A pocsolya
Fogadott nagyapám sírjánál elmélkedtem erősen elkeseredve azon, hogy micsoda tudásanyag múlik el, nem nyomtalanul, hanem átadatlan. Teljesen otthonosan mozgott a műszaki tudományok tengerében, barátai voltak a mitológia alakjai, a történelem fóliánsain térben és időben lubickolt. Elvitt magával mindent. Elvitt magával mindent? Nem tudom, ma sem tudom, csak a kérdés motoszkál bennem azóta is, hogy az előttünk járóktól miért nem kapjuk meg szinte genetikai alapon az általuk nehezen összekotort tudást? Miért kell minden egyednek, generációnak szinte elölről kezdeni, mert az ősöktől maximum az affinitást örökli a halandó. Ha nincs affinitása a dolgokhoz, akkor visszafejlődés következik be, talán két-három generációra is rányomva a felejtés bélyegét, ha van, akkor pedig csak esély adódik arra, hogy tanulj meg betűt vetni, beszélni, létezni, élni.
Azért genetikai alapon is adódik át valami, amit én csak féknek hívok az egyszerűség miatt, ezért minden utánagondolás mellőzésével belülről szólal meg, hogy ne ölj, ne lopj, meg a többi mózesi gondolat. A probléma ott kezd bonyolulttá válni, mikor észreveszed, hogy egyesekben nem működik ez a fék. És bennem miért működik? Ha féktelenné válik egy ember, akkor olyan érzéketlenné tud válni, hogy ha izzad, homokot izzad. De boldog, mert ott van mögötte tartóoszlopként a társadalom maga, mely feloldja a féket, ha önös érdeke úgy kívánja.
Jó példa erre Talányos Kis József esete, aki egyszerű gazdaként, szívében működő fékekkel éli dolgos életét. Mikor másodjára konstatálja, hogy ugyanaz a lumpen ismét ellopta disznóölés előtt az ólból a vágnivalót, kiold benne a fék, és erős felindulásból egy szekercével lapockán vágja a visszaeső orozót. Nincs lelkiismeret furdalása, védte a magáét, egyet még elnézett, kettőt már nem. Emelt fővel megy bírái elé, és az erős felindulás miatt csak három évet kap. Ezt belenyugvással leüli, kijön, és be is sorozzák rögvest katonának. Megtanítják ölni tudományos alapon, ne már csak szekercével hadonásszon olyan parasztosan, és elzavarják harcolni. Nincs benne semmilyen felindulás, nem akar rombolni-ártani, de kényszerítik. Akkor sem akar a pórja, működik a belső féke. Most jön a hurfli, olyan helyzetbe hozzák, ha nem öl, akkor őt ölik meg, ez pedig már színtiszta önvédelem ugyebár, és a fék megint kiold. Ez minden rendszer legnagyobb gaztette, kioldja a féket, de erről előtte nem konzultál Mózessel.
Tehát Talányos Kis József ismét öl, és kap nem három évet, hanem három ezüst vitézségi érdemérmet, mert megölt másik három becsapottat, önvédelemből kvázi. Nézi az érmeket, és azon tűnődik, hogy a lumpen disznótolvaj eltakarításáért miért nem kapott a társadalomtól érmeket. Nem vitézségit, hanem olyan közhasznú tevékenységért járót. Évek múltán is, ha nézi az üres ólat, az érmeket meg a négy sírhantot a temetőben, nem érti. És már nem csak a neve Talányos, hanem az egész élete is.
Ilyen nagy veszélyt hordoz magában a nemzetek kollektív emlékezete. Őseinktől nem a nyelvtudásukat, műveltségüket örököljük, hanem a kollektív gyűlöletüket, nacionalizmust, rasszizmust, irredentizmust, revansizmust meg izéizmust. A nemzetek múltba merengése a történelem legnagyobb kerékkötője, mely mellesleg felfalja az egyén veleszületett jóra való törekvését, két-három generációval visszaveti szellemi szintjét.
Hogyan lehet ezt tébolyda nélkül átélni? Mindenki másképpen próbálja. Én, vélem, kívül helyeztem magam a dolgokon, vállaltam az áldozat szerepét, semmint az áldozóét. Hogy ez az áldozó istenének nem tetszik, az az ő baja, ez a polémia már isteni, oldja meg ő, én csak súgni tudok neki, ha lemondana az áldozatról, akkor nem lenne sem áldozó, sem áldozat. És ez vonatkozik földi és égi istenekre is, amit ha elfogadnának, elmehetnénk nyugodtan bort fejteni.
Mert nem tudjuk megmondani, mikor kulcsolta apánk először imára a kezünket, de fejből mondjuk a trianoni szerződés napját. Ki tudja melyik hónap hányadik napján volt elsőáldozó, ezt kiszorította Horthy Miklós bevonulása fehér lovon Kassára. Kell a hely a memóriában a normandiai partraszállás dátumának, így kitörlődik, mikor voltál először szerelmes, mikor szólalt meg kis gyermekszíved olyan gyermekien… stb. stb. Szomorúan deformálódott kronológia ez.
Vajon az egyén mikor ünnepeli az ő Függetlenségének Napját, az ő lelkének Felszabadulásának Napját? Tudja-e, szívéből mikor csatoltak el szívrészeket? Az aradi tizenhárom vértanú kivégzésének dátuma mellett számon tartja-e tizenhárom gyermekálmának lemészárlását, mikor küldték büntetőtáborba tizenhárom jó tündérét, s a Gulagra ugyanennyi manóját, koboldját? Számon tartja-e, mikor gyarmatosították a lelkét, mely évben, mely napon államosították szívének kincseskamráját?
Majd kárpótol az Isten, mondták a papok, mi kárpótolunk téged, mondják a kormányok, de a vége mindig ugyanaz. Áll Talányos Kis József üres szívével az üres disznóól előtt, és nem érti, nem érti, de azt már sejti, hogy bizonyos dolgokért kárpótolni nem lehet senkit. Na látod. Ezért nem lehet neked elmondani tőmondatokban semmit, mert állandóan belecsacsogsz, és érdeklődést színlelve kérdezel engem feleslegesen, mintegy előreszaladva az idők folyásának, hogy mi köze mindennek a zuhanáshoz, a színházi vacsorákhoz, etc, etc.
Piciny bogárkám, nagyon kitoltál magaddal, mert már majdnem befejezni szándékoztam, de kérdésed miatt most magyarázkodnom kell, némi kitérőt is tennem, amiről lehet, egy-két dolog még eszembe jut. De ígérem neked, ha türelmes vagy, és közben nem őszülsz bele, szép kerek egész jön majd ebből a zagyvalékból ki. Tehát, hogy tudd követni eszem Ariadné fonalát, most a pocsolyának nevezett létmód kialakulásának mozaikjait szórom eléd, mint disznók elé a gyöngyöt, tehát vagy figyelj rendes módon, vagy hozzál még ebből a vékony fehérből egy kisded kancsóval, s szerintem az a kis libamáj sem bírja ki holnapig romlás nélkül, tehát szelet cipóval terítheted, már ha nem akarsz kétszer fordulni.
A spájzban a nagyobbik vájdlingban van beáztatva csipkebogyó, abból siríts magadnak meleg teát, tele van vitaminnal, hűvös az éjszaka, meg ne fázz nekem. Majd egy cseppecske rummal megdobom a cukorfokot, az még nem árt arcod rózsáinak, apádnak meg bakkfitty, nem kell neki mindenről tudni. Érdekes, te csak akkor bólogatsz ilyen hevesen, meg fogdosod a kezemet, ha valami halvány célzást ejtek arra, hogy apádat kihagyjuk valamilyen buliból. Selyma vagy lányom, de színtiszta törökméz, színtiszta marcipán. No eredj, és a máj mellé egy kis köménymagos céklát is tegyél, attól igen megegeresedik az ember nyelve, én addig összpontosítok, mert egy érdekes emberről akarok mesélni neked, akit úgy hívnak: Fosca gróf.
Köszönöm, köszönöm ... Lassan idd a teát, vigyázz a fogzománcra, mert a Deli Vidnek az is tetszik. Na mese, mese meskete, ugorj Mesi fülébe… 1279. május 17-én született egy gyermek az itáliai Carmona városállamban. Húsz éves kora körül - apja után már uralkodóként - egy öreg-öreg ember tanácsára megissza az örök élet vizét, miután, egy kisegéren kipróbálja. Ettől kezdve halhatatlan.[34] Fiatal, életerős, nagy elhatározásokkal néz a jövőbe, olyan dolgokat fog cselekedni, ami az egész emberiségnek jó. Először meghódítja az összes városállamot Itáliában, de a végső célt nem éri el, az egységes Itáliát, mint tudod, csak Garibaldi tudta pár száz év múlva felmutatni.
Szóval kis keserűséggel elhagyja Itáliát, beáll V. Károly német-római császárhoz, neki elárulja titkát, és már ketten próbálnak mindenkinek jó birodalmat csinálni. A birodalom - mint tudjuk - széthullik, és Fosca gróf az Újvilág felé fordul. Földrajzi felfedezéseket tesz, aztán pihenésképpen alszik hatvan esztendőt egy folyóparton. A barikádok napjaiban Párizsban van, már ő védené a számára kérészéletű emberkéket, de azok nem hagyják magukat meggyőzni, kimennek az utcára, és meghalnak a felszedett utcakövek mögött. Attól kezdve már nem szól bele semmibe, irigyli a halandókat az érzelmeikért, hogy van miért áldozni az életüket, hisznek valamiben, még ha feleslegesen is. Ő nem áldoz semmit, mert halhatatlan. Csak él, és fél attól az egyre közeledő időponttól, amikor a földön nem lesz más élőlény, mint ő és a kisegér.
Na, gondolhatod kis csillag, hogy miként lubickoltam én ebben a gondolatfolyamban, természetesen azonnal tudtam, hogy Fosca gróf semmit nem csinált jól, hol rontotta el, mibe kellett volna bele nyúlnia és mibe nem. Az sem volt kétséges a számomra, hogy megittam volna-e az elixírt, meg én, még kétannyit is. Majd húsz évig látott el játékos gondolatokkal ez a könyv, és ha most kérdeznél itt az orgonabokrok alatt, felnézve a csillagos égre, tiszta lelkiismerettel azt kell mondjam: jaj, dehogy innám meg, hogy is jutna ilyen eszembe? Miként merném a halhatatlanság mércéjével mérni a halandó embert, hogyan akarnék én évezredeket uralni, irányítani, mikor még a magam kis hatvan esztendőjében is kudarcot vallottam?
Veszélyes mákony az ilyen gondolat a fiatalságnak, és komor fenyegetés az öregeknek. Mikor már „megláboltam a pusztaságot, homokviharos sívó tengert,”[35] nemhogy a halhatatlansággal nem tudtam mit kezdeni, de a hátra lévő piciny időmmel sem. Államok, országok, rendszerek, emberek periodikusan ismétlődő disznóságai, hibái már régen nem érdekelnek, s ami egy napilapban harsogó vezércikk valamilyen nagy újdonságról, én csak legyintek: Ostobák! Ostobák, ilyen is volt már! Volt!
Igaz nem pirosban, hanem fehérben, akkor rózsák harcának hívták, ma így, és Mandela Dél-Afrikában ugyanazért ugatott, mint a zsidók Egyiptomban pár ezer évvel ezelőtt. Athénben, a demokrácia bölcsőjében az agórán bepisilésig röhögnének a szabadság, egyenlőség, testvériségen, és visítoznának a gyönyörűségtől az úgynevezett „fejlett nyugati demokráciák” láttán. Ami pedig kies hazánkban történik jelenleg, arról csak annyit, hogy de jó, hogy Platón ezt nem érhette meg. Asszurbanipal sajnálkozva néz Hitlerre, Buddha örömmel fogdossa Gandhi kezét, Tamerlan kiscserkészeknek nevezi a Vörös Khmereket, és régen megholt Vörös Erikek emelnek kupát a holdjáró asztronautákra, méltó utódoknak ismerve el őket.
Alapjában véve vannak őrültek és szentek, aztán meg őrült szentek és szent őrültek. Lecsupaszítva ez az Isten palettája, ennyit tudott kihozni Ádámból és Évából. Így látom tehát én a világot most, és hangsúlyozom, csak most, mert régen én sem így láttam. Helyes-e, avagy helytelen ez a pálfordulás nem tudom, de örülök annak, hogy néhány évig én is lehettem Fosca gróf, s talán néhány évet még megélhetek úgy, hogy már nem vagyok Fosca gróf.
Köszönöm a finom traktát, kis jércém, hálából majd rövidebbre fogom a bolondságaimat. Bár már úgy belejöttem a mesélésbe, az sem zavarna, ha elmennél közben, aztán meg visszajönnél, én csak öregesen motyognék tovább, inkább magamnak, mint neked. Igen, igen! Az ilyen kérdésekhez kell tizenhét évesnek lenni, ezt imádom benned, és ez a válasz a kérdésedre is, miért neked locsogok itt összevissza, miért nem egy velem egykorúnak vagy észben nálam okosabbnak, egyenrangúbbnak? De hát figyelj, kis születésnapja szívem újraeszmélésének! Egy buta ember ezeket a dolgokat nem tudja helyrerakni, lehet, nincs is rá igénye, nem kell ez neki az életéhez. Ebből az emberfajtából aránylag kevés van.
Aztán van a nagy plebs, a középszerűség óceánja, amelyik aztán ezen dolgokra megmondaná nekem a frankót, a helyeset, és én csak iszonyattal nézném habzó szájukat, ahogy öntik rám az általuk igaznak vélt közhelyeket, hogy tisztesség, meg kitartás, meg ahol áldás ott béke, meg ahol munka ott becsület. A családi tűzhely fölé oda kell tenni a háziáldást, a sarokba a házi oltárkát a házi istenkével, továbbá direkt a család számára kifejlesztett hülyeséghegyeket meg kell beszélni az okos pszichológussal, miután már bevettem a két sárga és egy kék tablettát naponta kétszer, mert ez a Varga szomszédon is segített. No nem, arany búzavirágom, ezt nem nekem találták ki.
De lépjünk tovább, miért beszélnék én ezen dolgokról okos-okosabb emberrel? Mert nem lenne miről beszélni. Csak ülnénk ugyanígy, ahogyan veled, néznénk ezt a kisded kancsót, félóránként dünnyögne egyikünk-másikunk egy idézetet, egy könyvcímet, régen elment bölcselők, polihisztorok, egyházatyák neveit említenénk, és utána komoly bólintással ismét hallgatnánk egy órácskát. Aki nem mászott, nem esett le, nem törte össze magát, azzal nem tudsz beszélgetni zuhanásról, pocsolyáról, körön kívül élésről és törülköző bedobásról a mennyei Atyának. (Ugye milyen szépen nevezem az öngyilkosságot, picinyem?)
Erre csak szűz agyak és szívek alkalmatosak, akik végigszenvedve mind ezen tanulságok végighallgatását erősen megfogadják, hogy nem az a lényeg, hogyan és miként volt a bátya életében meg miként nem volt, hanem az, hogy merj magadra figyelni, használd a veled született belső fékeket, merj egyéniség lenni. Azt, hogy mit csinálj, majd te magad tudni fogod. Azt hogy mit ne csinálj, azt szűrd ki magadnak ebből a zagyvalékból.
Fogd meg a kezem, és nézz fel az égre. Csodálatos, mert felfoghatatlan a mi mércénkkel. Az én fiatalságom alatt még volt a nagyszerű Galaktika[36] havi magazin és a Metagalaktika évkönyv. Ennek egyik példányában - meg nem mondom neked, melyikben, Borisz Lapin tollából - volt egy remek írás, az volt a címe: Az első csillagexpedíció. Egy többgenerációs útra indul nyolc férfi és nyolc nő, hogy majd az ő utódaikat betanítva mehessen tovább a hajó öt generáción keresztül. Leírja szépen, miként, hogyan mennek, mikor a harmadik generációban baj történik. Olyan betegség üti fel a fejét, amit csak nehezen győznek le, de utána a hajóorvos elmegy a reaktor mögé, ott van egy kis ajtó, amin keresztül ki lehet lépni a semmibe, ha valaki úgy dönt, nem akarja tovább csinálni. Ő a sikeres gyógyítás után így dönt. Felesége még teszi a dolgát addig, amíg a felcseperedő nemzedék hibátlanul nem vezeti az expedíciót, s mivel már senki hasznára nincs, különösebb búcsúzás nélkül, senkinek nem szólva elmegy a reaktor mögötti kis ajtóhoz.
A lehetőség adott, a döntés joga nála van, és ő így határozott. Behúzza a zsilipajtót, és nagy elszánással kilép a hideg világűr helyett egy hosszú folyosóra, ahol emberek szaladnak elé, karon fogják, és egy nagy vezérlőterembe viszik, ahol a falakon a monitorokon látszik az egész csillaghajó élete. Az egyik monitor előtt a régen holtnak hitt orvos-férje ül. Tehát az egész egy gigantikus vállalkozásnak csak a kísérlete volt, és nézi a gyermekeit a monitoron, akik azt hiszik, száguldanak az űrben. Hogy az orvos miért ment el? Mert a betegség neve és gyógyszere nem volt a számítógépben, mikor kitört a járvány. Kétségbeesetten keresett tovább, és két nap múlva megtalálta, akkor már benne volt. Tehát csak kívülről rakhatták bele. Ő tudta, hogy nem a világűrbe, hanem a folyosóra lép.
Hát ennyi a történet, miért fogott meg engem mégis nagyon? Először, mert van hátsó ajtó, aminek használatába senki nem szólhat bele. Aztán azért, mert mennyiféle elmenetel is van. Az orvos nem hitte, de tudta, hogy az ajtón túl van folytatás. A felesége hitte, hogy ott nincs semmi, aztán látod tévedett egy jó nagyot. Mennyien vagyunk mi is így a folytatás, a túlvilág elképzelésével, s szerintem az ötmilliárd elképzelésből egy sem igaz, lesz nagy kollektív pofáraesés, ha megnyílik az ajtó!
Látod, bogárka, milyen érdekes az Isten ajtaja. Ugyanolyan, mint fenn a csillagokban száguldó űrhajóban, neked van készítve, rád is vár. Ha akarod, előbb kinyitod és önként átmész rajta. Ha soha nem akarsz átlépni rajta, akkor is kinyílik a megfelelő időpillanatban, és kényszer, erőszak nélkül lágyan magába szippant. A két áthaladás közötti különbséget nevezem én az embernek adott szabad akaratnak. De a franc essen a pofájába a sok hitvány gyilkosnak, arról nem volt szó, hogy valakit saját akarata vagy hívása ellenére ki és átlökdössenek rajta olyan szólamok alapján, hogy a nép érdeke, meg a társadalom érdeke, meg te renegát vagy, meg te nem voltál renegát. A sok hitvány királyka, császárocska, idióta diktátor beállt az Isten kapujába portásnak, és mint tudjuk, minden szánalomra méltó portásnak az a mániája, hogy ezáltal már ő az Isten. Pedig a falusi mondás szerint kutyának, portásnak csak az ajtó előtt van a helye.
Most már ne nézd a csillagokat, lelkem, mert a végén hanyatt esel, de a csillaghajó történetét ne feledd, előjön még az, igen tanulságos mese ez. A kozmosz léptéke annyira nem emberre szabott, hogy legyen bátorságod játszani vele, mint a gyermeknek. Mert aki nem hiszi el, hogy a csillagok cukordarabok, melyekkel a kisherceg játszik üres idejében, az az én szememben egy végtelenül ostoba ember, akivel én nem is állok szóba, mert én ezen a téren kényes ízlésű vagyok.
Mert „most, hogy végignézem a múlt idők tévedéseit”, a sok olvasmányból, az átbeszélgetett színházi éjszakákból, a konyhai tányértörésekből és meddő vitákból nekem csak két dolog maradt. Fosca gróf alakja, aki egyszer majd úgy él, hogy nem lesz a földön más csak ő és a kísérleti kisegér, és a Csillaghajó hátsó ajtaja, mely visszaadta az önrendelkezési jogomba vetett hitet. Nem lettem én szegény, ellenkezőleg hihetetlenül gazdagnak érzem magam. A kis küzdős életem sekélyes tapasztalata mellett két megszerzett tudás maradt, Fosca gróf és a Csillaghajó. És ez a kettő bőven elég, hogy belefeküdj a dagonyába, vagy pocsolyának is nevezhetjük, lényeg az, hogy szépen elvagy a világban a világon kívül, és olyan öregnek érzed magadat, mint a náladnál negyvennel idősebbek.
Biztosan hallottál már az öregek halálvágyáról, ami úgy következik be, hogy napról napra fokozatosan kivonja magát a mindennapi gondokból, már inkább csak üldögél és vár a hívásra, ami egyelőre még késik. Erre mondják az okos fiatalok, na, élt bizony eleget a nénje vagy bátya, nem érdekli már semmi, nem lehet neki újat mondani. És ez bizony nem fizikai leépülésből fakad, hanem ez is mutatja az emberi élet sivár és sekélyes mivoltát, hogy röpke hatvan év elég, hogy már szinte csak ismétlésekbe ütközzél.
De az én példám is bizonyítja, hogy ezt a szemléletet nem csak bizonyos kor megélésével, megtapasztalásával lehet megszerezni, hanem tanulással is. Látod, muskotályos bora szívem garatjának, én fiatalon lettem öreg, és belülállóként kívülálló, na, ez a pocsolya. Kiismerted az embereket - véled -, kiismerted az istenedet is, megállsz mint Fosca gróf, és ébren álmodsz, ábrándozol. A napok úgy hullnak a földre, mint elszabadult gyöngyszemek, de neked ez nem jelent értéket, mert még két gyönyörű igazgyöngy csillogása is lehet unalmas, ha annyira egyformák. Minőségét nem értékeled, mennyiségét nem számolod. Látod, ez az igazi tékozlás. Valaki a vagyonát, tehetségét herdálja el, mégis én vagyok az igazi bohém a legnagyobbak között is, mert én a napjaimat szórom a szélbe.
Meg hát mi is az igazi kincs? Azt el nem tudod képzelni, milyen csalódás volt nékem, mikor először láttam igazi, valódi gyémántot. Már előre becsuktam a szemem, nehogy megvakuljak a cikráitól, hát mit látok, mit látok? Egy egyszerű, üvegdarabszerű valamit, amire hiteles emberek mondták, hogy ez kincs. De hogyan lehetne kincs, mikor nem is hasonlít az ezeregyéjszaka mesekönyvében látható kincshez, ami úgy, de úgy hányta a szikrákat, meg tűzcsóvák szaladgáltak benne és körötte, nagyon szépen a szemem elé rakta az ügyes kezű illusztrátor. Igen a kincs az volt a mesekönyvek lapjain. És így vagyok az életemmel is, és életem igazgyöngyös napjaival is, amire azt mondják, ez érték, ez kincs, óvjad meg kamatoztasd…
Ők még nem láttak igazi kincset, és üvegdarabokkal akarják felváltani a gyerekkori álmaimat Hát én meg nem adom. Azt mondják, még senki nem látta az Excalibur-kardot. Jaj milyen ostobák, hát csak nekem volt vagy három, és miután izzadtra vívtam magam vele, a Grál kelyhéből csillapítottam rubin borral szomjamat, melyről a fáma azt rebesgeti, hogy a mai napig a Templomosok leszármazottai őrzik, akikkel ezért még természetesen meg kell vívjak, ha egyszer ismét gyermek leszek, ez már el van előre döntve és punktum. És csak a hülyék mondják, hogy a bor az málnaszörp volt, én ittam, én tudom, hidd el nekem.
Annyira haragszom arra az ostoba irodalomkritikusra, aki a La Mancha lovagja kapcsán előadta gusztustalanul tudálékosan, hogy a régi világoknak le kell tűnniük, és nevetni valók az álmok, mert a nagy Haladás útjában állnak, stb, stb. Lehet! Bizony lehet. De elfelejti ez a soha nem volt gyermek, hogy a múlt jótéteményei a jelenben is azok, hogy a szépség, a jóság, a remény az nem amortizálódó valami, hanem az idővel egyre hízó, gyarapodó kincsestár, továbbá a jövőben is lesznek majd jók és rosszak. Lesznek értékek és satnya dolgok, de azért a jövő nemzedék szempontjából a mi jelen jóságainkat, vágyainkat, reményeinket nem nevezném egy huszonegyedik századi búsképű lovag elmeháborodottságának.
A „modern” szó a világon a leggyilkosabb, a legálságosabb jelző, feljogosít egyeseket arra, hogy álmokat, vágyakat öljenek vele. Csak arra jó, hogy az adott szónak ne kelljen helytállni, át tudjál lépni az elesetten és megtiporhasd a már megtiportat. Beh’ szükségünk lenne egy-két íratlan lovagi szabályra, olyan ósdira, olyan elavultra, ugye édesem… Emlékezel, említettem, hogy egyszer régen már volt egy halálélményem, de akkor még nem hívtak el, s mint látod itt fogyasztom ezt a szívemnek oly kedves vékony fehéret. Na hogy a szót ne szaporítsam, már évek óta feküdtem kis kialakított pocsolyámban, utánozva azt a francia filozófust, aki annyira megvetette a világot, hogy a lesújtó véleményét sem volt hajlandó róla elmondani, szóval ekkor, mikor szintén nem történt semmi, eszembe jutott a Csillaghajó hátsó ajtaja.
Ez eléggé horrorisztikus lehet számodra, ami itt következik, de majd ezt sem mondjuk el apádnak, jó édesem? Tehát a vidéki házamban leledzek a nagy fenyők árnyékában, és csak egy valami történik: múlik az idő! Nem olyan látványosan, nem zajosan, csak teleget, fogyogat, mikor eszembe ötlik az az ominózus hátsó ajtó! Ó, mondom magamnak, ne próbáljuk meg, vén cápa? Kibabrálok a fennvalóval, nem engedett be elől, bemászok hátul. Na, ez okos ötlet - sugallta az a négy liter testes veres a gyomromban, amit igen vékony pénzért vettem a szomszédtól -, és egy hirtelen kerített kötéllel felmentem a padlásra. Előtte természetesen elzártam a gázt, leoltottam a villanyt, a cserépkályhába vizet löttyintettem, és levelet tettem az asztalra, mentve mindenkit és feloldozva. Ne borzongjál, béke van.
Tehát felballag velem a négy liter testes veres, én meg keresem a félelmet magamban, de nem találom sehol. Akkor menjünk, mondom, és nézegetem a gerendákat. Ó de jó, én mindjárt kilépek a folyosóra vagy a semmibe, a gyerekek meg repülnek tovább a kísérleti űrben a csillagok felé, de hiszik, hogy repülnek, és nem az én dolgom elmondani nekik azt, amit én sem hiszek. A keze törjön le annak az ácsnak, aki ezt a padlást építette! Azt úgy hidd el, kislányom, olyan alacsony volt a mestergerenda, hogy nem fért alám az a láda, amit magam alá húztam. Ülve meg nem köthetem fel magam, nem igaz?
Álltam ott tanácstalanul a nagy elhatározásommal, a Csillaghajó reaktor ajtaja táncolt a szemembe, és nem tudtam mit tenni. Kispórolták a métert a gerendázatból a fukar parasztok, hogy adóztassa meg a kormány őket ezért a vétekért. Ültem a porban, néztem a gerendázatot, aztán egy régi párnát, amibe beleköltözött a nyest, ott voltak a szomszéd tyúkjainak maradványi, és csak néztem, aztán mosolyogtam, majd annyira kellett nevetnem, hogy a nevetésből köhögés lett, abból öklendezés, és jól elintéztem a nyest uram rezidenciáját, már ugye érted, mire gondolok?
Egy idő után leballagtam, visszakapcsoltam a villanyt, eltéptem a levelet, beültem az öreg fotelembe, és az járt az eszemben, hogy na öreg, ennyi idő alatt túl lehet jutni az egészen. Most sem volt bennem félelem, inkább fejcsóváló mosoly: na azért odaát sem ütődöttek élnek, hogy kibabráltak velem megint, aztán most fetrengenek a röhögéstől. Ami nem baj, mert a tudat megmaradt, hogy igenis van hátsó ajtó, nekem van hátsó menedékem, ezért fütyülhetek mindenkire, mindenre, gazdagabb vagyok, mint Fosca gróf, neki nem adatott meg a sperhakni használata. Azóta sem mentem az ajtó közelébe, elvagyok magammal meg egy kis libatepertővel szelet kenyéren, csipet són. De a tudat! A tudat az nagyon lényeges, hogy van saját választásod, van saját, egyedi döntésed valamiben, amihez senkinek semmi köze. És ez a lényeg, arany kapros túrógombócám, még ha más úgy látja is, hogy állóvízben, pocsolyában élsz.
Nem sokkal ezután egy kedves hölgy megkérte a kezemet… Te! Nem mered elhinni, hogy szájon kaplak, ha felbosszantasz? Most miért kell röhögni ezen, pláne ilyen undorító kamasz visítással? Igenis, valaki úgy látott engem, hogy nem tudom, hogyan láthatott, vagy talán észrevett valamit bennem, hogy mit, meg ne kérdezd, mert beárullak apádnak. Tehát megtörtént a nagy legénykérő, amire kategorikusan kosarat adtam a kérőmnek. Mégiscsak beárullak apádnak az elmázolt rúzsod miatt, mert én nem vagyok haragtartó, de viszont bosszúálló igen. Miért nem a szép oldalát nézed ennek. Ilyen korban nem a társadalmi konvenciók lényegesek, hanem a szándéknyilatkozat egy másik ember elfogadásáról. Én elfogadlak téged minden hibáddal, gyarlóságoddal együtt, hallgatom a görcsös köhögésedet, és a testem melegének fele mindig a tied!
Na! Azért ez kicsivel több dolog, mint a te Viktor victorod szándéknyilatkozata, aki csak a rúzsodat mázolja el, meg a szoknyád alá akar nyúlkálni, jó, jó, tartom a számat, ne ijedezz. Tehát nincs azon semmi nevetnivaló, hogy egy ilyen datolyalelkű asszonynép kinyilvánítja a szándékát, amúgy is rejtett matriarchátusban élünk, ilyenen csak a hülye hímsoviniszták buzdulnak fel. De engedd meg, hogy folytassam, tehát rögtön nemet mondtam. Lett is belőle világraszóló sértődés, meg hercehurca, ami főleg azért következett be, mert a miértre nem akartam választ adni. A datolyalelkű leányzó ilyeténképpen kénytelen volt a saját verzióinál maradni, ami teljesen logikus az ő szemszögéből. Mert én nem szeretem, csak kihasználom a szép, drága éveit, annyit nem érdemel meg, hogy egy ócska alumínium gyűrűt húzzak az ujjára, ő azzal is beérné, és ezek szerint én is olyan mocsok alak vagyok, mint a többi ganaj férfi, akinek csak arra kell a nő, már ha érted, mire gondolok.
Pedig bennem csak Fosca gróf szelleme dolgozott, aki szintén nem akarta, hogy megérintsék a vállát, mert akkor felébred, és kezdődik elölről az egész, ami elől már sikerült egyszer álomba menekülni. Mert ugyan mondhattam volna igent is, de az nem az én igenem lett volna, és ugyan úgy aludtam volna tovább mellette immár meggyűrűzve, mint annak előtte, talán észre sem vette volna. De az én etikám ezt hívja a másik megalázásának, semmibevevésének, akkor meg minek. Hiszen ha engedem, hogy felébresszenek, akkor a szeretet mellé felelősséget is vállalok, elkötelezettséget a másik felé, a mindennapi dolgokban való helytállást, és végső soron mindent, ami az életet kerekké, széppé és nehézzé teszi.
Ennek viszont elsődleges követelménye, hogy lemondjak a Csillaghajó hátsó ajtajáról, megvonjam magamtól a végső megoldás önrendelkezési jogát, ne akkor menjek a padlásra, amikor én akarok, hanem amikor ruhát kell teregetni, és amikor erősen vacakol a szívem, akkor ne örömös kíváncsiság legyen bennem, hanem félelem, mert már nem szabad kíváncsiskodni, elmenni félrevágott kalappal a szívemen. Nem, nem szabad, itt kell maradnom, mert felelőségem van, dolgom van, fontos vagyok másnak, szeretnek és viszont kell szeretnem, mert erre tettem esküt, mi több, a szavamat. Beköltözne az életembe a rettegés, a féltés, a szánalom, ismét gyenge és kiszolgáltatott lennék, egyszóval olyan esendően emberi. Mert ha én egyszer engedem, hogy felébresszenek, akkor én Fosca gróffal ellentétben végig is csinálnám, nem úgy, mint ő, akit Régine életre kelt, s miután jól tönkreteszi a lány életét, visszamerül az álmába. Ezt az én belső fékem nem engedné, annyira már ismerem magam, és csinálnám addig, amíg más halandó is csinálja, de számomra a Csillaghajó hátsó ajtaja örökre zárva maradna már.
Ezen dolgok miatt adtam kosarat, s maradtam inkább a mások által pocsolyának nevezett életmódomban, mert még nem voltam felkészülve arra, hogy ismét rátegyem a lábam az első létrafokra, hogy elkezdjek újra küzdeni, mászni, harcolni, olyan tiszta szívvel és energiával, ami kizárja a lehetőségét is annak, hogy megforduljon a fejedben a visszafordulás gondolata. Mi? Hogy miért nem mondtam ezt el neki? Két dolog miatt. Az egyik az, hogy nagyon ki kellett volna magam adni, aztat meg az utóbbi időben nemigen szeretem, a másik pedig az, hogyha megérti, amit mondok, az nem jelenti azt, át is érzi, ha pedig eljutok vele odáig, hogy át is érzi, akkor megrontom, mint Fosca gróf Régine-t.
Hulljon le az arcodról az összes szeplő, ami olyan bájossá teszi különben, hát miként mondhatod, hogy én kiégett ember vagyok? Nem vagyok én az, csak úgy jártam az életemmel, mint a macska azzal a bizonyos forró kásával, egyszer megégette már, azóta csak kerülgeti. De bizonyos értelemben igazad van, bár rossz kifejezést használtál, mert úgy van az, lelkecske, hogy én most gazdag is vagyok meg szegény is vagyok.
Gazdag, mert enyém Burattinó aranykulcsocskája a Csillaghajó hátsó ajtajához, és végtelenül szegény, mert ha most használnám ezt a mesekulcsot, és megnyitnám a hátsó ajtót, bizony koldusként mennék át a küszöbön. És arról nem vagyok egészen meggyőződve, hogy ottan, abban a másik világban - avagy új folyosón - is olyanformán örülnek az érkező koldusnak, ahogyan azt a Biblia itten ígérgeti. Talán nem ártana néhány lelki obulust tenni a szívemre, hátha kamatozna addig valamicskét, amíg majd tényleg menni kell. Mert menni azt kell, mint például most is, mert lassan hajnalodik, és neked még pihenned kell arcod üdesége miatt.
Nem, köszönöm, én még nem megyek, kevés alvás is elég nekem, meg szeretem nézni a napfelkeltét, hátha egyszer nemcsak az égen lesz olyan, hanem a szívemben is. Hideg ellen hozzál ki nékem, légy szíves, egy pokrócot, meg egy kisded kancsó fehéret, de most ne a vékonyból, hanem a mézesfehérből, aztán megpróbálok hajnalhasadtáig visszaemlékezni arra, milyen fogalmaim is voltak nekem a gazdagságról és a szegénységről, régen, nagyon régen abban a nagy, nagyon nagy házban, ahol a földszinten hat szoba volt, az emeleten pedig kilenc.
[34] Simone de Beauvoir Minden ember halandó c. könyvéről van szó - Európa Kiadó Bp. 1973., Editions Gallimad 1946.
[35] Sík Sándor Ketten a mesterrel c. verséből
[36] Évtizedeken keresztül Kuczka Péter szerkesztette, olyan potentátok írásait mutatta be mint Stanislaw Lem, Isaac Asimov, Földes Péter és sok remek orosz gondolkodó.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
