Tartalom

Tobozvirág

Pajor Zoltán barátomnak 

TOBOZVIRÁG 

A fák elaltatták rügyeiket, az utolsó harmatcsepp elhelyezkedett egy fűszálon, s talán az Isten is kimenőt kért magának estére. Nagy csend volt a kertben, melynek korhadt léckerítésén átsejlett a temető.

Az ember lassan csoszogott az ösvényen. Barázda volt ez tulajdonképpen, tapogató lábnak iránytű. A kert vége felé tartott, ahol a régi kerti ház árnyéka fényes teliholdnál már átesett a sírkertbe. A házikó és a kerítés közötti keskeny résbe már nem vezetett barázda, ezért kezét előrenyújtva a ház falát tapogatva araszolt előre. Megállt, milliméterre érezte a helyet, tudta, megérkezett. Itt élt dr. Amstel, és az ember soha nem feküdt le anélkül, hogy el ne búcsúzott volna éjszakára tőle.

Nem tudta, mikor érkezett kertjébe dr. Amstel (ritkán járt a kert e zugában), de már egy hónapja bizonyos, hogy itt van.

- No, no – csóválta a fejét akkor -, milyen gaz verte ide magát hirtelen, vagy virág volna? Az is lehet, bár nem ő ültette, a temetőből is átfújhatta a magot a szél. Lehajolt egészen a földig, lassan tapogatta ki a tövénél, vigyázva húzta felfelé a kezét. Furcsa szára volt, finoman bolyhos, de sűrű is, mint a bársony. Oldalág nem rontotta el a szár egyívű szökkenését, mely másfél méter magasban szirmos virágban végződött.

          - Kitépem – gondolta akkor -, nem járok ide, és más nem látja, felesleges. Kinyújtotta a kezét, ekkor támadták meg a darazsak. Fújtatva, csapkodva csoszogott az első barázdáig, onnan futva igyekezett a ciszternáig. Szinte fejest ugrott a vízbe, és igen kevés levegője volt, mire a darazsak elmentek. - Bolond egy eset – mászott ki a vízből, fájdalmasan tapogatva a jó pár csípést arcán, nyakán. –  Darázsfészek lenne a gaz mellett?  Nem, az lehetetlen – rázta  a fejét -, azt hallottam volna. És miért támadtak?

Másnap nem ment arra, a csípések még lohadóban voltak, friss volt a kellemetlen emlék. Két nap múlva elfelejtette, ritkán járt arra, ahol nem volt barázda. Egy hét múlva járt a kerti háznál ismét, és eszébe jutottak a darazsak. Megmerevedett, egész lénye a fülére bízta magát, ha itt darázsfészek van valahol, azt ötven méterről is meghallja. Csend volt. Lomb susogott, rigó nyelvelt valahol, egy gyík surrant a gerendák felé, más semmi.

- Itt nincsenek darazsak – gondolta, és kinyújtotta kezét a gaz felé. Ekkor jött a második támadás.  - Honnan jöttek, honnan jöttek? – mászott ki a ciszternából, s köpte a vizet bőven a szájából. – Amit én nem hallok, az vagy a föld túlsó felén van, vagy a holdban, vagy egyszerűen nem is létezik. Talán messzebbről jönnek? De amikor érkeznek, azt meghallanám! És nem hallom! Olyan darázs pedig nincs, amelyik fénysebességgel közlekedik. 

           A cipőjéből folyt a víz, ahogy a főbarázdán a nagy ház felé lépegetett. - Már másodszor támadtak meg a darazsak, a kert végében, pedig hallom, hogy nincsenek is ott – lépett be a verandára -, amit pedig én nem hallok, az nem is létezik! - Miért nem megy a fészkes fenébe a bolond históriáival – ordított rá a fia -, hogy állandóan magába botlik az ember, ha sületlenségről van szó! - Azért, mert vak, mint a kút, lehetne annyi esze, hogy ázott ürgeként nem jön be a házba – sipítozta a felesége -, kész mocsokság, amerre maga megfordul! - Nem cselédnek jöttem ide, hogy a kend szarát mossam egész életemben – kontrázott a menye, és hozzávágta a felmosórongyot. Nem válaszolt, kifordult a házból, és a kerti padhoz vezető barázdába fordult, vállán a felmosóronggyal.

         - Bántanak – motyogta -, bántanak, ha szólok, még inkább, ha nem. Ha szem előtt vagyok: útban vagyok. Ha nem vagyok láb alatt: hol a fészkes fenében kujtorgok megint? Nem tehetek róla, hogy élek, arról sem, hogy vak vagyok. Az öregasszony olyan süket, mint az ágyú, mégsem bántják. Én nem látok, és rossz vagyok, ő lát, és mégsem jó! Ki érti ezt? A menyem olyan csúnya, hogy zsákból kellett a menyasszonyi fátylát megvarrni, a fiam göthös, beesett mellű, a két nő mégis őt bálványozza. Hiába, ő a férfi a házban. - No mindegy, ez már így van - sóhajtotta, és átadta magát a szárító napsütésnek.

         Még kétszer támadták meg a darazsak, mikor eszébe ötlött:  - Ezek védik azt a gazt! Biztosan így van. A raj nem a kertben tanyázik, tehát nem a helyüket védik. De csak ott támadnak. Mindig akkor jelennek meg, amikor ki akarom tépni azt a gazt. Sietve ment a kerti ház felé, kilépett a barázdából, araszolt még néhány lépést, s tudta, most egy méterre van a gaztól. Kinyújtotta a kezét, megérintette a szárat. A bársonyos érintésbe beleborzongott.  - Most kitéphetném – villant át agyán, s ekkor meghallotta a zúgást. Fenyegető volt, millió darázsszárny libegése figyelmeztetett: ne tovább! - Ezek csakugyan a gazt védik – lódult meg a  szíve a felismerésre.

Nem engedte el a szárat, csak a szorításon lazított kissé, felfelé mozgatta kezét, és megsimogatta a virágot. A zúgás halkult egy picit, de még ott volt, intően morajlott. Derű ömlött el az ember lelkén, a felismerés, a tudás békéje. - Ha így van – mondta a gaznak -, akkor így van. Énnálam ellehetel, engem nem zavarsz. Én többé nem bántalak. Nőhetsz, virágozhatsz, csak megszeretni nem akarlak, mert sírnék az őszön, mikor elszáradsz. A zúgás megszűnt, s az ember ott maradt a kert zugában kezében a gazzal, csendben, egyedül. 

          Azóta mindennap meglátogatja. Odacsoszog, megérinti, elmondja hangosan, mire gondol. Párszor még visszajöttek a darazsak, aztán elmaradtak. Eleinte csak akkor jött ide, ha fájt a szíve, és elpanaszolta, ha bántották. Elmúlt egy kis idő, és már akkor is a kert végébe ment, ha valami eszébe jutott, valami újszerű, vagy amit éppen nem tudott megoldani. Egy hét múlva már itt kezdte a napot, megbeszélte a gazzal a napi teendőket, a virágápolás egyes fázisait, hogy mikor permetezze a gyümölcsfákat.

Olyan vagy, mint dr. Amstel, a körzeti orvos – mondta egyszer a gaznak -, az is csak kapja a sok panaszt, aztán bólogat hozzá mélyeket, és hallgat. A beteg meg elégedetten megy haza, talán gyógyult is valamit, igen, pont olyan vagy, mint dr. Amstel. A gaz nem válaszolt, a darazsak nem jöttek, így valahol valaki vagy valami tudomásul vette a keresztelést, és láthatatlan csatornákon küldött egy felrebbenő szellőt, mely azt susogta: rendben van! 

·                     - Megyek az orvosomhoz – mondta egy nap dr. Amstelnek -, ott benn a házban annyira utálnak, tán jobb lenne szociális otthonba menni. Az öreg doki majd segít. Talán. Tudod, a körzetim, dr. Amstel. Az igazi. Ámbár fene tudja már, melyikőtök az igazi. Mióta veled megismerkedtem, nem is voltam nála. Azt azért nem mondom el neki, hogy pont egy gazt neveztem el róla, még megsértődne, és nem érdemli meg a bántást. Nem, azt végképp nem. De megmondom, hogy itt nem jó nekem. Ha láb alatt vagyok, az bánt, ha törődnek velem, az zavar.

·                     - Bemegyek ebbe az otthonba, elleszek a többi öreggel, ételem, ágyam meglesz, csak a kertem nem lesz. Nem lesz gyümölcsfám, virágom, barázdám, és nem lesz dr. Amstelem sem. De gyümölcsöt majd veszek a piacon, virágot nevelek az ablakban cserépben, barázda helyett – mondják – a városi vakok fehér botot használnak. (Vajon milyen lehet a fehér szín?) Nem leszel te sem már, őszön elhullanak a gyomok. Nincs, ami ide kössön. Igen, az lesz a legjobb, ha bemegyek az otthonba.

A darázszúgásban nem volt semmi fenyegető. Lágyan zúgott, egyenletesen. - A darazsak! – kiáltott fel az ember.  – Valamit mondanak. Zúgnak, zúgnak, z-z-z, z-z-z, egy hangon. Mit akarhatnak? Megvan! Talán igaz is… - gondolkozz-gondolkozz-kozz-ozz-zz-zz! Ez az! Dr. Amstel, figyeled? A darazsak azt mondják, ne menjek otthonba. Vagy te mondod ezt, a te véleményed, és így üzensz? Mi az, ami nem jó az elképzelésben? No lássuk:

- Gyümölcsfáim nem lesznek, de lesz gyümölcsöm…

- Zzz,zz,zz.

- Nem lesz virágoskertem, de lesz virágom…

- Zzz,zz,zz.

- Nem lesz barázdám, de lesz fehér botom…

- Zzz,zz,zz.

- Nem lesz kerti dr. Amstel, de orvos mindenütt van a városban…

        Csend volt, a darázszúgás megszűnt, az ember bement a házba, és azt mondta a fiának: - Úgy döntöttem, nem megyek szociális otthonba. Kifordult a verandáról, s visszament a kertbe. A fia tátott szájjal nézett a két nőre. - Ez már teljesen elhülyült! Ki a fene akarta, hogy otthonba menjen? - Igazad van, tiszta dilis – mondta a meny -, de nem is rossz gondolat. Talán az otthonban lenne tényleg a legjobb helye.  

        Pár nap múlva már nem dolgozott a kertben. - Megyek dr. Amstelhez – szólt oda a fiának, és hátraballagott a kertbe. Soha nem jutott eszébe, hogy a gazhoz barázdát vájjon.

        - …hogy hol van? Mindig azt mondja: megyek dr. Amstelhez, és hátramegy a kertbe. Ott motyog aztán órákig. Mit csináljunk vele? Nem lenne jobb neki otthonban, doktor úr? -

A körzeti orvos hosszasan nézett a fiúra, szeme felmérte a kertet, a házat, a függöny mögött leskelődő két nőt, az egész hely sivár elhagyatottságát. - Hagyják őt békén – mondta a fiúnak, beült az autóba, és elgurult a helyről. 

·                     - Látod, itt volt a keresztapád, a körzeti orvos – mondta az ember dr. Amstelnek. - Vajon mit akarhatott? Ritkán jön az a hegyre, hozzám meg pláne nem mászik fel hívás nélkül. Vagy a házban van valami baj? – riadt meg. - Nem érdekel – öntötte el a dac -, egy hete künn alszom a padon, és azt sem kérdik, miért nem megyek be a házba. Be akarnak dugni az otthonba, láb alatt vagyok már nekik. A fiatalokat még megérteném, mert ugye a juss meg az önálló porta. De az öregasszony! Az öregasszony miért fordult ellenem? Nem értem én már ezt az életet. Hogy mi folyik itt?

- No, majd a másik életemben. Ha majd újraszületek. Akkor másként csinálom. De vajon lesz egyáltalán másik életem? Lehetséges a lehetőségek halmozása? Ha a pünkösdi rózsa egy hagymáját kiveszem a tőből, s elrakom két-három évre, az pihen. A többi kihajt, virágzik, elszárad. Aztán idő múltával előveszem az elrakott hagymát, elültetem. Kihajt. Most újraszületett a pünkösdi rózsa, vagy csak tovább él? Illetve később él?

·                     - Mert nézd csak, mennyi időt töltöttünk anyánk petefészkében – fordult az ember dr. Amstel felé. – Mikor egy anya megszületik, ezer és ezer élettel teli petével születik. Ott ülnek benne a leendő életek, és várnak. Várnak, hogy felnőjön az anya. Aztán várnak tovább, a hívásra, vajon a sok-sok pete közül kinek adatik meg a megszületés kegyelme? A többi elvész a menstruációk vérzivataraiban, a klimax teles hidegében. Átlag két-három magzat jön csak világra. S nem az a baj, hogy a többi nem jön világra, hanem az, hogy a természet bősége miatt ezeknek eleve nem volt esélyük az életre. Vagy gondoljam úgy, a holt lelkek mindig egy anyában várnak hívásra, újraszületésre? Csak kiválasztottak születnek újjá? És csak anyában?

  - Csak élő embernek van lelke? - töprengett tovább. - De hiszen neked is van, dr. Amstel! Beszélek hozzád, te hallgatsz, én megkönnyebbülök, gyógyulok. Pont mint a körzeti orvosnál! Lehet, ez neked nem  is élet, csak egy átmeneti állapot? Várakozás két élet között? Akkor ezentúl másképpen kell nézzelek téged. Jöttél valahonnan, mész valahová, csak az átszállás idejére idefújta a magodat a szél.  Itt vagyunk ketten, a kert sarkába szorított lélek, és várunk. Te tudod is, hogy mire, én nem. Talán egyszer megtudom én is, ha gaz leszek egy árokparton. Ott is mennyi veszély leselkedik majd rám. Kapok-e esőt? Nem akarnak-e kitépni gondos kertészkezek? Lesznek-e nekem is védő darazsaim?

- Azt mondják, addig kell újra meg újra megszületni, amíg tökéletesek nem leszünk. De mi a tökéletesség jutalma? Örök élet, vagy örök halál? Örök újrakezdés, vagy végső megpihenés? Képzeljünk el két lelket, dr. Amstel! Sok életen keresztül nemesedtek, tökéletesedtek, de az egyiknek jutalmul mindig rövidebb élet adatott, a másinak egyre hosszabb. A tökéletesség elérésének pillanatában az első, amikor újraszületik, jutalmul rögtön meg is hal. S abban a pillanatban, újra is születik. És újra meghal. A másik (öreg matuzsálem) meghal, de rögtön újraszületik jutalomból, és meghal, mert matuzsálem. És itt vibrálnak a tökéletesség fényében, ezen a két ponton, örökké! Akik a földön élnek, csak születést és halált látnak, kontúrosan elválasztva a kettőt egymástól. Pedig, látod, szervesen összetartoznak, nincs egyik a másik nélkül, tehát egyszerre vannak jelen mindenütt. És ezek ketten hol vannak? És boldogok az ő tökéletességükben?

- Az első tökéletes azt mondja: Én vagyok a mindenkori spontán vetélés. Amint megjövök, már megyek is. Én végre boldog vagyok, de kellettem valakinek a bánatához. (Vagy más öröméhez.)

- A második tökéletes azt mondja: Én vagyok a mindenkori elmúlás. Amint megjövök, már megyek is. Én végre boldog vagyok, de kellettem valakinek a bánatához. (Vagy más öröméhez.)

- A tökéletesség pillanatának a léte tehát egyszerre két ponton van jelen. A születés, a halál, az öröm és a bánat egy nagy fogalomban oldódnak fel. Te talán tudod is, mi ez a fogalom, dr. Amstel? Talán a másokkal való törődés visz a tökéletesség felé? Az örök adni tudás képessége?  Hiszen én sem sokat törődtem veled, sőt gyilkolni akartalak. Te mégis csak adtál. No mindegy, holnaptól másképpen csinálom. Törődöm veled, tudásomhoz képest a legjobban. Jó lesz így, dr. Amstel? 

            Egész éjjel nyugtalanul aludt. Fel-felriadt, gondolkozott: - Talán kapálással kellene kezdeni, és egy jó locsolással. Amíg az beszívódik, lemosom nedves ruhával a leveleket, az megtisztítja a pórusokat, jaj, dől majd az oxigén literszámra. A törzsön a bolyhokat is meg kell majd tisztítani, bár nem tudom pontosan a szerepüket, a por biztosan nem tesz jót neki. Metszeni nem kell, mert érdekes módon dr. Amstelnek nincs ága, gallya. Csak virága. Mit csináljak a virággal? Legjobb, ha gőzölöm picit, és fehér vászonernyőt feszítek mögéje, így reflektálom a nap sugarait. Azt mondják, ettől az eljárástól igen színes lesz a virág. (Milyen lehet a szín?)

            Elaludt. Kora reggel sietve kapkodta össze a szerszámokat. Kapa, locsolókanna, szőrkefe, puha rongy. Belépett a megfelelő barázdába, egyenletes léptekkel ment a kerti ház felé. Olyan fiatalnak érezte magát. Kilépett a barázdából, s otthonos mozdulatokkal tette meg a néhány lépést a kerti ház és a kerítés között. - Jó reggelt dr. Amstel – üdvözölte hangosan -, hogyan telt az éjszaka? Remélem, jól! Én nyugtalanul aludtam, mert szembe jutott sok minden. És lelkiismeret-furdolásom is volt, hogy én még semmit nem tettem önért. Kezdjük talán mégis a levelek lemosásával!

Tapogató keze biztosan ért dr. Amstel szárához, de ijedten kapta vissza rögtön. Dr. Amstel szúrt! Dr. Amstelnek tövise lett! Lehajolt, egészen a földnél fogta meg a szárat, óvatosan. Döbbenten csúsztatta a kezét felfelé. A bolyhokból háromélű tüskék nőttek egyetlen éjszaka, a virág alatti néhány kehelylevél lehullott. Maga a virág összecsukódott, minden szirma csontkeménnyé változott. Olyan volt, mint egy száron nőtt toboz. Dr. Amstel az ember rövid, nyugtalan szendergése alatt tüskés, szúró, befogadásképtelen kóróvá öregedett. 

Tántorgó léptekkel ment a házhoz, belépett a verandára. Felesége, fia, menye az asztalnál ültek, hallatszott az evőeszközök csörgése. - Arra gondoltam, ma elmegyek az otthonba – zihálta az ember –, Dr. Amstel is biztosan ezt javasolja. Mély lett a csend, senki nem kérdezte, melyik dr. Amstel volt a javaslattevő? A menye szólalt meg először: - Végül is, nem zavar maga itt senkit! Elvan egész nap a kert sarkában, légynek nem árt jó ideje. - Aztán mit szólnának a népek, hogy maga a szülői házból otthonba megy? – kérdezte a felesége. – Másra is gondolni kell már ebben a korban, nem igaz?

           Vártak, a fiú még nem rakta le a voksát. - Édesapám – dörmögte nagysokára -, hova a fenébe menne maga? Itt született, itt nőtt fel, itt születtem én is, a feleségem is, itt lesznek a maga unokái is. Itt van maga jó helyütt, itt van maga otthon. Csak egyet kérünk, ne legyen már mindig olyan tüskés. Hogy mindig szúr, bök, vág, harap. Hogy közelébe nem lehet menni, ápolni, szeretni meg végképp nem. Hogy csak a kijelentő módot ismeri. Jó, mi is durvák voltunk néha, sokszor nehéz volt. Magával is, magunkkal is. Már mindegy, ki is kezdte. Ne menjen maga sehová, Édesapám. Maradjon itt, és hagyjuk egymást élni. Békességben!  

Az ember megállt dr. Amstel előtt, magához vonta a tüskés száron árválkodó csontkemény tobozvirágot, és nehéz férfisírással hüppögte: - A tövis nem magától nől… A tövis nem magától nől…! -  A fák elaltatták rügyeiket, az utolsó harmatcsepp megnyugodott a tobozvirágon, s talán az Isten is kimenőt kért magának ma estére. Nagy csend volt a kertben, melynek korhadt léckerítésén átsejlett a temető. 

1992. június