„Az emlékezés olyan paradicsom,
melyből nem lehet minket kiűzni.”
Johann Paul Friedrich Richter (1763-1825)
– Akarod hallani az életem történetét? – kérdezte egy idegen halk, tompa hangon. Az asztrológus nem felelt. – Elmondom – folytatta a másik. Színtelen hangon valamilyen létráról beszélt, melynek fokain felfelé kúszott. – A negyedik fokon villant belém először a gondolat: mi volna, ha lemennék? De elhessegettem. A hetedik fokon egy ember elcsúszott mellettem, és holtan zuhant alá. Én kúsztam tovább. A nyolcadikon újra megkísértett az a gondolat, most már erősebben, de én megint elutasítottam magamtól, arra gondolva, mit tennének a katonák, ha meglátnák, hogy lemegyek?
– Amikor elértem a tizedik fokra, fölnéztem, és akkor láttam, mi folyik a fal tetején. Nem emberi szemnek való látvány volt. Rögtön lesunytam a fejem, és visszatekintettem a katonáimra, akik mögöttem jöttek. Utat kellett volna engedniük nekem, ha lemegyek. Fölemeltem a lábam, és a tizenegyedik fokon orromba csapott a perzselt emberi hús szaga. A tizenkettedik fokon arra gondoltam, ebben a felfordulásban senki nem törődik majd vele, hogy én mit csinálok. Szorosan megfogtam a tizenegyedik fokot, és alája függeszkedtem. Jobb kezemmel megmarkoltam a tizediket, ereszkedtem lefelé. A kilencediken egy katona az ujjamra taposott. A nyolcadikon könyörtelenül széttiporták a kezemet. Akkor elengedtem a létrát, és lezuhantam a fal tövébe, a tömegbe. Azt hittem senki nem vett észre, de tévedtem. Szemmel tartották minden lépésemet. Semmi nem kerülte el a figyelmüket. Elmondták később a legapróbb részletet is.
– Őszintén szólva már akkor megfordult a fejembe a visszafordulás gondolata, amikor a második fokra léptem. A negyediktől a hetedikig úgy kapaszkodtam, mint a részeg. A nyolcadikon….hogy pontosabb legyek még a hetediken voltam, de nem tudtam, hogyan fogjak hozzá. A tizenegyediken azt akartam színlelni, hogy megöltek, de ijesztő volt a mélység….Hallasz engem? Te sírsz? Hiszen én már szinte mindent elmondtam az életemről. Csak ez az utolsó vallomás volt még hátra. Nem bántasz meg, ha nem akarsz meghallgatni.
És folytatta egyhangú meséjét. Szeretett volna megbizonyosodni róla, hogy melyik lépcsőfokon villant belé a visszafordulás gondolata, és hol határozta el magát véglegesen. Tovább számlálta a fokokat, de egyre újabb fenntartásai támadtak, mert az életéről szóló végső számadásban pontos és őszinte akart lenni. „
(Ismail Kadare: A fellegvár)
Prológus
Akarod hallani az életem történetét?[1]Igazán akarod? S ha meghallgattad, megítélsz vagy elítélsz majd engem? Visszaköszönsz-e nekem az út túloldaláról, ha kocsmába menet-jövet átordítok neked örömteli hangon, hogy pá Mici?! Akkor is elfogadod a szavamat, ha igazságtalan leszek, ha önző módon csak az én szempontomból nézve mosom át az agyadat?
Azt mondod: igen. Én meg nem hiszem. Valamit meg akarsz tudni rólam, belőlem, valamely ok miatt, amit én nem ismerek. Mi van e mögött? Tudod mit, nem is érdekel. Sok olvasmányod mellé rakd be ezt is, aztán felejtsd el. Ne merítkezz ebből, ne tanulj ebből. Ha majd neked is felállítódik Jákob lajtorjája, és megkövetelik azt, hogy mássz, és mászás közben elbizonytalanodsz, megrettensz, fel- és félreismersz, akkor már őszintébben kérdeznél, de hiába. Mert én nem csak leestem, én – igaz, hezitálva – vissza is másztam, s csak a végén zuhantam a halottak közé.
Hát ne hozzám mássz vissza le tanácsért, azoktól tudakolódj, akik még másznak, akik még küzdenek, akik már felértek a fal tetejére. Mert a temető rossz tanácsadó, ezt ne feledd! Lakói halottak, szavaik ódon zöngésűek, tetteik historikusan elavultak, ahogy mondják, nincs életszaguk. Várostrom ez, ahol te vagy a támadó, és nem akarnak felengedni a létrán.
Lenn mondvacsinált jaszaulok[2] jelölik ki a te létrádat, beosztanak az aszabok,[3] a janicsárok vagy a szerdengecstik[4] közé, és azt mondják: mássz! Ha felérsz, ott a mennyország. De a falon lévők ezt nem így gondolják, jogosan feltételezik a békés emberről, hogy majd zörget a kapun, elmondja mi járatban van, és beengedik. A kapun ha kopogsz, talán beengednek. Az ostromlétráról harc vár téged, halottakkal. Ezért mondom néked, ne a temetőtől kérj tanácsot.
Az első fok
Hmmm... persze jogos a kérdésed, miért léptem mégis az első fokra? Mert ha oda nem lépek, most nem lenne miről mesélnem, ami neked nagy könnyebbség lenne. De én odaléptem, és nem hajtottak, a lábamat ráraktam az első fokra, és ezt senki nem kérte tőlem. Miért léptem mégis rá? Nagy sora van annak...
Képzelj el egy csenevész testű, nagy fülű tizennégy éves gyermekembert egy óriási épületben, melyben van a földszinten hat szoba, az emeletén meg kilenc. És ebben a tizenöt szobában mindenütt ott van az elhagyott élet nyoma, minden ágynak tudod a tulajdonosának nevét, arcát magad elé tudod idézni, először alakot, aztán életet képzelsz belé. És a magánytól való menekülés kényszere miatt élőkkel népesíted be a kollégium kihalt épületét.
Mert ez úgy volt – hogy te is értsd, kicsim –, és erről mindjárt kettő is eszembe jut, de azt majd később, hogy a szombati tanítás után rögvest kezdtek szedelőzködni a kollégista társak, hazamenetelre. Aki legmesszebb lakott, az is csak huszonöt kilométerre lakott, ami rőfre sok, de időben tán csak háromnegyed óra, a csatlakozást is beleértve. Mondom, készültek, csomagoltak, megyünk haza, mondogatták, hát akkor a holnap esti viszontlátásig.
Lassan ürült ki az épület, nekem mégis gyorsan. Elnéptelenedtek a szobák, üres lett a zsibongó, és a faliújságon értelmét vesztette a reggel kifüggesztett szép dolgozatom a vietnami háború igazságtalanságáról, embertelenségéről, meg egyéb kapitalista gaztettekről. Átballagtam az ebédlőbe, ahol már szintén pakoltak, ilyenkor szombaton ötven-hatvan adag mákos bobajka is megmaradt, mert a hazautazók a hazai rántott csirkecomb reményében inkább nem ettek.
– Edd meg, testvér, az én adagomat is – mondta a jószívű Kecsa, s aztán szobatársam, Csapó Jenő is így búcsúzott: csak mondd be a nevem, hogy az enyémet eszed. Sok jószívű gyerek volt ott, így aztán tíz-tizenöt felhatalmazott adaggal, meg a szakácsnék jóvoltából még vagy harminccal maradtam mindig éhes, mert bizony csak turkáltam még az enyémet is, nemhogy a máséba kóstoltam volna.
Az ügyeletes nevelő sejtelmesen megkeresett, s mivel neki egy gyerek miatt is ügyeletet kellett adni, már nekem volt kínos, hogy szinte elkéredzkedett tőlem: – Odaadom magának a kollégium főkulcsát, fiam, jöhet mehet bátran akárhová, kilencre legyen itthon, s ha baj van, itt és itt talál…– Hová mentem volna? Az otthonom háromszáz kilométerre volt, a városban senkit nem ismertem. Elsétáltam a postahivatalig a haza írt levéllel, aztán csak ődöngtem erre, arra, a vége az lett, mindig visszamentem a kollégiumba az árnyaim közé.
Pedig micsoda szabadságom volt! Elsőként bementem a nevelői szobába, s ha már egyedül hagytak, rögtön zsebre vágtam Csikár tanár úr cigarettáját, melyből egyet meggyújtva, fel és alá járva a folyosón szívtam el. Aztán reggeli ébresztőt játszottam, megnyomtam a folyosói csengőket, és eljátszottam az ébresztőt. Nagy füstfelhőket eregetve jártam végig a szobákat, serkentettem és korholtam egyszerre, és Poborik Dezsőnek megvontam a kimenőjét, mert nem vett tiszta zoknit. Ebbe belejátszhatott az is, hogy Poborik délben megette a bobajkát is nagy falánkan, de a piszkos zokni számomra mégis igaznak és büntethetőnek tűnt.
Később szilenciumot tartattam, s míg az árnyaim az algebrával kínlódtak, én lefeküdtem egy órácskára aludni, mint Szántó tanár úr. Éjjel soha nem féltem egyedül, nekem az éjszaka mindig a kis Vukot juttatta eszembe, nem Dantét. Rengeteget beszéltem magamban vagy fennhangon, sok párbeszédet szőttem az otthon levő társaimmal, és lassan olyan tökélyre vittem ezt a dolgot, hogy már magammal is tudtam játszani.
Talán ekkor alakult ki egy bizonyos irányított tudathasadásos állapotom, melyhez később oly gyakran menekültem végső menedékként. Harminc évvel később a nagy menekülések éveiben már folyamatosan egyedül voltam, és mégsem egyedül. Mindig magammal voltam én. Beszélt hozzám valamely szerencsétlen hosszan és szenvedéllyel, és én unatkoztam közben. Te, mondom magamnak, muszáj nekünk ezt hallgatni? Olyan profán ez az egész, nem tudsz egy jó verset? Volt olyan ember, akinél el tudtam mondani a Toldit…
Érdekes, hogy a baj mindig vasárnap kezdődött estefelé, mikor kezdtek megjönni a társaim. Az árnyak élettel teltek meg, pontos kontrasztos arcot kaptak, tették-vették a dolgukat meséltek és nevettek, néha verekedtek, mégsem volt igazi az egész. Ők már nem az én fantáziám szerint mozogtak, nem azt gondolták, amit én elképzeltem, lélekkel megtelt árnyaik önállóak lettek, tőlem függetlenek, s az általam teremtett testetlen lelkek elbújtak a folyosók szögeibe, az íróasztalok legmélyére, függönyök mögé, egy hétre láthatatlanná váltak a saját szülötteim.
Két év múlva már nagyon vártam a hétvégéket, és újabb egy év után már meg sem vártam. Hét közben is elő tudtam csalogatni őket, ha csak egy percre is, játszottam az érzéseikkel, gondolataikkal, mint mindig, miközben paralel kommunikáltam a létező másukkal is, csak azokat nagyon untam. Tökélyre fejlesztettem ezt a képességemet, és nem vették észre kettősségemet soha, sőt remek közösségi embernek tartottak engem.
Teltek a percnek tűnő napok, és az évekig is eltartó pillanatok, és a kamaszból nem akart felnőtt válni. Talán a mai napig sem vált azzá, mert titkon attól félt, hogy az érett felnőtt gondolkodás miatt fel kell hagyni az álmaival, meg kell ölni az árnyait, akikbe mindig belecsempészett egy kicsit magából is, már hogy tökéletesebbé tegye a világot…
Ezért most már őszen és öregen azt gondolom – olvastam is valahol –, hogy az ember kétszer játszik önfeledten babákkal. Először gyermekkorában, aztán nagyszülőként, a köztes harminc évet elvesztegeti gyermekek „nevelésére”, mert nagy baromkert a felnőttek világa, kedvesem, mikor azt pampogja, hogy lelkiismereti és társadalmi joga, sőt kötelessége gyermeket nevelni.
Egy romlatlan gyermeket nem nevelni kell, hanem békén hagyni, s talán tanulni is tőle. Azt nevelik belé, hogy ne játsszon, ne álmodjon. Aztán felnőttként a szemére vetik, hogy nem tud lazítani és sekélyes a fantáziája. A legjobb szándékkal, szinte skrizofén tébolyultsággal, kemény munkával kiirtják a gyermekből a vele született igazmondó képességet. Ennek helyére plántálják a maguk már deformálódott igazságképét, ahol a fekete is lehet szürke, meg a fehér is lehet szürke, és te kötelességszerűen fogadd el, hogy ez a szivárvány.
Mindezek után – természetesen féltésből – ezt az egészet beborítják egy polgári és vallási értékítélettel, ebből cukorbúrát készítenek, s rárakják az életedre, hadd fulladozzál. Olyan értékrendet adnak cserébe az eredeti helyett, melyben az erkölcs képlékeny, törvényrendszerében rengeteg a „ha” és a „de”, meg emígyen, meg amúgyan. Egy ilyen morálrendszer szerint élni kész életveszély, mert védtelenné tesz. Bizony meg kellett volna hagyni a fekete színt feketének, mert akkor már tudod, mi a rossz, és a fehéret fehérnek, mert a fehér szín magában hordozza a szivárvány összes színkáprázatát. És a szivárványban nincs szürke.
Tehát kiölik belőle azt a tudatot, hogy a homokvárak nem gyenge építmények, hanem alkotások, melyben manók és tündérek laknak, és komor arcú Ivanhoe-k[5] őrzik a koboldokat a kapubástya kerengőjén. Ezért, mikor felnő, az igazi váraiban már nem lakik a Jégkirálynő, a Jégmező lovagja átváltozik tőzsdeügynökké, Sienkiewicz Zaglobája Terminátor lesz, és Buga Jakab[6] igazsága elporlad a BTK útvesztőiben. Azért maradnak páran, akik lelkükben Tell Vilmosok és Jancsi fráterekként[7] élnek tovább, akik még hiszik, hogy máriaüveget[8] lopni nem szabad. Ezekre ezért azt mondják: deviáns.
Nekem sokszor mondják, hogy infantilis vagyok. Zavart is ez engem sokáig, mindig idősebbnek akartam kinézni, okosan, felnőttesen gondolkozni, de ez mind nem volt elég. Azt kívánták tőlem, hogy ébren ne álmodjak! Azok mondták ezt, akik álmukban sárkányokat álmodnak, és reggel migrénesen ébrednek. Akik életében örökre elbújtak a tündérek a függönyök mögé, manók nem látszanak a hatalmas íróasztalok fiókjai mélyén, s már nem is tudnak Oroszlánszívű Richárdok lenni, mert a lelkük sekélyes lett, s abban nem fér el egy nemes szívű lovag... Így lesznek a Don Quijote-kból bohócok s a Dulcineákból kurvák.
De én nem restellem bevallani, ha nagy nyomorúságban leledzek, én nem vagyok egyedül. Mindig velem van Dobó István és Nemecsek Ernő. Ha a mezőt járom, Matula bácsi a vezetőm. Mikor furdal valami, Fülöp atya oldoz fel engem, szerelmi tévelygéseimre Dosztojevszkij nagy szerelme Apollinarija Prokofjevna Szuszlova bólogat komolyan, és Ady-san bíztat: fel-fel fiúk, csak semmi félelem!
Ha hiszek, Darwin józanít ki, ha kételkedem, Reményik fogja meg puhán a kezem, ugyanúgy, mint sok-sok évvel ezelőtt vezettek engem féltően és óvóan abban az épületben, melyben a földszinten hat szoba volt, az emeleten pedig kilenc.
A negyedik fok
Hát mégis kíván és fogad – rikkantottam boldogan, és rögtön bevágódtam a főnök irodájába. – Főnök – mondom szomorúan –, az asszony, az asszonnyal baj van. – Menj fiam – enged joviális hangsúllyal –, ha baj van, menni kell, az asszony, a család az első, az összetartó örök nagy szentséges szentségtelenség ezen a világon.
És most repülök, elfelejtem a délelőtti munkát, a kiadott csőlírák szabványos jelölését, azt hogy valaki vagy valakik várják korrekt szabványok szerinti elképzeléseimet egy géptelepítésről, mindent feledek, hiszen kíván, most mondta, hogy kíván, én pedig repülök öreg motoromon, megbízható T5-ösömön, a…a…a…beteljesülés felé.
Hű!!! Az a telefon! Amit kaptam… Éppen egy spirálfüzetbe irogattam megrendelésre egy reneszánsz erotikát, vigyázva arra, hogy alpári soha ne legyek, és akkor… Hogy ő megvan, és a mi fiúnk is megvan, csak én hiányzom, és olyan jó lenne, ha itt lennék… Már hogy amúgy is? – kérdem felajzva egyből. Hát persze, nevetett a telefon, én pedig be a főnökhöz, ki a főnöktől, fel a motorra, direktíva a virágoshoz, és most húzom a gázt, húzom cefetül.
Ha most visszagondolok arra, hogy szerelem volt-e a szívemben vagy friss férfias vágy, a tények elferdítése nélkül nem tudok válaszolni. Olyan nagyon gyerek voltam, egyik pillanatban szerelmes kamaszként száguldott a motor velem, aztán meg kihúztam magam mint az üzekedő kankutya: no lám, megyek az én asszonyomhoz, aki vár, aki kíván.
Az asszonyom…Tizenhat évesen építettem egy időgépet magamnak. Arra gondoltam, hogy az Isten biztosan rendelt nekem is valakit, és ez a valaki már itt él velem ezen a bolygón, lehet távol, lehet közel, vajon hol, és mit csinál most? Gondol-e rám személytelenül, énreám, a neki rendeltre, kíváncsiság támad-e benne vagy csak beletörődő várakozás?
Sok év eltelt azóta, ismerem már az életét, azonosítottam az időpontokat, mennyire másként élt, mint én azt elképzeltem. Sok mindent megbántam már életem során, de ezt a játékot soha nem bántam meg! Isten! Isten! De gyorsan a pokolba tudod ejteni a reménykedő fennlévőt, vertem a fejemet a kezemmel félóra múlva, mikor becsukódott mögöttem az ajtó. Nem maradt utánam más, mint a beszélő csend, és bennem az arc- és szívpirító szégyen.
Hogy ő köszöni szépen a virágot, meg örül is megjövetelemnek, de hát neki parancsra nem megy… De hát hol volt itt parancs, hol volt itt erőszak, itt személyre szóló szívbeli vágy volt ügyetlenül, gyerekesen feltálalva. A gőgös hímet verte a visszautasítás szégyene, a kamasz lelket az a fogcsikorgató düh, amiért ilyen bolondot tettem szeretni vágyás okán. Most, harminc év elmúltával, mindent elhagyva és elhagyatva, csak azt tudom mondani, amit akkor nyögdécseltem: nem értem! Minősít-e engem ez az értetlenség, vagy nem, nem tudom.
Megfordult-e a fejemben, hogy esetleg ez nem egyszeri történet, hanem intő jelként az egész életemet végig fogja kísérni? Hogy ezt talán így, ebben a formában nem is kéne vállalni, mert először csak testileg meddő, aztán ez a meddőség rátelepszik a szívedre, az agyadra, megsorvasztja a lelkedet, kontúrtalanná teszi a jellemedet, s nem az az igazán nagy baj, hogy megöl benned sok jót, hanem sivárságában a születő jót is magzatában megöli.
És miért nem fordultam vissza? Miért dugtam homokba a fejem, hívén azt balgán, ha kitartok, majd jó lesz? A freudi őshím akarta birtokolni a számára ismeretlen intellektust vagy a légies Anna Karenínát? A későbbiekben, a nagy elferdülések idején, talán már igen. De akkor, olyan sután és fiatalon, nem hiszem.
De azt hiszem, ha lenne még motorom, és kapnék egy ilyen telefont, én újra nyeregbe szállnék. A “vágy villamosának” kattogása a Dodeskaden ritmusát idézné – repülnék, mint egykoron, és görbe háttal, már tar koponyával addig száguldanék egy ugyanilyen vagy még mélyebb verem felé, míg tart a benzin, míg zeng a vágyam, mert úgy a vadludaknak, mint Niels Holgerssonnak olyan fájdalmasan szép dolog repülni .
A hetedik fok
Csak a lámpafényben keringőző hópelyhek tudnak oly szédületes kavargással lehullani, mint ahogy a kalendárium lapjai fogynak el a szemünk előtt ijesztő gyorsasággal. Úgy éltem a napok, hónapok, évek folyamát, mint a bolond a Lipóton, vagy mint Jób a tökfája alatt, mikor nehézségei lévén félóránként felkiáltott: Csak tudnám, miért szeret az Isten engem annyira ? Az Istennel való kapcsolatom különben nagyon korrekt volt. Én nem szerettem őt, ő meg – így gondoltam – nem szeretett engem. Gyerekkoromban ha lefeküdtem, csak a fél ágyat foglaltam el, a másik résznek azt súgtam, hogy gyere Jézuska, én helyet szorítok neked.
Hittem és éreztem, hogy ott van – talán ott is volt –, és boldogok voltunk mi ketten. Aztán a gyermekből férfi lett, a Jézuskából Isten cseperedett fel, és már nem találtuk egymást. Én kérdeztem, ő hallgatott, erre méltó dühömbe jól megátkoztam, hogy verjen meg az Isten téged is, te hallgató Isten, mire – gondolom – jót röhögött, mondván, nem flagelláns ő, hogy ostorozza magát.
Nem akkor fordult meg a fejembe először, hogy ki kéne lépni abból a szépen megépített álomkastélyból, ahol képletesen és ténylegesen éltünk, hanem már jóval korábban. Vágytam vissza az én külön bejáratú kicsiny homokváramhoz, ahol én vagyok a várúr, a gazdatiszt, a harcos őrálló, s mind azok a jellemek, melynek híjával voltam.
Ritka faramuci csapdába estem, mivel én soha nem tudtam nemet mondani, s ezért észre sem vettem, már az igent is mások mondták ki helyettem. Izomlázat kapott a nap, olyan gyors egymásutánban kelt és nyugodott. Én feküdtem a dagonyában, és mint Prisztavkin hőse, Pjotr Anyiszimovics árvaházi igazgató, aki az események sodrában negyedóránként felkiáltott: "Érthetetlen, ami itt történik!" … egy-egy pillanatra én is átláttam a ködön.
Közös vonásunk volt, hogy egyikünk sem akart igazán megérteni semmit, így kényelmesebb volt. Aztán kezdtem ébredezni, de már késő volt. Feljajdultam az égre és az emberekhez, hogy hiszen álljon meg a menet, nekem elszaladtak az éveim, és a gyerekekhez nincs is tulajdonképpen semmi közöm! Akkor csendesen megmondták nekem, hogy ne izgassam magam, eddig sem volt, csak én hittem. Aztán hozzátették: jó reggelt kívánunk… Na nem hittem volna, hogy másnaposság nélkül is lehet ilyen fejfájósan ébredni. Még el sem múlt a migrénem, jött a tus. Egy újabb élet elfogadásra jelentkezett a földön, és pont minket választott a kis lüke. De ez nem megbeszélés tárgyaként jelentkezett, hanem bejelentésként, átkötve egy ultimátummal. Beleszólás nincs, ha nem tetszik, kötelezettség nélkül mehetek. K.O.
A csapda bezárult. Ha megyek, mi lesz az utánam mászókkal? Ha maradok, hogyan élek tovább gerinc nélkül? Maradtam. Mikor a fák relaxálnak, álmukban oxigént álmodnak. Én alkoholgőzt. Sok kérdést felvetődhetne most, de nincs értelme, a történtek tények maradnak. Talán ekkor kezdtem el visszafelé mászni. Légüres lett köröttem a tér, és én ismét benépesítettem volna árnyaimmal az egész elfuserált életemet, előhívtam a függönyök mögül a tündéreket és a koboldokat, de nem jöttek. Elszakadt a kincskereső kisködmön, és Matula helyett kocsmakerti cimborák zsibbasztották az agyamat. Asszonyok ágyaiban kerestem az elveszett paradicsomot, de csak kurvákat találtam, vagy még nálam is szerencsétlenebb emberroncsokat.Maradék józan eszem minden megfeszítésével menekültem mindig vissza ahhoz a magány adta békéhez, melyet gyerekkoromban építettem fel, de már én is sárkányokat álmodtam Óz varázsló helyett, még ott is, ahol régen manók laktak, és a földszinten hat szoba volt, az emeleten pedig kilenc.
[1] Mikor írtam a novellát, unokhúgomat, Emese Máriát választottam ki magamnak, akinek elmesélem a történetet.Akkor 16 éves volt, ma 21.
[2] Jaszaulok: az oszmán birodalom hadseregében hadrendezők. Attila hun seregében ezt a tisztet a zoltánok töltötték be. Ebből később keresztnév lett.
[3] Aszabok: török gyalogos katona. A katonai hierarchiában csak az önkéntesek voltak alattuk.
[4] Szerdengecstik: török elit alakulat, a Halál Katonái. Nevüket onnan kapták, hogy győzelem nélkül élve nem térhettek vissza a harcból. Zászlójuk és ruhájuk kék színű volt. Gárdonyi nem említi őket.
[5] Ivanhoe: Walter Scott lovagregényének címszereplője
[6] Őrsi Ferenc A Tenkes kapitánya c. ifjúsági regényének népi hőse
[7] Jancsi fráter: Gárdonyi Géza Isten rabjai c. művének főszereplője
[8] Máriaüveg: csillám, lemezre vágva ablaküvegként használták. Akkoriban nagyon drága volt, fényűzésnek számított.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
