Tartalom

Tiberius császártól Nyikolaj Ognyevig

Tóth Béla, Herczeg Ferenc, Takáts Sándor és Gárdonyi Géza

A tarkamacska

  Ş  

Tiberius császártól Nyikolaj Ognyevig

Aki önmagától idéz, az egyéb elferdülésekre is hajlamos lehet, de most kénytelen vagyok készülő kisregényem kezdő soraiból idézni. Azért vagyok kényszer hatása alatt, mert ha az egész keresztény kultúrkör álmoralitása ellenében leírtam ezeket a sorokat, akkor kénytelen vagyok ezt indokolni és alátámasztani. Továbbá jó bevezető azon könyvek szemezgetéséhez, amelyeket most emelek le a polcomról.

 „…ezért én meg vagyok győződve arról, hogy az ember alapvetően nem jó, hanem gonosz - nyújtózott egyet jólesően Jázmin bácsi.[1]

Vannak olyan emberek – és vélemények -[2], akik cáfolják ezt a posztulátumot, s próbálják elfogadhatóvá tenni azzal, hogy: „ Jó-jó, nem vagyunk mindig jók, bizony néha-néha olyanokká válnak egyesek, mint az állat.”

Erre meg én mondom, hogy valótlan ez az állítás, mert az állat természeti lény. Általa meg nem fogalmazott harmóniában él önmagával és az őt körülvevő világgal. Harmóniájának forrása, hogy nem akar változtatni sem magán, sem a környezetén. Él azzal a ténnyel, hogy oroszlánnak született, és ragadozó, avagy gilisztának, és földet zabál.

Nem gyárt szép mondatokat, hogy „leben und leben lassen[3]”, de nem is árt azon társainak, amelyek nem az alapvető funkcióihoz kellenek.

Az ember nem természeti lény, hanem gyártott.

Nem az evolúció gyermeke, hanem Istené.

Fölötte áll a saját természetének, az őt körülvevő természeti és társadalmi környezetének, úgy változtatja véleményét kénye-kedve szerint időről időre, ahogyan azt az érdeke kívánja.

Majd megfogalmazza a mindig változó hangulatait, és azt mondja: ez az én harmóniám.

Formába önti az őt körülvevő világot, és azt mondja: ez most az én harmóniám, kicsit későbben pedig: igen-igen, de ez már nem az én harmóniám.

Ez a mindig mindent az egyén szempontjából néző lény az EMBER.

Képessége pedig, hogy kénye-kedve szerint lásson, a GONOSZSÁG.”

 Elhagyom Jázmin bácsi fejtegetéseit, és átölelve könyveimet arra gondolok, hogy a gonoszság milyen sok formában jelenik meg a könyvek lapjain is.

Gaius Suetonius Tranquillus[4], írja a Cézárok élete c. művében, Tibérius császárról[5]:

 „ Ha valakit törvény elé idéztek, az biztosra vehette elítélését, volt, aki otthon felvágta az ereit, volt aki a curia kellős közepén vett be mérget; de hiába. A sebeket elkötötték, a haláltusában vergődőket is elvonszolták a börtönbe. Egyetlen kivégzett sem kerülte el, hogy tetemét ne kampóval húzzák el, s ne a Sóhajok[6] lépcsőire dobják - volt nap, hogy húszan is, köztük asszonyok és kisfiúk, jutottak e sorsra.

A fiatal lányokat, minthogy ősi szokás szerint szüzet megfojtani tilos volt, a hóhér előbb megbecstelenítette, s csak azután fojtotta meg. A meghalni akarókat élni kényszeríttette, a halál ugyanis túl enyhe büntetés volt az ő szemében: mikor például meghallotta, hogy az egyik vádlott, Carnulus hamarább végzett magával, felkiáltott:

- Carnulus kicsúszott a markomból!

Egyszer, mikor megszemlélte a börtönöket, valaki könyörögni kezdett, hogy végeztesse ki minél előbb, mire Tibérius így felelt:

- Még nem békültem ki veled!”

Csak a példa kedvéért ragadtam ki Tiberius nemes tetteiből, természetesen ezer a példa az ember históriájának lapjain.

S most ugrok majd kettőezer évet, s kérdem, mi változott azóta, hogy Tiberius a Sóhajok lépcsőjére dobatta az asszonyokat és gyerekeket?

„Gyerekek a szovjet
koncentrációs táborokban[7]

A gyermek- és fiatalkorúakkal szemben jogi köntösbe burkolt vagy anélkül foganatosított megtorlások a Szovjetunióban nagyságrenddel nagyobb rétegeket érintettek, mint az 1917 és 1991 között börtönbe, lágerbe, munkakolóniába, gyermekotthonba kényszerített fiúk és lányok összlétszáma volt. Szociológiai szempontból e 74 esztendő alatt rendkívül tarka képet mutat a korszak fiatalkorú áldozatainak összetétele…

Bezprizornije: csavargók
            1914-1925
         …A majdani gulág „emberanyagát” mintegy megelőlegezte, hogy a cári Oroszország romjain, majd a történelmi eredményei ellenére rövid életű 1917. februári polgári demokratikus forradalom bukása után, a világháború, később pedig a polgárháború kataklizmáiban nagyon sok fiatal elveszítette a szüleit, az otthonát, a család felnevelő melegét. Az 1980-as évek végén, utolsó budapesti látogatása alkalmával Dmitrij Lihacsov, a régi orosz értelmiség emblematikus alakja beszélgetésünk során felidézte, hogy Pétervárott és környékén már 1915-től rengeteg volt a kéregető kisgyerek. Közülük sokan lettek a civil lakosság körében minden oldalról mérhetetlenül kegyetlenül végrehajtott „mészárlások”, az éhínség, a járványok, a szörnyű fagy áldozataivá.

…hogy az országban nagy tömegben voltak otthontalan gyermekek, akik olykor bandákba verődve kóboroltak és veszélyeztették a közbiztonságot. Nagy erőfeszítések történtek annak érdekében, hogy ezeket a csavargó gyerekeket (oroszul: bezprizornyik) különböző bentlakásos gyermekintézményekben (gyermekotthonokban, gyermektelepeken, gyermekkommunákban stb.) letelepítsék és számukra az iskolai oktatást biztosítsák…

A fenti sorok olvasása után, kinek nem barangol el az esze a „ Valahol Európában” c. klasszikus filmhez, Gábor Miklóssal?

Nekem igen, és még leveszek egy könyvet a polcról, Prisztavkin[8] jeles művét, címe: A félelem völgye. Ajánlom mindenkinek, tébolyodott, gonosz világba vezet el.

És még egy könyv, ezt l968-ban kaptam valamiféle iskolai jutalomként: Nyikolaj Ognyev: [9]Kosztya Rjabcev naplója[10]

Ebben a könyvben van egy vers, amit egy tizenöt éves diák ír a faliújságra. A könyvből már semmire nem emlékszem, de ezt a verset fejből tudom, és szeretném átadni azoknak, akik soha nem fognak Ognyev könyvet olvasni.

„Történt vala hajdanában, álmot lát a fáraó:

Ketté nyílt a tenger árja, és előlép onnan ó,

Hét tehén a legjobb fajta, boldog hája és dagadt,

Piros fehér, sárga tarka, válogatott hét darab.

No, nem sokáig élvezhette gulyáját a fáraó,

Mert megdördült az ég felette, és a tenger áradó mélye,

Újra megnyílt végre, mint az álom elején

És a fáraó elébe kilép ismét hét tehén.

Csak hogy ezek már soványak, s moszat lepi testüket,

Nem valók - látszik - tokánynak, hát kitelt a becsület.

Farkukat magasba szegve, mint a megbőszült vadak,

Iszonyatos dühvel-lobbal amazokra rontanak.

Oda a hét jámbor állat, a kövér szép tehenek,

Mind felfalták a soványak, csontjukat sem hagyva meg.

Nem bolondság, nem huncutság, bölcs álom ez annyi szent,

És József a fáraónak megfejtette mit jelent.”

Az ókori Rómából indultunk, keresztül kettőezer éven, át a Kaukázuson, hogy egy vers, egy versecske, egy versike fennmaradjon, „amíg lehet, amíg lehet!”.

 œ  Ş  

Tóth Béla, Herczeg Ferenc, Takáts Sándor és Gárdonyi Géza

Pakolgatok visszafelé is a polcomra, nem csak „lefele”, de nem bírom visszarakni Takáts Sándor könyveit, mert eszembe jut erről egy irodalomtörténeti ritkaság, ezért leveszek a polcról ismét egy könyvet. (Megint eggyel több van lenn, mint fenn.)

Herczeg Ferenc történelmi regényei között van egy szépség, a „Fogyó hold”. Olvasva a remeket, rögvest előre ötlik a hozzáértő szemébe, hogy a forrásmunkát Takáts Sándor uramtól merítette.

S itt álljunk meg az író zsenialitása előtt! Nem hivatkozik sehol arra, hogy az adatokat a hódoltsági Magyarországról honnan vette, hanem egy utolérhetetlen gesztussal, magát a forrás létrehozóját, mint szereplőt beleépíti a regénybe!

Mondom, zseniális húzásnak tartom.

S életre kel a regény lapjain „Takácsdeák Sándor uram”, mely afféle beszélő név, utal a név hordozójának foglalatosságára s állapotára a XVI. századi Magyarországon.

Talán megfordult ez az ötlet Mikszáth Kálmán fejében is, aki bizony sokszor vette igénybe Tóth Béla gyűjtéseit, amikor az összegereblyézte a Magyar anekdotakincset hat kötetben, Levédiától az ő idejéig.

Tudjuk, Mikszáth milyen mesélő, anekdotázó típus volt. Kár, hogy Tóth Béláról nem emlékezett meg olyan Herczeg Ferencesen.

Tóth Béláról az egyik legautentikusabb rajzocska Gárdonyi Gézától maradt ránk. Ő mindenféle jeles emberről készített jegyzeteket, melyeknek az „Aranymorzsák” címet adta.

Utal jegyzetében a konstantinápolyi útra. Ez azért érdekes irodalomtörténeti kuriózum, mert ők nem turistaúton voltak, hanem Gárdonyi, az ő lelkiismeretességével, az Egri csillagokhoz gyűjtött élményanyagot. Ezért tudta olyan szemléletesen leírni a várost, mikor Bornemisza Gergely, Vicus meg a Török fivérek a Jedikulába járnak, hátha Török Bálintot ki tudnák szabadítani.

De vissza Tóth Bélához.

Gárdonyi így ír róla:

„Úri ember volt. Modora, másokkal bánása úri. De az embert csak addig szerette, míg mellette volt. Azután analizált. Hálás volt az iránta tanúsított figyelemért és szeretetnyilvánításért. Schopenhauert olvasta, de a jó asztalt szerette. Látogatóba nem járt sehova. Mindenkit gyűlölt, utált, szamárnak tartott, de nem mondta. Ha valaki közeledett hozzá, abban a pillanatban szerette. Az utcán mindig magánosan járt, felvont szemöldökkel a semmibe nézve, nyugodtan. Sohse sietett.
Mindent helyeselt:
Konstantinápolyi utunkon egy hencegő oláh a hajón.
- Szóljak neki?
- Nem érdemes.
- Igaz.
Kis idő múlva:
- Ez mégis tűrhetetlen.
- De mi közünk vele.
- Igaz.
- Az ilyen embert tárgynak kell nézni.
- Ez az én véleményem is.
Öt perc múlva fölkelt és pofon ütötte az oláht.
Konstantinápolyból kitiltották.
Halála híre 1907. ápr. 4.
Temetése ápr. 5.
Árva volt a temetésén is, mint életében. Újságírók és az ellenségei kísérték. A kegyesrendiekből nem volt ott senki, pedig azt a szerzetet mennyi szeretettel emlegette. A zsidók keresztényebbek voltak, mint ők.
Konstantinápolyból a legnagyobb fezt hoztam el neki. Kicsi lett.
Egyszer drámaírással is megpróbálkozott.
Felesége halála után újra a pálinkaivás.
- Ez ölte meg.”

Ennyit ír Gárdonyi. Hozzáteszem, hogy Gárdonyi sajátos sorsát ismerve, a Tóth Béláról írt sorokat akár magáról is írhatta volna.

Én nem remélem, hogy valaha, valaki emlékezni fog a nevemre. Talán egy-egy művecskére, annak címére és hozzáteszi majd: „Már nem is emlékszem, ki írta.”

De ha csak egy gondolat, egy mondat, vagy csak egy szócska is beépítődik az általam már meg nem ismerhető utódok életébe, akkor azt mondom Váci Mihály szavaival: „ Így megérte…”

„ Legyek egy tégla a falban,

Lépcső, melyen felhág valaki más…”[11]

œ  Ş  

A tarkamacska

            Nem venném a bátorságot magamnak, hogy az én szerény szellemi eszközeimmel a hazugságról írjak, megtette ezt már előttem a brillant agyú (s talán pont ezért mindig eltaposott)  Szobotka Tibor úr.[12]

            Hogy mégis ezzel a témával foglalkozom, az egyrészt a tarkamacska élete miatt történik, másfelől pedig Szobotka a hazugságnak csak egy vékony szeletével foglalkozik, mely az urbánus hazugság kategóriájában felel meg a teljes igazságnak, melynek semmi köze a valósághoz.

            Amely hazugságot nagyszerűen lehet alkalmazni és kamatoztatni egy városban – mondjuk a kaszinóban, avagy társasági összejövetelen-, az nem ér célt, és nem ér semmit két tanyagazda közötti őszinte félrevezetésben.

            Hazudni azóta hazudunk, mióta kommunikálunk, és nem tudjuk az idő homályából már előbányászni a történelmi igazságot, hogy az első mondatunk  hazugság volt-e, avagy nem?

            Aztán a tarkamacska létjogosultságát is kell valahogyan bizonyítanom, tehát el kell meséljem őszintén, hogy: valójában mi mindig hazudunk. Ennek a ténynek pedig a miértje érdekes igazából, a többi hazugság, de megkímélvén az olvasót csak tényszerű felsorolást adok további szíves búvárkodásra ösztönözvén a plagizálásra hajlamosakat.

            Úgy vélem sejteni, hogy mi tudunk hazudni, füllenteni, csúsztatni, megtéveszteni, és mindig fel is oldjuk magunkat, mert hiszen azt csak védekezésből, félelemből, jó szándékból, félrevezetésből tesszük, önös avagy más érdekből kifolyólag.

            Itt is vannak még kategóriák, hogy picit vagy nagyot hazudunk, az én tapasztalatom az, hogy mindenki a legnagyobb ágyút használja hazudozásaihoz: a hallgatást.

             Érdekes az is, hogy a tízparancsolatban nincs benne az: Ne hazudj!

Sok minden benne van, de ez nincs benne.

            Azt sem lehet feltételezni, hogy mikoron az Úr kihirdette a tíz törvényt, akkor erre azért nem volt szükség, mert akkor még nem hazudtak az emberek. Nehéz lenne ezt így elfogadni, hogy hazugság nélküli embereknek meg kell szabni, hogy ne ölj, ne lopj, ne paráználkodj, hamis tanúságot ne tégy, meg a többi emberre vonatkozó három.

Nincs a világon olyan polgári törvénykönyv, amely tiltaná és szankcionálná a hazugságot, kivéve, ha az más ellen irányul pl. hamis tanúzással, politikai hazudozással, kortes megtévesztéssel, stb. stb. Tudván tudja mindenki, hogy a lejtőn való elindulás akkor kezdődik, amikor magunknak hazudunk, azt el is hisszük, való részünkké válik, és nincs megállás. Ezért mondom még egyszer, nincs olyan törvény a földglóbusz egyetlen passzusában sem, mely önmaga ellen védené az egyént. Ez még a kinyilatkozó Istennek is elkerülte a figyelmét.

            A jezsuiták is belegabalyodtak a saját jelszavukba, tételesen: a cél szentesíti az eszközt, de miként lehet szent a kard, melyet, ha kivonsz, az által vészel el?[13]

            Mielőtt elmesélem nektek hamis szavak felhasználása nélkül a tarkamacska születését, életét és halálát, még egy gondolat az igazmondásról, az én aspektusomból.

            Aki mindig igazat mond, az vagy mártír lesz a halála után, vagy már életében hülye. Mindkettővé MI IGAZAK avatjuk őket.

 És ez az alapvető hazugság.

          A tarkamacska születését dohányzás jelezte előre a világnak, melynek füstje sűrűn bodorodott fel a falusi pottyantós budi hézagosan rakott lécei közül. Egy tizenegy éves kislány próbálgatta a füstölés tudományát elsajátítani játszótársaival, mint minden gyermek minden korban, és persze le is buktak, mint minden gyermek minden korban.

            Az apa nyitotta rájuk a budi ajtaját, és a betóduló friss levegőben szétspricceltek az „ állandó jellegű tettestársak”,[14] magára hagyva kis barátnőjüket, a zord atyát, és a felelőségre vonás kínos perceit.

            - Ki cigarettázott itt? - tette fel a teljesen felesleges, ámde annál vészjóslóbb kérdést az atya.

            - Én nem! – mondta a kislány.

- Én nem! - ismételte meg a félelem.

            - Hát akkor ki a fene? - zúdult le az atyai magasságból a dörgedelem ezer villámmal. - Hát tán’ a magasságos fennvaló jár ide zugban pipázni?

            - Az úgy volt, Édesapa, hogy mi csak itt voltunk, és valakinél volt egy félig elszívott cigaretta is, de mi nem gyújtottunk rá, mi csak néztük, és arra gondoltunk, hogy nekünk ezt nem szabad még. De akkor jött egy macska, egy tarkamacska, és kérdezte, hogy miért nem gyújtunk rá, és…

            …és folyt a szó a kislányból, hajtotta a képzeletét a félelem, ezért sikerült neki töviről hegyire elmesélni, hogy ez a tarkamacska is azt mondta, hogy helyesen döntöttek úgy, hogy nem cigarettáznak, és ezért az őszinteségért ő megmutatja, hogy miként  lehet cigarettázni, és rágyújtott.

…nehezen gyújtott rá, mert a körme nem tudta megtartani a gyufásdobozt, ami meg véletlenül volt a budi deszkáján felejtve, és miután elszívta a fél cigarettát, elment.

            Elment örökre, mert azt is mondta, hogy itt nem lehet nyugodtan cigarettázni, azért ő nem jön ide többet.

            A történetnek van is vége, meg nincs is. Nem tudom, hogy ott a budinál mit tett avagy mit nem az apa, de a kislánynak attól kezdve hű társa lett a tarkamacska.

            Ha bajba került, megszorult, kényszerült, a tarkamacska segített neki mindig kimászni a bajból. Nem azzal hozakodott elő, hogy itt volt a tarkamacska, hanem a tarkamacska segítségével kitalált, meg- és átélt egy olyan helyzetet, ami aztán már valós meggyőződésként élt benne tovább.

            Teltek az évek, és már nem csak a kérdésekre adott válaszokban motivált a tarkamacska, hanem kezdeményezett is, mert amikor élete új történéseit, mindennapi apró szituációt mesélte, azt nem úgy mesélte, ahogyan megtörtént, hanem úgy, ahogyan szerette volna, ha megtörténik vele.

            A környező világának egy része ezért hazugnak nevezte, (természetesen csak a háta mögött, mert szemtől szembe igazat kellett volna mondani) más része joviálisan elnézte a képtelen meséket, ismét más része észre sem vette.

            Talán meg is halhatott volna vénen és öregen, ha nem jön az életébe egy olyan ember, aki megértette a tarkamacska jelentőségét, és azt hogy ennek a koszlott kandúrnak a meséi nem hazugságból fakadnak, hanem álomépítésből. Sajnos az is igaz, hogy ez a nagyon megértő ember nagyon gonosz is volt, mert véget akarván vetni az örökös álmodozásnak, elkergette, örökre elkergette azt a vágyépítő tarkamacskát.

            „ …nekem már voltak gyermekeim, csak meghaltak - mondta Mariann…” (írja Szabó Magda a Mondják meg Zsófikának c. remekművében), és Mariann környezete elborzadt ekkora hazugság hallatán, hiszen Mariann csak 12 éves volt, és félárva. Árvaságában talált ki egyke gyerekként gyermekeket magának, és amikor kérdőre vonták, hogy akkor hol vannak a gyermekek, kénytelen volt eltemetni őket, halottat csinálni az élőből, hogy az életet, a vágyat igazolni tudja.

            Erős támaszként nyávogott mögötte a tarkamacska.

            Telt múlt az idő, és ez a nagyon érző, ámde igen gonosz ember beszélgetett a réges-régen budiban dohányzó kislánnyal, aki már 50 éve nem volt kislány.

            A beszélgetés akadozott, a kérdésekre nem jött válasz, nem folyt a szó se igaziból, sem tarkamacskásan, csak végtelen hüppögés volt a lemondó, egyetlen válasz.

            - Nem tudom, nem tudom, nem tudom…

            - De hát miért nem tudod, miért nem tudod?

            - Elment, elment a tarkamacska. Örökre elüldözted a tarkamacskát. Ezért nem tudom…ezért nem tudom…

            Soha ne vegyél el egy álmot senkitől azzal az indokkal, hogy adsz neki helyette egy másik álmot. Amit adsz, az a te álmod, nem az övé.

            Ha nem tudja azt álmodni, ami az ő álma, akkor a tarkamacska léte sem jogosult ezen a világon.

            Akkor az is csak hazugság.

            Bűnös, rettenetes, megbocsájthatatlan nagy hazugság.

œ  Ş  