„Mosolyt fakasztani, és könnyet letörülni”

( Németh László)

Hazudjatok jót, és én feloldozlak

benneteket.”

( Kajmó József piarista tanár plébános.)

Fürge ezüst

Halkan zsong a szó szinte álmosító zümmögés az egész, az ÁFÉSZ kocsmájában, ahová munka után térnek be az emberek. Egy italra, egy kis beszélgetésre, mert kinn a mezőn nincs kivel beszélgetni, ottan csak a munka van, a munka.

Mormolnak a kukoricáról,, meg hogy a búza miként és hogyan, Aztán szóba kerül az is, hogy a Bertók Mari már ismét erőst kurválkodik. Nagy ribanc ez a Mari- mondja valaki, néhányan bólogatnak, de nem mindenki. Itt már megoszlanak a vélemények. Aki már volt a Bertók Marival, azok azt mondják, hogy nem ribanc. Akik még nem voltak, na ők hőbörögnek a Marira, hogy ribanc. Az előző csoport sajnálkozva, és egyben kissé gőgösen néz  a második csoportra.

            Érkezik Lajos bá’. terjengeti a kezét erősen azt a bütykös, ekétől, kaszanyéltől, villanyéltől megkérgesedett kezét. És már mondja is, hogy jött a faluba egy városi ember. Tőle kért tanácsot hol tudna megszállani az éjjel, mert hogy ő  pihenni jött ide.

            A zsongás kicsit felerősödik, mert ezt nem értik. Hogyan lehet az ő falujukban pihenni? Az apjuk, nagyapjuk, minden ősük itten élt, de még nem pihent senki soha. Csak 18-19-ben a lumpenek, meg aztán Rákosi alatt a káderek, na de ne szólj szám …ugye, ugye.

            Elkommendáltam a Bertók Marihoz, annak van szabad ágya- folytatta Lajos bá’. Annak van hümmögtek az első és második csoport tagjai most nagy egyetértésben. Na, kérdem, hogy gondolja ezt a pihenést, mert itten jószág van és föld van, meg aprómarha, meg minden, de pihenés az nincs.

Mondja, hogy ő író, és a városban zavarja a villamos, az emberek, a zaj lárma, ezért ő itten fog pihenni és dolgozni is. Mondtam neki rögtön, milyen dolog ez az író dolog, mert pihenni, meg dolgozni, ugye nem lehet egyszerre.

            Azt mondja, hogy író az, aki szépen tud hazudni. Aki nagyom szépen hazudik, az meg nagyon jó író. Persze itt is vannak kontárok, meg uszítók mint az újságírók például.

            – Akkor Lajos bá’ már kész író, mert úgy hazudik, mint ha csapból csörgedeztetné a szavait- mondta valaki Mindenki bólintott, és ezzel Lajos bá’ írónak avanzsált a faluban.

–„Nem hajt büszkeség, vágy, dac, harag, vagy hiúság’ - emelte fel mutató ujját Lajos bá’- de erről eszembe jutott valami, elhazudom nektek, hogy okuljatok, ha már íróvá tettetek engemet itten.

Az embernek fia-lánya néha fázik. Van úgy is, hogy azért, mert hogy a hő, meg a naplemente, meg az éj, avagy a hajnal harmatja. Igen, ez is van így.

Ezektől is lehetséges fázni.

Ezen dolgok fizikálisan mérhető fázások. A fázni azt jelenti, hogy hideg van valahol. Kívül vagy belül, az lényegtelen. Benn középen valaki fázik.

Én fázva jöttem a világra, nem volt anyám melege-,ő akkor tejlázban majdnem meghalt. Túléltem, túléltük. S most hatvan év után néha együtt fázunk.

Olyan jó, a bekecs, ami melegít, a ködmön, -ami néha díszes, -a köce, ami ujjatlan ködmön pertlivel. Jól melegíti az ember fiát-lányát ha magára veszi.

Melegíti a mellünk húsát, a karunkat, és a hátunkat is. Aztán vannak másmilyen bundák, szűrök, plundrák, pulóverek, mellények, öltönyök, zsakettek, frakkkok és egyéb tébolydáknak nevezett condrák.

Ekkor jön rá a magunk fajta, hogy ez mind szép és jó, de csak szemből ad némi hőt, attól még a háta fázik.

            A háta, pedig a múltja. Már mögötte van, nem kéne vele törődni, nem is akar, de jelentkezik hűvös leheletével.

Csak üdögélünk a tűz mellett, szemből jó, a hátunk fázik. Ezért nagy ravaszul megfordulunk, kicsit megmelegszik a hátunk, de fázni kezd a tüdőlebenyünk. Aztán így forgolódunk a tűz mellett, hol itt fázunk, hol ott fázunk, amíg rá nem jövünk, hogy kár forgolódni, mert középen, a lelkünk fázik.

Na de melyik lelkünk? Emelte fel hangját és mutatóujját Lajos bá’ A születésünk előtti, amire nem is emlékezünk, vagy amivel éltünk, élünk és élni fogunk?

Nagy csend volt a költői kérdés után, mert Lajos bá’val vigyázni kell, hiszen most nevezték ki írónak, aztán a fene tudja, hogy hazudik vagy nem? Beugrat mindenkit valami verembe, aztán meg jól kimagyarázza magát.

Lajos bá’ kihúzta magát, és ismét terjengetni kezdte a kezeit. Innen tudta a hallgatóság, hogy már ismét hazudik, vagy hazudni készül.

Képzeljetek el egy nagy tüzet, amire ti rakjátok a fát, tápláljátok, etetitek, forgolódtok körötte- hogy ne fázzatok, szép a színe, melege a hője, Így van-e?

– Igy van bólogattak többen, mert már annyit fáztak az élettől, hogy ezt tapasztalati úton nagy egyetértésben átvették.

Azért van ez így – mondotta Lajos bá’, mert arra senki nem gondolt, hogy a tűznek is van lelke, amit nem sokan vesznek észre. Csak azt látják, hogy lobog, nagy lángokat ereszt felfelé, meg amúgy mellesleg tüzes szikrákat küld a semmibe, és közben pattog.

De aminél melegszik az embernek fia-lánya, az nem a hő, hanem a tűznek a lelke. A tűz lelkénél melegedik az ember fia-lánya, nem attól, amit mi néha szemétként rádobunk.

Gondolt-e valaki arra valamikor,- miközben tűz lelkénél  melegedett, hogy milyen lehet az, amikor a tűz lelke fázik?

Ezt úgy képzeljétek el, valóságban- és most a kép kedvéért nem hazudozok-szúrta közbe Lajos bá’, hogy a lángok amik felcsapnak métereknek magasságában is, azok jégoszlopok. És a zsarátnok szikrái amiben gyönyörködik a magunkfajta, azok mind dércseppek. és a tűz melengető aurája - ami nélkül megdöglenétek- egy jeges, kietlen, hófehér

 fázós, magát, a múltját, a jelenét, és jövőjét elzokogó táj?

Mert ilyen a fázós tűz halála fejezte be Lajos bá’ terjengető kezeivel már a sperhaknit kereste, hogy asszonya mellé bújjon, -mára már kihazudozta magát, -és elégedetten fúrja be a fejét a párja hónaljába.

Üres kocsma, így tönkre megy az ÁFÉSZ. de le van szarva.

Áll Pekó, a kocsmáros a tisztára mosott pult előtt, két kezével támasztja a pultot, hogy el ne essen. Nehéz, pillanat neki, nagyon nehéz. Ő is menne már a Bertók Marihoz, az asszonyához, a feleségéhez, a gyermekük anyjához, akiről tudta, hogy a hazudós jövevény író már régen lebeszélte róla a bugyit. Mert ilyen a Bertók Mari.

És ekkor egy könny hullik ki a szeméből, szorít a szíve, de áll, és nézi az egyetlen könnycseppet, amit születése óta először kisajtolt  belőle az élet.

Olyan volt,  az mint a higany a hőmérőben. .

(Vegyjele Hg, rendszáma 80. A fém cseppfolyós halmazállapotából adódó mozgékonyságára utalva a római mitológia isteneinek hírvivőjéről kapta a nevét, míg német neve (quecksilber) annyit tesz: "fürge ezüst". Az elem vegyjele a hydrargyrum (latin, folyékony ezüst szóból származik.)

„Az anyák éjjel sírnak” -írta Nemere István.” Az apák  éjjel sem sírhatnak –írta egy Börzsöny aljai ember.

Ő erről mit sem tudott. Nem tudott ő semmit.

 Csak állt, nézett egy ideig különös könnycseppére, aztán hazament a Bertók Marihoz.

2017.03.10 Soroksár

hajnal 5.15-kor.

PLT’