– Most hol vannak a szüleitek? – Otthon. Mi megszöktünk.  – Ezt, mondjuk, jól tettétek – szóltam közbe én is –, de miért kellett nektek is vérfertőző viszonyt kezdeni egymással? – Az mi? – kérdezték egyszerre.

        Összedöbbentünk az orvossal. – Hát senki nem mondta nektek, hogy közvetlen hozzátartozóval nem lehet házaséletet élni? – Mi nem éltünk ilyet – mondták egyszerre.  Kezdtem dühbe gurulni. – Hát akkor nemi életet éltetek? – Nem, mi azt sem! – De kúrni azért kúrtatok, ugye? – üvöltöttem rájuk. – Ja, azt igen, kérem szépen. Azt igen!

        – De miért – hitetlenkedett az orvos –, miért a testvéredet szeretted? – Nekünk azt mondták – válaszolták egyszerre –, hogy akik igazán szeretik egymást, azokon rajta van a Jóisten áldása. – Szóval nem tudtátok, senki nem mondta ezt nektek? – Ki mondta volna? – kérdezte Continentia színtelen hangon. – Talán az apám? – Vagy az anyánk? – tette hozzá a fiú.

        – Hát ez volt a dolgok hátterében, lányom – sóhajtott a pap –, azt hittem akkor, hogy megbolondulok. Ezért beteg a kislány is, mert mindenféle betűk vannak összekeveredve benne, ezért. – Milyen betűk, Atyám? – kérdezte ámuló szemmel a Mici. – Hát én nem tudom, a professzor mondta ott fel az ábécét, hogy DNS, meg klón, meg klán, meg hogy valami hibás gének ilyenkor összeadódnak, oszt ott a kontrabont. Annyi hülyeséget beszélt, semmit nem értettem belőle.

        – Hát én sem! – felelte meggyőződéssel a Mici, és töltött mindkét pohárba még egyszer. – Aztán mi történt? – Semmi – felelte a pap – , valami védekezőképesség leromlott a gyerekben, védtelen volt még a szellő ellen is. Két nap múlva már haldoklott. Nagyon kapaszkodott az életbe, nem akart elmenni. Nem akarta becsukni a szemét akkor sem, amikor lefogtam neki, mindig visszapattant egy homályos sarok felé, még úgy holtában is. Így temettem el, nyitott szemmel.

        – Mert látó szeme volt, Atyám, mert látó szeme volt. Azért nem akarta becsukni, hogy odaát is lásson, higgye el, Atyám! – rebegte könnyes szemmel a Mici. – Szar az egész! Úgy ahogy van, szar az egész! – legyintett a pap, és aztán sokáig hallgattak megint. – És hogyan lett eltemetve a kislányom? – billentette félre a fejét a Mici, és nem vette észre, hogy önkéntelenül birtokos ragot használt.

        A pap észrevette, de úgy tett, mint aki nem. – A plébános úr temette el az én drágámat?  – Igen – bólintott bágyadtan a pap –, de nem azonnal. Mikor leterítették a kislányt, a testvérek teljesen ledermedtek. Álltak némán az ágy mellett, semmit nem érzékeltek a külvilágból, hiába szóltam hozzájuk, csak fogták egymás kezét, és nézték az ágyat. Nézték akkor is, amikor elvitték a gyermektestet, feje halkan koppant a bádogtepsin, de ezt sem érzékelték.

        Sok idő telt el így, aztán az orvos valami injekciót adott be nekik, amitől nagy sokára megmozdultak. Elkísértem őket a szállodába, és lefektettem őket. Szorosan összeölelkezve aludtak el, ájulásszerűen, úgy koppant le a szemük, mint a kislányuk feje a bádogon.

        Másnap reggel nekem mennem kellett a professzorhoz, ezért hagytam a gyerekeknek pénzt, a portás figyelmébe ajánlottam őket, és mondtam, megyek, elintézem a temetést, és csak késő este jövök, vagy csak holnap, mert a doktor engem is ki akart vizsgálni. Mentem ki a szállodából, és a szemben lévő megállóból még intettem nekik, mielőtt felszálltam a buszra.

        Némán álltak a portáspult előtt, arcuk rezzenetlen volt, és görcsösen fogták egymás kezét. Ekkor láttam őket utoljára. – Jaj, Istenem – nyögte a Mici –, mi történt, Atyám? – Ne türelmetlenkedj, lányom, van még borzalom elég hátra. Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen szar élet után, mint ami nekem jutott, lehet még újat mondani. De hát ismét tévedtem.

        Tehát bementem a kórházba, és ottan rögtön elkezdtek engem csapolni, annyi vért vettek tőlem, mondtam is az asszisztensnek, hogy az a gyanúm, hogy nem is vizsgálatra veszik a vért, hanem eladásra. A sok mintavétel miatt aztán infúzióra kötöttek, és hiába fenyegettem a segédorvost azzal, hogy kiátkozom az egyház kebeléből, sehogy nem tudtam rávenni, hogy adjon egy nyelet pálinkát.

        Pedig kellett volna a nyugalmam végett, mert aggódtam a gyerekekért nagyon. Nem lehetett mit tenni, benn maradtam éjszakára, és hiába akartam kimenni, nem engedtek el. Azt mondták, hogy a professzor akar velem beszélni a leletekről, meg kell várjam. Vártam, vártam, de igazából arra vártam, hogy a gyerekek bejöjjenek hozzám, és megkérdezzék: No, mi van veled, te vén marha?  Elmúlt a látogatási idő, beesteledett, és sem a professzor, sem a gyerekek nem jöttek.

        Másnap reggel korán hívatott a professzor, szívélyesen hellyel kínált, és szó nélkül töltött a repi konyakból. Rögtön bajt sejtettem, de a baj nem onnan jött, ahonnan vártam, hanem egy nagyon hivatalnok kinézetű ember zúdította rám, aki kopogás nélkül jött be az orvoshoz. Bemutatkoztunk egymásnak, és mondta, hogy ő valami rendőrségi tótumfaktum, én meg ámuldoztam, hogy a dagadt májamnak mi köze lehet a rendőrséghez, hiszen nem loptam én azt, hanem hosszú évek munkájával nevelgettem ilyen szép nagyra, ugyebár.

        A professzor nem szólt, de a rendőrségi ember sem, hanem kinyitotta az aktatáskáját, és abból elővett egy papírt, és a kezembe adta. – Kérem, olvassa el, Atyám! Tanácstalanul néztem az orvosra, de az is csak bólogatott, hogy olvassam, és kérés nélkül töltött a poharamba. – Akkor itt nagy baj van! – mondtam magamban, és igazam volt, jól sejtettem. Egy rendőrségi jegyzőkönyvet tartottam a kezemben, rögtön az elején fel volt írva akkurátusan, hogy valahol, a vasútpálya mentén, a helyszínen rögzítették a tanúvallomást az elmúlt éjjel, hajnal felé.

        Ezt olvastam: „Az úgy vót, kérem, hogy a 13–76 számú vonatot vittem le délre, és amikor elhagytam a 138,16 pályaszelvényt, azután egy nagy, beláthatatlan kanyar jön, kérem szépen. Lassítanom is kellett, mert harmincnégy kocsit vontattam, volt azon szén, fa, vasáru, meg még ki tuggya kérem, hogy mi minden. Osztán hogy kiértem a kanyarból, akartam gyorsítani, de akkor láttam, hogy valami sötét van a síneken. Rögtön felkapcsoltam a nagy reflektort, és akkor már tisztán látszott, hogy két ember fekszik a pályán, nyakukat a sínekre tették.

        Rögtön nyomtam a kürtöt, a dudát, és rántottam a vészféket is, mert kérem, nem voltak messzebb, mint kétszáz méter, és én tudtam, ha nem mennek el onnan, baj lesz, kérem szépen, mert ennek a szerelvénynek majdnem két kilométer a fékútja. Láttam aztán, kérem, hogy a duda hangjára felemelik a fejüket, sokáig, hosszan néztek szembe velem meg a mozdonnyal, miközben a kerekek százai szikraesővel világították meg a pályát, és szólt folyamatosan a duda, és üvöltött a kürt is.

        De ők nem akartak elmenni onnan, kérem, mert mikor már csak húsz méterre lehettem, akkor megcsókolták egymást – eztet tisztán láttam kérem –, és visszarakták a fejüket a sínekre.6  Aztán már nem láttam semmit, mert alám kerültek, és bizony mondom, a mozdony meg sem rezzent, ahogy átment rajtuk, és utána még átment rajtuk harmincnégy vasúti teherkocsi, melynek némelyike kővel, szénnel, vassal, meg még ki tudja, mi mindennel volt terhelve.

        Aztán szóltam az őrháznál a bakternek, aki meg az állomást értesítette, meg a rendőröket, meg a mentőket, de nem volt itt már semmire sem szükség, kérem szépen. Tőlük tudtam meg, hogy egy fiatal pár volt ott a síneken, csak a Jóisten tuggya kérem, hogy mi miatt döntöttek így.”

        – Ennyi volt a vallomás, lányom, utána még az aláírások, meg a hitelesítő pecsétek, és az öngyilkos pár adatai. Adjál egy kis pálinkát, mert nem bírom józan ésszel, nem bírom. – Ez szörnyű – suttogta maga elé a Mici –, de Atyám nem tehet róla, biztosan nem!

        – De igen! Egyedül én tehetek róla, mert egyedül hagytam őket a szállodában. Ha nem hallgatok arra a kurafi segédorvosra, akkor velük lehettem volna. Elhagytam a rám bízott birkákat, Mici! Látod, egyszer vettem le ellenőriző szemem róluk, és rögtön baj lett. Hát milyen pásztor vagyok én? Mi? Nagy lószar vagyok én, lányom, nem pásztor. Bizony nem!

        Pedig észre kellett volna vegyem a bajt, mert ott a szállodában, amikor lefektettem őket, főleg az asszonyka nagyon zaklatott volt. Ő is azzal vádolta magukat, mint én most. Azt mondták egymásnak vég nélkül, hogy „elhagytuk a kislányunkat, cserbenhagytuk a gyermekünket!”

        Én próbáltam vigasztalni a szerencsétleneket. – Nem így van ez, kislányom! – így mondtam neki, hogy kislányom, nem is tudom miért, csak úgy jött – figyelj rám, és te is, te gyermekember! Ti nem hagytátok el a gyermeketeket! Te, kislányom, a testedet adtad oda mindenkinek, hogy élhessen. Te pedig, fiam, a gerincedet és az asszonyodat ajánlottad fel ezen a kegyetlen ábrahámi oltáron. A kislányotok pedig hálából az életét adta, hogy ne kelljen több áldozatot hoznotok. Így kell ezt felfogni, gyermekeim! – és örültem, hogy némiképpen megnyugodtak és elaludtak.

        Picit vajúdott a Mici, aztán, mivel annyi szörnyűség érte már a mai történések folyamán, csak megkérdezte: – Atyám! Hitte is, amit mondott a gyerekeknek? – Emerus Stencl esperes-plébános hirtelen visszanyerte régi erejét, és nagyon dühbe gurult. – Hitte a rosseb – ordította –, hát hogyan hihetnék ekkora hülyeséget, de mit tehettem volna, mit tehettem volna?

        Azt hiszed, nekem nem jutott eszembe az a marhaság, hogy az Úr kihirdeti a tízparancsolatban, hogy ne ölj, aztán meg azt mondja Ábrahámnak, hogy ha szeretsz engem, akkor öld meg a fiadat! Hogy mi most itt birkák vagyunk, elismerem, de hogy a múltban sem voltak a szent tekercsek írói komplettek, az is biztos!

        De nem is ez a baj! A baj az, hogy valamelyik ki nem mondott kérdésüket nem hallottam meg, és nem is adtam rá választ. Ezen válasz után indultak el, és úgy látták, hogy a vonat szikrázó kerekei alatt találják meg azt. Talán igazuk is volt. Én úgyis csak hazudtam volna. Gyakran az életet kell adni egy igaz válaszért. Szerintem jól döntöttek. Már tudják a választ. Az igazat. És nem tőlem!

        – De ott tartottam, hogy elolvastam a jegyzőkönyvet, és a professzor úr töltött még egy pohárral nekem. Elmondom, édes lányom, orvosi pályafutásának csúcsa volt ez, ezért az egyetlen pohárkáért meg is kaphatná az életmentő emlékérmet, Isten bizony olyan rosszul lettem akkor.

        Megkérdeztem még, hogy hol vannak a testek, mondta a főrendőr, hogy lenn az alagsorban, ott vannak a hűtők, ott van most már az egész család. Én meg felálltam, mondom, akkor dolgom van, megyek temetni. A rendőr mélyen meghajolt előttem, az orvos meg is ölelt. Értettem őket! Nem nekik kellett temetni. Aztán elmentem, lányom, és elvégeztem, amit el kellett végeznem, és eltemettem őket. És most itt vagyok. Ennyi történt!

        – Legalább szentelt földben nyugosznak, mivel Atyám temette el őket – ájtatoskodott a Mici, de elképzelése nem vált valóra, mert nagy vihart kavart Emerus Stencl esperes-plébános, minden nyájaknak őrizője, a pásztorok pásztorának lelkében. – Szarok a szentelt földre, te ostoba némber! – ordította teli torok­ból, miközben csorogtak a könnyek az arcán. – Ez a baj, hogy ezzel vagytok elfoglalva, ezzel a maszlaggal, és közben nem veszitek észre, hogy milyen értékek mennek veszendőbe?! Micsoda pazarlás! Istenem! Micsoda felelőtlen pazarlás! – hörögte a pap.7

        A Mici megriadt, mindig félt a kegyes atyától, annak elementáris kitöréseit nem nagyon értette, megriasztották. Várt, sokáig várt, amíg megnyugszik a pap, és csak utána kérdezte meg félénken: – Milyen a sírja a kislányomnak meg a szüleinek? Nézte a pap a sorvadó arcot, melyre némi pírt tett a hirtelen és váratlan szeretet, és belátta, ha most kioktatja a Micit, ha nem számol be neki minden fűszálról, az utolsó áldás utolsó betűjéig, ha nem mondja el neki, hogy hogyan volt, mint volt, és hogymint volt, akkor csak beletapossa a földbe, és ezt nem akarta.

        Ezért akkurátusan elmesélte, hogy a kurvák pénzéből milyen díszes, drága, veretes hármas koporsót csináltatott, hogy az olyan széles volt, mint a legszélesebb franciaágy, hogy azon damasztok és selyem párnahuzatok voltak, és a koporsó fedelének belsejét csodatevő ringlószemekkel föstötte tele egy ügyes kezű piktor.

        Nem mondta el a Micinek, hogy azért tette ezt így, mert arra gondolt, hogy legalább a mindig tiszta földben ne egymás alatt és felett feküdjenek a testek és a lelkek, mint ezt tudatlanságunk okán olykor egy emberéleten keresztül tesszük itt fönn.

        – Három sírhelyet ásattam ki, és sok ember kellett, hogy a széltében hármas koporsót leengedjék a helyére, ahol most megnyugodva alszik balról a gyermekember, jobbról a gyermekasszony, és középen kislányuk, Authentika néz a koporsó egy homályos szeglete felé.

        – Emlékszel, mit játszottam a kislánnyal, Mici? – kérdezte a pap, és az csak bólintott rá. No, ezért találtam ki, hogy miután befödték a sírt, én mindent elplaníroztattam, fűmaggal bevettettem. Aztán kerestem és találtam egy ügyes kezű faragót, aki kicsiny, múlandó, gyorsan elkorhadó táblácskát szegzett egy faragatlan akácoszlopra.

        – A táblácskára, pedig ezt vésettem föl – szuszogott a pap erősen, aztán megfogta a Mici arcát, magához húzta, és csak a fülébe suttogta bele az ő szívének feliratát, ami most is olvasható az arra járóknak, akik a Központi Temetőben bóklásznak időtöltés okán:

                                              Nincsen már oltárka,

                                               Nincs hozzá papocska,

                                               Nem ég a gyertyácska,

                                               A Jóisten elfújta.

                                               Bimm–bamm–bumm.

        6Megtörtént esemény alapján.

        7James Clavell: Shogun