A szilfa árnyékában

           Hát itt lennénk, Konrád. Ezt a helyet néztem ki. Már régóta kedves nekem ez a szelíden lankás domboldal. Majdnem a hegynyergen, de azért egy picit inkább alatta, itt, ahol egy kis szélárnyék is van. Meg látod ott azt a szilfát? Annak is van árnyéka harangszótól vecsernyéig. És a föld! Bizony a föld az nem szikla, vagy ásóra ragadó undorító márgás egyveleg, nem is kézből kifolyó talmi homok, de nem is gereblyét bosszantó murvás kavics. Nem. Ez dús erdőtalaj, évezredek leveleinek porhanyós humusza, morzsolható, művelhető, befogadó föld. Az bizony. Befogadó, örökszülő megújulás. És a gyep, és a virágok. Nem hivalkodó, agyonnemesített növénycsodák, csak egyszerűek, szépek, szerények, önmaguknak élő létcsodák. Látod azt a páfrányt? Több spóra van a levelein, mint az emberek jó és rossz tulajdonsága összesen. És mind termékeny, mindegyikben élet lüktet, s ha sír, napfény, levegő utáni vágyait tolmácsolja csak. Élni akar a spóra, Konrád! Önálló életet akar, elszakadni az anyától, és páfránnyá lenni. Spóradús, zöld páfrány a spóra álma. Vigyázz majd a páfrányra, Konrád!

            Na, ne lógasd az orrodat, nem olyan nagy munka ez. Nekiállasz szépen, és hipp-hopp meg is van. De nem kell sietned. Még korán van, és estig bőven van idő. Addig dalolva végzel ezzel a semmiséggel. Mert ugye jókedvvel dolgozol, Konrád? Vidáman, mert szép helyen dolgozol, nap, levegő, madárcsicser, halkan zúgó erdő, itt-ott egy mókus, de szép is ez, Istenem. És örömmel is dolgozol ugye, Konrád, hiszen nekem segítesz, nekem, a barátnak, aki gyengélkedem mostanában, és a szívem sem a régi jó motor, és a lelkemben sincs rend egy ideje. Lássunk is hozzá barátom, szaladnak a percek. Nézd, itt van négy karó, ezeket letűzöm, egyet ide a lábadhoz, majd előre két méter, egy-kettő, ez a második, most balra egy méter, egy, ez a harmadik, és megint balra két méter, egy-kettő, ez a negyedik, lám készen is van a korrekt körülhatárolása a munkának. Egy kicsit még beverem őket szekercével, nehogy beléjük akadjál, és megsebezd magad. Bántana a dolog nagyon, hidd el, vigasztalhatatlan lennél, ha valami bajod lenne, Konrád. Tudod, mit gondoltam? Igen, ez nagyszerű idea. Nem pusztítjuk ki a füvet, hanem szépen gyeptéglákban vesszük ki, félrerakjuk, majd a munka végén eredeti helyükre tesszük vissza. Nem is lehet majd látni, hogy megbolygattuk volna ezt a templomi helyet. Gyönyörű rész ez itt, megérdemli, hogy szűzen maradjon. Csak egy dolog bánt, nézd, mennyi apró bogár, virág van ezen a két négyzetméteren. Bár a virágokat majd visszaültetem, jól megöntözöm őket, talán megerednek. Remélem. De a hangyák! Mi lesz a hangyákkal? Mondd, Konrád, hogyan tudnánk megmenteni a hangyákat, nincs valami ötleted?

            Nem válaszolsz. Persze mit érdekelnek téged a hangyák, engem is habókos hülyének tartasz, mert ilyen apró dolgokkal foglalkozom, pedig nincsenek apró dolgok, Konrád. Igaz, te már dolgozni szeretnél, segíteni nekem, hiszen múlik az idő, ebben igazad van. De azért elmondhatjuk, hogy gondoltunk a hangyákra. Sok hasznuk ebből nincs nekik, de mi jó embernek mondhatjuk magunkat. Mert gondoltunk rájuk. Mi most már jó emberek vagyunk, Konrád? Mi ketten. te és én. Együtt és külön. A hangyák által jók lettünk, Konrád? Nem válaszolsz most sem, s ez tagadás. Úgy érzem, igazad is van. Tényleg nem lettünk jobbak, nemesebbek, talán egy picit tisztábbak. Egy picit. Egy hangyányit. És erre a napra, hiszem, elég ennyi is.

            Én veszem ki a gyeptéglát, neked nem engedem, mert most rosszkedvű vagy. A rosszkedvű ember pedig nem vigyáz a virágra, a gyepre. Na, kérem szépen, a két méterben a negyven centiméter az ötször, az egy méterben az ötven centiméter az kétszer, így ha 40x50-es lapot veszek ki, az mindössze tíz darab. Ilyen egyszerű. Így egy hosszanti vágás ásóval, keresztbe meg egy-kettő-három-négy, most óvatosan alányúlunk a lapáttal, és már indul is az első. Nem viszem messzire, Konrád, hiszen visszarakjuk majd este, nem igaz? Bőven megöntözöm, és élni, zöldellni fog tovább, mintha nem is bántottuk volna a nyugalmát. Hát ez pompásan sikerült, Konrád, vagy te nem így látod? Szerintem nagyon ügyes voltam. És most rajtad a sor, drága barátom, tehát dologra, dologra. Sajnálom, hogy a java rád marad, Konrád, de te tudod a legjobban, nem vagyok jól mostanában. Bizony, te tudod ezt, ki tudná nálad jobban. Mi? Hogy te sem érzed magad pompásan? Konrád, Konrád. Most megfeddlek egy kicsit. Mert lásd, egy jó barát mindig segít a másiknak a bajban. Én bajba kerültem ezzel a pici munkával, amit kénytelen vagyok estig befejezni, mert halaszthatatlanul fontos ez nekem. Hát kire számítsak, ha nem rád, Konrád! Feljövünk a hegyre, erre a gyönyörű tisztásra, hogy te önként, dalolva, jókedvűen segítesz, és akkor hirtelen előjössz azzal, hogy te sem érzed jól magad. Ez így, ebben a szituációban inkorrekt, kedves Konrád. Ha ketten nem vagyunk jól, abból nem lesz munka, de nem ám. Pedig ennek meg kell lenni, ugye tudod? Nagyon fontos, hogy meglegyen, tehát énekeljél egy bordalt, és veselkedj neki, testvér. Én ide húzódok a szilfa árnyékába (milyen kedves ez a kis szilfa), itt egy kicsit hűvösebb van, ejtőzök egy kicsit, pihengetek, talán elmélkedek is egy picit ezen-azon, és nézem, hogyan segítesz nekem, drága barátom.

            Micsoda??? Tényleg mondom, Konrád, igen furcsállom, hogy állandóan csak a panaszfolyam jön a te ajkadról. Hát persze, hogy egy kicsit nehezebb úgy dolgozni, hogy az ember keze, lába össze van kötve. Igazad van, biztosan nehézséget okozhat ez neked. De szerintem ezt szorgalommal fogod pótolni. Bizony. Különben sem értem a sírásodat, hiszen több mint húsz centi kötelet hagytam a csuklódnál is, lábadnál is. Hát nem elég ez? Hát mit akarsz? Hogy levegyem? Hiszen akkor te megrészegülve a tavasz illatától, a zsongástól, csak szaladnál, én pedig nem tudnálak utolérni. És akkor mi lenne a munkával? Nem, ne is beszéljünk erről, Konrád! Látod, megy ez így, kicsit lassabban, az igaz, de biztosan. És én ráérek. Hogy te nem érsz rá? Ne mondj ilyet nekem, drága barátom, mert nevetnem kell. Hiszen egész életedben semmi másod nem volt, mint időd. Rengeteg időd volt mindig. Dolgozni soha nem dolgoztál, talán ez a felém irányuló baráti segítség az első munkád. Ezt a tengernyi időt aztán te így, vagy úgy használtad fel, javadra legyen írva, igen sok jó nemes tettel is kibélelted üres óráidat, persze kevésbé nemesekkel is. De hát az vesse az első követ… ugye. Ilyenek vagyunk mindnyájan, sárból és aranyból gyúrva, elegyítve.

            Persze hogy szorít a kötél. Ha nem szorítana, leesne. Arra gondolj, milyen sok láthatatlan kötél, béklyó, csomó van a mi lelkeinkben, tetteinken. Azok örök, bogozhatatlan kötések, azok nem a húsunkba vágnak egy kis bohókás duzzanatot okozva csak, hanem a gondolatainkba, lelkiismeretünkbe hasítanak. És feszítik széjjel a tudatot, az erkölcsöt nyiszálják elöl, hátul, bekerítve, egyre összehúzódva, míg egyszer összeér a hurok két oldala. És örülnek egymásnak nagyon. Sikeresek voltak. Igen. Ismét elsorvasztottak egy embert.

            Hm. Milyen meleg lett hirtelen. Olyan fülledt, párás, erre mondják, hogy áll a nyár a levegőben. Még szellő sincs, biztosan bebújt az erdőbe hűsölni. Igaza van. Én is mennék, de hát a munka… De Isten ajándéka ez a kis szilfa! Alig van egy arasznyi árnyéka, de nekem éppen elég. S ha elmozdul, utánamászok, ráülök, nem hagyom egyedül, pedig lehet, pont egy kis magányra vágyik. Lehet. Minden lehet. Mit gondolsz, Konrád, gondolkozik az árnyék? Nem tudod? Mit tudsz te?! Szerintem a gyilkosain gondolkozik. Mert az árnyéknak két gyilkosa van, Konrád. Az egyik a felhő, a másik az éjszaka. Csak az egyik szándékos, romlott a velejéig, mert önnön fegyverével, az árnyékával öl. Micsoda aljasság! „A felhő árnyéka megfojtotta a szilfa árnyékát. Kérem a bíróságot, minősítse az esetet. Erős felindulásból, aljas szándékkal, nemtörődömségből, felelőtlenségből, stb. stb.”

            A bíróság határozata: A felhő előre megfontolt szándékkal, aljas indokból követte el tettét.

            Indoklás:

            1. A felhő árnyéka suhan a földön, nincs helyhez kötve. Így árnyékozhatott volna a szilfa árnyéka mellett is.

           2. A felhő árnyékára ha rátelepszik egy másik felhő árnyéka, akkor az első arrébb libben és megmenekülhet. Van esélye a túlélésre. De a szilfa árnyéka ki van kötve a szilfa tövéhez, és nem szabadulhat onnan, olyan, mint egy kikötött kiskutya. Négy méter körkörös kiszolgáltatottság. És a felhő tudja ezt. És rátelepszik. És megfojtja. Brrr. A disznó.

            A másik szándéktalanul öl, az éj. De talán nem is öl, csak pihentet, altat. Mert reggel visszaadja az árnyékot a szilfának, hozzáköti a tövéhez, és azt mondja: élj még. Még egy napot. Meg még egyet. És ne félj, én mindig elveszlek, és mindig visszaadlak. Lüktetem az életedet, kis árnyék. Így szól az éj, és én felmentem őt a gyilkosság vádja alól, Konrád. Hallod? A felhő a gyilkos, nem az éj. Te Konrád! Milyen érdekes, hogy az éj meg az árnyék soha nem találkoznak. Hoppá! Ez is egy érv lett volna az éj ártatlansága mellett. Na mindegy. Így is tisztázódott a szerepe. Milyen jó lenne, ha a felhő sem találkozna a szilfa árnyékával soha. Akkor nem lennének szilfaárnyékgyilkosok. Ugye, Konrád, akkor nem lennének gyilkosok? Válaszolj, Konrád!

            Nem válaszolsz. Ásol. Összekötött kézzel dolgozol, segítesz nekem. Örülök, hogy ilyen jó barátom van nekem, mint te, drága Konrád. Kevés embernek adatik meg az ilyesmi ebben a farkasvilágban. Nekem megadatott. A magasztos, nagy, bensőséges, tartalmas barátság. Igen, ez nem kialakult, kicsiszolódott, megérett, finomított barátság, amilyent ezer és ezer ember pamfletként játszik nap mint nap, hogy aztán elunva eldobja, hátat fordítva neki új bohózatba kezdjen. Nem, ez rögtön az első pillanatban megvolt, születése pillanatában érett gyümölcsként tartottuk  kezünkön, és nem védtük-óvtuk, nem volt mi támadja, s oly természetesen folyt körül bennünket, mint a levegő. Van. Önmagáért, önállóan. Talán éreztük volna hiányát, ha nincs, de nem tudtuk, mi a nincs, hisz úgy éreztük, ez mindig örök bizonyosság.

            Nem, nem, szó sem lehet róla, Konrád! A saját érdekedben tagadom meg a kérésedet, amit igen udvariasan fogalmaztál meg. Emlékeztet eleink veretes beszédére. Szépen mondtad. Tényleg. Különösen azt a lágyan ívelő „az Isten szerelmére, könyörgök, légy egy kicsit irgalmas, Boldizsár” részét intonáltad gyöngyösen. De nézd, Konrád. Ha én most adok neked egy pohár vizet, szinte vétkezek ellened. Fel van hevülve a tested, szakad rólad az izzadság, és akkor a tűző napon hirtelen egy nagy korsó jégkockás, citromkarikás ital. Hidd el Konrád, kész tüdőgyulladás. Betegágy, lázmérő, gyógyszerek, felcserek, karbolszag, fúj! Az egész nem éri meg. Én a barátod vagyok, Konrád. Ugye a barátod vagyok, Konrád? Na látod. Vigyáznunk kell egymásra mindig, mint ahogy eddig is volt. Mindig és örökre.

            Az internátusban is vigyáztunk egymásra mindig. Te felajánlottad, hogy megvered a Kecsát, mert megbántott engem, én meg lebeszéltelek róla. Másnap a Varjasról beszéltelek le, szerdán pedig a pedellusról. A végén kiderült, nem is ismerek annyi embert, ahány engem bántott meg, aki pedig engem bánt, az téged is bánt és… pukk, bezárult a kör.

            De ez csak egy nüansz volt, egy apró nüansz. Rengeteget segítettél a tanulásban, emlékszel a matek korrepetálásokra, Konrád? Mert  brillant agyad volt, el kell ismerni. Kattogott, mint a géppuska. Talán ez volt a baj, mert hogy sokat tudtál, unatkoztál. És az unalom rossz tanácsadód volt, Konrád… khm, khm, a fene vinné el. Lám, milyen veszélyes a hideg citromos tea. Iszod gyanútlanul, elmélyülve, és akkor egy alattomos citrommag véget vet az örömöknek. Képzeld el, Konrád, ebben a hőségben félrenyelsz egy citrommagot. Köhögsz. Kínlódsz. Dülled a szemed. Balesetveszélyes a citromos tea, Konrád, most az én káromon meggyőződhettél róla. És te az előbb még könyörögtél érte. Jaj, de bölcs voltam, hogy így óvtalak az ismeretlen bajtól. Igaz, én tüdőgyulladásra tippeltem, de látod, a citrommag is veszélyes fegyver lehet. Az is. De még egy fűszál is. Bár szerintem legveszélyesebb fegyver az agy. A legpusztítóbb, leghidegvérűbb, kétélű fegyver az agy. Az emberi agy. És neked, mint mondottam volt, nagyon sok eszed van, Konrád. Vigyázni kell az agyadra, Konrád!

            Nemcsak eszesebb voltál nálam, Konrád, hanem szemfülesebb is. Annát is te vetted észre azon a bálon, én már fáradt voltam, untam az egész kavalkádot, mentem volna, indultam is háromszor, de mindig visszahúztál ilyen-olyan indokkal. Aztán egyszer oldalba böktél, és azt súgtad a fülembe: „Oda nézz, testvérem, micsoda tojó! Micsoda fantasztikus némber az ott, ni! Én odanéztem, és már ott ragadtam egész estére, mert tényleg légiesen finom volt a lány, átlátszó és mégis merev, mint a keményített csipkefüggönyök a tisztaszoba ablakán. Maradtam, te pedig eltűntél a forgatagban, s mire újra megláttalak, már vele táncoltál, és nagyon szomorú voltam, hogy én nem vagyok ilyen ügyes. Forogtatok, pörögtetek, és repdeső szőke hajad össze-összeakadt a lágy derékig érő hajzuhatagával. Sugárzott az arcod, és kacsingattál, amire én azt mormoltam: fulladj meg! Pedig milyen málé voltam, hiszen te jeleztél nekem, hogy  gyere,  testvér, kérd le tőlem, én odaadom, kettőnké ez az öröm, gyere már, Boldizsár,  te lassú agyú hülye, mert már csak vigyorgok, és nincs beszédtémám semmi az égvilágon! De mire én kapcsoltam, már vége volt a mulatságnak, te megint eltűntél, futkostál, megjelentél, azonnal megyünk – kiabáltál át a termen, és én vártam. És hazafelé bandukolva már boldogan újságoltad, hogy Császár Annának hívják, itt és itt lakik, ez és ez a hobbija, hogy finom, visszafogott életet él, s hogy meghívott téged a névnapi zsúrjára, és igent mondott, mikor megkérdezted, elhozhatod-e egy barátodat is.

            Ilyen voltál akkoriban, mosolygós, nyüzsgő, mindent elintéző világfi. Nem tartottad nevetségesnek, hogy ketten csaptuk a szelet Annának, és egy csepp harag sem volt a szívedben, mikor végül Anna engem választott. Aztán rendeztük be a lakást, és te úgy cipekedtél, festettél, mázoltál, mintha a sajátodat csináltad volna, és ha megpihent a szemed Anna alakján, mindig ezt motyogtad: patyolat ez a lány, arany barátom, tetőtől talpig színtiszta patyolat. És én nem tudtam, a dicséretnek örüljek igazán, vagy annak, ahogy te ujjongtál az én örömöm felett. Emlékszel, hogy berúgtunk, mikor megszületett Franciska? Brrr! Öt napig voltunk másnaposak, és azt mondtad Annának, szép-szép ez a csöppenet, bár én szebbet tudtam volna…, és csuklottál hozzá sűrűn a bor és az elérzékenyülés miatt. És amikor eltemettük Annát, és ott maradtunk a kéthetes Franciskával, akkor is csuklottál, könnyes szemmel, de mosolyogva hátba vágtál, és azt kérdezted: „Mit gondolsz, jó anyja leszek Franciskának, testvér?” Ezt kérdezted, és micsoda nagyszerű pillanat volt az! Annak a percnek a kedvéért meg kellett volna állítani az órákat. Ugye nagyon szép volt, Konrád?

            Konrád, Konrád! Már megint nem dolgozol, csak panaszkodsz. Ebben a melegben az természetes, hogy izzadsz, így védekezik a szervezeted. A veríték elpárolog, ez hőt von el, és így lehűl a tested. Ha én most úgy tennék, mint az a bizonyos Veronika Jézussal, csak kitolnék veled. Ha nincs minek párologni, nincs, ami hűtsön. Bizony az kész hőguta. Szerintem Veronika sem gondolta végig azt a dolgot a kendővel, csak megmozdult az a nagy, irgalmas szíve, és lehet, hogy pont rosszat csinált. Azt is mondják, azon a kendőn ott maradt Jézus arclenyomata. Nem tudom, igaz-e vagy sem, de én biztosan nem szeretnék rólad őrizni egy verítékarcképet. Az amúgy is mulandó lenne, sérülékeny. Például megázik, vagy kimossa valaki, és pukk! Volt kép, nincs kép. Meg különben is van, és marad is nekem képem rólad. Bizony. Te magad készítetted, Konrád. Először gránittá formáltad a lelkemet, és ebbe a gránitba vésted lánggal és savval az arcodat. Megsemmisíthetetlenül, örökre. Te vagy a világ legjobb portrékészítője, Konrád, esküszöm. Bár az önarckép és a torzó között van egy kis különbség szerintem…

            Nagyon szépen haladsz, Konrád, komolyan mondom, szinte csodállak. Hiszen már majdnem a felénél tartasz. A nap is magasan jár, nemsokára dél van, akkor megpihenünk. Kapsz majd egy pohár vizet, hogy tudjál jóízűen enni, aztán egy cigaretta, és utána dolgozunk tovább.

            …hogy te már most iszonyú éhes vagy, szinte szédelegsz, mert két napja nem ettél? Drága Konrád, ez így igaz, de ebben csakis te vagy a hibás. Én vétlen vagyok. Azt mondtam neked a pincében, mikor odabilincseltelek a vízvezetékcsőhöz, hogy nézd, barátom, most gyorsan elmondasz mindent Franciskáról, gyorsan, pontosan, nem mellébeszélve, hanem belevágva a közepébe, az igazat, csakis az igazat. Engem az sem zavar - mondtam -, ha olyan gyorsan mesélsz, hogy tíz percig sem tart, nem regényt akarok én tőled, nem igaz? Úgy terveztem, sebtében meghallgatlak, aztán sietek ebédet készíteni neked, amit igen szeretsz, mert kedvezni szerettem volna neked. Kis konyakos libamájszeletekre gondoltam aszpikban előételnek, aztán egy könnyű asztali bor után finom marhafelsál uborkával, desszertnek egy francia krémes, kávé, így gondoltam. De te nem. Te nem így gondoltad. Te összeszorítottad a szád, olyan keskeny lett, mint a késpenge, és hallgattál. Hallgattál hosszan, kitartóan, olyan sokáig, hogy kénytelen voltam egy fotelt lehozni magamnak, úgy megmacskásodott a lábam. Én mondtam neked, hogy nem foglak unszolni, a kérdés elhangzott, várom a választ, és néztelek várakozóan, te lógtál a vízvezetékcsövön, talpad alig érte a földet, néztél engem irgalomért könyörgő szemmel, és hallgattál. Nem mertem elmenni ebédért, mert hátha éppen akkor szólalsz meg, és akkor elszalasztom a pillanatot. Hát így nem lett ebéd, majd olvasgattam egy picit, és elmúlt a vacsoraidő is. Este tíz óra volt, amikor megszólaltál először, izgatottan ugrottam fel, szaladtam hozzád, hogy halljam, végre tudjam a valót, a felfoghatatlant, de csak hörgés jött a szádból, és habos fröcsögő nyállal makogtál szívről, könyörületről, irgalomról, bűnbocsánatról, feledésről, és leesett a fejed a melledre, mint Jézusnak, mikor azt mondtam igen fakó hangon: nem ismerem ezeket a szavakat.

            … én ültem, te lógtál, s néha elbóbiskoltam, de úgy jártam, mint a próféta, aki így kiáltott fel: „Szörnyű látomások gyötörnek engem, Uram…”, gyakran felriadtam, mert sokszor azt álmodtam, hogy beszélsz. Majd reggel lett, és meg kellett tornáztatnom a kezedet, mert már lila volt, és féltem, hogy teljesen elhal, pedig tudtam, szükség lesz még erre a két izmos karra, hogy segíteni tudjál nekem itt fenn a hegyen. Megreggeliztem, megfürödtem, te pedig magad alá piszkítottál, s bár undorodtam a szagtól, amit árasztott, erőt vettem magamon és nem takarítottam fel, nem bizony, hanem otthagytam, bízva abban, hogy a penetráns illatra jönnek majd a legyek. Egyszerű, ártalmatlan házilégyre számítottam, de mekkora öröm volt látni a mellettük megjelenő, nagy zöld hátú döglegyeket is.

            …néztük egymást némán, az óra ketyegett, ismét elmúlt az ebédnek ideje, s hogy fáradtságomon erőt vegyek, s megerősítsem lelkemet, felmentem a lakásba, és réges-régi kazettákat vettem elő, s levittem hozzád. Tíz évvel ezelőtt készült felvételek szólaltak meg a dögszagú pincében, és még a legyek is megültek egy pillanatra, mikor szétáradt a kristálycsengettyűsen tiszta kis gyermekdal. Franciska énekelte óvodáskorában ezeket a dalokat, és hogy ringatta magát, azt a kis fokhagyma fenekét arra, hogy: „csipkefa, bimbója kihajlott az útra". Késő este lett, mire a kazetták elfogytak, de nem értem rá érzelegni, mert téged kellett locsolgatni bő vízzel mély ájulásodból. Hát így telt el a két nap, mikor hajnalban végre megszólaltál. És beszéltél. Ömlött belőled a szó összefüggően és összevissza, gyakran elsírva magad, néha hisztérikusan felkacagva, és a tizenkét éve meghalt Annát hívtad segítségül nagy nyomorúságodban, elébe helyezve őt Istennek, isteneknek, védőszenteknek, mert lelked mélyén, félig megbomlott agyaddal is megsejtetted az igazságot, hogy ténylegesen és jogosan csak ő büntethet és oldozhat föl téged.

            … most meg panaszkodsz, hogy két napja nem ettél. Hát ennek a böjtnek ez volt az előzménye, Konrád. Nem emlékszem én rosszul, ugye Konrád? Nem, Konrád, én nem emlékszem rosszul. Mindenre emlékszem, és emlékezni fogok holnap is, jövőre is, örökkön-örökké, mert az emlékezés szintjére süllyesztetted az életemet Konrád, bezártál oda oly hermetikusan, oly elszigetelve, bizony, nem is érdekel semmi a világon, csak az emlékeim.

         ... harangoznak, hallod, Konrád, harangoznak. Dél van. Délben mindig a nagyharang szól. Reggel a középsővel ébresztenek, olyan friss hangja van. Délben úgy dörög a nagyharang, mint egy össznépi nagy gyomorkorgás. Este ismét a nagyharang szól, de már elnyújtottan, álmosítón. Majd egy kis szünet, és azt hallod ting-ling-ting, ting-ling-ting, ting-ling-ting a lélekcsengettyű szól, ting-ling-ting, emlékezz-emlékezz, ting-ling-ting…

            … gyere enni, Konrád. Tessék, adok egy pohár vizet, hű de gyorsan fölhajtottad, én biztosan csak kortyonként vettem volna a számba, jól megforgattam volna a nyelvemmel, és köbcentinként nyeltem volna le. De hát te tudod, Konrád. Itt az étel is, jó bő adagot hoztam, tudtam, megéhezel majd a nagy munkában. Emlékszel, milyen finomakat főzött Anna? Biztosan az ő vérét örökölte Franciska is, mert az már csipet korában ott lábatlankodott mindig a konyhában. Hányszor újságoltad te is, mikor vacsorát főztél Franciskának, hogy nézd, Boldizsár, ezt ketten főztük Franciskával, és nagyon nevettünk, mert az egyszerű tejbegrízt is el tudtad rontani. De még tízéves sem volt tán Franciska, önállóan megfőzte a vacsorát nekünk meglepetésként, míg mi a kertben dolgoztunk. S megterített módosan, csinosan, és kiszólt az ablakon, hogy: „férfinépség befelé, mert elhűl az étel”, és mi meglepődtünk, és olyan meghatottan ettük az üres parajpürét kenyérrel, még a szemünk is könnybe lábadt tőle. Néztük büszkén, igen, ez a mi lányunk, ez a mi nevelésünk, belőlünk jött létre igen sok áttételen, millió apró dolgon keresztül ez a mezei parajpüré.

            …most is jó étvágyad van, Konrád, nem is eszel, inkább habzsolsz, de nem baj, én nem sajnálom tőled, egyél, amennyi beléd fér, van bőven. Majd egy kiló babból csináltam sóletet, persze füstölt hús levében főztem, ahogyan Anna okította régen. Nincs is ennek az íznek párja a világon, talán csak az a régi paraj homályosítja el az értékét egy picit.

            … nekem ne köszönd az ebédet, Konrád. Dolgozol ebben a kánikulában, segítesz nekem, jár neked ez a pár falat. Udvariasságból se köszöngess, testvér! Ugyanúgy nem érdekel az udvariasságod, mintha például hozzám vágnád az üres lábost. Közömbösek lettek számomra a gesztusaid, Konrád. Nevethetsz, sírhatsz, motyoghatsz magadban, vagy összekötözött kezeidet az ég felé rázva, fogcsikorgatva átkozódhatsz, hallgathatsz mélyeket, mint a tiszteletre méltó, ámde üres fejű honatyák a parlamentben, vagy hangod kieresztve szavalhatsz érzelmes skót balladákat, engem hidegen hagy. Csak egy dologra figyelek innen a szilfa árnyékából, hogy dolgozol-e, Konrád? A többi az mellékes, érdektelen, olyan, mint a homályba borult színpadi díszletek soha nem látható hátsó fele.

          … nem tudok vizet adni, Konrád, ne neheztelj meg ezért rám, látod, csak ezt a ceglédi kannavizet cipeltük fel a hegyre. Fogyott is már belőle, mennyi lehet benne… 5 liter? Maximum 6. Takarékoskodni kell a vízzel, Konrád, hiszen még én is iszom egy-egy kortyot, meg aztán látod, egész nap kihasználom a szilfa árnyékát, bizony este két-három liter vízzel hálálom meg a jóságát. És a virágok, Konrád! A virágok! Már elfelejtetted, hogy visszaültetjük a virágokat? Na ugye! Azoknak is kell egy-egy bögrényi életet adó víz. Bizony. A víz az élet. Várnod kell estig Konrád, akkor már enyhül a nap heve, megkönnyebbedsz te is egy kissé. És lesz esti harmat is. Szokott lenni ilyen meleg nap után, és nem bánom, ha majd lenyalod a füvekről, a bokrokról a kis vízcseppeket, amelyek úgy gyöngyöznek a leveleken, mint veríték a homlokon. Csak a virágról ne lopd el a harmatot, Konrád, mert félek, ha hozzájuk érsz, fekete lesz a szirma mindegyiknek, sötéten bársonyos fekete, mint a lelked, Konrád. Képzeld el ezt a szép tisztást itt millió és millió fekete szarkalábbal, éjsötét szirmú margarétával, gyászoló pipacsok között hollószínű búzavirágokkal, s felettük ott bólogatnak a Styx vizében megfestődött csipkebogyók. És erre jönnek majd a vasárnapi kirándulók, hirtelen tárul eléjük a fekete tisztás, amely olyan fekete, hogy még a szilfa árnyéka sem látszana rajta, és elnémulnak a döbbenettől, és csend ül a gyepre, mikor azt suttogják zúzmarás ajakkal: „Valaki itt tisztult meg, valakinek a lelkéről itt pergett le a múlt…” Ne szennyezd össze a virágokat, Konrád! De jó ez a citromos tea! Hm, csett! Pazar. Csak, mint mondottam volt, vigyázni kell a citrommagra. Bizony. Arra nagyon kell ügyelni. Hogy te is megpróbálnál vigyázni a citrommagra, meg magadra? Nem hiszem el, Konrád. Egyszerűen nem bízom benned. Soha nem tudtál vigyázni magadra, sebesen csúsztál lefelé, egymás után szakítottál el minden szálat, ami régi, nemes énedhez kötött, és a végén már csak Franciska tartotta meg benned azt a minimális érzelmet, amitől még embernek lehetett nevezni téged. Nem vigyáztál magadra, nem vigyáztál a barátokra, nem vigyáztál a lelkedre, és a legvégén mindent feladva, nem vigyáztál Franciskára sem! S most szememre hányod bizalmam hiányát, károgsz, mint egy génhibás varjú, hogy sós volt a sólet (hát milyen legyen a sólet, ha nem sós), pedig direkt a te kedvedért Anna receptje szerint főztem - mindig így csinálta -, és utána könnyű homoki borokat ittunk…

            … mi? Hogy cserepes a szád? Van nálam szőlőzsír, mindig hordok magamnál, azzal bekenhetném az ajkadat, testvér, de kinek akarsz most te itt tetszeni? Erre senki sem jár, én meg úgysem nézek rád, ha nem muszáj, elrontanám ennek a napnak a varázsát. Persze, elmehetnék vízért, van itt egy forrás nem messze, vagy el is kísérhetnélek oda, és belenyomnád forró fejed a vízbe, és innál, csak innál talán napestig is, a munka pedig nem haladna semmit, pedig sietni kell, Konrád, már délután dereka van, a szilfa árnyéka három órát sugall - igaz, haladtál is szépen – már majdnem készen vagy. Igen, igazad van, a gödör már olyan mély, nem tudnál egyedül, segítség nélkül kimászni, ez igaz, de ha véletlenül erre jár valaki, aki nem ismer téged, megesne a szíve a te nyomorúságodon, vagy talán hazudnál, hogy te nem is dolgozol itt segítve egy barátodnak, csak véletlenül estél a verembe, és ő ezt elhinné, mert nem ismer téged, és segítene… de én nem hagyom, hogy bárki is segítsen neked, Konrád, mert én viszont ismerlek téged, és tudom, hogy ezt a vermet átvitt értelemben már húsz éve ásod a lelkednek. Ez a mai munka csak olyan jelképes materializálódása a múlt menetének. Nem engedhetem meg, hogy elveszítselek, Konrád, emberfeletti teljesítményt nyújtottam, amíg végre megkaptalak. Ismerősöket, barátokat, lekötelezett embereket mozgattam meg, hol kéréssel, vagy szép szóval, néha zsarolva is – bevallom, zsaroltam is egyikét-másikát – majd pénzzel manipuláltam embereket, lefizettem, korrupttá tettem sokakat, erre ráment a házam, a kertem, az autóm, mindenem, de nem sajnáltam, mert érted tettem, téged akartalak, egyedül téged, egy kis négyszemközti valcerra. Hányszor csodálkoztál, ámultál, nem értve magatartásomat, hogy az ország legjobb ügyvédjét állítottam melléd, és tátva maradt a szád attól az elemi erejű energiától, amit dr. Mervin kifejtett, hogy kivegyen az igazságszolgáltatás kezei közül. Azt hitted, téged akar menteni, hogy a te védőd, pedig nekem dolgozott, én voltam a megbízója, hiszen én fizettem százezreket ezért az egyetlen mondatért: Meg akarom kapni ezt az embert! Emlékszel dr. Mervinre, Konrád? Persze, hogy emlékszel. Negyvenöt évi ügyvédi gyakorlat után megírta A jog és az igazság kapcsolata az ősközösségi társadalmaktól napjainkig című ezerkétszáz oldalas összefoglaló tanulmányát, kiadta, majd visszavonult, és azóta nem hajlandó szóba állni emberekkel. Igazi nagy, országos botrány lett a dologból, mert a szerző nevén és a könyv címén kívül csak sima, üres lapok voltak a kötetben. Százak, ezrek perelték az írót, a kiadót, a terjesztőt, persze teljesen feleslegesen. Vásárlás előtt mindenkinek joga volt belepillantani az igazság lényegébe, s ha nem tette, magára vessen. Nekem annyira tetszett, rögtön kettőt is vettem, mert rád is gondoltam, Konrád. Én azt mondtam, kolosszális, te azt, hogy nagy marhaság, de szellemes.

            … húsz napig harcoltam, míg bejutottam dr. Mervin magányába, és elmondhattam neki annak a bizonyos napnak a történetét. Megkérdezte, mit is akarok tőle tulajdonképpen? Jogot és igazságot! – vágtam ki egy szuszra, mire a hetvenötéves gnómarcú agytröszt gúnyosan röhögve kifejtette, hogy a jog és az igazság között nincsen összefüggés, és majd akkor szóljak, ha tudom, hogy mit akarok. Alighogy kirúgott, hazatámolyogtam, nem voltam magamnál, tébolyultan lapozgattam az üres oldalt, keresve, kutatva a választ, a megoldást. És „megszólaltak a némák”, és beszéltek az üres lapok, és mind azt ordította a fülembe, hogy a legősibb, legszentebb ősi törvény a szemet szemért, fogat fogért. De én még mindig kételkedtem dr. Mervinben, és hajnal felé kinyitottam a Bibliát, ahonnan kongó személytelen hangon szólt felém és mindenki felé az örökérvényű figyelmeztetés: „Ki kardot ránt, kard által vész el!” Becsuktam a könyveket, és telefonáltam dr. Mervinnek, mert már tudtam válaszolni a kérdésére, hogy mit akarok?.

          … Azt az embert akarom, dr. Mervin! Jetkins Konrádot akarom egészben, sértetlenül, tetőtől talpáig az enyém kell hogy legyen, mert senkinek nincs olyan jussa hozzá, mint nekem. Adja nekem ezt az embert dr. Mervin, és én magának adom mindenemet! Nagy csönd volt a vonal másik végén, közben én ziháltam, zokogtam, míg egyszerre felhangzott a megváltó szó: MEGKAPJA!

            … megszakadt a vonal, és én részegen kacagtam, nevettem, üvöltöttem az öröm mámorában, és rögtön átutaltam a négy gazember cimborádnak száz-százezer forintot, hogy a bíróságon azt vallják, hogy te ártatlan vagy! Félelemtől tébolyult agyad nem fogta fel, miért vagy te ártatlan, és dr. Mervin zsenialitása olyan tisztára mosott a bírák előtt, mint a patyolat. A négy disznó haverod megkapta a szokásos tizenkét év szigorítottat, és bevonultak százezer forinttal a zsebükben a börtönbe, rabok lettek, csak rabok, de te nem lettél szabad, te az enyém lettél, Konrád! És ezt akartam, ezért harcoltam három hónapon át, és lám, beteljesedett.

            … persze erről nem tudtál, hogyan is sejtetted volna, mi történik a háttérben, és az egész hazaúton motyogtál nekem szívről, háláról, bűnről, megbocsátásról, bűnbánatról és feloldozásról, megkövetésről és megváltozásról, újrakezdésről, új életről és lekötelezettségről.

            Zúgott a fejem, nem figyeltem semmire, és a vér lépteink ütemére ezt dohogta-dörögte fülembe, meg-vagy-enyém-vagy-meg-vagy-enyém-vagy…, s csak akkor kezdted kapisgálni, hogy valami nincs rendben, mikor fémes csikorgással csattant össze a vízvezetékcsövön a bilincs.

            … hiszen te támolyogsz a fáradtságtól, Konrád. No nem baj, mindjárt végzel, és megpihenhetsz. Ott még azt a sarkot szedd ki, úgy, és készen is van. Jól van, Konrád, köszönöm a segítséget. Nekem igazán nehezemre esett volna ez a számodra apró munka. Sajnos nem vagyok már a régi. Pontosan úgy végeztél, ahogyan elterveztem. Nézd, a szilfa árnyéka elérte a gödör szélét. Ígértem neked Konrád, becsület szavamra, mire meghal a szilfa árnyéka, betömöm ennek a gödörnek a száját. Nagy, néma, fogatlan tátott szájnak látom én ezt, s olyan büdös, mintha ápolatlan lenne. Utálom a mosdatlan szájakat, Konrád. Ha egy száj büdös, azt vagy meg kell mosni, vagy be kell csukni. Nem így látod, Konrád? Vizünk kevés van, mosdatásra igen kevés, marad hát a másik megoldás, becsukjuk az üreg száját örökre. Bizony, bizony, ez a megoldás…

            …segítenél nekem? Hát ez igazán megható, Konrád. Egészen meghatódtam, Isten bizony! Nem, nem kell segítened, barátom. Dolgoztál te ma eleget, fáradt lehetsz. A hátralévő rész már az én dolgom lesz. Egyrészt nekem sem árt meg egy kis mozgás, hűvösebb is van már, mindjárt lebukik a nap, másrészt ezt nem olyan nehéz visszatölteni, mint kiásni. Kiásni, az látod férfiembert próbáló feladat. Igen. De visszahányni bele a földet, egy gyereknek is csak játékos munka lehet. Állítom neked, Konrád, még Franciska is betemetné ezt a lyukat fél óra alatt, pedig milyen vékony csontú kis madárteste volt neki. Emlékszel, Konrád? Kicsi volt, törékeny és nagyon bájos. És csak tizenegyéves! Szűzanyám, Mária bűnösök menedéke! Csak tizenegyéves. Tizenegyéves. Irgalom anyja, őrizd meg a józan eszemet! Dolgozzunk! Dologra, dolog van… dologra, dolog van… mondtam, hogy nem kell segítened, Konrád, ezt egyedül is meg tudom csinálni, ezt egyedül kell megcsinálnom, ez az én munkám, az én részem, az én örömöm, boldogságom, az én beteljesült álmom. Hozsanna neked, dr. Mervin! Képzeld el, Konrád, míg ájultan lógtál a pincében a csövön, felhívtam dr. Mervint, hogy mikor rendezzük el az anyagiakat? Na mikor? – kérdeztem én, és lőn csoda. Azt mondta nekem ez a minden hájjal megkent tintanyaló, hogy ő negyvenöt éven keresztül semmi mást nem csinált, mint hogy magukat pártatlan bíráknak valló szemétládák előtt parfümmé mosta mindenféle szemét népség szarát, és ha ez a nap beteljesedik, akkor valamit levezekel abból a millió csibészségből, ami végigkísérte az életét negyvenöt éven keresztül. Ez lesz dr. Mervin honoráriuma, mert megígértem neki, hogy esti harangszóra beteljesül a nap, és ő tudja, hogy megtartom a szavamat, és ül most lefüggönyözött néma magányában, s miközben végighalad gondolatban az életén, várja, várja, hogy megszólaljon a harang…

            … a Madonnára mondom, Konrád, fantasztikus vagy! Soha nem hittem volna, hogy így tudsz üvölteni! Egyenesen fantasztikus! Búúúúú! Mint egy hajókürt a ködben. Csak nem fordult meg abban az okos fejedben egy pillanatig is, hogy kihúzlak ebből a gödörből? Ne tedd nevetségessé magad, Konrád! Te leástad magad a posvány aljára, és leástad magad a gödör aljára is. Te ástál az életben is, itt is, bár az életben visszatartottalak, itt meg buzdítottalak, a lényeg a mélység feneke. Ott vagy, ott a helyed, ott is maradsz, kész, punktum. Milyen csúnyán sikoltozol, Konrád, még a csalogányok hangját is elnyomod, pedig azok ilyentájt lármáznak a legjobban. Tényleg igen ronda hangod van, testvér. Hiába ugrálsz, Konrád, hiába kaparod a falat, innen ki nem jössz többet, esküszöm Anna emlékére. Vigyázz, indul a föld. Na, egy lapát, két lapát, három lapát, megy ez, mint a parancsolat. Persze, hogy a szemedbe megy a föld, ha egyszer nyitva tartod, és közben olyan rémülettel forgatod, egészen megörvendezteted a szívemet. Nem hittem volna, hogy te még örömet tudsz okozni nekem, Konrád. De igazad van, tartsd nyitva a szemed, gyűjtsd a fényt, kaparj össze minden fénypászmát, szükséged lesz rá, Konrád, bizony szükséged lesz rá a nagy sötétség idején. Zúdul, ömöl a föld, ömlik lefelé. Jófajta föld ez, jó laza talaj. Egy lapát, két lapát, három lapát… hopp, ez elájult. Ennyire nem akartam megijeszteni, azt akarom, hogy éljen, érezzen, érzékeljen minden neszt, szagot, hangot, dobbanást. De talán jobb is így, legalább elfeküdt, nem ugrál itt nekem tébolyodottan. Nem is térítem még magához, hamar betakarom földdel, először a lábát, az ágyékát, most a hasát, így, eddig és nem tovább, ezt a részt feltöltöm teljesen, akkor mozogni már nem tud. Bizony siessünk, egy lapát, két lapát, három lapát, dolog van, dologra, dolog van, dologra… egy lapát, két lapát…

            … eddig kész. Locsoljunk egy kis vizet az arcára, így ni, hahó, öreg! Ébresztő! Konrád, én vagyok itt, Boldizsár, a barátod! Térj magadhoz, ember! Na végre, kinyitottad a szemed, hála Istennek. Konrád, ha ezt nem a két szememmel látom, el nem hiszem, az bizonyos. Ilyet csak olvas az ember hitetlenkedve! Teljesen megőszültél, Konrád, még a szemöldököd is hófehér. Csoda. Egy teljesen albinó Konrád. De kár, hogy mindenre gondoltam, csak tükörre nem. Most meglátnád magad így a tökéletes megtisztulás előtti pillanatban. Sebaj, az a lényeg, hogy én látlak, és így látlak. Egyik öröm a másik után…

          … nem teheted, ezt így nem teheted, ezt hörgöd itt monológszerűen. Megtehetem, Konrád! Én veled mindent megtehetek, és meg is teszek, esküszöm az összes létező és nem létező Istenre és istenekre!! Hiába vinnyogsz nekem, mint Jézus az olajfák hegyén, hogy "múljék el tőlem e keserű pohár” – nem múlik el, Konrád, sem Isten fiától, sem tőled! Te töltötted tele szenvedéssel, kínnal, ocsmány förtelemmel, hát akkor idd ki! Idd ki ezt a mocskot, Konrád! A bűnök nem oldoztatnak fel, hanem visszaadatnak. Ráborul a fejedre az egész pöcegödör, amit te életnek neveztél. Szagold! Élvezd a bukéját! Dögölj bele, te disznó! Feloldozást kérsz? Tőlem? Te gané! Ne tőlem kérd, kérd Franciskától! Menj oda hozzá, oda a nagy ismeretlenbe, és kérj irgalmat tőle! Rimánkodj bocsánatért egy tizenegyéves, vézna kislányhoz, akit négy részeg cimborád meggyalázott a szemed láttára! S te nézted, amint ott fekszik kifeszítve vérben és mocsokban félájultan, tébolytól kifordult szemekkel! Ott voltál, és nézted, és azt mondtad, hát ez már úgyis megtörtént, neki már mindegy, ha eggyel több, vagy kevesebb, és különben is ájult, nem emlékszik majd rád, de tévedtél, mert Franciska csak a te arcodra emlékezett, csak a te arcod fogta fel, amint ott nyögtél, lihegtél az arca fölött. A te nevedet sikoltozta félelemtől megbomlott aggyal a bolondokháza zárt osztályán, rácsos ágyba bezárva, rácshoz bilincselve, engem átkozva csorgó nyállal, mert ő hívott engem segítségre, és én nem segítettem rajta! Vele beszéld meg a dolgodat, Konrád, nála az irgalom, a megbocsátás, a feloldozás. És ha megúszod ép elmével Franciskát, akkor találod majd szembe magad Annával! Bizony nem irigyellek, Konrád. Hogyan is gondolhattad egy pillanatig is komolyan, hogy ezt megúszod? Mit hittél? Miben reménykedtél? Talán a létfenntartás örökké dolgozó ösztöne homályosította el az agyadat? Az örök remény a túlélésre, amely már száz- és százezer emberben pislogott, míg ásta saját sírját? Soha nem úszták meg! Senki nem menekült még ki a saját sírjából! Azt gondoltad, csak megijesztelek, és este azt mondom, absolvo Dei, és menj békével, mert béke van bennem is? Ezt hitted? Ebben reménykedtél? Hát nem! A tíz körmömmel kapartalak ki a börtönből, rád uszítottam dr. Mervint, és most rádszabadítom a poklok kínját! És tudom, feleslegesen, mert ezzel nem tudom meg nem történtté tenni ezt az iszonyatot. Megesküdtem Franciska koporsójánál, hogy nem engedlek át a másvilágra ép elmével. Nem! És tartom az eskümet. Nem vigyáztál Franciskára, Konrád!

            …Ezt a nagy követ a melledre rakom, Konrád, érzed a súlyát? Pompás. Régi pogány szokás ez, gonosz emberek hullájára raktak súlyos kőkoloncot, hogy a benne lévő rossz szellemek ne tudjanak kísérteni többé a földön. Sajnos lassan elfelejtődik, mint annyi más minden a kőbálványos pogányok idejéből.

            … Ezek giliszták ebben a dobozban Konrád, kb. két kiló giliszta. Cserpák Jani bácsi tanácsára szedtem, gyűjtöttem össze, és szórom most rád. Húsz éve sírásó az öreg, igazán mondom, profi a szakmában. Élete álma, hogyha nyugdíjba megy, megírja "Az  enyészet anatómiája” c. könyvet, és amennyit ő tud az elmúlásról, el is hiszem, hogy megírja. Nagyon nagy tudású, és részletekben pedáns, akkurátus ember. Mikor hozzá fordultam tanácsért téged illetően, elgondolkozott, majd megkérdezte gyors, vagy lassú bomlást kívánok. A gyors mellett döntöttem – minek szennyeznéd sokáig a földet -, és földmintát kért erről a helyről. Részletesen megbeszéltük a megfelelő mélységet, a nedvességtartalmat, a talaj korhadéktartalmát, a természetes mikroorganizmusok mennyiségét, az öreg még meg is rágta a földet mint a gittet, s akkor mondta csak ki a végső szentenciát: minden optimális, csak giliszta kell még, elég sok. Hát ő tudja, Konrád, ő az iparos, hallgattam rá. Ezt is ő találta ki, hogy rakjam körbe a fejedet téglával, csak egy kis nyílást hagyjak felül, így ni, ebbe állítom bele ezt a százas eternitcsövet, körültámogatom földdel, el ne dőljön, hát ez tényleg zseniális, Konrád. Már nem látlak, de még hallom a zihálásodat, még tudunk beszélgetni egy kis ideig. Mondom, nagy koponya az öreg. Azt kérte, hadd említse meg a könyvében majd ezt a megoldást mint érdekességet, és én utólagos engedelmeddel beleegyeztem. Tulajdonképpen ez volt a honoráriuma.

              … dologra, dolog van, egy lapát, két lapát…

            … lement a nap, most hal meg a szilfa árnyéka, Konrád… egy lapát, két lapát… egy éjszakára eloldoztatott a szilfa tövétől. Egy éjszaka erejéig megint boldog, szabad, ki tudja, merre jár egy szilfaárnyék éjnek idején? Tudtam én, látod jól sejtettem, hogy az éjszaka nem gyilkos.

            … nagyon szépen szedtem ki a gyeptéglákat, milyen szépen vissza lehet helyezni. Egy kis sarkot itt lecsipek, hogy a cső el ne tömődjön, aztán egy kis idő múlva kihúzom a csövet is. Virágok, virágok, gyerünk vissza a helyetekre. Te ide, te itt voltál, vagy nem is itt, talán az átelleni oldalon? Mindegy, már minden mindegy. Fáradt vagyok, nagyon fáradt, és nagyon üres. Igaz, nem is számítottam semmire, nem is vártam semmit, akkor meg így van jól. Igen, így van ez jól…

            … harangoznak. Hallod, Konrád? Harangoznak! Nyugodj békében, Franciska!

1991. április

Gépelte: BárdosinéLajkó Katalin