Vágykenyér

          Bepillantok egy udvarra, melyből ötven évvel ezelőtt sütött kenyerek illatát fújja emlékeimbe a múlt kereső kényszere. A porta régi. Jobbról a nagyház, balról a sütőház, kettő között a szélesnek tűnő kocsibejáró, mely csak az emlékeimben széles, mint minden, lám, ez is összement. A ház az András pék háza. Persze nekünk akkor András bácsi volt, alacsony termetű, összenőtt szemöldökű, mogorva, szűkszavú ember. Mi is nála süttettünk.

          Hozzánk minden nap jött Nyéki néni, aki átmenet volt a háziasszony, a nevelőnő, a szakácsnő, a takarító és a mosóasszony között, miközben a nörszi feladatokat is ellátta, anélkül, hogy erről tudott volna. Hétfőn és csütörtökön dagasztott, majd az előző este elkészített és kelő tésztát két kosárba rakta, kis papírt nyálazott a tetejére, hogy a pék és mindenki tudomására adja, hogy ez a kenyér a mi kenyerünk, senki a máséval össze ne tévessze.

          András minden nap hajnal három órakor kelt. Nyögve kászálódott ki az ágyából, nyáron örömmel rakta meztelen talpait a tisztaszoba hűvös agyagpadlójára, télen fázósan csúsztatta meleg papucsába a gyenge vérkeringés miatt kihűlt lábait. Soha nem kellett neki ébresztőóra. Inaséveitől kezdve, immár negyven éve a megszokás indította a gondolatait a nap útjára, és csikorgó ízületeit a fáskamra irányába, hogy a kemencét begyújtsa. Közepes kemencéje volt, egy sütésre negyven-ötven kenyeret lapátolhatott meleg szájába, a kenyerek méretétől függően.

            Pár évvel ezelőtt még jól ment a boltocska, egy héten két alkalommal kétszer is fel kellett fűteni a kemencét, az első fűtéssel a kenyereket sütötte ki, a másodikkal a módosabb megrendelők süteményeit, pereceit, néha kalácsait is.Vénségére nagyot változott minden körülötte. S a változások nem voltak kellemesek, egyrészt veszélyeztették békés öregkorukat, másrészt a változásokat kiváltó ok egyetlen fia hibássága miatt következett be. Ő így hívta, hogy hibás.

            Soha nem vette volna a szájára a falu által használt durva kifejezést, csak ennyit mondott összetöpörödött feleségének, ha néha megszánta véget nem érő sírásai közben: - Nem buzi a fiunk, Margit, te is tudod, hogy nem az! Csak hibás kicsit, egy kicsit hibás. - Kicsit hibás. Igen, csak egy kicsit hibás - sóhajtotta ilyenkor Margit, és folytak a könnyei tovább ráncos arcán lefelé.

            Egy fiuk volt mindössze, házasságuk kései gyümölcseként, a Gyuszi. Jóravaló, csendes, engedelmes, szinte szótlan gyerek volt. Gyereknek is nagynövésű, később szinte atlétikus alkata szöges ellentétben állott szellemi képességeivel. Gyuszi megrekedt egy nyolcéves gyermek szintjén, beszéde, játékai, szolid szelídsége semmit nem változott még húszéves kora után sem.

            Kamaszkorában ütött be a baj, amikor Gyuszi felfedezte, hogy vannak fiúk és lányok, és ezzel egy időben felfedezte a saját pisilőjét is, amit a normális gyermekek már négy-ötévesen felfedeznek, ha nem korábban, és társaikkal orvososat játszanak, mely játék kellő okot ad a genetikusan belénk ivódott szemérem leküzdésére, és a nemiség homályának felkutatására. Átesik ezen mindenki, ki előbb, ki később, így van ez, mióta világ a világ, előbb magunkat fedezzük fel, aztán a másik nemet.

            A Gyuszi is szeretett volna orvososat játszani, érdeklődni, tudni, látni, és nem az ő hibája, hogy elmaradottsága miatt tizenhét-tizennyolc  éves korában jelentkezett nála ez az igény. A gyerekek, akikkel orvososat szeretett volna játszani, persze riasztották a szüleiket, a szüleik szóltak a hatóságoknak, és András pék nagyon sok időt töltött el vizsgálószobákban és előszobákban, mire megkapták az ítéletet, hogy a fiuk nem nemi eltévelyedett, csupán szellemileg visszamaradott, mivel csecsemőkorában túladagolták neki a D-vitamint.

            De a hivatalos ítéletet már jóval megelőzte a népek verdiktje: az András pék fia buzi. Nem történt semmi, csak ítélet született. Egy közösség szótlan, kirekesztő ítélete.

            András három órakor kelt. Felöltözött, az udvaron eltakarította a havat, befűtötte a kemencét, aztán kiállt a sütőház ajtajába, és várta a kenyérhozókat. Minden kenyéren ellenőrizte a kis cédulát, aztán a tészták tetejét meghintett kis vízzel, mintha szentelné, aztán a három lépcsőn lement a kemence vetőnyílásához, és szinte áhítattal helyezte az első kenyeret a lapátra. Kinyitotta a sütőajtót, és olyan óvatosan rakta a kemencébe a kenyeret, mint a pap a szent ostyát a hívek nyelvére.

            Nyolc órakor bement a nagyházba, és megreggelizett. – Mennyi? – kérdezte a felesége. - Huszonhét – morogta kedvetlenül. - Kevés, nagyon kevés – sopánkodott az asszony. – Tudom! – hörrkent rá András. – Én is tudom. – A gyerek miatt van – dideregte az asszony. – Ezt is tudom! – De mit csináljunk? Űzzük ki a házból?

            Nem űzték el a házból, hogyan is tehették volna, mikor öregedő szívük minden szeretetével csüngtek a gyerekükön, aki igaz, hogy kissé hibás, de az övék. Csak az övék. Hogy élét vegyék az emberek nyelvének, a Gyuszit délelőtt ki sem engedték a nagyházból. Délben és délután – mikor a kenyérért jöttek – hátraküldték a gazdasági udvarba, és kisebb- nagyobb feladatokkal látták el, amit Gyuszi szorgosan és jókedvvel el is végzett pedánsan. Minden napjuk valóságos vesszőfutássá változott, de bármit is tettek az emberek jó szándékának megnyeréséért, a kamrában felhalmozott rengeteg fa gyér fogyása világosan mutatta a kilátástalan kenyérharcot.

            – Ne bánkódj, Margit – mondta a feleségének András –, minden csoda három napig tart, a gyereket nem is látják, elfeledik, és jönnek majd. – A kenyér fontosabb, mint az előítélet – bizakodott András. De a felesége jobban ismerte a népeket, és ezért jobban is félt tőlük. – Soha – fakadt ki keserűen –, soha nem adják fel az ítéletüket, inkább éhen döglenek. – Ne legyen igazad asszony! – morogta András, és a keserűség elől kimenekült az udvarra.

            Margit ekkor kezdett templomba járni. A népek tudták, hogy mit mondott a szeplőtelen fogantatásnak és Szent Józsefnek a mellékoltárnál, de hogy az istenanya és istenapa mit válaszoltak, azt még Margit is nehezen hámozta ki a mindig csengő-búgó orgona harmóniái közül.

            András nem volt templomos ember. Egyszer ment csak el a paphoz, akkor is privát emberként kocogtatott be a parókia ablakán. – Azért jöttem, tisztelendő úr – vágott bele a közepébe –, mert csak maga ismeri a népek lelkét igazán. Magának nyílnak meg  gyónásnál, magától várnak és kapnak feloldozást, könyörületet. Ugye nincs igaza a feleségemnek, aki azt mondja, hogy a népeknek fontosabb az ítéletük, mint a mindennapi kenyerük? – Ugye a kenyér nagyon fontos? Ugye mindennél fontosabb?

            A pap nézte a lassan lehorgadó fejet, és tudta, hogy nagyon nagy bajban van. Ez az ember tabernákulumot csinált a kemencéjéből, és kinevezetlenül lett a valós kenyér igazi papja. Lisztes pékruhája szinte úrnapi albapalást, és nem kenyeret vet a kemencébe, hanem reményt, mely maga az élet, és az élet sokkal nagyobb szentség, mint bármi más dolog ég és por között.

            Hogyan mondja meg neki, hogy a feleségének van igaza? Mert az egyszer megragadott koncot nem engedik el soha az emberi elmék buta vérebei, és hiába a kemence tabernákulumban felizzó útmutató örökmécses, ők mégis a máglyák rőt lángjainál járják majd el lelkük bachanáliás táncait. Hosszan hallgattak, aztán András felvetette a fejét.

            – Van még egy lehetőség, tisztelendő úr. A Margit egy rokona az Alföldön él, öreges, beteges, módos tanyája, jószága van, amivel nem bír már. Kérdezte levélben nem is oly régen, hogy a Gyuszink nem tudna-e segélni neki? Ha csak ideig, akkor csak ideig. De ha marad addig, amíg őtet a főd szólijja, akkor tanyát, jószágot és ingót rákommendálná, ha becsülettel eltakarja őtet. Hát talán még így lehet – eresztette vissza a fejét András. – Igaz, mi gyerek nélkül maradunk, de a két legfontosabb dolog az életünkben biztonságban lesz, a mi Gyuszink és a kenyerünk.

            A pap örül a megoldásnak látszó felvetésnek, holott tudja, ez nem megoldás, csupán egérút neki, hogy ne kelljen hazudnia, és ne kelljen válaszolnia. – Próbálja meg, András, aztán meglátjuk, hogy talán… lesz-e egyáltalán talán… – fejezi be teljesen talajvesztetten a mondatot. De András lelke megpezsdül, van mit tenni, van remény. Búcsúzkodik, utolsó pardont mormog még, és sorjázik kifelé a parókiáról.

            A harang a hat órai misére kondítja a hívőket, a pap nyúzott arccal vánszorog az ablakig, és a jégvirágon keresztül nézi a templom felé sorjázó híveit. – Gyilkosok! Álszent gyilkosok! – sziszegi. Szájából a pára egy jégvirágra csap, mely óriási gyermek-könnycseppként lefolyik az ablakpárkányra.

            András három órakor kelt. Felöltözött, az udvaron eltakarította a havat, befűtötte a kemencét, aztán kiállt a sütőház ajtajába, és várta a kenyérhozókat. Nyolc órakor bement a nagyházba és megreggelizett. – Mennyi? – kérdezte a felesége. – Tizenkettő – morogta kedvetlenül. – Kevés, nagyon kevés – sopánkodott az asszony. – Tudom! – hörrkent rá András. – Én is tudom. – Pedig már a gyereket is elűztük – dideregte az asszony. – Féld az Istent, Margit! – csap nagyot az asztalra András, és kimenekül a szavak elől az udvarra.

            A kis pékség tragédiáját végül nem a népek, hanem egy teljesen kívülálló körülmény teljesítette be. Az alig húsz kilométerre lévő járási székhelyen egy modern kenyérgyár épült elektromos kemencékkel, és az egész járás összes boltját ellátták naponta igény szerinti friss kenyérrel.H a valaki nosztalgiából még visszament volna Andráshoz, előbb-utóbb az is feladta volna, mert nem kellett már lisztet beszerezni, dagasztani, szakajtókat cipelni, készen kapott mindent. Talán ekkor veszett el örökre a kenyér mögöttes szentcsodás tartalma, mert friss forrásvízzel dagasztották immár a kenyértésztát, nem verejtékkel, mely - mint mondják ostoba emberek -, az Isten élesztője. 

            András három órakor kelt. Felöltözött, az udvaron eltakarította a havat, befűtötte a kemencét, aztán kiállt a sütőház ajtajába, és várta a kenyérhozókat. Nyolc órakor bement a nagyházba és megreggelizett. – Mennyi? – kérdezte a felesége. – Senki, egy lélek sem! – morogta kedvetlenül. – Akkó mé’ gyútott be? – támadt rá az asszony. – Azé, mer az apám is begyútott negyven évig minden nap, és a nagyapám is begyútott minden szencséges nap, hát ezé! – mondta alig hallhatóan András. – És meddig? – kérdezte az asszony nagyon halkan, mintha megijedt volna a halk szavaktól. – Ameddig a fa tart – válaszolta András. – Akkor nem sokat kell várnom – motyogta az asszony, de András nem figyelt fel rá.

            Pár nap múlva megkérte Andrást, hogy másnap gyújtson be a kemencébe. – Minek? – kerekedett el András szeme. – Süssön még egyszer a maradék fával, ezt szeretném – pihegte Margit. – Mit süssek, és miből? – kongott András lemondó hangja. – Kenyeret, belőlem – válaszolta Margit erős hangon, és bement a tisztaszobába. – Nem értem, nem értem! – nézett András maga elé, és kiment az udvarra.

            Margit nem kelt fel aznap már. Merev szemmel nézte Gyuszika fényképét az ágya feletti rámában, és csak neki suttogta véget nem érően. – Ne haragudj, fiam, én jót akartam, én jót akartam, ne haragudj. – Nincs segítség, doktor úr? – kérdezte akkor a járási kórházban. – Nem tudunk mit tenni, asszonyom – mondta lemondóan az orvos. – Mikor túladagolták a D-vitamint, a csecsemő feje lágya idő előtt nőtt be, a kutacsok összezáródtak, és nem maradt hely növekvésre a kicsi táguló értelmének. Nem tudunk mit tenni. – Ne haragudj, fiam, én csak azt akartam, hogy erős, derékcsontú ember légy, mint az apád. De nem figyeltem a nővér használati utasítására, és túl sokat adtam neked nap mint nap. Az én vétkem, ne haragudj, az én vétkem.

            András három órakor kelt. Felöltözött, és megkövült arccal nézte Margit néma arcát. Nyolc órakor kiment a konyhába, és megreggelizett. Aztán begyújtott a kemencébe, és olyan nagy tüzet rakott, hogy az apja és a nagyapja sem rakott még soha ekkora nagy csudás tüzet ebbe a kemencébe. – Értem már, Margit, értem már – motyogta –, és bement a tisztaszobába, felnyalábolta az asszonyát, a falról levette a Gyuszika fényképét, Margit mellére tette, és kivitte őket a sütőházba.

            Óvatosan araszolt terhével lefelé a négy lépcsőn, amíg elérte a tűztér ajtaját. Kinyitotta, és leheletes mozdulattal betolta őket a tűzbe.Visszament a nagyházba, eloltotta villanyt, bezárt minden ablakot, ajtót rendre-szerre, aztán ismét lement a négy lépcsőn, egy utolsó pillantást vetett az üres sütőtérre, és leheveredett egy rossz liszteszsákra a tűztér ajtaja elé. – Értem már – kuncogott magában -, értem már. Aki nem kutat méltatlanul az Isten és a pék ingujjában, az nem talál egeret.

            A tüzet nézve, kuncogva aludt el. Tavasszal nyitottak rájuk ajtót. Margit és Gyuszika elégtek, András megfagyott. Télen, mikor nagy hideg van, a parókia ablakán egy jégvirág ejt értük gyermek-könnycseppeket. Hiszem, mert valamiben még a magamfajta csontos tagadónak is hinnie kell, hogy a máglyák tüzét legyőzi egyszer a kenyérsütő kemencék melege. És András pék megsütheti végre azt a kenyeret abban a kemencében, amit gyermeklelkem angyalai azért vittek utána égbe, hogy kenyér helyett végre életet süthessen.

            Talán azért boldogtalanok az emberek, mert nem ismerik a kenyér születésének misztériumát. A liszt múltját és álmait a kalászról, a kovász kelesztő hatásáról, a kenyértészta dagasztásának fontosságáról. Minden eszköz a kezükben volt, csak nem hagytak időt a kenyérnek, hogy kenyér legyen. Vágykenyér. A kenyér! Az örök kenyér! Mindig, mindenhol a kenyér a világ tengelye, akörül forognak a sorsok, az életek, a gondolatok. Az örömek, a bánatok, az ünnepek, de az irigység, az ártás és a rontás világa is.

           Ma már tudom, hogy az egész életem nem azért lett kudarc, mert nem volt házam, tüzelőm, portám és vágyam, hanem azért, mert soha senki nem értette meg, hogy nem porta, ház és vágyak embere szeretnék lenni, hanem kemence, amelyben megsülhetnek az emberek vágykenyerei. Ez az a ház.

           Lassan ballagok visszafelé, hogy mire az emlékei közül felébred édesanyám, ne vegye észre, hogy álmában magára hagytam egy kicsit. Lépteim közben cipőm kopogásának ritmusára zakatol fejemben a két közel sem azonos, de jelentőségében ugyanaz a szó, hogy vágykenyér, vagy a kenyér vágya.

          Aztán apám jut eszembe, aki liszt, kovász, kenyér, liszt, kovász, szakajtó, pék, kenyér és kemence szeretett volna lenni egy személyben. Talán ezért égett el ilyen gyorsan az élete. Mire megvénhedett, rájött valamire, ezért mikor neki is elérkezett a hívás pillanata, nem búcsúzott semmitől, hiszen tudta, hogy nem jöhet vissza, de tette a dolgát, mint liszt, kovász, szakajtó, pék, kenyér és kemence, mert hitte, ha az utolsó pillanatig helytáll, akkor nincs, és nem lesz semminek vége.

          Csak valami zökkenőmentes átmenet után ő már nem lesz cselekvőképes részese ennek az „utánnak”, de ennek az az előfeltétele, hogy ő, mintha semmiről nem tudna, végezze a dolgát, tegye, amit meg kell tennie. Emberi hitének sarokköve volt, hogy maga a léte zsírozza be a folyamatosság nagy és fontos váltóit, amelyeken zökkenőmentesen utazhatnak mások, másfelé.

          Csendben nyitom az ajtót, nézem édesanyám arcát, és ezer gondolat fordul meg a fejemben, hogy miként ébresszem fel, ha azt sem tudom, hogy fel szeretne-e ébredni. Ezért az ösztöneimre hallgatok. Kicsit feljebb húzom rajta a takarót, éppen csak érintem az arcát, és minden kérdésemre azonnal választ kapok. Szeme kinyílik, az agya csak egy tizedmásodpercig kába, aztán a szíve elömlik az arcán, és ragyogva felkiált: – De jó, hogy itt vagy, fiam! Már azt hittem, elhagytál. Nem szeretek elaludni – mondja – mert mindig úgy érzem, hogy ha elalszom, akkor elhagynak azok az életben, akiket álmomban szeretek, de attól is félek, hogy akiket álmomban szerettem, vagy csak szerepeltek benne, visszajönnek az életembe.

           Tudatában vagyok annak, hogy édesanyámnak milyen nagy halálfélelme van régóta és örökké. Nézem édesanyám arcocskáját, amire nem az évek vontak barázdát, nem a mindennapi gondok, hanem a félelem. Talán ezért is lehet az, hogy egyidejűleg fél az álomtól, az ébrenléttől, az elalvástól és az ébredéstől. Bevallom neki gyermeki szégyenkezéssel, hogy szenderedésének pár perce alatt én András bácsi pékségénél jártam, és megnéztem a múlt vályogtégláinak időáztatta maradékát, ami engem egykor, gyermekkoromban, tizenkét évesen azokra a jeles napokra emlékeztetett, amikor én vihettem a pékségbe szakajtóban a kenyeret, és ez nagy büszkeséggel töltött el.

           – Ó, jeles napok – csillan fel anyám arca –, meséltem már nektek a jeles napokról? – Már nem a másik fotelben ülök, hanem ötvenhét évesen, vigyázva, teher ne legyek neki, anyám ölébe kucorodok. Kívülálló számára furcsa lehet ez a kép, de a szívem diktálta ezt a mozdulatot, tehát így teszek. – Nem – mondom neki –, nem meséltél soha, de most mesélj!

           Mindig minden ismétlődik az idő körforgásában, most vállára vonja a nyolcvanegy éves anya az én tizenkét éves gyermekfejemet, és mesél, mesél, szinte altató gyanánt az ő hetven évvel ezelőtti jeles napjairól.