„…Ellenség, jóbarát,

                                                                               Végeztem veletek;

                                                                               Senkit nem gyűlölök,

                                                                               Senkit nem szeretek….”

                                                                               (Petőfi Sándor: Élő halott)

       V.

     Abba a korba értem, mikor az embert nem érdekli már sem a maga terhe, sem a másé.

     – Persze öreg már, megfáradt és elkopott, nem érdekli semmi, tel­je­sen szétesett – mondják azok nagy tudást feltételezve magukról, akik még nem öregedtek meg, nem fáradtak el, nem estek szét.  Pedig tévednek, és pontosan annyit tévednek, amennyi az ő koruk és az enyém között van. Csak az öregek tudják igazán, hogy milyen nagy különbség van az ér­dektelenség és a tehetetlenség között.    Engem nem azért nem izgat a más ember sorsa, mert közömbös ne­kem, hanem azért, mert az évek sora bizonyította be nekem azt, hogy más ember terhét átvállalni lehetetlen, felesleges, sőt bűnös dolog.

        Mikor megszületünk, két dolgot kapunk az első léleg­zet­vé­te­lünk­kor ajándékba. Egy bizonytalan hosszúságú életet, és egy személyre szabott Gol­go­tát. Mivel mind a kettő az egyszeri és megismételhetetlen egyéné, ezért nem is lehet az igazán nagy terhek átvállalásával próbálkozni.  Mindenkinek megvan a maga Golgotája.

        Ahogy visszanézek az életemre, persze nekem is megvolt a saját Gol­gotám. Eljátszottam rajta minden lehető szerepet. Voltam Barabás és megtért lator. Voltam keresztre feszített és keresztre feszítő, hol en­gem vetkőztettek pucérra, hol én vetettem kockát más poros ron­gya­i­ért. És voltam Simon, a cyrenei, és vittem mások helyett a keresztet. És voltam tétlen szemlélő is, aki nézte, hogy a szerencsétlen Simon mi­képpen viszi helyettem a keresztet. Sírtam a kereszt alatt a felfeszített gyermekeimért, mint Mária, s mi­kor szomjas voltam, ecetes bort adtak nekem, és ecetes bort adtam én is a szomjúhozóknak. Voltam gyermek, surbankó kamasz és hamvas szűz, felnőtt férfi és nő is, mert a fájdalomnak, a szenvedésnek nincs neme. Csak fokozatai vannak.

        Most, ahogyan visszanézek, az egész előadásban talán az volt min­dig a legszörnyűbb, amikor nem engem feszítettek meg, és nem én fe­szí­tettem másokat, hanem amikor rám feszítették a többieket.  Amikor én voltam a kereszt. Szörnyű nagy büntetés keresztnek lenni.

        A Mici például több mint nyolcvan évig járta a táncát a saját Gol­go­táján, pedig nem volt érdekes előadás, mert szinte egyáltalán nem vál­lalt szerepeket. Nem feszített föl senkit, őt sem feszítették fel, nem si­ratott senkit, és őt sem siratták. Nem vették el a javait, mert nem volt ne­ki, és ő sem vette el a másét, mert nem volt rá szüksége. Nem törődött másokkal, és vele sem törődött senki.

        De talán egyszer, mintha egyszer talán… vagy rosszul emlékszem? A kislány kétszer egy hónapig volt a Micinél. Mikor a szülei elhozták kicsiny batyujától kísérve, a Mici rögtön ki­pakolta a szegényes móringot. Volt abban kicsi rékli, több váltás is, al­só és felső ruhácskák, és mindenféle rongyok, melyek tisztára voltak mos­va és vasalva. Ezeket nem értette a Mici.

        Authentika anyukája ekkor elmondta akadozó, egyszerű szavakkal, hogy a kislánynak nem az a legnagyobb baja, hogy autista, hanem az, hogy született veseelégtelenségtől szenved az a pár kilócskányi teste. Ezért kell a sok vászon, mert az inkontinencia ellen egyelőre nem tud­nak mit tenni.

        Tudomásul vette ezt a Mici, és tovább turkálva a zsákban, kivette a be­készített negyed szappant, a kettévágott nagy fürdőlepedőt – a másik fe­lét ők vitték a járási székhelyre –, és egy vászonzsákban negyed kiló ke­nye­ret és két almát. A kenyeret és az almákat szó nélkül átrakta a szülők zsákjába, és csak magában morogva adta tudtára azoknak, akiket illet, hogy rendben van, szegény ember ő, mindig is az volt, nem volt soha pénze, és most sincsen, de az ő portáján még senki nem halt éhen.

        Miközben pakolt és beszélt, nem nézett a szülők szemébe, sőt rájuk sem pillantott, a földet nézte mereven meg a kislányt, máshová aztán nem is fordult. Aztán kiment az udvarra, felszedett egy nagy zacskónyi ringlót, és továbbra is a földet nézve a fiatalok kezébe nyomta. – Ebből egyenek, ha megéheztek, tápláló, finom, olyan ez, ami so­ha el nem fogy  –  mondta. A vékonyka ifjú apa tipródva állt egyik lábáról a másikra, kö­szön­get­te az adományt, aztán elmentek.

        Peregtek a napok az udvar porába, termett a ringló is bőségesen az új oldalágakon, és a Mici ekkor egy új dologgal állt a falu elé, mely elő­ször meglepetést keltett, aztán részévé vált a napoknak, amikből egy­szer csak hétköznapok lettek. A külső szemlélő csak annyit látott a nagy máglyarakó szemével, hogy a Mici kinyitotta a nagykaput, kihozta a sok tiszteletnek örvendő jog­tudós nehéz diófa íróasztalát, rátett egy justiciás mérleget, és egy nagy szakajtóból elkezdte árulni a ringlót.

        Mivel az egész járásban ez volt az egyetlen sárga ringlófa, vá­sá­rol­gat­tak is az emberek módoskán, volt, aki két marékkal is vett, de a több­ség szemre vásárolt. S ennek a sárga ringlónak híre ment. Aki egy szemet is megevett be­lőle, olyan jóllakottsági érzése támadt, hogy vacsoráig nem is gon­dolt semmi ételre. Aki befőttet vagy lekvárt tett el a hombárjába télire szeretteinek, ha­mar rájött, ha csak egy-két szemet becsempész a Mici ringlójából a fő­zetbe, akkor az mézédes lesz, sűrű és laktató, attól függetlenül, hogy mi­lyen volt a gyümölcstermés minősége abban az esztendőben. És áramlott ki a Mici portájáról a csodaringló, és áramlott be a Mi­ci portájára az élethez nélkülözhetetlen portékák végtelen sora. 

        Arról viszont senki nem tudott, hogy a Mici lelke úgy látta, hogy Au­thentika magába fordult világával nem tud semmit kezdeni. Feküdt a kislány naphosszat a szép bőrfotelek valamelyikében, és kan­csalító szemmel nézte valamelyik pók köpte sarkot, és nem szólalt meg. Ekkor gondolta a Mici, hogy kommunikálni kellene az autista kis­lány­nak az emberekkel, még ha csak a máglyarakó stupidokkal is, és eh­hez remek eszköz lehetne a sárga ringló.

        A gondolatot tett követte, a tettet pedig eredmény. Már kora reggel kiültek két kényelmes fotelben a hevenyészett pult­juk elé, és várták a vevőket. Mikor jött valaki, és kért ringlót, a Mi­ci mindig megkérdezte Authentikát:

        – Hogyan látod, kislányom, adjunk neki?

        S ha a kislány üres szemmel nézett a semmibe, akkor a teremtő összes földi java nem volt képes meglágyítani a Mici lelkét annyira, hogy akárcsak egy szemet is eltékozolt volna az árukészletükből. De ha a kislány kancsalító szemét levette az ég boltozatjának azon sar­káról, ahol a párkapókok fonták az ő élete fonalát, nos, akkor a Mi­ci belenyúlt a szakajtóba, és igény szerint kimérve az árut, és meg­be­szél­ve a járandóság mibenlétét, annak kiegyenlítési módját és idejét, át­adta a portékát immár jogos tulajdonosának.

        Aztán ahogy múltak a napok, meglepő dolgok is történtek. Jött egyszer egy kisfiú, aki csak téblábolt és nézett, és neki esélye sem lehetett arra, hogy a fogalommá vált álomból akárcsak egy sze­met is kóstoljon. Már alkonyatra húzódott a nap, hogy kialudja hatmilliárd ember hü­lyeségeit, amit kénytelen volt végignézni, mikor Authentika meg­kér­dez­te:

        – Kérsz te is?

        – Nem – válaszolta a kisfiú –, én tudom, hogy ebből nekem nem jut­hat.

        – Miért gondolod, hogy neked nem jut ringló? – kérdezte akkor a Mi­ci kíváncsian.

        – Azért, mert nincs pénzem! – hangzott a válasz, és akkor a nap meg­szakította útját az aludni térésében, s kíváncsian kukundált kifelé sa­ját ragyogásából.

        – Várjál – mondta nehezen forgó nyelvvel Authentika –, várjál!

        Aztán felállt, botló lépésekkel hátrament az udvarba, a porból fel­vett egy szem ringlót, megtörülgette először a kezével, aztán a kö­tény­ké­jében, majd előre vitte a justiciás mérleghez. Mivel látta, hogy a Micinek, nem tudni mi okból, de nagyon folyik a könnye, felhasználva a lehetőséget a Mici álla alá tette a ringlót, és a le­csorgó könnyekben fényesre mosta az amúgy is makulátlan szemet.

        – Tessék – mondta Authentika a kisfiúnak –, ez tied! Ez nagy tiszta ring­ló. Csak tied! Nagy tiszta ringló… És ezt zakatolta még sokáig, akkor is, mikor a kisfiú már régen el­sza­ladt az örömével, és még akkor is zakatolta, mikor a kisfiú már öreg­ember volt, és semmi emléke nem maradt már az életéről, mint egy könnyáztatta ringló.

        „Nincsen pénze, nincsen pénze” – ez a mondat zakatolt a Mici agyá­ban, és ettől kezdve már érezte is, nem csak tudta, hogy Au­then­ti­ka látószemű. Szinte csüngött a kislányon. Mikor jött a vásárló, ő soha meg nem szólalt. Ha Authentika a kosárra bökött, akkor kimért belőle annyit, amennyit kértek, megmondta az árát, és visszaült a helyére. Azok az emberek, akik így jutottak ringlóhoz, később elmaradtak, mert hazaérve azt tapasztalták, hogy a ringló éretlen, savanyú, tel­jes­ség­gel élvezhetetlen.

              Aztán voltak olyanok, akik jöttek, tébláboltak, és nem tudtak dön­te­ni. Ekkor Authentika a szemükbe nézett, és az mondta: – Vegyél öt szemet! Neked elég öt szem! Vegyél öt szemet!– És ezt zakatolta addig, amíg a vevő elballagott az öt szem ring­ló­já­val. Később ezek visszajöttek, és nem tanulván a történésekből, ismét csak tanácstalankodtak a sok tiszteletnek örvendő jogtudós diófa író­asz­tala előtt. Ezeknek néha azt zakatolta Authentika, hogy vegyél három szemet. Ne­ked már elég. Vegyél három szemet.

        Mikor valaki addig tanácstalankodott, hogy már kettő szem is elég volt neki és szeretteinek, akkor Authentika felállt, hátrament a kertbe, a porból felvett egy szem ringlót, megtörülgette először a kezével, az­tán a köténykéjében, majd előre vitte a justiciás mérleghez. Mivel ismét azt látta, hogy a Micinek nem tudni mi okból, de na­gyon folyik a könnye, az álla alá tette a ringlót, és a lecsorgó könnyek­ben fényesre mosta az amúgy is makulátlan szemet. – Neked elég egy szem! Neked elég egy szem… És ezt zakatolta aztán egészen addig, amíg a vén nap a cso­dál­ko­zás­tól hanyatt nem bukott a hegyek mögé, mert nem merte elhinni, hogy van még új a nap alatt.

        Így éltek aztán kétszer egy hónapig. Ebben az időben történt az is, hogy Emerus Stencl, minden nyá­jak­nak pásztora meglátogatta a Micit. Persze ha szorosan nézzük a dolgot, akkor csak a külső szemlélő szá­mára volt ez látogatás, mert akárhová is ment a derék esperes-plé­bá­nos, ő soha nem látogatni járt, hanem ellenőrizni.  Egész életében csak ellenőrzött a látogatás leple alatt, hogy bá­rány­kái ne vegyék észre, hogy állandóan rajtuk van az atya szeme.

        Sokáig nézte a lócán fekvő kislányt, aki szokása szerint egy ho­má­lyos sarok felé kancsalított, nem vette tudomásul a pap jelenlétét. Akkor elkezdett játszani a kislánnyal. Nagy lapát kezével végigsimogatta a pici arcot, aztán mutató­uj­já­val egyenként megérintette a szemeit, a bütykös hüvelykujjával meg­csik­landozta a vértelen ajkait, és végül megcsippentve az orrát, jobb­ra-bal­ra rángatta azt nagyon finoman. Miközben ezeket cselekedte, mély dörmögő hangon mondotta a ver­sikét a mozdulatoknak megfelelően.

„Itt van egy kis oltárka,

Rajta két kis gyertyácska,

Itt megy be a papocska,

Itt meg beharangoznak,

Csingi-lingi, csingi-lingi

Bimm-bamm-bumm.”

            Órákig játszott a kislánnyal, s annak szeme lassan rátévedt a papra, aki­nek ez olyan örömet okozott, hogy már szinte bőgte medvehangon az idétlen mondókát. Fáradozásának meglett a jutalma, mert nem sok idő múltán Au­then­tika elmosolyodott, aztán kicsit később nevetett is. Nem olyan nevetés volt ez, ami a közönséges ember tudatában tá­ro­lódik ezzel a fogalommal kapcsolatban, inkább olyan száraz kö­hé­cse­lésre hasonlított, de ki törődött ezzel? A Mici és a pap tudták, hogy ez nevetés. Azt pedig sejtették a szívükkel, hogy ez a kislány talán most nevet életében először.

        Olyan élet jutott neki, hogy nem volt, aki megtanítsa nevetni.