IMRE
A következő két napom az őz felerősítésével telik. Etetem Csufi lovat, lövök két varjút Vércse Verocskának, a kutyák az őszi vadászatok zsigereit kapják, fenn a padláson vagy ötven kiló belsőség. Ha ilyen hideg marad az idő, nem kell a hűtőszekrényt sem bekapcsolni. Ez is spórolás. Vércse Verocska tépi a friss varjúhúst, és közben sanda pillantásokat vet Szürkedolmányos Hoppy úrra, az ebéd és Hoppy úr igen hasonlít egymásra…
Valamit érezhet ebből a gyanakvásból, mert felfújja magát, és méltatlankodva bökdösi az egérfogót, melyben most nincs egér. A csapdák kiürítése négy éve Hoppy úr dolga, és mint lelkiismeretes szemetes tesz eleget a táplálékot is adó házimunkának. Tétován köröz Verocska körül, hátha jut a rokonokból neki is, de Verocska irigy és önző, maga alá kaparja a maradékot, és fúj veszettül. Kétes kimenetelű lenne a harc, így csak a szemüket villogtatják, aztán adok Hoppy úrnak egy patkányt a tartalékból, és béke, nyugalom ömlik szét a házban. Bár bennem is lenne.
Szép ez a ház, régen menedékház volt, aztán elhanyagolták, és mielőtt elprédálták volna, én megkértem szolgálati lakásnak. Állagmegóvás fejében nem fizetek lakbért, tíz kilométeres körzetben nincs lakott hely, csendes, pici tisztáson élek, távol minden erdei vagy turistaúttól. Néha bementem a városba a beszereznivalókért, ilyenkor találkoztam Irénnel is.
Megfordítom az őzet a kályha előtt, félóránként forgatni kell, nehogy felfeküdje magát, ez tüdőgyulladást okoz, és elviszi menthetetlenül. A temetés óta nem láttam Irént, igaz, nem voltam a városban, pedig megígértem magamnak, vigyázok a két gyerekre, és távolról Irénre is. Igen, igen, de annyira elfoglalt ez a leánykérés, oly fontos volt nekem a további életem szempontjából, bizony fogadalmaim eszembe sem jutottak. Most így kifosztva, visszautasítva maradt bennem annyi, hogy még másoknak tudjak segíteni?
Nem hiszem, elleszek itt magamnak, mint befőtt a szalicil alatt, az ágyékomat majd leöntöm egy veder vízzel néha, mondták a régi öregek, az igen hatásos kúra hevület ellen. Szúza! Hogy nem szabad hevülni! De én anélkül is tudom csinálni. Persze Irénért sem hevültem, de ott volt valami pátyolgatásféle, mintha apa és lánya kapcsolata lett volna, bár a korkülönbség nem indokolta, Irén kiszolgáltatottsága és naivsága szinte adta a szituáció lényegét.
Vajon Ákos készül az érettségire? És Balázs? Olyan kis szeleburdi, csupaszív gyerek. László mellett nagyon nehéz dolga lehetett a kölöknek. Balázs! A temetésen, mikor kitört a balhé a jelenlétem miatt, és elvitték, csak visszanézett az ajtóból, és azt kérdezte: Te leszel az új papám?
Szerencsétlen istenárvája! Én meg az apaság! No az jól nézne ki!
Az állatokkal mindig, az emberekkel, még ha palánták voltak is, soha nem tudtam bánni. Olyan leszek öreg koromra, mint Toldi Miklós? Vén, kiszáradt, nehezen vagy egyáltalán nem átültethető fa? Akkor meg mi a francnak az egész kínlódás pont azután, hogy Szúza több éves álmaimat is romba döntötte…
Hirtelen ötlettel elővezetem Csufi lovat az istállóból, szorosra húzom a hasi hevedert, kicsit beletérdelek Csufi oldalába, s mikor összerándul, akkor kapcsolok a megfelelő lyukba. Régi, negyvenéves lehet ez a nyereg, valódi nyers marhabőr, egy igen öreg erdésztől vettem, mikor megszüntették a lóállományt, s mindenki terepjárót vagy motorkerékpárt kapott. Én soha nem mentem be az erdőbe géppel, nem odavalónak érzem. Megvettem Csufi lovat is huszonötezer rénes forintokért, bolond különcnek tartanak azóta is, de nem tudom elképzelni, hogy ez a gyönyörű kis tisztás valaha is benzinszagú legyen. Csufi ló nyolcéves csődör, szürkésen márványmintás, a lábain fekete zokni, farka a földet sepri, gyönyörű állat. Egy évben kétszer elviszem fedezni, ez pont elég arra, hogy a vére miatt ne rúgja szét az istállót. A Szúzától kapott rézveretes kengyeleket csatolom fel, szélessége passzol a csizmámhoz. A hó elállt, de a hűvös miatt báránybekecset veszek fel, a vastag, földig érő erdészkabátot a nyereg mögé szíjazom. Csufi ló nagy garral indul, vissza kell fognom. Zsemleszínű Házőrzőt a helyére zavarom, Szutyok kutyát magam mellé intem. Puhán lépünk a hóban, amely néha olyan magas, a vizsla felbukik benne. Prüszköl mérgesen, kinevetem, dühösen csahol. Erre Csufi ló is kiröhögi.
Lassan megyünk át az erdőn, le a völgybe, aztán onnan a hegyhát gerincén lehet végigmenni az Irhás végéig, ott van most Balázs, valamiért látnom kell, vállalva még az öreg haragját is. Két óra az út, de nem fárasztó, remekül érzem magam. Átérünk a hegynyergen, alattam kitárul a város, fojtó, szürke szmogban hörög odalenn. A legszélső ház a többitől még jócskán elkülönítve, László ügyesen választotta ki a helyet az öregjeinek. Belülről egy puli acsarkodik, szinte fulladozik a dühtől, mikor csengetek, várok soká, de senki nem jön ki. Szutyok kutya jelez, de már csattan is a hátam mögött az öreg hangja:
- Maga mi a francot keres itt?
- Arra gondoltam, kedves bátyám…
- Bátyja magának az öregisten. Takarodjon innen, mert mán engedem is el a kutyákat!
- Egy veder vizet kérhetek a lónak?
- Hej, Szultán, Kormos! – és lép is a kapu felé, hogy nyissa.
Egy mozdulattal leoldom a nyereg mellől a gallyvágó fokost, Szutyok kutya a kapu és az öreg közé szökken, lelapul, nem morog, de minden izma a végsőkig felhúzva, Csufi ló egy rejtett mozdulatomra felemeli a bal lábát, ha az öreg megindul, mindenképpen felrúgja. A kerítésen belül iszonyú lárma, a pulihoz még csatlakozott egy sintértelepre való eb, a nyeregből látom, kifejlett komondor, németjuhász, két alpesi pásztor és egy ronda, vörös korcs acsarog veszettül. Lassan, nyomatékosan mondom, de halkan:
- Ha maga is úgy gondolja, kedves bátyám, kezdhetjük.
Az örökösen gyanakvó, évszázados paraszti arcot látom oldalról, rezzenetlen, félelem nincs rajta, de látszik, felmér, számít mindent okos sebességgel, a fokost, a kutyát, Csufi lovat, belátja, a kaput veszteség nélkül nem érheti el. A kucsmát lassan hátratolja a tarkójára, már ez a mozdulat is sok Szutyok kutyának, remeg minden ina.
Az öreg most a lovat nézi, már nem mint potenciális veszedelmet, látszik rajta a szakértő szemlélődés. Halkan válaszol ő is:
- A lótól soha nem szabad sajnálni egy veder vizet. Szép állat.
Néz rám várakozóan, nem mozdul. Szutyok kutyát egy mozdulattal a hátam mögé parancsolom. Csufi ló automatikusan leengedi a lábát. Apró fény cikázik fel az öreg szemében. Kinyitja a nagykaput, pisszent a kutyáinak, néma csend lesz az udvaron, s a csendre mint jelre megjelenik a tornácon egy ezüsthajú asszony, a temetésről ismerem, László mamája. Leszállok a lóról, kantáron vezetem a kapuig, ott megállok, nem mozdulok, várok. László apja az udvar közepén rakja le az itatóvedret, kijön a kapuig. Kezébe adom a kantárszíjat, köszönöm az itatást, mondom, és nem mozdulok. A repedezett kéz gyakorlottan végigszalad a lószerszámon, látszik, elégedett, nem talál hibát. Hosszan néz rám, félreáll az útból, a kantárt visszaadja.
- A lovát mindenki maga itassa! Még esse tudja? – és mintegy mutatva az utat, előre megy. Nagyot sóhajtok, mert senki nem győzött, de nem szégyenült meg egyikünk sem. Az igazán nagy játszma még csak most kezdődik. Tartom a vedret, Csufi ló kényeskedve iszik.
- Hát köszönöm a szívességét, kedves bátyám!
- A ló miatt tettem!
- Maga is tudja, hogy ez nem igaz. Látja nagyon jól, hogy a ló nem is szomjas.
- Észrevettem. Akkor mit akar?
Nem válaszolok mindjárt, a lovat kivezetem a kapun kívülre, én is átlépem a porta határát, kívülről szólalok csak meg.
- Balázs miatt jöttem. Szeretném látni.
- Ezt mér nem tudta belülről elmondani?
- A ló volt beinvitálva a portára, nem én. Lovat abrakkal meg vízzel hívnak, a magamfajta embert szelet kenyérrel, pohár borral. Így szokás.
- A lónak igen jóravaló a tartása. Vajon jó erkölcsű is?
- Évente kétszer fedeztetem, az elég neki. A többi nevelés kérdése.
- Aztat látom, igen becsesen van dresszúrálva.
- Csak két éve van nálam. Erdészeti hátas volt. Most felszámolták az istállót, fogatost akartak belőle csinálni.
- Ebből a ménből? Ki vót az az istenmarhája, akinek ez jutott eszébe! Nincs az a pénz, hogy felüljek arra a szekérre, amelyik elé ez a sátán van béfogva. Mán ha bé tudják fogni. Nem könnyen hiszem, hogy valakinek is sikerülne.
- Hát ezért váltottam meg.
- Mennyi vót?
- Huszonötezer.
- Ezér a lóér? A barmok. Legalább a négyszeresét éri, még kritikával is.
- Tudom, én is jót röhögtem a markomba.
- Tűri a pajtát?
- Nálam is abban van.
- Csak azér kérdem, mer hogyha tűri, be lehetne kötni itt nálam is, és talán egy marék zab is kerülközik, mire a mama lel egy falat kenyeret, a bort meg én szoktam megtalálni.
Nem szólok semmit, csak a kezébe adom a szárat. Bólint, vezeti a lovat, szép szabályosan, balról, rövidre fogva. Megvárja, amíg átlépem a porta vonalát, akkor bök egyet a kucsmáján.
- Vendég a házban, Isten a házban. Hozott Isten, ecsém!
Csutakkal törlöm végig a lovat, az öreg szalmát szór elé, arra rá egy jó mérő zabot. Átlépek a másik állásba, egy tíz év körüli kanca forgatja felém a szemét. Izmos, jó lónak látszik, végigtapogatom, nem csomos sehol. A patája ép, a patkók újnak látszanak. Erős, egészséges tenyészló.
- No mi a verdikt? Jó ló?
- Azon gondolkozom, elbírná-e a csődört. Szép csikók lennének belőle.
- Hogy ez elbírná-é? Ez? Ha van szeme, láthatja, még kettő olyat is, mint a magáé, pedig hát arra sem lehet panasz, bíz' Isten.
- Mikor fogad?
- Számolom, úgy két hétre. Attájt kell, hogy megjöjjön a vágya.
- És lehetne?
- Beszélünk még róla. A nap még nem ment le, a holnapi meg még nem kelt fel. Ráérünk, nem köllesz kapkodni.
- Nem voltam soha kapkodó fajtájú.
- Rögtön gondútam.
Csukja a pajtát, mozdulattal terel a ház felé, nem a villa, hanem az istállókhoz ragasztott, vertfalú szoba-konyhához. László mamája a tornácon fogad, hozta Isten, mondja, és nem rezdül az arca.
Az asztalon ruhában kenyér, tányéron szalonna, lilahagyma, másikon alma. Középen egy fonott butélia, ilyen pókos üvegek voltak apáméknál is, ma már nem kapni sajnos. Főhelyre húzzák a székemet, lassan eszünk, olajosan csillog a bor a pohárban. Balázs nincs sehol, nem akarok rákérdezni, korai lenne. Elgondolkozom régi gyerekkoromon, ilyen messziről jöttem én is, tűzzel, vággyal teli, és ugyan mire jutottam? Egyedül vagyok, mint Szürkedolmányos Hoppy úr, magamnak való, meddő, beteljesületlen vágyak miatt céltalan kóborló. Hová vezet ez? Mi az értelme így ennek az egésznek?
- Jó az alma?
- Igen, köszönöm. Gondolom, Idared.
- Én meg azt gondulom, hogy igen kisiklott az esze kereke, már ha meg nem sértem.
- Miért?
- Hát merhogy egész lilahagymát eszik, kedves ecsém, úgy harsog a foga alatt, tiszta muzsika.
- Elvétettem.
- Nem csíp?
- Szoktam gyerekkorom óta.
- Bort?
- Nem hátrálnék meg tőle.
- Karcost?
- Torokhoz az illik.
Az öreg cigarettát sodor, de mikor látja, hogy előveszem a kurtaszárú rózsagyökér pipámat, ő is elrakja a dóznit, és a faliszekrény jobb oldalán egy gyönyörű pipatóriumot nyit ki. Vagy húsz gyönyörű pipa sorakozik szép rendben, mindegyik egyedi készítésű, nincs két egyforma alakú, anyagú közöttük.
Egy ötven centi szárú tajtékot emel ki középről, nyújtja kínálólag. Vágott dohányból tömünk, aztán a füstbodrok mögött megülepszenek a gondolatok. Nekem Balázs körül kószálnak, az öreg Isten tudja merre jár. Az első menetet megnyertem, csak el ne rontsam most valami sietséggel!
A csendet az öregasszony töri meg, meleg, puha hangja van.
- Maga mióta erdészkedik?
- Tizenhárom éve.
- És előtte?
- Állatorvos voltam.
- Állatorvos? És miért hagyta ott? Az mindig jól fizető szakma volt, beteg állat mindig volt és lesz.
- Az állatokkal mindig jól kijöttem, de az állatok gazdái mindig emberek. Azokkal már kevésbé. Így aztán otthagytam. Jobb így a fákkal meg a vadakkal.
- Meg Irénnel. A fiam friss özvegyével! – támadó, nyers az öreg hangja.
- Igen vele is.
- És ő fa vagy állat?
- A lelke most olyan, mint egy kétszázéves szilfa, a helyzete meg, mint a kitett kölyökrókáé.
- És a teste? Amit oly hevesen kóstúgatott?
- Az a legrosszabb.
- Miért?
- Mert csereárunak tekinti, és odaadná bárkinek, csak ne legyen egyedül.
- Gondújja, hogy nem cédaságbú teszi?
- Gondolja, hogy cédaságból teszi?
- Hát tudja, kedves ecsém, valami ilyenre gondútam én is, csak nem tudtam cifrán fogalmazni. De azért korai volt ott a toron rögvest mutatni, lám miként össze vagyunk mi már édesedve.
- Mi nem a toron édesedtünk össze, mert úgy tudja meg, kedves bátyám, nekem a szívem teljesen másfelé édesedik már huszonvalahány éve. Csak az meg kidobott, nem kellek neki. Tulajdonképpen miatta élem ezt a remete életet.
- És Irénnek miért kellett maga?
- Nem tudom. Ma sem tudom.
- Egyáltalán mér vót ott a temetésen?
- Muszáj erről beszélni?
- Gondulom nem azért jött ide, hogy fedezőpárt keressen a lovának. S mielőtt elmondaná az igazi okot, táán érdemös vóna helyrerakni egy-két dógot.
- Ez igaz. A temetésen én azért voltam ott, mert hivatalom volt.
- Oszt miféle?
- Én intéztem az egész temetést. Nekem volt aláírási jogom mindenben, Irén hatalmazott meg, ő azt sem tudta szegény, mit kell csinálni. Hát ezért.
- De miért nem fordút hozzánk?
- Azt magának kell tudni.
- Pénzt, mindent magára bízott Irén?
- Irénnek annyi pénze nem volt, hogy csokit vegyen a gyerekeknek.
- Hát akkor ki a fene állta a költségeket? Meg a tor is nem két forint vót.
- Én.
- Maga? Maga temette el a fiamot?
- Most azt hiszi, adósság ügyben jöttem?
- Nem. Nem olyan formának nézem. De nagyon nem értem én ezt az egész dógot.
- László nagyon búra alatt tartotta Irént. Üzletről, pénzről szó sem esett soha. Mindig ki volt adva a konyhapénz, nem garasoskodva, de ki volt adva. Így mikor a fia meghalt, párszáz forintnál nem volt több a háznál. Kellett, hogy segítsek.
- Mennyi vót az összesen?
- Fontos ez most?
- Fontos! Kiegyenlíteni most úgysem tudom, de akarom tudni.
- Hát nagyjából a lovam ára.
- Nincs annyim.
- Nem ezért jöttem.
- Hát miért?
- A Balázs miatt.
- Vagy nyóc dologra gondútam, de erre nem. Mit akar a gyerektől?
- Nem kölcsön kérni. Olyan most Balázs, mint az elveszett kisróka.
- De az anyja mellett van a helye.
- De még nem most.
- Ez igaz.
Az öregasszony feláll, megkerüli az asztalt, szinte automatikusan megsimítja az öreg karját, látszik, ahogy megy ki a gőz az idős ember fejéből. Micsoda isteni ereje van egy asszonyi simogatásnak. Egy kis, jelentéktelen, lágy mozdulattal világokat lehet irányítani. Szúza soha nem volt ilyen. Merev volt és részt osztó. László mamája új butéliát rak az asztalra, szinte mellékesen mondja.
- Ez mézbor. A papa csinálta, van nyolc kaptár a kert végében. Mestere ennek. Újratömjük a pipákat, a sparheltben duruzsol a tűz, lassan alkonyodik.
- Hol van Balázs?
- Az új házban, tévét néz. Mindig egyedül nézi, minket fáraszt az a sok botorság, ami benne van. Meg mindig csak gyilkolnak, meg sikoltoznak, a fene érti, mért nincs béke a népekben. A gyerek meg szereti, mondja, az anyja mindig megengedte neki. Hát nézze.
- Ott is alszik?
- Nem, itt az öreg házban. Befúrja magát a hónom alá, oszt mint a kisnyúl, úgy szuszog. Én mán keveset is alszom, fél éjjelen nézem, mit álmodik. Hajnalban meg átmászik az öregasszonyhoz, ott potyázik tovább.
- Hogyan éli át ezt az időt? Nem magukat akarom sérteni, de ez a régi életéhez képest csak hontalanság.
- Igaz. Én nem toom reá a választ. Nem ismerem a gyereket eléggé. Neki minden új itt, a ház, a lovak, az istálló, a mi más életformánk, mint a fiamé volt. Balázs városi gyerek, most meg belecseppent a paraszti módiba. Nem tudjuk a mamával eldönteni, mennyi ebből az újdonság élménye, és mennyi a ragaszkodás.
- Emlegeti az apját?
- Nem. Eddig is ritkán látta, a tragédia meg csak most történt. Nem fogta fel, mi zajlik körülötte.
- Az anyját?
- Asse. Az itt vót a mútkor, de kipenderítettem, mert italos szagú vót, meg igen zavaros. A gyerekért jött különben.
- Jól tette, hogy elzavarta?
- Akkor igen. Most nem tudom. Mi van vele?
- Tőlem kérdi? Én a temetés óta nem láttam.
- Hát nem együtt élnek?
- Mi, Irénnel? Mondom még egyszer, hogy értsen a szóból, én a temetés után leánykérőbe mentem. Akkor kikosaraztak, bezárkóztam a házamba, és embert sem láttam azóta.
- Én meg azt hittem, összebútoroztak. Akkor ki van most Ákossal?
- Ezt tőlem kérdi?
- Kétszer volt itt. Először nem mert bejönni, csak lesett a kerítésen, másodjára meg bejött, oszt vartyogott valami Éváról, meg hogy az neki mennyire kell, az anyja helyett. Úgy értettem, hogy derék módon meg lett fedeztetve az unokám.
- Ki az az Éva?
- Nem toom. Utána lehetne nézni, de most nem érdemes. Hogy így kiderült, maga sincs mellette, nagy szükség lehet reája. Jobb ezt így hagyni egy ideig, ahogy van.
- De itt van a nyakán az érettségi. Rengeteg dolga lenne.
- Ebben nincs igaza. Azt megmívelheti esztendőre, két esztendőre, pótolható. De a család és a hovatartozás hiánya nem pótolható. Aztat kellessz helyére rakni sebesen, a többi magától jön.
- Azt hiszem, igaza van.
- Én is úgy gondulom. Addig meg édesítem magamhoz. Nem az anyja ellenébe, hanem hogy baj esetén legyen hova fordulnia. Bár félek, nem hozzám fog jönni, ahhoz túlontúl büszke.
- Ha úgy látja jónak, irányítsa hozzám. Tudom, gyűlöl engem, mert beszennyeztem az apja emlékét, de én le tudom szerelni.
- Mivel?
- A saját nyomorúságommal. A magányommal, az önként vállalt számkivetettségemmel. Ha látja, hogy nem csak ő van bajban, talán megdöbben egy pillanatra. Nem sírni akarok neki, ez a dolog nem is rá tartozik. Csak hogy lásson, érezzen, az istenárváknak ezer arca van.
- Mér kosarazták ki?
- Mást szeret.
- Ki az a más?
- A volt férje. Leélt mellette egy életet, szült egy taliga gyereket, aztán elküldték, mint a felesleges summást.
- Így szok lenni a ganajabb népeknél.
A pipák leégtek, méltósággal iszunk egy Jánosáldást, szedelőzködöm, búcsúzom. László anyja kis kulacsban mézbort hoz, mondja, az úton elfogy bizonyosan. Együtt nyergelek az öreggel, látom, ahogy titokban végigtapogatja Csufi lovat. Kitárul a kapu, Szutyok kutya mellém penderedik, lassan léptetek kifelé. Megvág a szél, már havat is hord, pogány éjszakának nézünk elébe. Régi szeretetével ölel körül az erdő, a város fényei már pontként sem látszanak, csend veszi meg a szívemet, a ló patája halkan dobban.
Béke! Bennem? A beteg őz, a ló, a két kutya, három madár, mint a szentháromságban, és otthon a mindig hideg ágyam, mert magam soha nem tudom felmelegíteni, hiszen üres, árva, elhagyott, csak én fekszem benne. Az embert alapvetően az teszi emberré, hogy vackát nem maga, hanem a társa melegíti fel. Ha van társa. Milyen bölcsek a paraszti népek, akik a házastársi fogadalomban nem azt mondják, hogy jóban, rosszban el nem hagyom, hanem átlátva az élet ideológizálhatatlan törvényeit, csendesen azt álmodják, asztalodtól, ágyadtól el nem válok. Ez az ősi törvény, hamisíthatatlan és igaz. Az egyetlen, ami kizárja a magányt, mely minden rossznak kútfeje.
Szúza, Balázs, Irén, Ákos, mennyi megoldandó feladat, és én mégis itt kocogok az erdőn egyedül, mint annyi éven át mindig. Egy költő szavai jutnak eszembe, és mivel csak a fák hallják, fennhangon kérdem tőlük a választ:
Van-e olyan vakmerő valaki,
Aki e végső világhervadásban
E kikelet igét
E kikelet igét
Merte kimondani:
’’Boldog vagyok’’?
Az erdő hallgat, nem válaszol, és hideg palástját rám borítja a magány.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
