LÁSZLÓ
Fekszem, a két kezem a mellemen, egy szál deszkával borított mennyezeten, néha roppan, reccsen egyet, süpped, tömörödik a föld körülöttem. Sebet vágtak rajta miattam, és ezt úgy gyógyítja be, hogy körülvesz, felold, magába szippant.
Fenn nagy havazás lehetett, ilyen mélységben is nedves a talaj, a koporsó csavarhelyein gyöngyözik be a víz. Most hideg van, de tavasszal, mikor ez a súlyos vizes tömeg rám omlik, akkor végem. Tudom ezt, és mégsincs bennem félelem, inkább kíváncsiság, hová leszek akkor? Kinn úgy tudják, itt lenn már nincs tovább, s lám, rosszul tudták. Ezért remélem, tavasz után is lesz: hová. Valahová.
Vitéz Keresztessy Gál Oszkár hosszú időre ítélte magát, mi többiek egyenlő eséllyel, türelmesen várunk. Bár ez sem igaz, nálam köves-kavicsos a föld, Pejkóéknál egy vízér húzódik, rossz fosóhomok az egész. Albert bácsi, Misu, Biblikus Áron meg a Hontalan Lélek jófajta gilisztás humuszban kaptak helyet, Tuti Juti, Charlie meg a kisgyerek szikes, márgás keverékben. Nekik még hosszú az idejük.
Fenn megroppant a hó, az eltakarítatlan ösvényen léptek közelednek. Látogató!
- Kihez jön?
- Minket nem látogatnak a smasszerek, az biztos…
- Talán a református gimnáziumból valaki…
- Áron bácsi! Ott azt sem tudják, hogy maga meghalt!
- Igaz, már csak ketten maradtak a régi osztályból.
- Biztosan a mama jön!
- Száz százalék, hogy az Elsőhöz jönnek megint… Amikor a Lappföldön árultam articsókát, kérdezte az eszkimó, miért nem eszik a fóka krumplit? Mondom neki, Jack Travell! Magas az ára, és a fóka ezt tudja.
Elmosolyodom, tudom, Irén nem jöhet, láttam éjjel elesett a delíriumában, lehetetlen, hogy reggelre összeszedje magát.
- Hol jár?
- A Hontalan Léleknél.
- Hozzá jött?
- Nekem senkim sincs. Valamikor volt, gyertyafényes partikon ezren vettek körül. A nagy tó melletti házamban naponta harmincan alázkodtak protekcióért, kényemre-kedvemre fogadtam el vagy utasítottam el sorsokat, nem az volt a lényeg, hogy segítsek, hanem akkor éreztem magam valakinek, ha ajnároznak, hajlonganak előttem, én meg kegyesen intettem, „meglátom, mit tehetek, barátom”. Nem tehettem szinte soha semmit. Ha mégis, olyan árat kértem, sokszor visszakozott a kérelmező. Ezért nem jön ide senki.
- És miért vagy hontalan?
- Belefojtottak a Nagy Tóba, és nem találták meg a testemet. Most ott fekszem valahol az iszapban, és tavasszal majd jönnek a halak…
- Akkor miért nem ott vagy, Jack Travell?
- Mindig utáltam a vizet. Aztán ide temettek jelképesen, és itt jobban érzem magam.
- Két bérgyilkossal, egy kurvával, egy hülyével, egy mániákussal…
- Nem kell személyeskedni…
- Egy idióta amerikással…
- No, ezt kérni ki magamnak…
- Meg egy gégerákos nótafával…
- Maguk elmehetnek a fenébe, engem húsz évvel ezelőtt kiénekeltek vajdának.
- Hát akkor a Misuhoz jött a látogató. Nő vagy férfi?
- Nő.
- Akkor a mama az biztosan!
- Mit csinál?
- Olvassa a fejfát és motyog.
- Mit?
- Miért, te nem hallasz?
- Romlik a hallásom. Mit mond?
- Hát, hogy „én ismerlek téged, szar ember voltál világ életedben, kár, hogy idejutottál, téged életre kellett volna ítélni, nem halálra."
- Ezt neked mondták, Hontalan.
- Tudom, és igaza van. Bár tudtam volna fenn is!
- Csikorog a hó, hova megy?
- Albert! Te megint a nőket hajkurászod!
- Hülye vagy te, Kati, megyek is innen. A gőzfürdőbe nem, ott nem hiányzom, majd bolyongok valamerre. Jó lenne, ha lebomlanál már!
- Anyu!
- Hát itt vagy, fiam!
- Mi van otthon, Anyu?
- Biztosan fázol odalenn!
- Megvan még a tengerimalacom?
- Miért is engedtelek el? De mindent meg akartam adni neked.
- Játszol a játékaimmal?
- Talán hiba volt!
- Hiányoltak a szomszéd gyerekek?
- Bemegyek néha a szobádba, és játszom a játékaiddal.
- Ha kérdeznek engem, mindig adj nekik egy könyvet, Anyu, mondd, hogy én küldtem, és látogassanak meg.
- A nagy kirakót szeretted a legjobban, azt megöleltem és kiraktam a kukára. Néztem az ablakból, ki viszi el, szegény Siti Karcsi jött arra, magához kapta, és elszaladt.
- A hugi hogy van? Nyávog még? Állandóan kényeskedett.
- A könyveiddel nem tudom, mit csináljak, talán odaadom a barátaidnak, s azt mondom, te küldted.
- A hugi nem jön?
- Meg kell szabaduljak az emlékeztető tárgyaktól, hogy csak te maradj nekem egyedül.
- Nekem csak te maradtál egyedül, Anyu!
- Nemsokára itt a tavasz, hozok neked virágot.
- Jó társaság van itt, Jutka nénitől is tanulok.
- Neked lesz a legszebb sírod.
- …de Áron bácsi mindig vigyáz rám.
- Ugye maradsz még, Anyu?
- Te is megnyugodtál, Áron bácsi?
- Ne menj még el!
- Szegény Albert bácsiék. Közös öngyilkosság volt, vagy baleset? Talán a fiam tudja, én már nem tudom meg soha.
- Anyu!
- Ki ez a Lakatos Mihály?
- Kérlek, gyere vissza!
- László! Hát itt van! Nem is tudtam, hogy meghalt, ezért nem láttam annyi ideje. Szegény Irén. Én meg azt hittem, azért iszik, mert László mindig dolgozik, és egyedül van. Fel fogom keresni, ott is maradt két árva.
- Gyere el holnap is, kérlek, eddig csak László bácsinak volt látogatója, itt úgy hívják, hogy Első.
- Szép ez a kripta, de minek?
- A hugit ne engedd el síelni, Anyu!
- Nyugodjatok békén, és vigyázzatok a fiam álmára!
- Mondani: minek szép kripta? Ezen nő nem ismerni az én Maryt…
- Nekem negyven éve nem mondták ki a nevemet, és mindenkinek csak a Misu voltam. Énekelek is ezért valamit: „akasztott embernek csak a szél himbálja…”
- A református gimnáziumban mondta egy professzor, védeni csak az élőktől kell az embert. A holtak nyugton hagyják, így igaz.
- Gyilkosom volt az Albert, csak vigye hírül mindenkinek. Méghogy közös öngyilkosság…
- Menjen át Irénhez, és jöjjenek vissza ketten. Én hazamegyek minden éjjel, ez a kölyök nem mer mozdulni, csak nyugszik önmagában.
- Szép volt tőled, gyerek, hogy megdicsértél anyádnak. Jutka néni sokat tud, én majd tanítalak. Olyan szép az anyád! Szerintem neki is foszforeszkál a szeme.
- Mikor pubertáltam, éppen Katangában voltam zsoldos… Hová mész Jack Első Travell?
Követem a gyerek anyját, nem sír, száraz, égő a szeme. A temetőkapuban elhagyom, felvágok a hófelhőkig, lassan siklok lefelé, apámékra vagyok kíváncsi. Anyám a hintaszékben olvas, apám Ákossal borozgat!!! Ákos iszik! Balázs rohan elő az istállók felől, de az öreg egy szemmozdulattal elzavarja. Anyám bort visz a férfiaknak, ők beszélgetnek. Örülök ennek nagyon. Nem hallgatózom, majd a naplóból éjjel mindent megtudok, repülök hazafelé, a kocsmaajtó előtt áll Irén, körötte négy idegen. Körbefogják, ő a temető felé mutat, és elindul. Azok visszamennek. A busz ajtaja szisszen, elnyeli Irént, várok, nem tudom miért. Nincs idő.
Ákost látom a hegyről lefelé jönni, ő is bemegy az ajtón, rövid idő, és szinte fut kifelé.
Sokáig várok, számítom a kiszámíthatatlan időt, most hazaér, most naplót ír, fürdik, lefekszik, indulok.
A busz vonalán repülök, egyenesen Ákos ágya mellé, szuszog álmában, az arca gyűrött, megrándul néha keze-lába, mint a vadászatról álmodó kutyának. Ez biztosan a mély fájdalmak éjszakája lehet, ha képes lennék érezni, de érzéseim már nincsenek, helyette egy leírhatatlan, elmondhatatlan, állandó nyugtalanság vesz rajtam erőt, de nem olyanformán, mint életemben nyugtalankodtam, aggódtam egy-egy rossz üzlet, vagy Irén,és a gyerekek miatt. Akkor tétje volt a nyugtalanságnak, a megoldás. Ha megoldom, vége a problémának, ha nem, idővel megoldódik magától is, és jelentőségét veszti az idő mindent felzabáló mohóságában. Itt is van, lenne megoldás, de nem tőlem függ, lehetne szépen irányítgatni hátulról a dolgokat anélkül, hogy bárki észrevenné, és ez bántaná, mert mindenki ott cseszi el az életét, ahol tudja, s ebben nem szabad megzavarni, mert iszonyatosan megsértődik.
Ez a nyugtalanság tehetetlenségből, bilincsbe verésből, féltésből, lelkiismeret furdalásból elegyített massza, fűszerezve bőven a mulasztásokból fakadó szituációk felismerésével, ezt élő nem érezheti, csak holt. Talán ezért kaptuk ezt a kis laufot, hogy kínszerű, keserves levesünket megihassuk.
Reményik írta szép versében: „mi álomroncsba, tört reménybe járunk” –
- s ez, már tudom, igaz élőre, holtra. Ő honnan tudja?
Ákos naplója nyitva, mohón olvasom sorait:
„Ma ismét elmentem nagyapához, csak bólintott, és nem foglalkozott tovább velem. Nagymama megetetett, mindig maga süti a kalácsot, már tudom, miért szeret Balázs itt lenni. Bementem, Balázs a nyakamba ugrott, és úgy ölelt, mint nagyapát, mikor lovagoltak. Zavarba estem, hiszen mindig utáltuk egymást, kerestem nagyapa szemét, de ő a földön nézett meredten valamit. Jeges volt az arca, és bántott, hogy láttam őt sírni.
Csikó öcsém elszaladt az istállók felé, nagymama egy hintaszékben olvasott, ténferegtem én is, majd leültem nagyapa mellé. Farigcsált az öreg, mindig bűvészkedik valamit. Csend volt, hideg volt, és én úgy szerettem volna valamit elmondani, nem lehetett. Nagyapa bezárkózott és farigcsált. Legalább rágyújthatnék, az de jó lenne, s ezt sem merem. Miért félek ettől az öregembertől?
- Kérsz?
- Mit?
- Ha már apád nem tanított férfimódra élni, gondolom, az én dógom.
Engem pakliból kínált, magának gondosan sodorja a szivart. Lassan oszlik a füst, Nagymama hintázik, olvas és mosolyog. Mi van ezen nevetnivaló?
- Iszol?
Ha ezt Apu hallaná! A cigaretta, meg én, meg az ital! Tréfál Nagyapa? Mindenesetre óvatosan válaszolok.
- Ha van mit?
- Van! Az mindig kell, hogy legyen – mondja lelkesen, és Nagymama közénk rak egy fonott butéliát.
Nem is olyan durva a keze, milyen finoman fogja a poharat, és igaza is van, hogy csak szombatonként borotválkozik. Volt úgy, hogy Apu kétszer is lehúzta az arcát, de mégsem találkozott Anyuval soha. Nagymama meg így is szereti. Megsimítja a vállát, és visszaül a hintaszékbe. Balázs nyargal elő, nevet, de Nagyapa rávillantja a szemét, mintha lángostor csapott volna ki belőle.
- Coki! – és Balázsban meghűl a vér, eloldalog, mint vert eb. Atyaisten! Ha ezt Anyu látná! Ez ugyanaz a Nagyapa, aki nevetett, mert meglovagolták? Ez Apu apja? Ez a szélsőséges öregember? Ki az én nagyapám?
- Na nyögd ki mán, mi köll?
- Nekem?
- Nem, a máriapócsi Szűzanyának!
- Nekem semmi!
- Akkor jó!
Miért nem kérdezi, hogy mi az a semmi, hogy talán bánt valami, tudna-e segíteni? Anyu biztosan kérdezné, Apu nem, de neki megmelegedne az a halszeme. S abból értenék. Nagy a csend, Nagymama alatt nyikorog a hintaszék. Nagyapa kínál, sodor, tölt és hallgat. De egy utálatos, vén öreg!
- Én az éjjel voltam valakivel…
- No.
- Olyan jó volt.
- Gondútam rögvest.
- De öreg.
- Nagyanyádhoz képest?
A hintaszék nyikorog. Nagyi felnevet. Zavarban vagyok.
- Nem. De hát én, ez, az, illetve ő, szóval az Éva meg harmincnyolc éves.
- Lesz ő is kilencven, már ha az Isten élteti.
- Az anyám lehetne.
- Talán az is volt, fiam!
Apu soha nem mondta, hogy fiam, csak néha a szemén látszott, hogy mit akar.
- Olyan ügyetlen voltam.
- Az úgy szokott lenni.
- De éreztem, szeretett.
- Szeresd érte te is.
- És… és a végén elsírtam magam. Ott feküdtem a nagy mellein, és meleg volt, és átkarolt, és amikor nagyon sírtam, simogatott. És nagyon jó volt nekem a teste, olyan meleg, nőies volt a keze. És befogadott. És azt mondta: kicsim. Pedig nem vagyok kicsi, és Anyu sem mondta soha, hogy kicsim.
- Azt is gondútam.
- Anyát hagyja békén!
- Nagyapa!
- Hogy?
- Mondom: Nagyapa! Ez a megszólításom.
- Elnézést! De mi köze ennek az egésznek Anyuhoz, Nagyapa?
- Eztet néköd köll tudnod, te térsz vissza mindig hozzája gondolatban, mint szopósmalac az alomhoz.
- Éva olyan volt, mint Anyu lehetne… ha Apu élne. És ha nem lenne mindig részeg. Miért ilyen Anyu?
- Nem ilyen. Csak bajban van. Te is abban vagy, Balázs is. De Balázsnak itt vagyunk mi, neked már ott van az Éva. Anyád meg kimaradt mindenhonnan. Szeretni köll most nagyon őtet.
- Akkor Nagyapa miért bántja mindig?
- Gondókozz, gyerek! Iszó még egyet?
„Gondókozok”, de nem jut eszembe semmi. Nagyapa szeme most Apué. Balázs visszasomfordál, beleül az öreg ölébe és piheg. Nagyapa csendesen szól:
- Ne légy féltékeny, fiam! Te mindig az ölemben ülsz! – aztán mélyen lehajtja a fejét. Nagymama feláll, szótlanul megsimogatja a karját és bemegy.
Elbúcsúzom én is, megölelem Balázst, még soha nem öleltem így, és Éva jut eszembe. Ezért még egyszer megölelem Balázst. Erre leköp. Nagyapával ketten nevetünk.
Itthon semmi változás, csak én lettem öregebb egy nappal, és gazdagabb egy nagyapával. Érdekes öregember. Legközelebb megmutatom neki a rózsafalevelet.
Tudtam, apámban nem csalódok. Az ő sajátos nyers modora mögött világoknak elegendő szeretet és bölcsesség rejtőzik. Több tíz paraszti generáción keresztül csiszolódott ez a nyers gyémánthoz hasonló felfogás, amely a föld és az élet megbecsülése között nem felejtette el tisztelni az embert. Ha Ákos hallgat rá, csak jól járhat. Bár Irén is ezt tenné. Hazafelé repülök, és most döbbenek rá, milyen nehezen szállnak a lelkek a vizes hóesésben, ha bántja, gyötri, nyomasztja őket valami.
IRÉN
Szörnyű ez a másnaposság, a fejem szétpattan, ver a szívem, mint a bolond, izzadok. Első gondolatom, hogy Lászlóhoz kéne mennem, de nem bírok. Nem is kelek fel az ágyból, inkább kifolyok, mint az olaj, büdös vagyok, áporodott szájú, de nem a fürdőbe megyek, az asztalról iszom egy konyakot. Várom, míg felszívódik, meleg lesz a gyomrom, nem reszket annyira a kezem.
Olyan jó lenne úszni egyet, felfrissülnék, megtisztulnék, kezdem megérteni azokat az embereket, akik alámerüléssel tisztulnak meg az eredeti bűntől. A medence üres, egy nap kéne a feltöltéshez, ha előtte fél napig takarítanám. Nincs rá erőm, iszom még egy pohárral. Ákos nincs itthon, jár iskolába egyáltalán? Most érettségizik, ha nem csinálja meg, soha többé nem ugrik neki. Figyelnem kell rá. Balázsért nem mehetek, László nagyapa úgyis elzavar. Miért gyűlöl ennyire? László a temetőben, Imre megszökött, azóta sem jelentkezett, verje meg az Isten, ahol van. A temetés költségeit is meg kéne adnom neki, de miből? Uramisten, te nem is tudod, milyen egyedül vagyok!
Nézem a testem, még sima a bőröm, terhességi csíkom sem maradt a két gyerek után, megsimítom a mellemet, feláll a mellbimbóm, rögtön abbahagyom. Ha most itt lenne Imre! Mosakodtam én Szőrös Pista után? Azt hiszem, nem. Undorítóan koszos volt, és elpofázott mindent a kocsmában, nesze neked „úrinő”.
Azt a négy hülyét tegnap jól leráztam, talán László emléke is segített. Mezítelenül bolyongok a házban, takarítani kéne, bejárónő már nem jön, nincs pénz. Bárány doktor van… Ákos mit eszik? Miből él? Teljesen kicsúszott alólam minden. Ákos megütött. László soha nem vert meg, a gyerekeket sem, csak nézett, nézett, és nagyon jeges lett körülötte a világ.
Nyomasztotta a kamaszodó Ákost, nem volt apja Balázsnak, búra alatt tartott engem is húsz évig, s most nincs, és talán így derül ki, miként szeretett az ő sajátos módján. Azért hiányzik, mert nincs pénz? Nem hiszem. Most szívesen készíteném ki az öltönyét, a magam vasalta inget, a nyakkendőt mindig ő választotta ki valamely rejtélyes ok alapján. Úgy utáltam ezeket a reggeli ceremóniális öltözködéseket… És este, vacsora után, mikor megfürödtél, és kedves pongyolát húztál, és izzott az ágyékod, mikor bejelentette, most el kell mennie még erre meg arra a fontos megbeszélésre, későn jövök, aludj, kedves, ez is hiányzik?
Mindig görcsbe szorult a gyomrom, és erősen gyűlöltem. Lászlót akartam volna, benn az ágyékomban mélyen, érezni, ahogy lüktet bennem, mert ez az ősi együvé tartozás örökké ritmikus zenéje. Így aztán László nem volt, de lett Imrém. Most is megcsinálnék mindent Lászlónak, és akkor raknám szét a lábamat Imrének, amikor csak akarja, csak ne legyek egyedül, mert ezt nem tudom elviselni. A magány valakinek pihentető oázis, nekem a kínok-kínja, pokol.
Felvonszolom magam Ákos szobájába, az ablak nyitva, hidegen friss a levegő. Rend van, az asztalon nyitva a napló, csak az oldalszámot nézem meg, igen, ismét írt bele valamit. A rózsafalevelet nem dobta ki, ott fekszik a napló nyitott lapjának felső sarkában, nem csak úgy odadobva, hanem gondosan elhelyezve. Örülök ennek, talán megérti az üzenetet, én nem olvastam el a naplóját, és nem csaltam meg az apja emlékét a temetés napján, csak nem mertem egyedül maradni. Éreznie kell ezt a távíródrótot, mert nekünk soha nem voltak rózsáink, László csak a muskátlit, a szegfűt és egyéb egyszerű virágokat kedvelt. Ezt a rózsafalevelet mégis László medencéjében találtam.
Lenn szól a csengő, köpenyt kapok magamra, ajtót nyitok, látom a szomszédasszonyom eldöbbenő arcát. Na, én is jól nézhetek ki! Szomszédok vagyunk, de nem ismerem, szervusz, szervusz, talán ennyi az összes kapcsolatunk.
- Szervusz, Irén! Ne haragudj, csak kinn jártam a temetőben, és gondoltam…
- Lászlónál?
- Nem, Robinál. De megnéztem Lászlót is.
- És ki az a Robi?
- A fiam. Tizenkét éves volt, csak tizenkettő.
- Gyere be! Ne haragudj, nem tudtam. Élünk egymás mellett, mint a birkák, másik öröméről, bánatáról nem tudva, ilyen szar világ ez. Na gyere már!
- Én sem tudtam, hogy László meghalt. Fogadd részvétem.
- Robi beteg volt?
- Baleset. Sítáborban belezuhant egy szakadékba. Zacskóban hozták haza.
- Mert hamvasztották?
- Nem, annyira összetört, másként nem lehetett.
- Ez iszonyú!
- Azért jöttem, mert láttam a férjed sírját, és hogy te is itt maradtál két árvával…
- Nekem már árváim sincsenek…
Lehajtott fejjel zokogok, a gyomrom görcsbe rándul, ordítás szakad fel belőlem, nagyon-nagyon mélyről: NEM! Ááááá! – és végighányom a kanapét, a szőnyeget, az asztalt. Az ajtó zárja elnyeli a szomszédot, és én ismét egyedül vagyok. Konyakot töltök, öklendezek közben, de legyűröm, végigfekszem a padlón, egy szivar úszik valamilyen tócsában.
Most jó nekem. Jó lenne meghalni.
Nyikkan a zár, két félretaposott cipő araszol felém a parkettán, jön, megáll, elindul, a szőnyegen most hal meg a csoszogás. Az egész látóteremet betölti két ormótlan kalucsni, egy kis szivarhamu, ami az arcomra hull, nagy böffentés, és egy kottányi trotyogás adja értésemre, hogy Bárány dr. érkezett.
- Hát mi történt, festők ecsetjére való színfoltja e bús világnak?
- Menjen a fenébe! Ha itt lenne László!
- De nincs itt! Hála Istennek! Nyomorított engem eleget.
- Mit akar?
- Á, szinte semmit. Csak a válaszáért jöttem, szívemnek pitypalattyos cuppogása. Csak a válaszért.
Felnézek rá, bólogat, rágja a szivart, néha köp egyet a perzsára. A kalucsniról olvad a hó, hígítja a bortócsát. Megpróbálok felállni, nem megy. Bárány dr. nem segít.
- Hoztam pénzt, sokat hoztam.
- Vigye a francba!
- Viszem, csak magácska nélkül!
- Rendben van, csak tűnjön el!
- Ó! Ó! Ha engem így marasztalnak, mindig maradok még pár percig. Persze csak az udvariasság miatt. Kicsit penetráns szaga van magácskának, kedves Irén! Olyan savanykás izé…
- Semmi köze hozzá!
- Ez tévedés, kérem alássan, mert hogy én szagolom, s bár nem vagyok kényes ízlésű ember, de azért… no szóval, igen. Nem akarna felkelni, szívemnek tündi-bündi mélykék tava?
Lehányom a kalucsniját, nagyot ugrik - az anyád úristenit, te úrikurva - ordítja, aztán a magasból lecsap két szívlapátnyi kéz, elemi erővel felkap a földről, és visz. Bolyong a lakásban, megtalálja a fürdőszobát, közben én csak lógok, egyszerűen a hóna alá vágott, mint egy csecsemőt. Dugózza a kádat, vizet enged, a szekrényből törülközőt kap elő, majd fél kézzel benyom a zuhany alá. Itt is vizet nyit, egyetlen hasadással szakad le rólam a köpeny, dobja a háta mögé ingerülten. Jéghideg a víz, azonnal kijózanodom, közelről látom az eltorzult arcát, rám önt félliternyi fürdősampont, és olyan ocsmányul káromkodik, hogy az ájulás kerülget.
- Forogj lassan, te elkényeztetett Barbie baba, Laci papa kirakatos gyöngyszeme, amíg megmoslak, mert olyat vágok a seggedre, összeszarod magadat!
Lassan fordulhatok, mert megragad, vizes tenyere csattan a fenekemen, meleg önti el a combomat, bepisiltem. Darabos mozdulatokkal szappanoz, meleg vizet is kever már a hideghez, nem vacakol annyira, és közben üvölt, mint egy légisziréna:
- Hááá! Majd a Bárány bácsi! Na, majd az kivakar a retekből! Eldugult a lefolyó a koszodtól, te szaros! De majd én! Ha beledöglesz is, kis hülye! Úgy lenne a legjobb különben! Kijózanodtál már, ótvaros ribanca a világnak? Vagy üsselek még? Hááá?
A újabb üvöltéstől eláll a pisim, pehelyként rak át a zuhanyozóból a kádba, elmerülök a vízben, nagyon jól esik.
- El ne aludj, hibbant agyú verebem, mert beledöglesz ebbe a lébe, mint a táposcsirke, ami nem lenne baj, de Bárány bácsinak sokat kéne magyarázkodni. De szép csöcseid vannak! No majd megrágcsálom, ha itt lesz az ideje…
A fürdőköpenyt bevágja a szemétbe, vállával lesodorja a zuhanyfüggönyt, az is követi a köpeny útját. Kirohan, az ajtó nyitva marad, a nappaliból hallom az ordítását, mi a nekivadult büdös istennyila történt itt? Mi ez? Hol a szivarom?
Csapkodás, káromkodás, elandalít a víz melege, nem bírom tovább, pedig fenyegetett…
A kezem hűvös selyemtakarót érint, fejem felpolcolt párnán, ágyban vagyok. Friss illatú az ágynemű, vasalt ráncok a lepedőn, a régi Szőrös Pista nyomaival eltűnt. Csend van. Lassan felkelek, pizsama van rajtam, a székre László egyik köntöse odakészítve, felső zsebében tiszta papír zsebkendők lógnak. A nappali feltakarítva, a konyhában csillogó rend. A vázában egy szál gerbera, a dohányzóasztalon pár sor írás: „Itt van ezer forint, mert láttam a bögyeidet. Én semmit nem kérek ingyen! Majd adj vissza negyvenkét forintot, mert pontosan csak annyit ért a látvány. (Bárány bácsi)”
A fogasról eltűntek a ruhák, a cipők kipucolva állnak glédában. A bárpultban nincs egy üveg sem, a poharak csillogva nevetnek. Keresem a konyakot, nincs sehol. A hűtőszekrényben sonka, sajt, keménytojás, a tálalópultban a termoszban forró csipkebogyótea. Két szelet kenyér bekészítve a pirítógépbe, fehér szalvétával letakarva.
Az előszoba felmosott kövén egy elázott szivar fekszik széttaposva.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
