Sapienti sat

( Az okos érti )

Volt egy titkom. A Huszár kastélyból, ami az iskolánk volt, nem mentem rögtön haza. Andalogva, gyermekléptekkel is talán 5 perc volt az út - hanem a Templom utcán mentem végig. Nem tudom, akkor mi volt a neve, mi Templom utcának hívtuk, mert az út elején volt a Huszár kastély - később iskola - és a végén a Huszár család által épített templom volt. Sokáig díszelgett a mennyezeten a felirat, hogy ennek a templomnak a Huszár család volt a principálisa. Aztán egy barom - pap volt - lefestette az egészet a szép freskókkal együtt, azóta libafos színű zöld a Mikolai templom. Ennek kriptájában nyugodtak a principálisok, alanyi jogon, amíg nem jött egy másik baromarcú idióta, - szintén pap - és megháborította nyugalmukat. Ebben serény segítséget adott egy ma is köztiszteletnek örvendő író, költő is. Azóta sem tudom, hogy ez hullagyalázás volt sírrablással párosítva, vagy csak az emberi butaság vitte a kegyeltsértés ilyen mély bugyraiba ezeket az embereket. Megérdemelnék, hogy testük soha ne leljen nyugalomra ezen a sárglóbuszon.!!!

Kedves fiatalok igazatok van, ha nem olvastok! Nézzetek meg engem. Már leírtam sok betűt, de még nem mondtam semmit. Lengyel József Igéző c. művében szerepel Miska, aki magát szószari Miskának titulálja öregsége okán. (A regényről készült filmben Rajz János alakítja ezt a Miskát)

Én csak hálát adok az égnek, hogy megérhettem a kort, hogy szószari Miska lehessek.

 Na szóval nem hazamentem, hanem a templom mellett jobbra, a Város Gáborék háza mellett elsomfordáltam a szobi útra, és a Műhely hídon csoszogtam át. (Volt ottan egy kovácsműhely, a régi zsinagóga mellett, arról kapta a híd a ragadványnevet. A Börzsöny patak csobogott alatta, sietve az Ipoly felé.)

Átérve a hídon, balra fordultam a Dózsa György utcába, és Vajsz Jóskáék háza mellett (osztálytársam volt, szőrösnek hívtuk) inaltam felfelé.

Nyéki néniék (szárazdajkám volt ő nekem, legyen áldott a pora is) házával szemben volt egy fahíd, csak gyalogosoknak, és máris a Nyargón voltam.

 A Nyargó szó eredetére nem sikerült rátalálnom, de ottan –is- laktak a cigányok. Egy telep volt, fehér ember számára nem veszélyes, de kerülték erősen.

 Itten lakott Banda Lajos bácsi is a muzsikus cigány.

 Nos, én szerettem hozzájuk bejárni. Felesége, a Naca néni patyolat tiszta házat vezetett, férjének a szakmája miatt két három öltönye is volt, és mindig tiszta vasalt ingek lógtak az ablakkilincsre akasztva, ha hirtelen valahová hívnák őtet a muzsika miatt.

Sokat mesélt nekem nagyapámról, aki módos ügyvéd volt, és bizony Mihály napján versengtek a bandák, hogy ki húzhatja a nótát e jeles nap alkalmából.(Fontos dolog volt ez, mert egy ilyen megbízás bizony fél éves jövedelmet is biztosított egy családnak).

   – Te Naca, nézzed má’ meg, maradt-e a tepsibe’ vasárnapról valami simirúd maradék, oszt aggyá’ mán a gyereknek kicsit.

            Szerettem a simirudat. Kissé kesernyés íze volt a sütemény levágott szélének, de én szerettem, nagyon. Közben Lajos bácsi mesélt az útjairól, az országról, a városokról, tanyákról, a népek szokásairól, lakodalmak, keresztelők, névnapok színes kavalkádjáról. A temetések keserű és gyászos zenéjéről.

Nekem meg csak kerekedett a szemem, ennyi tudás hallatán. Sokat látott-hallott ember volt Lajos bácsi, mert minden változik az időkkel, az időben,  csak a muzsika örök.

 Nagyapámra is kitért néha, és mivel Naca cseléd volt nagyanyám háztartásában, - mosónő volt - csak bólogatott sűrűn Lajos bácsi meséihez.

   – Ojjan igaz ez fijam, mintha angyalok trombitálnák, – mondotta - mert ottan vótam, és tanúja vótam. Áldott jó ember vót nagyanyád, meg a nagyságos prókátor úr is.

            Lajos bácsi igazi cigánymuzsikus volt. A kottát nem ismerte, nem is kellett neki, amit meghallott, azt eljátszotta. Ültünk az udvaron, és felettünk egy pacsirta dicsérte az urat. Kihozta a hegedűjét, és eljátszotta a pacsirtát. Akkor hallottam először. De sok másféle tudománya is volt. Mindenféle hangszeren játszott, volt neki brácsája, gordonkája, bőgője is. Ha a cimbalomra rárakták a gyúródeszkát, akkor a Naca azon vasalt.

De ezzel még nem ért véget a csodák áradata.

Egyszer egy gerle szállt a szemközti putri kéményére, és búgni kezdett.

Lajos bácsi tölcsért formált a kezéből, és visszaszólt neki, valahogy így:

­­– Hmu hmú hmu. Hmu hmú hmu.

– Látod gyerek, - mondotta - egy rövid, két hosszú. Ez a ritmus, a muzsika kerete. De tud a galamb mást is, most csak az istent dicsérte, meg az életet, oszt most szórok neki kicsi morzsát, mingyán másképpen fuvolázik.

            Pár morzsát szórt az asztalra, és azt mondta:

– Hmu hmú hmúú. Hmu hmú hmúúú.

Ezt elismételte párszor, és látszott, hogy a galamb nyugtalan lett. Tett pár lépést felénk, megállt, pislogott, tekergette a fejét és rákezdett.

– Hmu Grrrugú grú grugúú gru hmú

– Figyeled gyerek - mondta Lajos bácsi - már mostan a párját hívja, mert lakoma van, és szereti a párját. Más lett a ritmus. Meg a hang is a grú az urának szól, a ritmus meg, hogy jöjjön. Rövid-hosszú-hosszú.

Odagilicézte a galambot az asztalra, ilyeneket tudott. Aztán fogta a brácsát, és hátramentünk az istállóba. A többi cigánnyal ellentétben nekik volt tehenük. Mikor beléptünk a tehén azt mondta:

– Mú

– Nem vagy valami beszédes - morogta Lajos bácsi, visszament a házba, és kihozta a nagybőgőt. A tehén ismét azt mondta neki, hogy: – Mú. - Csak így tőmondatban.  Lajos bácsi  rátette a vonót a bőgőre, és erősen megnyomva azt, olyan múúúúút erisztett ki, a tehén felkapta a farkát, és válaszolt neki. Így múztak egy darabig, aztán bementünk a házba, és Lajos bácsi odaszólt Nacának:

– Lehet fejni, Naca!

Ilyen volt, kimuzsikálta a tejet a tehénből, a pacsirtát lecsalta az égről, a békákat szerelmes alkonyokon kibrekegte a tóból, a gerlét asztalhoz invitálta. Egyszer ültünk a tópartján, rekkenő hőség volt, és ő nem szólt. Csend volt. Egyszer az apróbb halak hemzsegni kezdtek a víz tetején. Majd rajban eltűntek. Kicsit fodrott még a víz, mikor egy nagy ponty feje bukkant elő, tátogott kettőt-hármat, és eltűnt ő is.

– Láttad, kimuzsikáltam őket a vízből- mondta Lajos bácsi.

– Nincs is magánál hangszer, - mondtam - mivel muzsikálta ki ezeket? – kérdeztem.

– Most a szívemmel muzsikáltam, az a legérzékenyebb hangszer, arra még a halak is kijönnek a partra - mondta Lajos bácsi, és csendben visszamentünk a putrijához. Lassan ballagtam hazafelé, el a Dávid-ház előtt, ami most Dolinszki-ház, le a postautcán, és kiértem a buszmegállóhoz. Ott belebotlottam Bába Ilonka nénibe, aki szelíden megsimogatta a fejemet. Mea culpa, de nem emlékszem a nevére. De talán más sem. Talán nem is volt neve. Ő volt a Bába Ilonka néni, mert hogy bába volt.

  –  Na gyerek, készülsz a születésnapodra? - kérdezte.

Nem értettem. Sok mindent tudtam már, de hogy a születésnapom mikor van, azt nem tudtam. Akkor Bába Ilonka néni elmondta, hogy a jövő héten lesz a születésnapom, és ez biztos, mert ő mindenkinek a születésére emlékszik. Mert ezek mind az ő gyerekei is egyben. (A sors fintora, hogy gyermektelen asszony volt.)

– Már azért is emlékszem rád, mert anyád röviddel a születésed után tejlázban majdnem itt hagyott minket, veszkelődtünk az ő és a te életedért eleget.  

            Igen elgondolkodtam akkor. A születésnap, az szép nap. Akkor minden figyelem rád irányul, és még jobban szeretnek, mint eddig valaha is érezted volna. Szerettem ezeket a napokat, a születésnapjaimat, bár csak hét éves voltam. Első elemibe jártam, Rózsi néni tanított a betűrovásra, és ez az ősz igen meleg volt, a szeptember, október, mintha nyár lett volna. De már rágott a kétely, és a kétely mételye, hogy csak nem feledkeznek meg erről a napról a szüleim. Mert hogy semmi nyomát nem láttam készülődésnek. És ez olyan jeles nap, hogy már tán évekkel ezelőtt is készülődni kellett volna erre.

De otthon csend volt, szüleim dolgoztak, nagymama főzött estére, és sehol semmi készülődés, jele annak, amit Bába Ilonka néni jeles napnak titulált. Nem tudtam, mi a jövő hét, nem tudtam mikor születtem, a naptárt nem ismertem, csak féltem, hogy elfeledkeznek rólam.

            Bántott ez a dolog, és felkerestem ismét Lajos bácsit, és elmondtam neki a szorongásaimat.

Nevetett, legyintett, aztán a Naca is nevetett és legyintett, de én nem hagytam magam.

 – No, figyelj, gyerek, - mondotta Lajos bácsi - ha már ennyire nem bízol  anyádban-apádban, csináljunk egy hurflit. Egy nem létező barátod nevében írunk neked egy képeslapot, és ha szüleid ezt elolvassák, akkor majd eszükbe jut, a te ünneped. És akkor megünnepelnek.

            Volt a locsolási pénzemből pár fillérem, vettem szép levelezőlapot, és a postakisasszony rányálazta a bélyeget is. Vittem Lajos bácsinak nagy örömmel, és kezdetét vette a mű elkészítése.

            Lajos bácsi először is megnyálazta az iront, és azt mondta:

– Na, most megcímezzük, aztat ide kell, a jobb ódalra, a vonyalakra rajzóni. Így ni. Hogy azt mondja, hogy azt mongya, Babót Lacinak helybe -olvasta a címet Lajos bácsi, a Naca meg annyira röhögött, hogy felé fordulva mondta:

– Naca, ha a szádat nem csámcsogásra használod, istenuccse visszakézből muzsikálok egy nótát az arcodra.

Naca csendben maradt, és Lajos bácsi ismét megnyálazta az irónt.

–  Na akkor most baloldalra gyün az üzenet, a muzsika veleje, mert az írás filyam, az olyan mint a muzsika, van ritmusa, kerete, lelke, meg veleje. 

            Mondom neki, ahogy nézem a képeslapot.

– Lajos bácsi, én még csak az alma, a baba, és cicabetűket ismerem, meg a ló betűt. De a Babót Lacikában az alma, a baba, és a ló betűt nem látom sehol mondtam neki.

– Semmi baj, gyerek - vidámodott meg a vén muzsikus. - Összerakjuk a tudásunkat, amit te ismersz, azt kiszámoljuk, és beírod, amit meg én ismerek, azt én írom folyamatosan.

            Így a címnél rögvest kitörölte kenyérbéllel az első két betűt, - én is nyálaztam egyet az irónon, így tanul a gyerek, és odarajzoltam egy nagy írott „B” betűt.  Igen büszke voltam rá, mert a B-ből is volt többféle, úgy, hogy az írott nagybetű, a kicsi betű írottan, aztán meg a nyomtatott a nagyból is, és kicsiből emígyen is, meg amúgyan is.

Babot Laciból már meg volt kettő, mikor Lajos bácsi elakadt.

– Te Naca, az „o” betűt hogyan is mondotta a tanító úr akkor régen?

– Az csak egy karika, te gárgya - nevetett Naca, és Lajos bácsi ismét visszaadta az irónt.

– Akkor most tanútunk valamit gyerek, én felelevenítettem egy régi muzsikát, te pedig megtanútad, az „olló” betűt. Na, így tanul a következő nemzedék, csak Rózsi néninek el ne mondd, hogy belekontráztam az előmeneteledbe. ( Rózsi néni és Győző bácsi ezek egy pár voltak az én nagy bánatomra, mert hogy Rózsi néni gyönyörű volt, Győző bácsi meg szigorú. Rózsi néni a betűk világára nyitott ajtót, Győző bácsi pedig a világra.)

Beleplajbászoltam egy karikát az írásba, a többi hiányzót meg Lajos bácsi kitöltötte számomra ismeretlen bogarakkal.

            Innen kezdve Lajos bácsi irónjával száguldott a lapon, és nemsokára fel is olvasta az egészet fennhangosan, hogy Babót Lacinak helyben adassék eme lapocska, és hogy születésnapodon isten éltessen, barátaid.

– Na, erre majd megmozdulnak az anyádék - nevetett Lajos bácsi, és én boldog voltam, hogy a Naca, meg a Lajos bácsi nekem barátaim.

– Holnap a Naca megy a postára, mert gyön nekem gyanta meg lószőr az új vonyómba, oszt’ majd a postakisasszony kezibe adja személyesen a lapodat. Mert tudod gyerek, a postaládákba nem szabad bízni, - folytatta Lajos bácsi - a zárt dolgokba soha nem szabad bízni. Csak ami kézből kézbe, fülből fülbe, szívből szívbe vagyon kézbesítve, csak azokban lehet biztos az ember, hogy elér ahhoz, akihez valaki küldte.

Boldogan mentem hazafelé, és vártam a napot amit a Bába Ilonka néni mondott, hogy még hármat kell aludni. Persze nézdegéltem a készülődések felől, de semmi nem történt, nagyanyám közömbösen tette dolgát, szüleim dolgoztak, és Rózsi néni megtanított a tyúk betűre, meg a csikó betűre - ezek bonyolultak voltak, mert kettős betűk voltak. Micsoda tudomány.. micsoda tudomány!

Arra gondoltam, ha majd minden betűt ismerek, akkor rengeteg betűt fogok egyszer egymás mellé írni, és ha valaha Lajos bácsi megakad, mint az „o” betűnél, majd én fogom neki feleleveníteni a titkos tudományt.

Óhhh! Mennyire igaza volt a Nacának, és Lajos bácsinak, hogy a szüleim nem feledkeztek meg a jeles napról! Nagymamám estére megfőzte az én kedvenc ételeimet, amíg én a kakas és fa betűkkel ismerkedtem. Tejlevest csinált, gyúrt tésztát reszelt belé, - nagyon szerettem kis cukros fahéjjal. Aztán főfogásként jött a guba avagy más néven - bobajka, ami úgy készült, hogy forró tejben hirtelen megmártottak apróra vágott kifli szeleteket, rögvest ki is vették, megforgatták darált porcukros mákos dióban, öt percig sütötték, és már lehetett is enni. Ez volt gyermekkoromban az istenek eledele.

            És jöttek a szüleim, és voltak kisebb-nagyobb csomagok, amiket türelmetlenül bontogattam. Volt benne egy törpeautó, amiben kis ember ült, és ha a fejét megnyomtad, szaladt néhány métert. Sokkal bonyolultabb volt a Zoli bohóc, triciglin szaladgált fel s alá, ha kulccsal felhúzta a rugóját a gyermek. És a rocsó. Ez egy zöld-fehér hajó volt, gyertyát kellett beletenni, az forralt vizet benne, és pöfögött körbe a lavórban, ameddig a „ gyertyák csonkig égtek”.

Elfelejtetett velem az ajándék, a bobajka mindent, a levelezőlapot, ami szerintem soha nem is lett a postakisasszony kezébe adva, sőt postaládába sem lett bedobva akkoron.

Harminc évvel később jártam Egyiptomban, és ott a sírfeliratoknál megdöbbentem. A feliratok szinte azonosak voltak Lajos bácsi írásához. Akkor ő Egyiptomban is zenélt - fordult meg az eszmbe’, - azért írt ilyen titkos jeleket?

Aztán ezt is elfelejtettem, csak egy suhanás volt lelkemtől át, a lelkemig. Ismét eltelt harminc év, és a megyei levéltárban kutattam valami helytörténeti adat után, mikor véletlenül kezembe akadt egy vaskos mappa, melyben az 1930-as évek végén történt népszámlálási kérdőívek voltak összemadzagolva.

Csak belenéztem, és bizony szinte senkit nem ismertem, hiszen hol  voltam én még akkor?

Na, akkor megakadt a szemem, egy felmérő íven. Olvastam, olvastam, és olvastam a következőket:

Népszámlálási felmérőlap

Név: Banda Lajos

Születési hely, idő: Perőcsény, 1900 június 19.

Anyja neve: Likócs Rozália

Apa neve: ismeretlen

Lakcíme: ( itt az én falum volt írva, de az utca és házszám helyén csak                                              ennyi: Nyargó)

Állampolgársága : magyar

Nemzetisége: cigány

Vallása: rom. kath.

Foglalkozása: muzsikus

Családi állapota: nős

Feleség neve: Kocsis Naca

Gyermekeik száma: 9

Iskolai végzettsége: nincs

Megjegyzés: analfabéta

Kijöttem a levéltárból, felnéztem az égre, aztán mélyen le a földre, az engem váró mély szakadékaim mélyére. Nagyon mély volt ez a nyílás a föld testén, megszédültem tőle.

Nem tudom, de a törpeautó jutott eszembe, a lenyomható fejével, aztán Zoli bohóc triciglije, és a rocsó, ami addig pöfög a kisgyermekek számára, amíg el nem fogy benne a gyertya.

Visszafordultam, és segítséget kérve a levéltárostól sok idő alatt sok Banda Lajost találtunk meg, de egyik sem volt a Lajos bácsi.

Nem volt nyoma semmi hivatalos iratban, egyetlen módon létezett még, egy törpeautóban, aminek lelehetett nyomni a fejét, egy Zoli bohócban, amelyik rugóra járt, és egy rocsóban amíg ugye… a gyertya….

„Nehéz, nehéz fojtó a fájdalom, ráül a szívre, mint az éj sötétje” - forgattam a költő szavait magamban.

Volt ottan egy bolt, bementem, ittam egy felest. Kijöttem, és az jutott eszembe, hogy mi van a zárt postaládával? Amiben „nem szabad bízni”! -mondotta Lajos bácsi.

Nem szeretem a történelmet, amelyet dokumentumok alapján írnak hitelesnek. Mert a dokumentumok is hazudnak, azok szereplői is hazudnak, s csak azok nem hazudnak és hazudtak: akiről hallgatnak!!!

Ő igazat mondott, és soha semmi levéltárban nem lelhetni fel már nyomát.

És eszembe jutott, a postaláda, amiben nem szabad bízni,- mert hogy ugye zárt,- és az is eszembe jutott hogy az üzenetet kézből kézbe, a muzsikát fülből fülbe, és az érintést arcról arcra , a betűket szívből szívbe kell át adni. Ez a biztos.

Visszamentem a levéltárba, és annyira szép volt a lelkem, hogy egyszerűen elloptam Banda Lajos bácsi felmérési lapját.

Ilyen nagy volt az én lelkem akkor…(később bekereteztem, és az íróasztalom fölé akasztottam, hogy emlékeztessen arra, miként lehet hangszer nélkül kimuzsikálni a halakat a tóból).

Tehát kijöttem imént orzott tulajdonommal, megálltam a járda szélén, és nem láttam magam előtt szakadékot. Felnéztem az égre, és nem volt felettem ég. És sem mellettem, sem jobbra, és balra, senki sem.

És nem volt Banda Lajos bácsi és az ő Nacája sem.

De mégsem voltam egyedül. Olyan sokan vettek körül engem, belemelegedett a szívem.

Elballagtam a parkolóig, beültem a törpeautóba, valaki megnyomta a fejemet, és én még néhány métert gurultam. Gurulás közben megadtam a jobbkéz-szabályt Zoli bohócnak, aztán az a valaki egyre, és egyre nyomta a fejemet, és mindig és mindig menni kellett még egy-egy métert, aztán még egy métert, és az a valaki kitartó volt. Minden szabályt betartva átmentem hatvan éven, és átmentem hidakon is, amely alatt a rocsóm pöfögött, és amibe az a valaki tette a gyertyát, amikor kellett.

És elmentem zárt ládák, és világok, lelkek mellett, és sajnáltam őket, hogy csak várnak a postásra, aki soha nem érkezik meg, nem üríti őket ki soha senki sem..

Néha összeakadtam Zoli bohóccal, néha láttam a rocsót is a folyókon, de soha nem láttam azt, aki hatvan éven keresztül nyomta a fejemet a törpeutóban.

Azt a szépet, ami Banda Lajos bácsi    arcán tündökölt, mikor lelkéből jövőt muzsikált, és ezáltal hagyott annyi mindent vissza örökre magából, hogy nem is érdemes már levéltárakba járni.

             Mostanában félek, nagyon félek. Valami kétely férkőzött a lelkembe, és féltem a vagyonomat nagyon.

            Féltem a törpeautómat, és azt, hogy az a valaki elhagy, és nem nyomja meg többé a fejemet senki sem.  

Miként menjek akkor még egy centit is?

Féltem a Zoli bohócomat, ha valaki elfelejti majd felhúzni, és én már nem tudok akkor idiótán ide-oda szaladgálni.  Akkor majd a törpeautóm kinek adja meg a jobb kéz szabályt?

            Hatvan éves vagyok és félek. Nagyon félek.

 Sapenti sat.

2014-08-18.

Hétfő hajnalban.

PLT’