IMRE
Jól tetted, jól tetted, ezt dobolja a vér a fülemben, mégis, mintha hurkot vetnének a gondolataim, kételkedve teszem fel a kérdést ezerszer, biztosan helyes volt Irént otthagynom? És pont most? Hát én nem lelkipásztora vagyok, vagy leendő élete, egyszerűen a szeretője immár két éve, és némi támasza az elmúlt napok nehézségeiben. Semmi több. Akarok én résztvenni az életében? Nem. Le akarom magam kötni érzelmileg? Nem. A leghatározottabban nem. Erre ott van nekem Zsuzsa emléke, akit magamban mindig csak úgy hívtam: Szúza, ami kis lelki igényem van, azt tőle kapom, és neki adom. Bár elfogadná! Így nézve a dolgot, jól tettem, hogy otthagytam Irént, viszont lehet, meg kellett volna várnom, míg Balázst hazahozzák, mert azt tudom, miattam vitték el László szüleihez. A fenének kellett nekem a temetésre is elmennem, de Irén úgy könyörgött...
Neki most semmi támasza nincs, sírdogált a telefonba, magát sem tudja tartani, nemhogy a két gyereket, a temetés körüli dolgokat sem tudja intézni, a torról fogalma sem volt, hogy a messziről ideutazók miatt arra is szükség van. Ezért adtam be a derekam, intéztem a temetést, végeztem el a kötelező adminisztrációs hülyeségeket, és végső soron én temettem el Lászlót, a szeretőm férjét, mert Irénnek még pénze sem volt. László annyira a kezében tartotta a család életét, felesége még azt sem tudta hol és mennyi pénzük van. Kutatott szerencsétlen mindenütt, még a szent dolgozószobát is feltúrta, amiben László soha nem dolgozott, de az volt a kimondatlan szentélye, ahová visszavonult volna néha, ha van ideje, de soha nem volt. A marhája! Hajszolta magát álmokért, és állítom, hogy ez az életforma nyomta rá a bélyegét később kialakult viselkedésére is, merev volt, végtelenségig pedáns, lelkileg pedig feszes, mint az órarugó. De minden óra lejár egyszer, lám az övé is, és ha hagyott is hátra valamit, az pont az ellenkezője mindannak, amiért egy életen át küzdött - káosz, bizonytalanság, pénztelenség, szétszórtság… Ezek voltak örök ellenségei, s mégis ezt hagyta örökül.
Hogy pénzt, betétkönyvet, értékpapírt semmit nem talált Irén, kapott egy sírógörcsöt, és fel is adta az egész küzdelmet egy olyan asszony enerváltságával, akinek agyára egy életen keresztül fojtó burát tett férje szeretete, gondoskodása. Ekkor kellett mélyen a zsebembe nyúlnom, majd megadod, mondtam, és Irén csak bólintott, fel sem fogta a disszonanciát, hogy a szeretője temeti el a férjét. Szerette Lászlót egyáltalán? Fene tudja. Biztosan ragaszkodott hozzá, mert merevségében is biztonságot, nyugalmat teremtett körülötte, de hogy valaha is lángolt volna érte, azt nem hinném. Még kapcsolatunk elején belém szerelmes volt, ennek csalhatatlan jelét adta, mikor elkezdte Lászlót csepülni, és a rossz családi életét taglalni, de akkor rögtön kirúgtam, illetve otthagytam egy panzióban éjnek idején, ettől úgy látszik helyrebillent az agya, mert mikor legközelebb találkoztunk, már sugárzó derűvel mesélte, hogy minden rendben van, és ő tévedett, mert László alapjában véve egy remek ember.
Ennek kifejezetten örültem, mondtam is neki, látod, most már az én Irénem vagy, így szeretlek, azért hogy valakit megkapjunk, nem kell a másikat besározni. Bólogatott, és ragyogott az arca a boldogságtól, nekem pedig Szúza járt a fejemben. Sajnos a nagyszülőket nem hívhatom fel, pedig érdekelne mi van Balázzsal, de ők a temetésen is, a toron is úgy néztek rám, mint a véres hurkára. A vihar akkor tört ki, mikor megtudták, ott is alszom éjszaka, ezt olyan kegyeletsértőnek érezték, rögtön el akarták vinni a két gyereket, de Ákos nem ment, azt mondta, ő vigyáz Anyura! Abban a pillanatban szerettem volna Irént irgalmatlanul felpofozni, térjen már magához, de sokan voltak a toron, botrányt nem akartam. Balázst elvitték, a hozzátartozók elmentek, Ákos felment a szobájába, és mi egyedül maradtunk. Hozzám bújt, szinte befúrta magát a karjaim alá, és én semmi vágyat nem éreztem. Felettem lebegett László árnya, akit soha nem láttam, nem ismertem, és mégis úgy éreztem, adósa vagyok neki, mert még az életében elloptam tőle valamit. Elloptam? Adták! Akkor fordult meg először a fejemben, vajon hazajárnak-e a halottak árnyai? Olyan cudar hangulatom volt, abban a percben biztos voltam benne, hogy igen. Kicsit szeretkeztünk, olyan langyos-lagymatag formán, aztán sokáig néztem szuszogó arcát, miközben a halál kistestvérével, az álommal ölelkezett.
Szúza másképpen aludt. Nem bújt össze, mint egy embrió, nem fúrta magát be alám, mindig oldalt fekve, szemtől-szembe simult hozzám. Szeretkezés közben sem volt hajlandó soha hátatfordítani nekem, szeretem látni a partnerem arcát, mondogatta. Éjszakákon keresztül feküdtem ébren, és néztem, hogy alszik. Tizennégy évvel volt idősebb nálam, telt, asszonyos teste gyönyörű, keveredett benne az érettség és egy kamaszlány megható bája. Aludni pedig úgy aludt, mint a csecsemők. Sokat és sokáig szeretkeztünk, odaadó típus volt, mégis azt éreztem együttlétünk alatt, igazából soha nem az enyém, tálcán kínálta a testét, de önmagát nem adta. Nem szabad hevülni, mondogatta, mikor szerelmesen becézgettem, nem vagyunk a magunk urai. Irén úgy adta a testét, meg volt győződve, a legtöbbet adja, és csak mellesleg az egész testét. Szúza a legkevesebbet akarta nekem ajándékozni, így tárta ki intimitását, s magából semmit. Eleinte gondoltam arra is, hogy hazudik, de nem hazudott soha, csak félt. Mindig félt. Megrekedt egy nyolcéves gyerek szintjén, ártatlanságban, szeretetben, kitárulkozásban, ragaszkodásban és félelemben. Ma már megfogalmazhatom, hogy a kiszolgáltatottságába szerettem bele. Irén is elesett volt, de az ő elesettsége inkább hasonlított egy elkényeztetett kislányéhoz. Teljesen leárnyékolta László, és neki nem engem kellett volna megtalálnia, hanem előbb önmagát. Irénnek egyszerűen nem volt éntudata, Szúzának meg csak az volt.
Holnap leszek negyven éves. Magányban töltöttem el, mindig Szúzára várva, ő pedig szorgalmasan szülte a gyermekeit a férjének. A gyerekek felnőttek, Szúzáék elváltak, szabad lett volna már, mint a madár, de a válás traumája csomót kötött a lelkére. Akármerről nyúltam hozzá, csak görcs, bog, hurok, egyszerűen nem hitte el, hogy vele is megtörténhet ez, ami napjainkban ezrekkel megtörténik, kirakják őket egy szépen leélt élet után az utcára, mint kiszolgált cselédeket hajtottak el valaha. Gondolom, innen a félelem, érzelmi lekötöttsége csak egy lehet az embernek életében, szerencsés az, akinek pont a férje vagy a felesége a szent alany. Szúzának az volt, ezért lett szerencsétlen. Próbálta lezseren fogni a dolgokat, mikor először dongtam körül, rögtön bebújt az ágyba, de közben láttam, ambrózia leheletű nyári szerelmes éjszakák idéződnek fel benne, sóvárogva egy eltűnt boldogság után. Mondhattam volna, megvolt, enyém volt, igaz, csak tíz percig, és a magamfajta várakozónak ez pont elég is, de én nem bírom elviselni, hogy átnézzenek rajtam, hogy csak egy citrompótló legyek bárki életében, és a kéj sikoltó pillanatában azt suttogják a fülembe: János, édes János! Hát mikor és kinél leszek végre Imre? Úgy szeretnék már egyszer Imre lenni, magamért szeretnének, és elfogadnának jónak és rossznak egyaránt. És ha elemeznék is néhanapján, milyen vagyok, örülnék a végső konklúziónak, olyan, amilyen, de ő az Imre.
Irént, Ákost és Balázst messziről fogom követni, nehéz lesz egy ideig nekik. Ahogy lehet óvom, segítem őket, de érzelmileg nem akarok leragadni náluk. Én Szúzát akarom testestül-lelkestül, és az sem érdekel, hogy hirtelen harminc éves fiaim lesznek. Holnap, a születésnapomon megkérem Szúza kezét, és negyvenévesen elkezdem végre az életet élni én is, olyan sokat vártam rá, annyit böjtöltem, talán megérdemlem.
Elmosolyodom azon, mennyi gondolat fordulhat meg az ember agyában annyi idő alatt, míg legyalogol egy negyedik emeleti lakásból. Már a kapunál vagyok, és a házmester rosszalló pillantásától kísérve kifordulok az újra meginduló hóesésbe.
LÁSZLÓ
Ezer arca van a fáradtságnak. Emlékszem, gyakran álltam a kapunk előtt kulcsot keresgélve, és a gyengeségtől remegtek a lábaim. Ez még nem is olyan nagy teher a lelki fáradtsághoz képest, mikor húsz óra után igen kimerült és fáradt voltam, nem tudtak nekem kínálni, adni, ajándékozni semmit, ami felrázott volna. Ezerszer nem vettem észre Irén vágyódó arcát, a gyerekekbe beletörött mondatokat, nem volt erőm meghallgatni őket, mindig mondtam magamban, értük csinálom, megérdemlem azt a tíz perc nyugalmat, békét, csendet. Már tudom, a világ összes problémái eltörpülnek amellett, miként lehet egy darab madzagra színes üveggolyót kötni biztos grundkötéssel. Elmentem Irén érzései, vágyai, énjei, tudata mellett, és a gyermekek visszahívó szavára sem fordultam meg soha, mert tudtam, a gyerekek nem állítanak meg soha.
Nem térítenek el, nem löknek előre-hátra, a felbuzgó gyermekhang mindig hívó. Nem téged hív segítségül, csak kis hangjával és bugyuta mondandójával helyet kér a világban, részt kér belőlem, Irénből, s cserébe a csipkés részekért mindenkinek egész valóját adja. Soha nem vettem észre. Irén talán igen, de nem figyelmeztetett. Tapintatból? Félelemből? Már mindegy. Most is fáradt vagyok, mely szó már rám nem igazán illik, de azt a jeges tehetetlenséget, ami nyomja a megmaradt tudatomat, nem vagyok képes más szavakkal érzékeltetni.
Olvasom Ákos naplóját, most szinte tüntetően nyitva áll az asztalán, mintha engem várna, és sejtené, hogy nem tudok lapozni már:
„Nov. 25. vagy 26.
….fáradtan ébredtem, nyomasztó álmaim voltak. Egyszer úgy éreztem, mintha valaki benyomult volna az agyamba, és az emlékeim között kotorászna…
- Így is volt, fiam, ne haragudj…
…de gondolom, hogy a kinnfelejtett napló miatt volt az egész. Első pillantásom az éjjeliszekrényre esett, ott volt egy tálcán a reggelim. Csodálkoztam, nálunk nem volt divat ágyban enni, mindig az étkezőben vagy reggel a konyhában. Most Anyu felhozta! A napló! Néztem, nem hittem a szememnek, a nagy könyv be volt csukva! Tehát reggeli ürügyén settenkedett ide, és elolvasta. Sírni tudtam volna, nem elég, hogy ott kurválkodik azzal a kancigánnyal, ide is betolakodik. Valami lilás köd ereszkedett az agyamra, félig öltözötten, a naplót felkapva robogtam lefelé.
Gondoltam, megölöm a kancigányt, Anyut, aztán magamat is, de a háló üres volt, Kancigány Imre sehol, Anyu a konyhában fésülködött, és valami dagonyáról dúdolgatott jókedvűen. Mikor berobbantam, felém fordult, és az egyik melle kilátszott. Nem emlékszem, mit ordítottam, de a naplóval a szeme közé vágtam, láttam még, hogy elesik, de nem érdekelt. Egész nap a városban kószáltam, az iskola eszembe sem jutott. Gondoltam, elmegyek Apuhoz, de letettem róla, bármit kérdeznék is, úgysem felelne. Míg élt, soha nem volt itthon, most pedig nem tud velem lenni…
- Ne kínozz, fiam!...
…a lényeg az, most sincs válasz a megválaszolandókra, tehát nem változott semmi. Csak Apa nincs! De végül is számomra eddig sem volt! Téboly az egész!
…Estig egy játékteremben voltam, bedobáltam az összes zsebpénzemet. Tíz felé jöttem haza, az egész ház sötét volt, benéztem a hálóba, Anyu egyedül aludt, nagy kötéssel a fején. Megérdemelte! Mit szólna Apu, ha ezt az egészet látta volna! Ő soha nem ütött meg senkit, csak nézett azzal a hideg halszemével, és ettől mindenkibe belehűlt a szar…
- Pedig csak fáradt voltam, fiam!...
…és ilyenkor még Balázs is kussolt, pedig őt cefetül kényeztették. Mert, hogy ő a kicsi! Én is voltam kicsi! Nem? Benéztem Balázs szobájába, Anyu még nem hozta haza. Lerogytam az ágyamra, néztem az állandósult csatateret magam körül, és ismét a kínosan pedáns, feszes rendben élő Apu jutott eszembe, akinek a szeme két porszemtől is rögtön jeges lett, de nekem nem szólt soha. Soha! Miért nem szólt?
Nagy ritkán bejött hozzám, lerogyott a kupleráj kellős közepén, szétnézett, rám nézett, aztán kiment csendesen. Ilyenkor a szeme mindig sötétkék és mindig nagyon meleg volt. Lehet, hogy szeretett? És olyannak, és úgy, ahogy vagyok? Nem tudom már meg soha! És hogyan tovább, mert Balázst egyszer hazahozzák, bár ez nem biztos, mert a nagyiék igen felháborodtak a kancigány jelenlétén, akiről szintén nem tudom, visszajön, vagy sem? Hagyott Apu pénzt nekünk? Miként élünk ezután? Hajnalig dübörgött fejemben ez a kaotikum, melybe nem lehetett rendszert vinni, szimmetrizált irányt szabni, helyet és tért adni, mert minden megoldás előtt egy pillanattal hiányzott egy tényező, mindig előjött és eltávolodott, de konstans állandó szorzóként nem volt ott: Apu! Eddig sem volt, mégis volt. Én ezt nem értem. Most tudom, hol van, mégsincs sehol. És minden áll, nem mozog semmi! Ha én lennék olyan, mint Apu, eltartanám Anyut, nevelném Balázst, kirúgnám a kancigány Imrét, de szép is lenne! Elvégzem az iskolát, és kemény leszek, hideg, rideg, de a kezemben ott lesz a kormány, és én vezetem a hajót, mint Apu!
Nem tudom, mi vezette a kezem, de ezen gondolatok közepette olyan rendet raktam a szobámban, ebbe még Apu sem találna kivetnivalót. Beágyaztam, azt hiszem életemben először, aztán reggelig üldögéltem egy kisszéken. Hallottam, Anyu már tesz-vesz odalenn, de nem akartam vele találkozni, s mikor nem láttam mozogni, leosontam. Az előszobában találtam magam szembe vele, arca lila, a keze tiszta vér. Bocsánatot kéne kérni, vagy valami ilyesmit, de úgy emlékszem, csak elmentem mellette szótlanul, még büszke is voltam, igen, így kell ezt csinálni, hidegen, jeges szemekkel, egyenes tartással, mint egy férfi, nem mint a Kancigány Imre, hanem mint: Apu!"
Döbbenten döbbenek, már értem a kötést Irén fején, de az alatta lévő vértócsára még nincs magyarázat, és biztos vagyok benne, hogy téved a fiam, biztosan téved. Lehet, az anyja belenézett, megfogta a naplóját, zavarában esetleg be is csukta, elejét véve a kísértésnek, de elolvasni, ez lehetetlen! Más történt itt, de mi? Kár, hogy Irén nem ír naplót. Lyuk van ebben a történetben, és félek, Ákos átesett a lyukon. Megütötte az anyját, de arról nem ír, hogy meg is rugdosta volna. Akkor mi ez az alsó vérzés? Menzeszelne? De ennyire? Imre verte volna meg? Vagy apám? Imre elment – írja Ákos -, és nem említ hangoskodást, veszekedést. Sajnálom, hogy Imre elment. Még nem tudom, hogy ki ez az ember, és miért kellett Irénnek mellettem másik férfi is, de most jobban tudnám Irén jövőjét, ha az a horkoló szőrös állat a lezserül szétszórt holmijaival ott lenne mellette. Szerette őt Irén? Helyettem szerette? Vagy miattam? Bosszúból? Hiánypótlásból? Szerette ő Irént? Magáért vagy valaki helyett? Miért volt szükségük egymásra? Hogyan és miként találkoztak, mi hajtotta őket egymás karjába?
Irén nem volt nagy étvágyú az ágyban, azt a szőrös állatot meg nagy kannak néztem. Itt is lyuk van, de most én sem tudom, mi a lyuk. És lelépett a disznó, megdugja a feleségemet a temetés napján, aztán meglép. Ha az életemben találkozom ilyen dologgal, megbolondulok bele, de most olyan tárgyilagosan nézem, érdekes minden érzés, düh, félelem, szerelem és féltékenység, dac, becsvágy és hiúság, mit sem számít. Itt csak egy marad meg, a féltés felfokozott érzése, ami tehetetlenséghez van láncolva. Ez a pokol előszobája? Mert ha igen, akkor nagyon ki van ez találva!
Kilibbenek a nappaliba, le a lépcsőn, a télikerten át az uszodába. A medence vize leeresztve, minden elhagyatott, pedig nekik csináltam, értük hoztam létre verítékes munkával, mondhatnám, ha itt is lehetne még hazudni, de itt nem is érdemes. Belső kényszerből magamnak építettem, de bevallani nem mertem soha, hogy tizennyolc éves koromban láttam először fürdőkádat, a szomszéd faluban volt egy kertben, locsolásra tároltak benne esővizet. Mi csak a kútnál mosakodtunk, télen lavórban, hetente egyszer, két liter melegvízzel, drága volt a tüzelő. Anyám havonta egyszer mosott főzőüstben, rotyogtak a gatyák, és az egésznapos munka után a kútnál öblített. Ha apám vitte a malacoknak a főttkrumplis korpát, mindig beledugta a hidegtől felpuffadt kezét, és pár percre visszatért a vérkeringés meginduló bizsergése.
Két év múlva – húszéves voltam – a járási székhelyen egy kurva lakásán ültem először kádban, és eltévedtem a csapok között, nem tudtam, mi mire való. A lány röhögött a tanyasi furkón, és én akkor elhatároztam, nekem nem fürdőszobám lesz, ha házat építek, hanem medencém virágokkal, melyek illatát egy télikertből hozza be a szél. Podelenszky bácsi kocsmájában, a központi tanyán volt egy ilyen magazinkivágás felragasztva a falra, órákig tudtam nézni, és csak szegfűk jutottak az eszembe, ha a télikertre gondoltam.
Lavór nem volt a képen, nem is értettem, hol szappanozzák magukat a feredőzők, talán a medencében, igaz, van abban elég víz, elfér. Elmondtam az álmomat a lánynak, az röhögött, jó neked a lavór is – mondta – és amikor izzadtan lehemperedtem róla, már nem engedte használni a fürdőjét.
- Ez az én védelmem, nem pedig a te közfürdőd – és én szégyenemben majdnem agyonvertem…
Most itt a ház, négy emelet, minden szobához külön zuhanyozó /ezért nem kell a medencéhez lavór/, bálteremnyi nappali, ahol soha nem olvastam, szép dolgozószoba, ahol soha nem dolgoztam. Faburkolatú ebédlő, hol oly ritkán ettem, s italt nem ittam a bárpultom mellett. S itt a medence, amelyben kétszer úsztam, nekik csináltam, ma már tudom, hogy hazudtam, gondolom, ezért történt egy hajszás napon, hogy egy munkaebéd közben beleesett a fejem a tyúkhúslevesbe, és még az sem adatott meg, hogy a saját ágyamban vegyem az utolsó lélegzetet. Nézem a medence szépen fugázott csempéjét, a sok tonnányi víz helyét csak az egyik sarokba beszorult, sárguló rózsalevél foglalja el. Egy, a télikertből átlibbenő levélke, a sok-sok víz helyett. Én úgy láttam, könnyezett.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
