juktól, és tizenkét kilométerre Emerus Stencl esperes-plébános „akol­jaitól”, jelentkeztek a kaszinóban. A tulajdonos nem sokat kertelt, sokat látott-hallott emberként rög­tön felmérte a fiatalok kiszolgáltatottságát, és ehhez mérten tárgyalt ve­lük, pattogó hangon, keményen.

        Elkezdtek dolgozni tehát, és a tulajdonos a lehetőségekhez mérten el­fogadható bért fizetett nekik. A férj megtarthatta a borravalókat, fi­a­tal felesége pedig a vendégek által adott bugyipénzt. A szexuális szol­gál­tatásért járó díjat a vendégek a tulajdonosnak fizették, annak össze­gét senki nem tudta, diszkrét titok volt ez abban a világban, ahová a tisz­tes­sé­ges, erényes úriemberek mentek egy-egy éjszakára, hogy úgy pi­hen­je­nek kissé, hogy nem erényesek és nem tisztességesek. Hét­köz­na­pi éle­tükben nagyon belefáradtak eme két szerepbe, ezért volt ez így.

        A tulajdonoson kívül senki nem tudta, hogy az új mindenes és bár­fiú, továbbá a felszolgáló és örömlány férj és feleség. Nagyon nehéz volt lelkileg beletörődni új helyzetükbe, hiszen be­le­szok­ni ebbe nem lehetett. Este tíz órakor volt vége a vacsoraidőnek, akkor az asszonyka átöl­tö­zött a taftruhájába, és a lassan leittasodó vendégekkel beszélgetett, akik harsánykodva vele simogatták őt, ölükbe ültették, és titkon az asz­tal alatt a fenekét csipkedték. Az első pár nap maga volt a pokol. Mindig egymást keresték te­kin­te­tükkel, mert féltették a másikat, de a helyzet nemtelensége miatt gyor­san másfelé néztek, vagy lesütötték a szemüket.

        Mikor az első férfi húzta először ölébe az asszonykát, az első reak­ci­ója a menekülés lett volna, két kezét nekifeszítette a vajszínű mel­lény­nek, és erővel eltaszította magától a pomádétól bűzlő felhevült urat. – Oda nézz! Micsoda vadmacska! – kiáltott az úr. – De majd én meg­szelídítem – hörögte nevetve, és erősen hátracsavarva Continentia kar­ját, belecsókolt a nyakába. Mivel Continentia ismét ösztönösen menekülni akart, a pomádé ki­rály­fi elengedte, és az asztalt verve a tulajdonost hívta segítségül sé­rel­mének orvoslásához. Mivel az valamerre elkódorgott, és többszöri hívásra sem jött elő, po­má­dé királyfi megpillantva az új bárpultos fiút odaintette magához:

        – Mondja meg a hölgynek, fiam, hogy én nem azért jövök ide, hogy ugyan­abban legyen részem, mint otthon, a megjátszós, hideg és prűd fe­leségemmel. Én azért fizetek, mert engedelmességet, alázatot, oda­a­dást akarok végre, őt pedig azért fizetik, hogy nekem ezt biztosítsa. Ez a dolga. Ezt mondja meg a hölgynek, fiam!

        Akkor az ifjú férjnek meghajlott a háta, annyira meghajlott, hogy to­vábbi ötven évben már nem is tudott kiegyenesedni többé, kezébe fog­ta Continentia arcát, a szemébe nézett, és halkan mondta:

        – Az úrnak igaza van, hölgyem. Önnek ez a dolga. Tegnap nem ez volt a dolga, de ma már igen. És holnap is, és holnapután is, és hogy med­dig, azt csak egy kislány tudja esetleg megmondani, nem messze in­nen. De addig ez a dolga. Kérem, tegye a dolgát. Én majd nézem, és vi­gyázok önre a pult mögül.

        Continentia mereven nézte kislányának apját, aztán megrázta ma­gát, engedelmesen visszament pomádé királyfihoz, hozzásimult, aki ezen a változáson örvendezve rögtön az ölébe húzta őt. A mellényzsebéből varázslatos módon elővett valamit, és a bárfiú ke­zébe csúsztatta.

        – Itt egy ötös, fiam, tegye el, a magáé, maga nagyon ért az asszo­nyok nyelvén – és nevetett.

        (A vendégeknek nagyon tetszett a fiam megszólítás, benne volt a kis­sé gőgös lenézésük, kifejezése annak, hogy társadalmi ranglét­rá­ju­kon kinek hol a helye, és joviálisan leereszkedő mosolyuk mögé rej­tet­ték el jellegtelen szürkeségüket. Ettől kezdve mindenki úgy szólította a bár­fiút, hogy fiam.)

        De az ifjú férj és apa nem tartotta be az ígéretét, mert hogyan is tu­dott volna vigyázni a pult mögül, nézni pedig nem nézhette, mert ha ta­lálkozott a pillantásuk, mindketten szinte bűntudatosan és szé­gyen­lő­sen elkapták a tekintetüket. Éjfél után pomádé királyfi susogott valamit a tulajdonossal, majd át­karolva Continentia derekát lassú, méltóságteljes léptekkel vonultak át a termen az emeletre vezető lépcső felé. A vendégek közül többen poharukat felemelve brávót kiáltottak, po­mádé királyfi teleszívta vajszínű mellényét levegővel, a bárfiú be­le­ej­tette a fejét a mosogatóba, Continentia pedig rátette lábát az első lép­cső­fokra. Aztán a másodikra és harmadikra…

        Continentia teste, idegei, gyomra, egy hét múlva adták fel a szol­gá­la­tot. Akkor a tulajdonos ki akarta dobni őt, mondván, nagyon jól tudta, mi­re vállalkozott, tehát ne kényeskedjen. „Fiam” türelmet kért, és megígérte, beszél a feleségével, és hely­re­hoz­za, amit még itt egyáltalán helyre lehet hozni.      Nem volt rossz ember a tulajdonos sem, már maga sem emlékezett, mi­ként került erre a pályára, és adott egy nap pihenőt a házaspárnak. Egy eldugott kerti szobácskába bújtak el, és Continentia ott sírta el meg­aláztatásának történetét.

        – Nem tudom tovább csinálni – hüppögte, szorosan férje karjába búj­va. – Olyan undorító, olyan megalázó, ahogy letépik rólam a ruhát, ahogy belémnyomják a gerjedelmüket, és telefröcskölnek a magjukkal. Tudod te, édesem, mit tesznek ott velem, ahol csak neked lenne örö­meidnek búvóhelye, és magodnak televénye? Nem csinálom to­vább, nem bírom!

        – Értem – horgasztotta le fejét a férje, és nagyon fakó hangon hoz­zá­tette:

        – Akkor meghal a lányunk. Legyen meg az Isten akarata!

        A nap további része azzal telt el, hogy a két gyermekember próbált ki­utat találni egy olyan csapdából, ahol a lányuk élete volt a tét, és az ő lel­kük az áldozat. Tapasztalatlanságuknak és ártatlanságuknak köszönhetően hajnalig jár­tak körbe-körbe maguk, a lelkük és a kislányuk élete körül, mikor a férje azt mondta:

        – Nézd, kedves. Mi most nagyon sokat keresünk ahhoz képest, hogy otthon semmi jövedelmünk nem volt. A kislányunk biztonságban van a Micinél, te kitárod a testedet idegen embereknek, akik nem is vesz­nek em­berszámba. Én görnyedek, és alázatosan bólogatok olyan em­be­rek­nek, akik engem fiamnak szólítanak leereszkedően, pedig kinn az élet­ben még a köszönésüket sem fogadnám, mert már az be­pisz­kolná a szí­vemet.

        – Próbáljunk meg még valamit. Tudod, mikor nekem ezek az ál­szent disznók csúsztatnak, vagy kérkedve, lobogtatva odavetnek egy ötöst vagy egy tizest, akkor én azon a pénzen nem az államelnök ké­pét látom, hanem a kislányunkét. Arra a képére gondolok, ahogyan sző­ke haját kicsit lebegteti a szél, és néz fel egy homályos sarok felé, mert ott sejti az irgalmas Istent, aki majd segít rajta. És amikor így látom magamat kívülről, akkor nem fáj annyira a gör­nyedő hátam, és nem olyan megalázott a szívem.

        – Nagyon nagy baj az is – folytatta akadozva –, hogy nem merünk egy­más szemébe nézni. Mintha bűntudatunk lenne azért, mert a nyo­mo­rúságunk és a lányunk betegsége ilyen közös döntés megho­za­ta­lá­ra kényszerített minket. Azt gondolom, ebben az egész elátkozott házban egyedül nekünk ket­tőnknek nincs szégyenleni valója. Ezért azt javaslom, amikor egy férfi elvisz téged fel a szobába, ak­kor nézzél mélyen és büszkén a szemembe. Legyen az a nézésedben: Nézd, nézd a te feleségedet, aki most megy, hogy kitárja a sze­mér­mét egy disznónak, mert ezt mi ketten döntöttük el, azért, hogy a kis­lányunk élhessen.

        – És akkor én majd büszkén nézek vissza a pult mögül az én fe­le­sé­gem­re, aki olyan anyja az én kislányomnak, hogy ezt emelt fővel vál­lal­ja érte. Aztán az is baj, hogy mióta itt vagyunk, mi nem is szeretkeztünk. Ta­lán azt gondolod, hogy ennyi áldozat után én bepiszkoltnak lát­hat­lak téged? Hogy esetleg undorodom az ágyékodtól, melyen más férfiak mag­ja fénylik még gyöngyházas cseppekben?

        – Nagyon nem így van. Ezért amikor én átveszem a kislányunk ké­pé­vel illusztrált bankót, én rád gondolok, akinek a hasán valaki ott iz­zad és liheg, de én nem ezt a képet fogom látni, hanem azt, hogy te köz­ben elnézel egy homályos sarok felé, ahol a lányunk reménye sze­rint megbúvik az Isten, aki irgalmas és megbocsátó, hogy az a kislány él­hessen.

        Ezek után mélyen, hosszan és odaadóan szerették egymást, és egy­más­ból erőt merítve lassan eltelt az első hónap. Ahogy elkoppant az utolsó szó, a Mici felállt, és rakott a tűzre. A fi­a­talok egymás kezét fogták az asztalon, és nézték Authentikát, aki las­san kibotorkált a sötét udvarba. Continentia felállt, hogy utána menjen, de a Mici rászólt:

        – Hagyja! Mindig tudja, hova és miért megy, és azt is, hogy med­dig mehet!

        Az anya visszaült, és dermedt szemmel nézte a spór fölötti fal­vé­dőt, amire valami kóborlelkű vándor művész egy lepkét illusztrált a bal felső sarokba. Szösszenetnyi idő múlva megjelent az ajtóban Authentika, kis kö­té­nyében két szem ringló lapult. Leült a hokedlire, és elkezdte pucolni, tisztítani, fényesíteni a sze­me­ket. Senki nem mozdult, nem beszélt. Ekkor a kislány felállt, megkerülte a Micit, és az asztal elé állt, me­lyen nem volt semmi, de semmi, csak két rémült, görcsösen össze­ka­pasz­kodó kéz.

        – Neked elég egy – mondta Authentika, és az anyja kezére tette az egyik szemet.

        – Neked elég egy – ismételte meg, és az apja kezére rakta a má­si­kat.

        S aztán már nem szólt, csak merően nézte őket, és várt.

        – Most mit vár tőlünk? – kérdezte suttogva az anyja.

        – Egyék meg! – súgta a Mici. Ő most nagyon lát és ért mindent.

        A szorító kezek elengedték egymást, és mindegyik megfogta a neki szánt szemet. A vájatánál kissé megnyomták, ettől a ringló kettévált, és könnye­dén kibukkant a kemény, csonthéjas mag. Lerakták az asztalra a magokat. És lassan a szájukhoz emelték a mézgás ringlószemet. Olyan hirtelen, olyan váratlanul és olyan erővel csattant fel a kis­lány hangja, hogy mindhárman összerezzenek, és az édes gyümölcsök le­tottyantak kezükből az asztalra.

        – Neked nem ez! – mondta a kislány, és elvette anyja elől a húsos ring­lót.

        – Neked nem ez! – ismételte, és az apja elől is begyűjtve az érett sze­met kidobta a nyitott ajtón az udvar sötétjébe, ahol elnyelte az éj­sza­ka és a por.

        – Te magot érdemelsz – mondta a kislány, és az anyja szájába adta a kemény ringlómagot.

        – Te magot érdemelsz – s most az apja szájába tette a másikat.

        Azok megbabonázva nyitották ki a szájukat, és Authentika a nyel­vük­re rakta a ringlómagot.

        – Milyen különös – borzongott a Mici –, olyan, mint egy kultikus ál­doztatás.

        Nagy nehezen lenyelték a magot, és a beálló csendben a Mici meg­kér­dezte.

        – Miért nem adtad nekik a gyümölcsöt, és miért csak a magot?

        Authentika szó nélkül megkerülte az asztalt, odament az anyjához, el­kezdte simogatni, csipkedni a karját és az arcát.

        – Ez csak hús! Ez csak hús! Ő magot érdemel!

        – Rendben van – suttogta a Mici –, de miért? Ízetlen is, szúrós is, ke­mény is. Akkor miért?

        – A hús nem számít – mondta Authentika gépies hangon. – Csak cu­kor, íz, napsugár. Csak a ma van benne. A holnap a magban van. A mag a lényeg!

        Ezután visszaült a kicsiny sámlijára, térdeit felhúzta, és átkarolva azo­kat szemét egy homályos sarok felé fordította.

        – Ma már nem tudunk vele beszélni – mondta a Mici –, be­zár­kó­zott. De látják, amit maguk elmeséltek, azt mind megértette. És így vá­laszolt. Olyan kis teremtménye ő az Úrnak, aki csak ritkán nyitja ki sze­meit a világra. De akkor lát. Most is látott.

        – De mit? – kérdezte az apa.

        – Magukat. A szeretetüket, a szívüket, a megtiprásukat, a meg­a­láz­ta­tásukat, az áldozatukat és a bűneiket.

        – De mi volt ez a mag? – nézte mélázóan a kislányát az anya.

        – Mi volt a mag? – tűnődött a Mici. Az maga volt a szeretet, a re­mény, egy olyan mag, mely annyira nagy is tud lenni, amiben elfér a vi­lág összes homályos sarka, amiben elbúvik az Isten, elbúvik a szé­gyen, a bűn, a sok mocsok, csak egy dolog nem búvik el soha. Az min­dig előjön, ha látó szem nézi.

        Kérdően, de némán néztek a fiatalok a Micire, és ismét ön­kén­te­le­nül megfogták egymás kezét, mintha a várt információ újabb veszélyt je­lentett volna számukra, ami ellen védekezni kell, ami ellen össze kell fog­niuk.

        – A feloldozás! – mondta a Mici, és lágyan terelgetve a szülőket be­vitte őket a gépírókisasszonyok szobájába. A fiatalok másnap elutaztak, és a házra újra rázuhant a moc­ca­nat­lan­ság. Nem történt semmi, a fények árnyékokat szültek, az árnyékok pe­dig megtanultak félni a fénytől.