LÁSZLÓ
Lebegek a kereszt mellett, hallgatom Misu dúdolgatását, most éppen a „kihűlt a szerelmed, kihűltem már én is” kezdetű dalt nyomorgatja immár századszor elölről, mert a folytatásra nem emlékszik. Vajon már életében felejtette el, vagy itt bomlik erősen lefelé. Nem akarom bántani, nem kérdezem meg. Vitéz Keresztessy Gál Oszkár libben mellém, érzem, ha tudna sírni, most azt tenné.
- Maga lenni igen hazug, hamis ember, kedves Első.
- És erre miből következtetett, ha meg nem bántom a kérdéssel?
- Mondani nekem maga, mikor engem temet a Mary a nagy bánatokkal körülvéve bele az anyaföldbe, hogy a Mary van nagyon nagy fájdalomban. Én mindig várni a Mary, hogy jön ide majd, és esőzik szeméből a könnyezet, de már tudom, a Mary nem jön többé, mert maga lenni hamis ember.
- Ne csak vádaskodjon, mondja már el, mi a baja!
- Én sétálni reggel a friss hajnalban, mert tudni kell, kedves Első, hogy remek kondíció lenni igen fontos…
- Hát itt feltétlenül…
- …és ahogy én meditálva lazítani egy kicsit, látni a hóban egy kulcs. Kell tudni mindenről, mi embert vesz körül, ez jó üzletérzék alapja, és látni, ez a kulcs van enyém kriptába belefaragva. A Mary eldobta, nem akarni már jönni ide, mert felesleges, eldobta, ezt tanítottam én neki át éveken. Ezért várni én hiába mindig, és röhög rajtam mindig a két bérgyilkos úr.
- Az egy más kulcs is lehet, Kersztessy úr, ne essen mindjárt kétségbe!
- Nem, mert én fizet négy dollár hetvenöt cent, hogy legyen monogram kulcson, segítve a síron túl is Maryt, nem kell keresni, ha akar jönni hozzám mély fájdalomban. Ez a kulcs pedig van rajta négy betű: V.K.G.O., ez az én teljesen kifejezetten nevem.
- Biztosan elvesztette, és most mindenütt keres, kutat, hová is tehette, mert kulcs nélkül nem tud magához jönni.
- Ez legjobb tőzsdei hazugság. Ha akar jönni, hoz lakatos ember, és csinál új kulcs, és itt záporoz szeméből a könnyezet, a mély fájdalom.
- Na látja, Vitéz úr! Mi megmondtuk már a temetésen, hogy a maga Maryje egy közönséges csatornatöltelék. De maga még a Pejkót is leugatta, pedig ő profi, még az anyját is futtatta volna, ha teheti. Így van Pejkó?
- Az anyám nem volt ribanc, te tetű, csak szerette a banánt. Ez is baj?
- Mér lenne baj? Csak emiatt lettél fattyú ember. Apád volt az egész világ.
- Ó, hogy nem a baltámmal temettek el…
- Most nem figyelni gyilkos urakra, kedves Első, most mondani nekem szemembe, miért hazudni nekem, hogy Mary lenni nagy fájdalomban?
- Nem akartam az első szabadnapját elrontani, Keresztessy úr. Itt nyugalom van, béke, ez a pihenés ideje és helye. Legalább is ezt mondották nekem odafenn a papok, de úgy látom, hatalmasat tévedtek. Jót akartam, ne haragudjon!
- Jót akar, jót akar, és csöpögtetni belém hiú remény. Miért fizet én négyezer dollár, miért hagyni minden örökül a Mary, a házak, a sok cég, négy extra autó, meg fél világ?
- Azér nagy monogrammos marhája a világnak, mert megvadította egy fiatal, friss punci, és maga elhitette saját magával, hogy a nagy töttyedékére kíváncsi lesz valaki. Most meg nem akarja belátni a tényállást, amit már egy penge ügyvéd sem tudna enyhíteni.
- Ez van igen szomorú. És én itt maradni örök időkig, és nem elbomlani, a Mary nem jönni, jól kitolni magammal!
- Meg is érdemli, mert magában minden van, amit ember a földön fel tud mutatni, csak amit a református gimnáziumban tanítottak nekünk, az nincs.
- És mi lenni az, biblikus úr?
- Alázat.
- Mert magának vanni?
- Egyszer azzal az elhatározással érkeztem Rómába, hogy pihenni fogok. Valami hamis agyrém alapján azt képzelem, nekem már nincs szükségem arra, hogy a nagy alkotásokat, melyeket már láttam, elfogadtam, újranézzem, újra kapcsolatba kerüljek velük. De ez nem csupán fáradtság volt, olyan lehetett, mint mikor valaki barátok, emberek, igazi kapcsolatok elől menekül rossz lelkiismerettel, nincs ereje arra, hogy elfogadja önzés nélkül a jót és a rosszat, mert ezzel elismerné a bensejében lévő, csak mások által javítható hibákat. Hamis, és nem elegendő ok ez az elzárkózásra. Erre csak a legnagyobb művészeknek van joguk végső, alkotó magányukban, mikor már minden jó és rossz a véráramukra került, és lelkükön átpréselve, idegeiken ellenőrizve olyan dolgot hoznak létre, amely az emberiség tápláló energiájává válhat. De még ekkor is, a súlyos magányban, a közeli halál tudatában milyen őszinte együttérzéssel, barátiasan beszélgetett például Bartók Béla a munkájából hazatérő vermonti paraszttal. Létrejött az örök kapcsolat, a szív, lélek, szellem együttes, mely felülemelkedik társadalmi és művészi elgondoláson, csak ketten vannak, két teremtő ember. És ez a lényeg, mit tudsz hozzáadni a meglévőhöz, vagy mit veszel el belőle.
- Elnézést biblikus úr, de hol itt az alázat?
- Mondom. Álltam akkor szemben a Colosseummal, és úgy éreztem fáradtságom ellenére, barátok vagyunk. A régi szavak jutottak eszembe: „Járj a te szívednek utaiban és szemeidnek látásaiban, de tudd, mindezekért az Isten tégedet ítéletre von.” A kőben, a versben, a zenében, a Colosseum monstrumában az ember által bezárt Isten nyilvánul meg. Mert Ferenczy Béni, a megtestesült művészet, ki nemcsak rajzaiból, szobraiból csinált művészetet, hanem saját életéből is, még bénán, némán és mozdulatlanul is sugárzott belőle az alkotó, teremtő erő, mint akkor ott, este a Colosseumból. Mert a műalkotásokból az Istenek tekintenek ránk, az ő felfoghatatlan méretű teremtő erejük valóságára döbbenünk rá.
- Maga érti is, amit mondani, kedves biblikus úr?
- Hát úgy nagyjából. Sajnos még itt sem látok tisztán, pedig a református gimnáziumban azt ígérték, itt már minden tökéletesen megnyilvánul. Ezek szerint tévedtek.
- Biztosan tévedni. Nekem is mondani sokszor, majd itten sokat alszani, és itt nem lehet alszani, mert itt mindenki sokat beszél, és én meg nem lenni álmos. Ez sokkal rosszabb, mint odafenn.
- Áron bácsi mit csinált, amíg élt?
- Kerestem az Istent.
- Abból nem lehet megélni, vagy csak nagyon rosszul, nem igaz, Pejkó?
- Hát egy jó betörés az többet hoz a konyhára, az igaz, de mikor kirámoltuk azt a parókiát, emlékezz rá, Pityke, milyen jó fogás volt.
- Így volt, pláne ha a sok bedobott gombot is forintra válthattuk volna…
- Szóval az Isten kereséséből élt maga?
- Na nem, építész voltam.
- Akkor innen jön ez a sok római marhaság.
- Legjobban a paprikából lehet megélni, Jack Travell. Persze szezonban a zöldbab is jól hoz, de csak a Sínai félszigeten, mikor sós eső esik. A sós esőtől lett a Juti bőre is hófehér. Csak hozzányomtam a zsíros kenyeret, és már lehetett is enni.
- Hogyan van az a nóta, hogy „tudod, hogy a sírvilágban nincsenek már kurvák…”
- Most nem énekel, kedves Misu, főleg nem ez, mert itt is lenni kurva, ott feküdni maga felett egy sorral.
- Kurva a te Maryd, nem én!
- Bizony lehet, igaza van, lenni az én Marym nagy csapodár.
- Nem csapodár, ribanc!
- Igen, lehet az is! Én már képzelni minden rossz el. Így eldobni négy és féldolláros kulcsot, ez lenni náne pláne!
- Az mi?
- Bérgyilkos úr nem beszél jól magyar? Az van skandallum.
- Ez jó! Majd a hülye amerikás lesz itt a Kazinczy-díjas nyelvész.
- Ez nem lényeg! De hol van alázat benne kőben?
- A kőben nem alázat van, hanem a tökéletességet kereső erő, melynek még az Isten sincs birtokában…
- Miért?
- Mert az Isten csak embert tudott teremteni, de az ember Istent is. És akkor tökéletesnek teremtett volna minket is. Na mármost ahogy elnézem csak a mi kicsi parcellánkat, ez nemigen sikerült neki. Az Istenben is kell legyen valami saját, számára is megfejthetetlen titok, s ezért valószínűleg ugyanúgy szenved, mint a saját képmására formált ember. Talán az isteni tökéletlenség az élet tulajdonképpeni fenntartó ereje. A tökéletlen, de tökéletességre törekvő emberi alkotó erő a teremtés egyszerű folytatása, kiegészítése az isteni hiányosságoknak. Talán ez lett volna az életünk értelme is odafenn? Nem tudom. De az emberi teremtő erő és az alázat az a két emberi tulajdonság, amely képessé tehet minket arra, hogy már földi életünkben olykor a teremtés csodájába láthassunk bele, mint én akkor Rómában, teremtő erő nélkül, de alázatosan.
- Akkor most megtalálta az Istent, vagy nem?
- Akkor azt hittem, hogy igen, most nem tudom. Itt olyan üresség van, káosz és hideg. Mindig fáznék, ha tudnék fázni.
- Majd a Tuti Juti megmelegíti Áron bácsit. A Charlie nem egy irigy fajta, kölcsön adja szívesen.
- Ha meg tudunk egyezni egy tisztességes percentben, akkor mehet a bolt. Mert fő a tisztesség.
- A Juti tisztessége?
- Nem, Jack Travell. A procent tisztessége.
- Juti, te miért lettél kurva?
- Nem tudom, hogy kurva voltam-e. Tíz évig éltem a férjemmel szép házasságban, gépészmérnök volt, jól prosperáló tervezőirodát működtetett, volt két fiúnk is. Nagy házat húzott fölénk a szeretete és szorgalma, dolgoznom nem kellett, mindenünk megvolt. Igaz az is, hogy keveset láttuk, mindig úton volt, de ha hazaért, az maga volt a harmónia, a boldogság.
- És akkor már foszforeszkált a szeme Jutka néninek?
- Na, tanul már a gyerek is, mondtam, hogy elrontják szegényt a mennyország kapujában.
- Nem foszforeszkált, kicsi fiú. Azt csak később találta ki a kocsmában valaki, akinek ez a tetű Charlie kölcsönadott fél órára. Mi lágyan, szépen szerettük egymást, külön forgatókönyve volt a házaséletünknek, vacsorával, közös fürdéssel, sok becézéses simogatással, és amikor „akkor” volt, mindig egymás nevét suttogtuk a párnába. Aztán egy este nem jött haza, mondta a rendőr az ajtóban, hogy nagyon összetört a kocsi is, ő pedig azonnal meghalt. Sírtam a gyerekeimmel, sírtam magam, sírtam őmiatta és magam miatt, sok baráti, rokoni vigasztalás között nem találtam vigasztalást. Aztán ahogy elmúlt a gyász első heve, elmaradt minden kedves, együttérző lélek, és nagyon egyedül maradtam a két gyerekkel. A nappalok még elmentek a beidegződött rutinfeladatokkal, de az esti fektetés utáni órák borzalmasak voltak. Egyszer felkaptam a kabátomat, és lementem a kocsmába. Soha nem jártam ott, mi nem ittunk alkoholt, nem is inni akartam, csak valakivel együtt lenni. Ott ismertem meg a Charlie-t, akkor is ilyen hülye volt már, de nem bántam, ideig-óráig tartoztam valakihez. Aztán így ment ez minden este.
- És a gyerekek?
- Nappal rendesen elláttam őket, tanultam, játszottam velük, de ők, kis ártatlanok nem lehettek társak nekem. Más kapcsolatot nem akartam kezdeni, én tényleg nagyon szerettem a férjemet, így vártam minden estét, hogy mehessek végre, az esti ima utolsó sorait már gyorsan daráltam mindig. Aztán siettem, jelentkezett a testem is a szokásos dupla konyakért. Összefeküdtem a Charlie-val, másnap nem józanodtam ki, a gyerekek nem mentek iskolába - no majd holnap -, de este megint berúgtam, és más-más férfiak is jöttek hozzám. Múltak a napok, nem bírtam összeszedni magam, feljelentettek a szomszédok, elvették a gyerekeket, már teljesen egyedül maradtam. A harchoz már senki nem adott erőt, inkább még a maradékot is elvették tőlem, a sok kocsmatöltelék már nálam lakott, és egy év alatt elittuk azt a gyönyörű szép házat. Lezüllött, alkoholista hajléktalan lettem, rángathatott mindenki kedve szerint, és akárkihez odabújtam már, még azon az áron is, csak ne legyek egyedül. Most akkor én kérdezem tőletek: Kurva lettem én?
- Mi az a kurva, Jutka néni?
- Aki pénzért eladja a testét, kicsi fiú.
- Akkor Jutka néni nem kurva, mert még el is vettek tőle mindent. Miért mondják a meglopott nőkre, hogy kurva?
- Ezt sem tudom, kicsi fiú. Én sok mindent nem tudtam odafenn sem, de idelenn még annyit sem. Nagyon búra alatt tartott a férjem, váratlanul szakadt a nyakamba a világ, aztán mire felocsúdtam, már meg is haltam.
- A mája?
- Nem. Meghaltam volna minden szervem miatt, mert igen pocsékul voltam akkoriban, de valahogy megmenekültem a fájdalmaktól, és egyszerűen csak megfagytam. Berúgtam, elfeküdtem, kihűltem. A fiaim el sem jöttek a temetésemre, lehet, nem is tudtak róla, közköltségen kapartak el. A Charlie sem akart eltemetni, hát ilyen szar alak, már hogy tudjátok.
- De drága Jack Travellné, semmi mozgás nem volt a piacon, a paprika lement, a lencse senkinek nem kellett, miből temettem volna? Kisfröccsre nem volt pénzem, nemhogy ilyen hülye ceremóniákra!
- Persze, de Isten nem pálcával ver, mert csak két nappal élt túl engem, és őt sem volt, aki eltemesse.
- Paprikás úrnak kellett miért meghalni magát?
- Elütött egy bolondos, menetrend szerinti buszjárat. Jack Travell, jövök ki a piacról, cipelek vagy százhuszonkettő és fél kiló kaprot, és akkor egy nagy bumm. Pedig nem is volt bennem szinte semmi.
- Attól a „szinte semmitől” a túralmási vízimalom két hétig működött volna lezárt zsilip mellett.
- Az a gusztustalan, hogy még a síron túl is ostorozzák az embert mindenféle rágalmakkal. Mindig mértékletes fogyasztó voltam, ezt én még 1941-ben tanultam Kublaj kántól, akinek igen jól tanácsolgattam akkoriban, hogy miként irányítsa ide-oda Batu kánt. A muhi csata alatt lángost sütöttem a harcosoknak, Jack Travell! Ne tudd meg, micsoda boltot csináltam én akkoriban! Egy levágott magyar, egy lángos! A fejért pedig én kaptam a kántól két solidust, ami abban az időben cirka két kiló fagyasztott töknek volt az ára, amit nagy haszonnal rögtön eladtam Amundsen sarki expedíciójának.
- Még mindig nem válaszoltatok: kurva voltam én?
- Már megmondta a kicsi fiú, hogy nem volt az, Juti. De kérdezze meg Biblikus Áront, az olyan szűzi lelkű, hogy egész életében csak a Colosseummal kacérkodott.
- Hogy a Tuti Juti mi volt, vagy mi nem volt, itt már semmi jelentősége nincs. Nem mi leszünk a bírái, igaz, azt sem tudom megmondani, ki lesz, vagy lesz-e egyáltalán bírája. A nevetséges az, hogy engem afféle szentnek tekintenek itt, holott engem pontosan az ellenkezője tett tönkre.
- Micsoda?
- A nők.
- Hé, Pejkó! Ébredj mán! Mikre virrad a nap, Szent Börtönőr! A szentes áron meg kurafi volt, hallod-e?
- Te is az voltál, oszt ezért mégsem kelt fel senki. Mi ebben a nagy ügy?
- Most ha akarni nekem elmesél, hogy szerette a Szűz Anyát, én menni rögtön világgá…
- Amilyen voltam, még a Szűzanya is veszélyben érezhette magát. Nagyon beteg voltam, egészen a halálomig.
- Milyen beteg?
- Szexfüggő voltam.
- Az mi?
- A szexfüggőség betegség, ugyanolyan súlyos tüneteket produkál, mint az alkohol vagy a drog. Rátelepszik az agyadra, a szívedre, elfoglalja gondolataidat, meglopja az erődet. Egy skizofrén állapot jön létre, belülről irányít valaki más téged. Mert kettős dologról van szó. Biológia és vágy. Egyedül az ember képes a racionalitását beteljesülés híján vágyakozással helyettesíteni. Aztán, már felnőttként, reggel felkelsz, és szorít az ágyékod. Reggelizel, dolgozol, este hazamész, fürdesz, lefekszel, és feszít az ágyékod. Ekkor alakulnak ki a helyettesítő képzelgések, melyek egy vagy több személyhez kötődnek, és évek múltával egészen vad perverziókban teljesednek ki. Aztán egy kielégületlen hajnalon rájön a polgár, hogy így is, úgy is egyedül van. Következik a második felvonás, mellé lép a feleségének, válogatás nélkül mennyiségre törekszik a fehér lenvásznon, megtörténik vele minden általa elképzelt vágyó álom, az ágyéka már nem feszít, de olyan üresség van benne, amit nem tud feloldani, elviselni, és ismét nagyon magányos. Már lelki értékekre törekedne inkább, hajszolja a jó szót, a simogatást, a meleget, a hovatartozás tudatának balzsamos illatát, de nem kapja meg, és két óra múlva mindenhonnan kirúgják, eddig tart egy pásztoróra, ennyi volt fizetve, lehet sétálni.
- Miért kell fizetni? A Jutka néni sem fizetett, mégis foszforeszkált a szeme mindig.
- Elromlik a gyerek, mondom, hogy elromlik…
- Fizetni mindenért kell, még ha nem is mindig pénzben fejezhető ki a számla. Mert a biológia hajszoló parancsát akarja elegyíteni a polgár a lélek szépítő vágyával, és még nagyobb csapdában találja magát. Ez így nem kell senkinek. Felismeri, hogy már nem is szexfüggő, hanem lélekfüggő, de szimbiózisban lévő fogalmakat nem lehet szétválasztani, ha az egyik abból nem is fogalom, hanem maga az élet. A kasza hideg vasának és a búza lágyságának disszonanciája: a kenyér. Darwin és Platón ötvözése: a szerencsétlen ember. Seneca erkölcsi levelei és Gergőczy lelkész úr beszédei egy agyban találkoznak Oidipusz királlyal és leszboszi Szapphóval. Egy kurva bárcája könyvjelző lesz egy Bibliában. És a polgár nem tudja megfejteni a titkot… Egyszer aztán kezébe akadnak a kumráni iratok szép sorai:
„Akkor lesz béke (szeretet), ha a Férfi nem Férfi, és a Nő nem Nő. Ha majd a férfi nő lesz, a nő pedig férfi, béke (szeretet) lesz bennetek.” Ekkor jön rá a végső igazságra, hogy ő nagyon beteg. Az Élet, Ember, Folytatás fogalmainak háborújában csak egy feloldozható gyalogkatona. Feladja a harcot, nem marad más remény számára, minthogy esetleg túléli. Vagy túlhalja, mint én.
- Mondani nekem egyszer egy őrült mormon ember, én vanni a Maryvel nagy-nagy paráznaságban, de ha lenni nekem négy Mary, akkor az már van very good.
- Nem is hülyék ezek a mormonok, igaz Pejkó?
- Persze, és a hülye amerikásnak meg négy kriptája lenne, mindegyik Marynek egy-egy, őt meg feldarabolnák, egyik Mary a lábát gyászolná, a másik a fejét…
- Pejkó, maga vanni morbid idiót!
- Lehet, de vigasztalja magát, egyszer csak lebomlik a maga agya is, nem?
- Nekem agyam nem lehet lebomlani, van az beletéve szép üveggömbbe öntve, mint bogárt látni szépet sok borostyánkőben. Volt ez bizony igen sok dollár.
- Hát maga igen nagy állat, amerikás úr. Így kitolni magával, Szent Jószagú Fegyház!
- Látni már lassan én is, csinálok én nem minden jól. De most mit csináljak?
- Maga már semmit. Már befizetett az örök életre. Jól elcseszte. Mi előbb-utóbb lebomlunk, elmegyünk, maga meg itt marad, míg világ a világ…
Lebegek a kereszt mellett, mosolygok Pejkóékon, akik folyamatosan molesztálják Oszkárt, fogadok, hogy életükben nem röhögtek ennyit. Közben Irén jár az eszemben, mennyire hasonlít a helyzete most a Tuti Juti szerencsétlen sorsához. Én is minek hajtottam úgy magam! Kinek, minek és miért volt jó? Miért nem figyelmeztetett senki, hogy állj meg vándor, úgy nekiindultál, elhagyod a szekeret, amit húznod kéne. De nem szólt senki, sőt, csodáltak, milyen okos, ügyes ember ez a László. Most meg itt a gebasz, nyugtalan vagyok, elhatározom, körülnézek otthon, talán Ákos is írt valamit a naplójába.
- Megyek haza kisember, nem jössz velem?
- Én nem találok innen haza, László bácsi, pedig de jó volna látni Anyut meg a hugit!
- Ezért hívtalak, szomszédok voltunk, majd én kísérlek. És visszahozlak.
Mint a tornádó, úgy jön elő a kisgyerek magából, majd elsodor a kereszt mellett. Felrepülünk magasra, és hazafelé vesszük az irányt. A kisgyerek mint kölyökkutya süvít előttem, néha bevár, érzem, milyen izgatott. Az üdvösségemet adnám érte, ha most megfoghatnám a kezét, azt a kis puha, vezetésre váró gyerekkezet, de nem lehet. Ennek ellenére boldog vagyok, ebben a furcsa világban lett hirtelen ismét gyermekem, vezethetem, óvhatom, gondoskodhatok róla. Köszönöm, köszönöm.
Olyan lelkes a kisember, úgy döntök, először menjünk hozzájuk, hadd lássa az anyját. Szépen rendben tartott nappaliban landolunk, a szőnyegen egy kislány hever egy kis kutya mellett, nézik a televíziót. A kanapé sarkán egy harminc év körüli nő ül, kinyitott könyv előtte, de nem olvas, elnéz a könyv, a gyerek, a televízió felett, szeme nagyon távolba meredő, szinte üveges. Látásból ismerem, ha nem rohantam volna mindig, biztosan feltűnt volna, milyen csinos. Most fáradt, sápadt az arca, révedező.
- Hát itt volnánk, gyerek, mit szólsz hozzájuk?
- Nem tudom, ilyenkor mit lehet csinálni. De jó lenne megpuszilni Anyut! Meg odabújni hozzá. Meg csinálnék valami rosszat, és ő rámszólna: Már megint kezded, Robi? És én lesunynám a fejem, és megint újra kezdeném…
- Repüld körül, láthatatlanul fond be magaddal.
- Az miért jó?
Mint a légy, úgy cikázik a kisgyerek, dongja körül az anyját, suhan a húgához, belakja az egész lakást egy pillanat alatt, most a régi kuckójában leltározza féltett kincseit, a könyveit nézegeti, aztán hosszú percekig lebeg némán egy iskolatáska felett. Kár, hogy nem tudnak sírni a lelkek.
Először a kutya kezd el mozgolódni, szimatol, feláll, keres valamit. A kislány is felkel, elzárja a televíziót, kissé félrebillentett fejjel, mintha hallgatózna, nézi az anyját. Az megrezzen, gyorsan visszajön valami elérhetetlen távolságból, arca elvörösödik, mélyeket lélegez, majd lemondóan megrázza a fejét. Annyira tudom, mi jár a fejében, hogy szinte nekem okoz olyan érzést, amit régen úgy hívtam: fájdalom.
- Gyere kicsim, vacsorázunk.
- Nem kérek szalámis kenyeret.
- Kakaót?
- Asse! Császármorzsát kérek!
- Az most nincs! Szendvics kakaóval a vacsora.
- A Robi miért válogathatott? Mindig azt ette, amit akart.
- Ez nem is igaz! Nem is válogattam soha, csak akartam.
- Robi csak szeretett volna válogatni, kicsim, de neki sem lehetett.
- Na látod, te hülye. Anyu is megmondta!
- Én akkor is császármorzsát kérek!
- Az a holnapi ebédre van eltéve, édesem!
- Tetszik látni, László bácsi, milyen a hugi? Ilyen volt mindig, nyávogós és kényeskedő. Úgy megrángatnám a haját, és ameddig kimenne árulkodni, azalatt raknék egy rajzszöget a lepedője alá.
- És ameddig sírna, megennéd suttyomban a császármorzsát, nem így működött ez, kisember?
- Hát… lehet. Nagyon szerettem baracklekvárral a császármorzsát!
- Anyu! Emlékszel, hogy szerette Robi a császármorzsát baracklekvárral?
A nő elsírja magát, elfordul, meggyújtja a gázt, és vacsorát melegít.
- Megint a hugi győzött, László bácsi, látta? Megint azt eszik, amit akar. Ez nem igazság!
- Sajnálod tőle, kisember?
- Hát… nem is, csak én is úgy ennék egy kicsit, sokat, sok-sok baracklekvárral. Ketté osztanám, és a másik felét fahéjas cukorral enném. Az olyan finom. László bácsi szerette a császármorzsát?
- Olyan régen ettem, nem is emlékszem rá. Egy gyors hamburger, vagy egy virsli egy állóbüfében, soha nem figyeltem az ételre. Most látom, kár volt. Mikor kicsi voltam, anyám porcukorral tálalta. Mozsárban törte a cukrot.
- Mi az a mozsár?
- Olyan, mint a harang, csak nincs nyelve.
- Látod, kicsim, mikor tele van a szád, akkor nincs nyelved, ugye?
- Neki mindig van nyelve, Anyu, csak most tele van a szája a császármorzsámmal.
A nő nem evett, elveszi a tányért a kislány elől, nem mosogat, csak berakja a mosogatóba, vizet csorgat rá. Tereli a fogmosáshoz a kicsit, pizsamát húz rá, fekteti, altatja. Már mélyen szuszog a kislány, a szája sarkában egy mosdástól megmenekített lekvárcsepp piroslik. A harangok utolsó kondulásának lassú halálához hasonlítható, ahogy a lakásban zeng a bénító némaság, a csendbe zárt gyász.
Indulásra rezzentem a kisembert, de nem mozdul, nem érti, feldolgozhatatlan számára egy eltűnt zajos, mozgó, csillogó világ sikolyba fordulása.
- Majd visszajövök érted, én is körülnézek otthon, addig ne menj sehová, mert eltévedsz, kisember.
- És mi van, ha eltévedek, László bácsi? Mi történhet velem, ha eltévedek?
Intek ennek a pici, koraérett halottnak, s ráérősen imbolygok hazafelé. A nappaliban tiszta ragyogás, olyan, mintha még élnék, itt élnék, itt lennék. Szép szál gerbera a vázában, a konyhában nincs mosatlan. Talpra állt volna Irén? De jó lenne! A bárszekrény üres, remélem nem Irén itta ki, ezt ennyi idő alatt nem lehet, évek alatt összegyűlt protokoll italok voltak itt felhalmozva. A hálószobában a széken az egyik fürdőköpenyem, felső zsebéből fehér zsebkendő lóg ki, emlékszem, én is így szerettem. Elviszem emlékbe magammal Irén nyugodt szuszogását, és már Ákost nézem, mélyen alszik. Megfordul a fejemben, hogy belehatolok az álmába, de valami visszatart, indiszkrétnek érzem, pedig előttem már nem lehetnek titkos álmok, elrejtett vágyak, ítéletre vonható gondolatok. A naplóját nézem, nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb az írása, szinte gondos a sorvezetése. Ha Ákos így gyógyulna, de jó lenne!
„…amikor ma hazaértem Nagyapáéktól, olyan rend és tisztaság volt, nem hittem a szememnek. Anyu az asztalnál evett, abrosszal megterítve, egy szál gerbera volt a vázában, szóval minden olyan volt, mintha váratlanul hazajött volna Apu, és minden a régi módon megy majd tovább. Anyu csak intett, hogy üljek le, nem szólt semmit, és a melegítőből hozott nekem császármorzsát, két tányéron hozta, mert a felét baracklekvárral szeretem, a másikat porcukorral. Erre Nagymama tanított még régebben, mondta, ők mindig csak porcukorral ették, mozsárban törték össze a kristályokat, és hogy Apu nagyon szerette. Nem tudtam akkor még, hogy mi a mozsár, Nagyapa azt mondta, olyan mint a harang, csak nincs nyelve. Kondul mind a kettő, csak az egyik életet őröl, a másik pedig lelkeket. Ezt akkor sem értettem, meg most sem. Lélekőrlő az, hogy nem tudom, hol van Apu, már ha a temetőt nem számítom, mert ott csak Apu van, de vajon hol lehet ő?
Anyu megsimogatta a fejem, és azt kérdezte, megyek-e holnap iskolába, mire én azt mondtam mérgesen, hogy nem. Majd leestem a székről, mert a veszekedés helyett azt mondta, jól is teszed, pihenjél, a gyógyuláshoz idő kell.Hogy én miért vagyok beteg? Vagy Anyu beteg?
Nagyapa azt mondta, ha anyád felgyógyul, ismét együtt lesztek mindnyájan, de ehhez idő kell, lehet, sok idő. És akkor Balázst is hazaengedi. Balázs mesélte, volt Nagyapáéknál egy ember, lóval meg kutyával, de ő csak az ablakból látta, mert az első házban volt akkor…
- Nagyapa, ki volt itt lóval meg kutyával, Balázs mondta, hogy volt valaki itt.
- Az az idegen, aki ott volt apád temetésén.
- Az a kancigány?
- Nem hinném, hogy cigány vóna, csak mert olyan fekete, meg hogy kan lenne, az lehet, de ahhoz közöd nincsen.
- Mit akart?
- Balázst szerette vón látni.
- És látta?
- Nem erisztettem. Átkűdtem öreganyádat a szóval, maradjon az első házba. Nem tudtam, mit akar az az ember. De nem dobhattam ki, mert hogy ő temette el apádat.
- Micsoda?
- Hogyan mondta, Nagyapa?
- Elnézést, hogyan mondta, Nagyapa?
- Én sem tuttam. Anyádnak nem volt pénze, nem tudni, hol van a vagyonotok. Nekünk senki nem szólt, hogy baj van, így nem is tuttuk. Ez a cigánykan, vagy kifene át minden kőtséget, oszt égett a pofámról a bőr.
- A pénzért jött?
- Nem. Csak Balázsért.
- Ezt nem értem.
- Hát én se nagyon. Iszó bort?
Ittunk egy pohár bort, Nagyapa elmesélte, hogy fedeztetni fogják Ibolyát a kancigány csődörével, merthogy az nagyon jó ló. Úgy hívják, hogy Csufi ló. Azt is mondta, várjunk az ítélettel még egy darabig, mert lehet, hogy rendes ember amúgy, meg hát adósai is vagyunk neki.
- Karácsonykor feljöhetek Nagyapáékhoz?
- Miért?
- Hát… Balázs is itt van.
- És anyád?
- Az biztosan berúg megint.
- Nem az, hanem Anyu.
- Bocsánat, szóval biztosan berúg megint, nem kellek én oda.
- Ha ott lennél, talán nem.
- Talán, de biztos ez?
- Nem, meg kell próbálni. Legyél otthon, állíts fenyőfát, tégy mindent úgy, mintha otthon lenne Balázs és apád is. Mintha semmi sem történt volna.
- Nagyon sok minden történt.
- Tudom, de most úgy kell tenned, mintha minden változatlan lenne.
- Apu mégsem lesz ott.
- Ott lesz, benned lesz, és ha anyád rád néz, apádat látja majd benned.
- Legyek olyan, mint Apu?
- Te legyél olyan, mint Ákos. László fia, Ákos.
Megköszöntem a vacsorát Anyunak, és sokáig gondolkoztam azon, ki az a László fia, Ákos?”
Mikor jó üzletet kötöttem, akkor éreztem ilyen boldogságot, megelégedettséget, mint most. Ha Ákos már azt kutatja, hogy ki is ő valójában, akkor jó úton jár. Én soha nem tettem fel ezt a kérdést magamnak, csak jártam az utat személytelenül. Tudtam az utat, csak azt nem, ki megy rajta.
Együtt megyünk vissza a kisemberrel örök helyünkre, most nem viháncol, nem süvít jobbra balra, lassan lebegünk egymás mellett. Hazaérve a kisember rögtön magába bújik, és véget nem érően meséli élményeit Tuti Jutinak. Charlie és Albert bácsi nincsenek itthon, Áron bácsi és Misu bezárkóztak. Pejkó és Pityke kártyázni tanítják Vitéz Keresztessy Gál Oszkárt, hogy mit meg nem él az ember, ha még élne! Elmúlt emlékek a fáradtságot idézik fel bennem, megnyugszom én is azonnal magamban, de egy pillanatig még hallom a művészparcellák felől egy színdarab olvasópróbáját, melynek ez a címe: "Sose halunk meg!"
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
