– Majd egyszer elmondom. De én azt hiszem, nemcsak nekem fon­tos, fontos ez mindhármunknak. Aztán utána úgyis isten tenyerén va­gyunk, nem de ugye? Este pedig meghívlak vacsorára, nagy tisz­tes­ség lesz ez a Perlaky Zsófiának, meg aztán megnézheted, hol van a ba­ba, jó lesz így, padre?

     A kicsiny tisztelendúr csak bólintott nagy kábán, és már előre félve kér­dezte.

     – Ennek a Perlaky Zsófiának elmondja az igazat?

     – Még nem tudom. Még nem tudom. Majd meglátom, de most men­nem kell. Este hétre gyere át, tisztelgő vizitára, jó?

    A leves már kihűlt az asztalon, Perlaky Zsófia mély apátiában ül­dö­gélt a ler előtt, a fejét fel sem emelte az ajtónyitásra.

     – Mondja maga, Perlaky Zsófia! Mondja meg, de igazán! Mer ma­ga visszaszájaskodni nekem, ha azt mondom, legyen a feleségem?

     – Már megint ivott! Hogy mindig az az átkozott kocsma. Hogy má­son sem jár az esze…

     De ez a szidalom már nem fejeződött be, és soha többé nem is ke­rült szóba életük további folyamán, mert felsírt Póka Károly hóna alatt a frissen debütált Póka Csaba, egy új hangocska kért helyet a nagy és a kisházban, láthatatlanul átvette az irányítást a jó és szép dolgok fe­lett, és a padlás eldugott zugaiba kergette örökre a morgó, zsörtölődő, sze­retetlen hangokat.

     Perlaky Zsófia felkapta a fejét, arca halott sápadt lett, szeme ki­ke­re­ke­dett, felugrott, szinte kitépte a kosarkát Póka Károly kezéből, és csak nézte remegő szájszéllel a csöppnyi síró szájat, melynek a hang­já­tól ismét görcsbe rándult a méhe, és a mellébe iszonyú fájdalom ha­sí­tott.

     – Ez mi? Ez meg mi? – kérdezte zihálva, és rögtön támadott.

     – Mondja meg nekem Póka Károly, igaz hitére mondja meg, kinek a hasából vágta ki ezt a gyereket, maga vadember, maga mészáros, ma­ga iszákos…

     – Csendben legyen, Perlaky Zsófia! Megijed a gyerek! – és el­né­mult akkor Perlaky Zsófia.

     – Hogy hívják? – kérdezte súgva.

     Most Dabi bácsi nagyon kihúzta magát, és büszkén mondotta:

     – Póka Csaba! Úgy hívják, hogy Póka Csaba.

     Perlaky Zsófia a gyermekkel visszaült a ler elé, és csendesen, de ha­tározottan mondta.

     – Most pedig az igazat akarom hallani!

     – Nem tudom, szabad-e – tekergette a fejét Dabi bácsi –, nagy titok ez, és más ember titka ez. Nem szabad kikerülni a faluba.

     – Nekem tudnom kell, Póka Károly, aztán meg a szifiliszemet sem mond­tam el senkinek, tehát tudom én tartani a számat, ha kell, ta­pasz­tal­hatta már. Tehát, mi az igaz?

     – A gyerek az új papocskáé. A mise után bementem a parókiára, gon­doltam, beszélünk az én öreg esperesemtől maradt hagyatékomról ez­zel a gyerekkel. Mégis csak ő itt az új pap. És el kell hinnie ma­gának is, Perleaky Zsófia, hogy teljesen véletlenül voltam fültanúja az ese­ményeknek, de amit hallottam, arra késztetett, hogy itt és most azon­nal lépni kell. Ma hozták neki a gyereket, és én nem vagyok kí­ván­csi az ő előéletére, avagy az erkölcsi hovatartozására, csak azt lát­tam, van itt egy kis pólyás, akit ugyanúgy kiraktak az élet árok­part­jára, mint engemet akkoron. Ezért én elhoztam, mert bajban van ez a gye­rek. Már a papocska. Mert hogy az is gyerek még. Meg nem csak azért hoztam el…

     Perlaky Zsófiának szeme sem rebbent, kérdezett tovább:

     – Rendben. És a falu szája előtt mi a története a gyereknek?

     – A céda húgom hagyta itt, mert külföldre megy dolgozni.

     – Van magának egyátalán húga?

     – Nincs. Illetve mától van. Na, azt majd lehet szidni a faluban – dob­ta koncként a falu szája elé a nem létező húgát Póka Károly.

     – És mi ez a házassági szédelgés?

     – Ez nem szédelgés, Perlaky Zsófia, vegye tudomásul! Mert le­gyen családja a gyereknek. Neve már van, legyen anyja is, aki az apja ne­vén van. Ez a világ rendje, nem de ugye? Meg különben is, így aka­rom! – kezdett el keményedni Dabi bácsi hangja.

     Akkor a vajúdó nyár ragyogó pompájában teljesen feleslegesen, de igen keményen kezdett el kelepelni az öreg gólya a fiak felett, mintegy hir­detve: nem csak a gyógyulásnak van fájdalma, hanem az örömnek is.

     Zümmög, zümmög, kering a légy, nem tudni honnan, hová?

     S ha hallgatódzik, néha-néha, hallhat ilyen mondatot is:

     – Ha így akarja, akkor így lesz, Károly.

     – Legyen meg az Isten akarata!

     Életében először mondta azt, hogy Károly.

     1999 nyara

     Kanonok úr! Kanonok úr, lelkem! – csapott végig a téglával ki­ra­kott ámbitus ódon boltozata alatt a vércsevijjogás –, jaj, édes Szűz­a­nyám, segíts meg, jaj, drága kanonok úr, hát merre van már, ó titkos ér­telmű rózsa, elefántcsonttorony, könyörülj rajtam! Kanonok úr!

     Ijedten lükkent elő a pap arca a hivatalajtóból, hajszálon múlott csak dicstelen összerohanásuk.

     – No de mi…

     – No, végre, irgalmatos szűzanyám, no, végre, hogy meglelem, drá­ga kanonok úr, de nagy baj van, de rettenetesen, borzasztó nagy baj van, ó világ világossága, meg egyébként is, jaj nekem…

     – Üljön már le, Zsófi néni, na, nyugodjék már meg! Így ni. Igyon egy kis vizet. Na. Lassan mondja!

     De Zsófi néni nem volt ilyen egyszerű, „rögtön elmondom” egye­de a nyájnak, hogy csak úgy odalököm a mondanivalót, aztán megyek vi­lággá.

     – Kanonok úr! Ha elmennek a gólyák, jaj, pedig azok elmennek ma­holnap, merthogy keves már a békabrekegés, ha elmennek a gó­lyák, Isten anyja, irgalmazz nekem, mi lesz velem?…

     A pap nem vesztette el a türelmét.

      – Én most megírom a vasárnapi prédikációmat, kedves Zsófi néni, az­tán átmegyek Sáregresre, hittanórára, visszafelé benézek a kántor úr­hoz, aztán megtérek. Addig fohászkodja ki magát, és mivel az Úr úgy teremtett minket, hogy gyorsabban forog az agyunk, ha jár a ke­zünk, csinálhatna egy tepsi laza pitét, mire eszébe jön, mi lesz, ha el­men­nek a gólyák.

     Zsófi néni rögtön kijózanodott az igéből.

     – Meghal a Póka Károly – vágta ki keményen.

     A pap hunyorogni kezdett, és mintha egy erecske fájdalma is je­lent­kezett volna a bal felső halántékán.

     – Mi van a Póka úrral? – kérdezte gyanakodva, mert Zsófi néninél, alias Perlaky Zsófiánál soha nem lehet tudni.

     – Meghal. Meghal Póka Károly, ha elmennek a gólyák – nyi­lat­koz­ta ki az öregasszony balladai tömörséggel.

     – Ebből már nem lesz beszédírás – ereszkedett le az öblös bőr­fo­tel­be a tisztelendő – tán még a hittanóra is elmarad – sóhajtott.

     – Szóval a Póka úr halni készül – kezdte elölről tekerni Ariadné fo­nalát.

     – Nem most! Most mondom értelmes szóval, hogy a kanonok úr is meg­érthesse, nem most, majd ha elmennek a gólyák.

     – És ezt ki mondta magának, lelkem? – váltott a pap nyájasra.

     – A Póka Károly! Ő mondta nekem ma reggel, mikor buktát sü­töt­tem neki a kecsketej mellé, hogy azt mondja: – Zsófia, Zsófia, süssön-főz­zön szorgalmatosan, mert már nem sokáig teheti. Én meg meg­ri­a­dok, mondom, hogyan érti ezt maga, Póka Károly, hogy nem sokáig?

     – No! No, pont ekkor mondja nekem: – Hallja, Perlaky Zsófia, amit mondok. Ha elmennek a gólyák, én is elmegyek velük. Így mond­ta.

     – Akkor csak utazni készül, nem meghalni – vélekedett a pap, de le­ánynevén Perlaky Zsófia, avanzsált Póka Károlyné nem értett egyet.

     – Elejbe én is azt hittem, drága kanonok úr, mondom is neki, hogy ak­kor kivasalom az úti ruháját, de csak legyintett. – Hagyja, Zsófia, mind­egy miben megyünk a tekintetes törvényszék elé –, így mondta. Na, most már mindent tud.

     – És mit csinál különben? – faggatódzott a pap.

     – Semmit! – felelte mély meggyőződéssel az öregasszony – ül, reg­gel a tornácon, nézi a gólyákat, s azt motyogja: készülnek. Aztán egész álló nap nézi az üres fészket, és nem szól semmit. Este meg az öreg gólyát lesi a kéményen, aki átadta helyét a fiataloknak a fé­szek­ben, és azt susogja: így van rendjén, költöttek, készülnek. Ennyit csi­nál egész nap, és eszi a buktát, amit én szilvalekvárral szoktam tölteni, de az csak akkor biztonságos, lelkem, kanonok úr, ha előtte meg­szű­rik, tudniillik a magocskák végett, ami a héjából…

     – Nem lényeges – rebegi a pap elgondolkozva, de Póka Károlyné nem hagyja annyiban, amihez ért, ahhoz ért, és punktum.

     – Még hogy nem lényeges! – sivítja –, hát a Póka Károly hu­szon­öt­ezer forintos protézise nem lényeges? Ilyet ne is mondjon többé, ka­no­nok úr, ha meg nem sértem. Maga még fiatal, van a har­minc­ket­tő­ből még huszonnyolc, könnyen beszél…

     Zsófi néniből ömlik a szó, miközben a pap tereli kifelé, ígérve erő­sen, hogy a kántor látogatását kihagyva elmegy hittanóra után Póka úr­hoz.

     – De én nem mondtam semmit – riad meg Póka Károlyné –, én itt sem voltam, édes kanonok úr, én nem is tudom, honnan veszi majd a hí­reket, de én semmit, de semmit, és olyan okos a kanonok úr, majd ha­zudik valamit, ugye?

     A pap lassan csukja be az ajtót, mereven nézi a fénypászmában a por­szemeket, úgy suttogja maga elé:

     – Igen. Igen! Zsófi néniért, született Perlaky Zsófiáért, férjezett Pó­ka Károlynéért, Póka Károlyért, akit a falubeliek csak Dabi bá­csi­nak hívnak, az én fiamért, született Szentgyörgyi Csabáért – adoptált ne­vén Póka Csabáért –, az én naponta elvesztett és újra megtalált hi­te­mért, igen, mindetekért, drága Zsófi néni, hazudni fogok – fejezi be –, és térdre ereszkedve csendesen imádkozni kezd.

     De nem csak inádkozott, hanem este általment Dabi bácsihoz, és meg­próbálta kipuhatolni ennek a kipuhatolhatatlan embernek e lelkét.

     Elbeszélgettek arról is többek között, hogy a Doffo ember igen mó­dos lett a saját szintjéhez képest Csaba adoptálásakor, mert az azóta már régen kimúlt Pörkölt és Nokedli kutyák helyett, egy Rétes és Re­pe­ta nevű tolvajűző ebet vonyíttattatott a dinnye földön. Na­cá­nak kö­szön­hette ezt, a feleségének, aki – teljesen véletlenül – me­gint szop­ta­tós volt, mikor Dabi bácsi a pap gyermekét örökbe fogadta.

     Erre a Nacára akkoriban rengeteg mosószappan, forróvíz, meg sam­pon-hegyek szóródtak Póka Károlyné sz. Perlaky Zsófia mo­só­tek­nő­jében, de a teje, az olyan volt, hogy még a kis Póka Csaba is azt cup­pogta: „na ez már náne pláne…”

     És Gergő bácsi, bár gőgös ember volt, de talpig ember is, ezért egyen­gette az útját Dabi bácsinak, és mint mondotta: „ igen nagy meg­tisz­teltetés volt az nekem, kérem, hogy a Póka Károlyné sz. Perlaky Zsó­fiának én lehettem az esküvői tanúja.”

     Dabi bácsi tanúja a már teljesen ősz, öreg Forgács ezredes volt, aki­nek a mellét teljesen befedték a kitüntetések, és emiatt eléggé disszo­nánsan hatott a vőlegény mellett, aki katonai gyakorlóruhában és szalmakalapban pompázott a templom előtt, fogadva a gra­tu­lá­ci­ó­kat Lutykó és Szedlár szomszédoktól, és mindenkitől, aki szerette és tisz­telte őt.

     És elmúlt két évtized, felnőtt Póka Csaba, iskolák váltották egy­mást, a gondok hol szaporodtak, hol meg fogytak, banketteket ren­dez­tek ilyen avagy olyan okokból, és elérkezett az a nap is, amikor Póka Ká­roly, és Póka Károlyné sz. Perlaky Zsófia ismét egyedül maradtak a nagy és a kisházban, mert már semmi más dolguk nem volt, mint egy­más­sal törődni, és nézegetni az útra készülődő gólyákat.

     Nos, ezen az emlékekkel teli estén beszélte rá a kicsiny papocska Pó­ka Károlyt, hogy: „Dabi bácsi, nézzük meg együtt, hová mennek el a gólyák, és ugyan honnan jönnek vissza?”

     Akkor az egész nyár készülődéssel telt el, a kicsiny pap több évi sza­badságát vette ki egyszerre, és nézték az ornitológiai térképeket, va­jon honnan jönnek vissza a gólyák?

     Dabi bácsi pedig elővetette Póka Károlyné sz. Perlaky Zsófiával a ré­ges-régi gyakorló ruhát, bakancsot pucoltak, elemózsiát készítettek, úti­programot állítottak össze, jegyeket vettek buszra, vasútra, re­pü­lő­re, hajóra, hogyha csak egy pillanatra is, belepillanthassanak a gólyák tit­kaiba.

     Mert örök titok az, hogy miért megyünk el, ha úgyis visszatérünk, és miért térünk vissza azzal a tudattal, hogy úgyis elmegyünk?

     Állt akkor, azon a napon a kert kapujában Póka Károlyné sz. Per­la­ky Zsófia, és nézte a két távolodó alakot, ahogyan a nagy útra ké­szü­lődők lassú lépteivel mentek az állomás felé.

     A falu felett kavargó tollpiheként keringtek a gólyák, most álltak össze csapatba, hogy egy bölcs öreg Kele vezérletével elinduljanak oda, ahonnan majd visszatérnek.

     Felnézett az égre a két apa is, de ők Póka Csabákat láttak keringeni az égen, akik számára sikerült olyan fészket rakni ebben a sár­fé­szek­ben, hogy oda mindig visszatérhessenek.

     Az önzetlen szeretet pókháló-vékonyságú gallyacskáiból rakták ezt a fészket huszonhárom év alatt.

     Ballagott a két apa a messziben rejtőző titok felé, mikor hátukat meg­kopogtatta egy sírós, és egyben számonkérő hang:

     – És mondja maga Póka Károly, maga örök lődörgő, mikor mél­tóz­ta­tik visszajönni azzal az átkozott sör- és bagószagával, már ha nekem is szabad ezt tudnom, már ha nekem is van valami életem a maga éle­té­ben?

     Póka Károly akkor megállt, visszaballagott Póka Károlyné sz. Per­la­ky Zsófiához, magához vonta azt a vézna madárka testét, s arcát lágyan érintve két kezével, magához vonta Póka Károlyné sz. Perlaky Zsó­fia lelkét.

     – Azt kérdezi tőlem maga, Póka Károlyné sz. Perlaky Zsófia, hogy mi­kor jövök vissza?

     – Megmondom én magának, megmondom…

     – Akkor, akkor jövök vissza, amikor megjönnek a gólyák…

     – De akkor már örökre! Vegye ezt tudomásul Póka Károlyné sz. Per­laky Zsófia, akkor már örökre… örökre…

     A falu felett már makulátlanul tiszta volt az ég, mert a gólyák nagy csa­pata – kék fecskeszárnyak paszományától szegélyezetten – akkor tűnt el a vasúti füttyön túl a horizonton, Dél felé…