Tartalom

Dabi bácsi születése

Isaura

Az első elismerés története

Hogyan lettem besúgó?

Hogyan lett Móra Ferenc sírásó?

Dabi bácsi születése

Egy vagy két évvel a Farkasréti üvöltés c. könyvem megjelenése után felkértek, hogy a székelyudvarhelyi televízió reggeli műsorában szerepeljek, mint meghívott anyaországbeli kortárs író.

Már az indulásnál probléma volt, mert autó volt, a saroglyába bekészítettem húsz liter bort és két rekesz sört, de akárhogy kerestem, jogosítványom az nem volt. A kommunizmus rúgott még rajtam egyet utolsó erejéből l989-ben, és koncepciós pert indítottak ellenem azzal a koholt váddal, hogy ittasan vezettem az autómat. A vád nem állta meg a helyét, mert világosan emlékszem, hogy nem ittas voltam, hanem merev részeg. Így a jogosítványom egy páncélszekrényben feküdt a Maros utcai kapitányságon.

Indulni kellett, ezért mentő ötletként áttelefonáltam az én kedves barátomnak, F. I.-nek, hogy reggel négykor indulunk Erdélybe, és ő lesz a sofőr. Utunk viszontagságairól csak annyit, hogy F. I. a koncentrált vezetés közben annyira berúgott éhgyomorra, hogy már az ártándi határátkelőnél visszavettem a kormányt, gondoltam, külföldön csak nem abajgatnak holmi formaságok miatt.  A Királyhágót elhagyva felváltva vezettünk F.-el, és bizony-bizony mondom néktek, amerre mi elmentünk, nem maradt ateista román mögöttünk.

Ezt az F. I.-t ismerik azok, akik olvasták a Ha elmennek a gólyák c. kisregényemet, mert róla mintáztam meg Dabi bácsi figuráját.[1] Többször eltévedtünk, és csak éjjel egykor érkeztünk meg Udvarhelyre, s úgy az utazási kedvünk, mint a saroglyában a bor meg a sörkészlet, erősen megcsappant.  Reggel hatkor már a stúdióban a sminkelőszékben hányingerrel küszködtem, nyolcféle bajom volt, és ebből hét halálos. Egy pillanat múlva már a stúdióban ültem, villant a lámpa, indult az élő adás.

Az első percben kiderült, hogy a riporter nem készült belőlem, mert az üdvözlés után az első komoly kérdése az volt, hogy milyen volt az utunk? Már az emléktől is felfordult a gyomrom, hát csak bágyadtan intettem, hogy so..so... Igen vékonyan folyt a szó, mikor a riporter felnyitotta a könyvemet, és látta, hogy vers és próza keverten van benne. Ez volt az ő mentsvára, fel is tette élete nagy kérdését a következő módon:[2] - Látjuk, kedves nézőink, hogy vers és próza is van a kötetben, akkor most hadd kérdezzem meg, kedves Vágvölgyi Jenő, ki is ön valójában? Író vagy költő?

Összeszedtem magam, és próbáltam elmakogni értelmesen, miben áll a dolog lényege, kivonatolva talán ennyi: Nem az az érdekes, hogy én költőnek vagy írónak vallom magam, mert az, hogy versben vagy prózában írom le az átadandó dolgokat, azt nem én döntöm el, hanem az átadandó gondolat milyensége, témája, kinek akarom átadni, és milyen formában. Tehát a műfaj az csak egy eszköz, amit a témaválasztás eleve kijelöl, mert pl. a Zöldes hóléfodrok hátán című novellámat nem tudom versben megírni, ha megfeszülök, akkor sem.

A műsor további részében aztán ezt ragoztuk, körbejártuk a mű, az író, az olvasó, a forma és az eszköz fogalmait. Letelt az idő, lámpák ki, én szintén ki, és arra gondoltam, ha most nem iszom egy sört, egy igazi életmentő Ursust[3], én nem jutok vissza élve az anyaországba, ez bizonyos. Az aulában hiába kerestem F. I.-t, na, mondom, ha ez itt eltekergett, egy hétig meg nem találom ismerve a habitusát. Legalább a jogosítványa lenne nálam, sóhajtottam, és kiléptem az ébredő város kora tavaszi reggelébe. Rögtön megmelegedett a szívem tájéka, mert az utca másik oldalán ott virított a felirat: CHIRCMA.[4]  Ami a világ minden nyelvén azt jelentette, hogy itten és most én sört fogok inni, a barátom meg majd előkerül valahonnan.

De nem kellett előkerülnie, mert már elém került, hiszen belépve a söntésbe rögtön láttam az én sofőrömet, ahogyan cujka[5] kóstolgatás közben riogatja a derék dákokat. A kocsma reggeli törzsközönsége örömmel és ismerősként üdvözölt, mert F. bekapcsoltatta a tévét, és az élő adást együtt nézték a dákok, a székelyek meg az anyaországi magyarok. Volt itt az ivóban egy búsképű székely, aki az alábbi gondolatait adta át nekem megfontolásra: - Na, gratulálok, szépen beszélt, igen szépen, mondhatom. Az eszközválasztásról meg különösen, az nekem igen közel állt az életemhez, mert nemrégen nekem is ilyen eszközválasztási gondom volt az udvarhelyi kórházban.

Kértünk még söröket, és az atyafi elkezdett mesélni. - Az úgy volt, hogy bementem a kórházba, mert igen fájt a szívem. Rögtön kioktattak, hogy a szívem nem fájhat, mert abban nincsenek érző idegek. Mondom a doktornak, akkor én most hallucinálok vagy hazudozok?  Azt mondja, egyik sem, mert nem a szívem fáj, hanem a mellkasom. Ezek után rákapcsolt mindenféle gépre, meg hallgatózott, meg kopogtatott, aztán kimondta a végső döntést, a műszerek szerint nekem nem fájhat a szívem, mert minden értékben normálisan mutatnak.

- De, mondom, műszer ide, műszer oda, nekem fáj a szívem vagy a mellkasom, meg most hogy idegesít, már a fejem is. Erre csak dugdossa a papírt, hogy lám, mit mutatnak a műszerek. Akkor mondtam a doktornak, hogy dobja ki az eszközeit, mert az eszközöknek nem mindig lehet hinni.  Azt mondja, azoknak mindig! Válaszolom neki, hogy akkor rossz eszközt használ talán, mert nekem fáj a szívem, akármit mutatnak a ketyeréi. Hogy ő nem téved az eszközök megválasztásánál… Drága doktor úr, mondtam neki, az úgy van, hogyha lázat akar mérni, aztán a lázmérő helyett egy fakanalat dug a beteg fenekébe, amelynek a nyele nem szenesedik el rögtön, az még nem jelenti azt, hogy a beteg nem lázas. Így szóltam példálózva, ő meg kidobott, és most itt ülök, és igen nyom a szívem, minden műszer meg eszköz ellenére. Hát ezért derültem, mikor maga az eszközök megválasztásáról beszélt, remélem a doktor is nézte az adást, és eszébe jutok én is.

Ittunk még egy Ursust, aztán sétáltunk a korzón egy picit, és én megcsodálhattam az erdélyi könyvespolcok választékát, úgy témájukban, mint a kiadást tekintve. Csodálkozva láttam, hogy össze sem lehet hasonlítani az anyaországival, ezek igényes, szép kivitelű, míves munkák voltak, és hozzáteszem, teljesen elérhető áron. Pakoltam is a saroglyába a maradék bor meg sör mellé, és elindultunk hazafelé. Előtte még beugrottunk vendéglátóinkhoz, akik terített asztallal vártak, s annyira igyekeztek a szíveslátással, hogy még a szomszédasszonyt is áthívták segíteni. Ez a hölgy egy igen mutatós, fehér bőrű, szöszke vászoncseléd volt, akihez rögtön a bemutatkozás után így szólott az én F. I. barátom: - Figyelj ide, te szöszke! Azt mondd meg nekem, de igaz lelkedre, hogy akarsz-e te velem most b----ni?

A cseverészés „helyére ült a döbbent némaság”[6], és a szöszke zavartan kínlódva a feszélyezettségtől csak annyit bírt kinyögni, hogy ő nem, most igazából nem gondol erre az aktusra. A derék F. I. nem bántódott meg a visszautasításon, hanem komolyan nézve a szöszkére ezt közölte vele igen nyers formában: - Ha nem, hát nem, de vedd tudomásul, hogy akkor én nem is udvarolgatok neked tovább itt hiába!

És a kitörő nevetésben elkezdett megformálódni bennem Dabi bácsi, alias Póka Károly vadászelfogó pilóta alakja, aki mindenkit tegez, akinek nincs honnan és hova útja, akit annyira nem érdekelnek a világ konvenciói, hogy még magával sem törődik. Kövér tíz esztendő múlva írtam meg Dabi bácsi történetét a Ha elmennek a gólyák című kisregényemben. Azt mondják, igen jól sikerült, ami nem is csoda, mert nem sok mindent kellett kitalálni hozzá, elég volt ismerni F. I.-t.

Azt pedig már megírta Gárdonyi Géza az Isten rabjai című könyvében, hogy a legérettebb trágyából nő ki a legszebb, legtisztább, legnemesebb, legillatosabb liliom.

Isaura

              Kis hazánkban is nagy sikerrel vetítette a televízió a Rabszolgasors című sorozatot, ahol Isaura rabszolgalány keserves sorsa annyira megindította a nézőket, hogy pénzgyűjtő akciót szerveztek kiszabadítására. Az ország negyede pénzt gyűjtött, a háromnegyede meg nevette őket. Természetesen én is a nevetők között voltam, tetézve jókedvemet azzal a malíciózus megjegyzéssel, hogy Leoncio úr birtokán volt még több, mint ezer rabszolga, miért csak Isaurát akarták kiváltani, a többit meg miért nem? Csak nem azért, mert azok négerek voltak, a kiváltandó meg fehér?

            Hogy minek apropóján írom ezeket a sorokat? Nem nyafognék, de most már késő írja József Attila, és kicsit átköltve mondom én is, nem nevetnék, de most már késő…, mert az elmúlt napokban én is beleestem a nagy „beleélő” csapdába, de rettenetes módon. Mikor kijózanodtam jutott eszembe Isaura, és az én lenéző nevetésem.

               Szombat délután vetítettek egy 1800-as évek végén játszódó sorozatot, egy női orvos életéről szólott, miként fogadtatja el magát mint nő, mint orvos, meg a kettő együtt. Abban az időben ez sem lehetett egyszerű feladat. Szóval nézem, és látom, a doktornő kényszerből készülődik egy koponyaműtétre egy farmon a hozzáillő higiéniai körülmények között. Ha nincs műtét, meghal a kisgyermek, hát nincs teketória meg vacillálás, itt meg kell tenni, amit meg kell tenni.

           Segítségül hívja asszisztenciába a kerületi bábaasszonyt, meg Billt, a borbélyt, aki tud lőtt sebet timsózni, és pókhálós kenyérbelet dugni a kivett golyó helyére. Jelenlegi feladata azonban most az, hogy a műtét helyét megtisztítsa, magyarul, a koponyát csupaszra kell borotválnia. Neki is lát, és közben a doktornő azt mondja a bábának: - Billnek kell tíz perc amíg végez, mi addig fertőtlenítsük az eszközöket!

             Annyira beleéltem magam a jelenetbe, hogy felálltam, és arra gondoltam, hogy ez alatt a tíz perc alatt én is megetetem a kutyát, bezárom a kaput, elszívok egy cigarettát, toalattet végzek, pont belefér a tíz percbe. Pontosan tíz perc múlva már a képernyő előtt ültem, és megdöbbenve láttam, hogy a műtétre váró fiúcska már harmincöt éves, és négygyermekes családapa…  Megszabadulva az igézettől elkezdtem nevetni, nevetni magamon, és fuldokló nevetésemet megkeserítette az a régi emlék, amikor én nevettem Isaura kiszabadítóin.

               Nem nevetnék, de most már késő…

Az első elismerés

          Mindig gyenge voltam matematikából, de alapvető műveleteket azért el tudok végezni. Tehát, ha Péter fiam 1979-ben született, akkor az egyes könyveim megjelenésekor tíz, tizenhárom és tizenhét éves volt. 2006-ban pedig huszonhét.

               Ez a kis Pataki fejszámoló trükk azért kellett, hogy mosolyom okát megoszthassam mindenkivel annak kapcsán, hogy Péter fiam felhívott a napokban telefonon. Méltatta a most megjelent Érkezés című könyvemet, mondta, hogy olvasta, és tetszett is neki. Ez volt az első könyv, amit olvasott tőlem. Felbuzdulva saját élményén, becserkészte az előzőleg megjelent köteteket, azokon is átrágva magát az alábbi épületes telefonbeszélgetés zajlott apa és fia között a rádióhullámok segítségével.

             - …meg azért is telefonálok, mert elolvastam a többi könyvedet is, tudod, régebben is bele-beleolvastam, de azért nem voltak olyan jók (szerintem meg nem értette), de ez az utolsó, ez már olyan érthető is, meg jobban meg van írva, talán egész jól meg van írva, szóval az a véleményem, Papa, gratulálok, hogy végre megtanultál írni…

              Némán röhögtem, hogy a telefonba ne halljon ki, csak a könnyem csurgott, de nagyon.

            Mikor levegőt kaptam, összeszedetten megköszöntem a kritikát, és nem árultam el neki, hogy az igazság minden bizonnyal az, hogy miközben én megtanultam írni, ő aközben felnőtt. Azt pedig azóta sem tudom eldönteni, hogy a két feladat közül melyik volt a nehezebb.

Hogyan lettem besúgó?

         Egy-egy történetemet olvasva gyakran hallom a csodálkozó, elismerő mondatot, hogy „milyen nagy fantáziája van az író úrnak, milyen srófos agya van magának, hallja-e”. Én pedig unalomig ismételgetem, hogy én nem találok ki semmit, nem is kell, van téma bőven, csak nyitva kell tartani a szemet és a fület, és nyitottá kell tenni a lelket is.

           Arról is sokan kérdeznek, hogyan készül egy írás, lett légyen novella, kisregény vagy vers. Ilyenkor az adatgyűjtésről szoktam beszélni, mivel az érdekes és a laikus számára is kézzelfogható. Ezt tettem S.-ben is, egy dunántúli kisvárosban, ahová - ha jól emlékszem -, a könyvhét alkalmából hívtak meg. Meséltem a kis dobozaimról, amelyekben különféle szisztéma szerint sorakoznak a „cetlik”, fülekkel vannak elválasztva a témák a sorsoktól, az emberek viselkedésformái az arcuk formájától, a hangszínek sokféle kavalkádja a hazudozós kiabálástól.

          Elmondtam aprólékosan, hogy egy parkban bámészkodva megfigyelhetem az emberek mozgását, hogy vannak járástípusok, és másként jár az ember ha egyedül van, vagy ha valakivel megy. Itt figyelem meg az arcokat, a mimikát, mert azt egy kocsmában például nem lehet, ott nem szeretik a bámészkodókat. Ott fülelni kell, spongyaként szívni a szavakat, memorizálni, elraktározni mindent, legalább addig, amíg kimegyek, mert itt a jegyzetelgető embert sem szeretik.

            Hazaérve aztán elő a cetliket, és helyére kerülnek az emberek, a szituációk, az arcok, a szavak, a hangok. Cetlire kerülnek a színek, az impressziók, különféle azonosságok és különbségek. Amit láttam, amit hallottam, kitől, milyen emberből szólt az ige, ez esténként mind papírra kerül precíz feljegyzésként, mert az adatgyűjtésnél nem lehet szálldosni, csapongani, ott olyan száraz tények kellenek, mintha matematikai szakkönyvet készítenék elő.

         Tehát erről meséltem és még  sok más dologról, s természetesen a végén a sztereotip felszólítás: Akinek kérdése van kérdezzen, kinek mondanivalója van, mondja!  Persze gyéren szólnak hozzá, nem szeretnek az emberek reflektorfénybe kerülni, hát vékonyan folyt a szó. - Na, akkor kinek mi tetszett, vagy mit nem értett? - noszogatom a népet.

            Aztán sok hümmögés, krákogás és köhécselés után székét nagy zajjal hátratolva felmagasodik egy atyafi, és kis köszörülés után azt mondja: - Na, hát sok mindenrő’ vót itten szó, jó is vót, meg érdekes is, de nékem igazábó’ az tetszett, mikó’ az író úr eemontta részletesen, hogy miképpen hallgatózott. Nem hittem vóna, hogy így megvallja  a népek előtt, hogy besúgó vót!

Hogyan lett Móra Ferenc sírásó?

            Más helyen, más alkalommal, írók, költők életéről, humoros, érdekes szituációkról, irodalomtörténeti kuriózumokról meséltem. Hálás téma, anyag van bőven, folyt a szó, és remekül múlt az idő. Meséltem többek között arról, hogy Szegeden Móra Ferenc mellszobra mellett miért ül egy egész alakos bús magyar.

            Visszamenve az időben felelevenítettem Kotormány János múzeumszolga életét, alakját, miként dolgozott egy életen keresztül Móra tanár úr mellett, egészen annak haláláig. Móra, „az én miniszterem”-nek nevezte ezt a derék, hűséges és egyáltalán nem buta embert. Ez a bizonyos Kotormány János mesélte el halála előtt nem sokkal, hogy Móra igazgató úr annyira megbízott benne, hogy az ásatásokat szinte teljesen rábízta, és csak nagyobb leletanyag megjelenésekor ment ki személyesen ő is az ásatási területre.

      Egy ilyen alkalommal - meséli Kotormány János - kijött a területre Móra Ferencet keresve Gulácsy Irén írónő, akit Mórához gyengéd, ámde titkos szálak fűztek. Móra az egyik sírban kapirgált, ezért nem látszott, és Kotormány János is ezt mondta Gulácsy Irénnek, aki ezen nagyon felháborodott.  - Vegye tudomásul - szólt kioktatóan -, hogy nincs olyan mély sírgödör, amiből Móra Ferenc ne látszana ki!

Ennyi volt Kotormány János története, aztán sok más dolog is előkerült, majd a végén a szokásos kérdés: kinek mi tetszett és mi nem? Megy a nógatás, múlik az idő, aztán egy atyafi: - Engem az kapott meg nagyon, mikor az a nő keresi a sírásót, de nem látja, mer az má’ leásta magát, de mégis látja, mer akarja nagyon látni… Kérem, így lett Móra Ferenc sírásó!

z