Apám olyan magányos volt, 

írt magának üdvözlőkártyát születésnapjára,

hogy legyen egy kis öröme.

Én az időnek írtam, hogy

legyen egy kis örömem.

Levél az Időnek

„Én írok magának levelet kell több? Nem mond ez eleget?” De nem is tudom, hogy miért magázom, és nem tegezem?

„De bár találnék sok költői dolgot - felelj nekem - több lenne-e, mi az, hogy átölelem így a boldog fejed, életem élete, míg százszor és ezerszer fölsikoltok:
Te! Te! Te! Te!”

 Így hát úgy döntöttem, hogy tegezlek. Majd néha nagyságollak, magázlak, önözlek, ez mind attól függ, hogy miként bánsz velem. Így írom levelemet neked.

Neked, ki a bábát megelőzve megfogtad a kezem, „s kezemet kezedbe véve, vezetsz, mint mesterem.”.

Néha elengedtem a kezed, és gyakran elengedtél engemet.

„ A mélyben néma, hallgató világok, üvölt a csönd fülembe s felkiáltok” „s mint egy hűvös hullám, a 2x2 józansága hull rám.”

 „ Csodállak, ámde nem szertelek” Igaz ez? Nem tudom.

 Fekete István írt rólad Ballagó idő c. könyvében. Aztán hallottam olyat is, hogy az embernek van tíz szál gyertyája, és mindenik gyertya egy-egy évtized. Én most gyújtottam meg a hatodikat és már ég, és fogy, fényt is áraszt, meleget is ad, és persze füstöt, pernyét és kormot is.

Mert ilyenek azok a gyertyák, amelyek égnek. Melyek csonkig égnek

Sokszor félek tőled, gyakran csodállak, aztán a következő pillanatban sajnállak, te kornélküli kezemet fogó.

Van múltad, van jelened és jövőd, de nincs arcod azon a maszkokon kívül, amiket az aktuális jelened lelkedre rak.

Aztán lomtárba dobod ezeket is, mint megunt kellékeket.

Írod nekem- „olvastam költőtárs, olvastam versedet”.

Jól estek soraid. Köszönöm. Sokra nem mentem vele.

De te azért egy bizarr kokott is vagy, és átlátom én ezt. „ott lenn a sírban, én maradtam győztes és fiatal.”

Nem tudom, hogy tudsz-e sírni-nevetni, mulatni, káromkodni igazán.

Csak az ingaórák lágy libbenéséből, az órák ketyegéséből, és a toronyórák bim-bammolásából következtetek arra, hogy vagy.

Aztán az ingák megállnak egyszer, az órákat nem húzzák fel többé, a tornyok leomlanak. És te még akkor is leszel.

S talán- sejtésem szerint - kacagni fogsz azon, hogy téged valaki valamihez mérni akart. Jean Poul Sartre felesége Simone de Beauvoir már belenyúlt a lelkedbe, nagy visszhangja sajnos nem lett ennek.

Mikor megszülettem, és megfogtad a kezemet, talán már tudtad, hogy Gabriel García Márquez írja meg az életemet Száz év magány címmel.

És hol vagyok én még ettől? Hiszen csak a hatodik gyertyát gyújtottad meg.

Olyan az én kapcsolatom veled, mint szerelem kolerajárvány idején. Kell, hogy kidobj a hajódból, hogy te is ki tudj kötni valahol valamikor. Aggódom érted, erősen aggódom. 

Nem tudok rólad semmit sem. Születésem óta fogod a kezemet én meg csodállak. De mond:„ át kávéházi ablakon, utcán, parkokban, piacon szoktál-e nézni arcokat? És vonz-e tartás, mozdulat, hang, szín s minden, mi emberi, hogy szíved szerint azt kívánd: bár a halandók ezrei jönnének – néhány milliárd – s te elnéznéd titkon s a port nyelve a roppant libasort?..”

Aggódom érted. magányos lehetsz nagyon.

Megfordul bennem a gondolat: Te mikor születtél? Volt-e gyermekkorod?

„Jöjj sírjunk együtt te szegény fiú. Régen tudod, mi sokat sírtunk és nevettünk.  Emlékszel még a fiókos ágyra?”

Mondtad –e sírva valamikor, „hogy jobban szeretnék egy embert, mint sokat?”

Emlékszel voltál-e felnőtt? Voltak-e aggódó koraid? És leszel Te öreg? Te soha nem pihensz?

Oly nagyon szerettem volna ott lenni a születésednél, és én lettem volna a keresztapád.Így gondoltam ezt mindig mint kisdiák, belefúrva arcomat a hónaljadba, és ugráltam koraid kastélyaiban mint a mérgezett egér, korokon, és életemen át.

Elküldtek  téged  már más  idegen idők maguktól? „Csak egy éjszakára”?

Aggódtál Te már gyermekért? Fohászkodtál már, hogy ne lőjetek?

 Aggódtál már azon, hogy mi lesz veled, ha már nem mér senki sem, ha már nem sáfárkodik kufárkodik veled senki sem? Ha már nem tart számon sehol és senki sem?

 Ha csak úgy magadban leszel.?

És ha strookot kapsz avagy infarktust, mi lesz a világgal?

Részed, vagy csak tanúd vagyok, nem tudom.Talán egyszer megtudom, vagy soha. Lassan zárom soraimat, melyek remélem, jó egészségben találnak téged. Te csoszogó, ballagó gyakran fénysebességű gyermek, apa, nagyapó.

Te fenekedet riszáló, huncut bővérű leányka.

Te kortalan, sima és ráncos arcú banya.

Te izzadságot homlokomra terítő.

Te ligetekben szaladgáló Nauszika.

Te lógómellű vén ribanc.

„Hajtsd le kicsit a lámpaernyőt, az árnyban a szívek merengők.

Így most maradjunk szótlanul. Mily kedves ez, hogy langy kezed arcomra hull.

Ha tudnád, bennem mi buzog, és mennyi fény, gőg, és vágy van.

Milyen sötét is van. Nem látni semmit.

Talán a lámpaernyőt emeld egy kicsit.”

 És most már elengedheted a kezemet. Köszönök mindent neked, de lassan már magam is Idővé válok.  „ Hajt az idő gyorsan, rendes útján eljár. Ha felülünk felvesz, ha maradunk nem vár változik a világ, elhullunk mi vének, és csak híre marad fenn karunk erejének.”

Akkor megölellek, megismerlek, és megértelek. Ez az „Emberi sors”

„Várj reám, s én megjövök, hogyha vársz nagyon…”

Majd akkor… Majd akkor, ha nekem írnak így levelet.

Soroksár 2017.

PLT’

mikor 63-ik évembe értem én.

Felhasznált irodalom:

Radnóti Miklós: Levél a kedveshez

Faludy Gyögy: Zsuzsának a tömlöcből, Vadkacsa

Petőfi levele Arany Jánosnak. -Az Alföld

Fekete István: Ballagó idő

Sík Sándor: Ketten a mesterrel.

Gabriel Marqez: Száz év magány, -Szerelem kolerajárvány idején.

Simone de Beauvoir: Minden ember halandó

Alexandr Puskin: Anyegin

Paul Geraldy: Áradozás, Lámpaernyő

Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek.

Szabó Magda: Mondják meg Zsófikának.

Arany János: Toldi estéje

Sík Sándor: jöjj szegény fiú

Gyóni Géza: Csak egy éjszakára

 Mihail Solohov: Emberi sors

Konsztantyin Szimonov: Várj reám

 Várnai Zseni: Ne lőjjetek.