Tartalom

Alku a fénnyel[1]

Nem dühvel, nem kiabálással, minden indulat nélkül ütötték őt. Hidegen, harag nélkül, szisztematikusan verték, mert parancsba volt adva nekik, hogy üssenek - azt nem mondták meg, hogy meddig -, de a munkaidő az munkaidő, amit hasznosan kell kitölteni. Nem volt ebben vadállati kegyetlenség, avagy emberi brutalitás, borzalmát az a monoton munkaszerű ritmika adta meg, amivel vadállati kegyetlenség és emberi brutalitás nélkül munkájukat végezték.

Először azt kérdezték tőle, hogy hol van a férje. Nem tudta - honnan is tudhatta volna -, ezért ütötték tovább. Másodszor is azt kérdezték tőle, hogy hol van a férje. Nem tudta, mint ahogy azt sem tudta, hogy a védelem egy formája volt a férje részéről hollétét eltitkolni, mert úgy gondolkozott, amit nem tud az asszony, az nem árthat neki. A verők másként gondolták, ezért ütötték tovább.

Mikor harmadszorra kérdezték tőle, hogy hol van a férje, akkor majdnem azt felelte, hogy bennem van, itt van bennem! Mert hordom a szívem alatt a magzatát örömmel, amilyen örömmel fogadtam be a magját, amikor még tudtam, hogy hol van, de most nem tudom, tehát ezért nem mondom el, hogy valami része maradt itt mégis valahol bennem mélyen, amit ti nem tudtok!

És akkor már negyedszer kérdezték tőle, hogy hol van a férje. Most már akkor sem mondanám el ha tudnám, gondolta magában, a sok rúgás és ütés már szinte nem is fáj, érzéketlen a test a fájdalommal szemben, és amúgy sem vagyok egyedül, ezt ketten kell kibírjuk, ugye kicsim?

Aztán már nem kérdeztek egy darabig semmit, bár lehet hogy kérdeztek még valamit változatos tőrbecsaló kérdésekkel, de erre nem emlékezik, mert akkor kezdték el rugdosni a hasát. Olyan jó lett volna, ha megint vissza lehetett volna hozni a múltat, azt a régi, már-már elfeledett szép időt és perceket, amikor megkérdezték, hogy hol van a férje. Ezekhez a pillanatokhoz képest az öt perccel ezelőtti világ szinte álomnak tűnt, boldog paradicsomi állapotnak, mert akkor csak magáért kellett aggódni, és nem kettőjükért.

 Már nem őt verték becsületre méltó kitartással, arcukról a munka hevének verítéke már nem rá csorgott könnycseppenként, hanem a kicsire. Próbálta óvni. Kicsit félrefordult, kezét a hasára szorította, lábait felhúzta, olyan helyzetet vett fel mint a csecsemő, és így feküdtek most már keresztbe kulcsolt kézzel, mellre horgasztott fejjel, mellkasig felhúzott lábakkal. Ő lenn a beton hideg kövén, a picinye benn, belül, legmélyen, ott, ahová az apja álmodta, mikor úgy, de úgy szerette szívével-testével.

Most derült ki, mennyire hasonlít egymásra anya és gyermeke. Ugyanúgy féltek mind a ketten.

- 2 -

      Lámpák világítottak a szemébe, és mint a filmeken a halszemoptika alkalmazásánál, úgy látta meg lassan a műtőasztal fölé hajoló arcokat. Az orvost ismerte, és hogy egy műtőben van, azt pár perc elteltével fogta fel. Aztán felismerte az orvos asszisztenciáját is, akik az egészségügyi előírásoknak megfelelően voltak beöltözve zöld műtősruhába, de a maszkjuk sem tudta ismeretlenné tenni őket: azok voltak, akik verték őt. Azok voltak, akik verték őt és a kicsit. Azok voltak, akik később már csak a kicsit verték, mert ő eszméletlen volt. Most azt mondják az orvosnak, nem szabad megműteni őt, mert még nem mondta meg, hogy hol van a férje. Nem, mondják, az nem baj, hogy a hasában halott a gyerek, és hogy szepszis, meg minden ilyen kimondhatatlan nevű dolog történik vele, a fontos az, hogy amit ki lehetne mondani, azt még nem mondta ki, tehát ha pusztul, pusztuljon az örök kérdésre adandó válasz is, hogy hol van a férje.

            Csak egy pillanatra lett sötét, és egy pillanat alatt lett újra világos, de ez a világosság már könnyű volt, fájdalommentes, szinte lebegő, nem volt hideg és nem volt meleg, és nem voltak jók és rosszak sem, csak árnyak, akik föléje hajolva gesztikuláltak némán. Már mindent kívülről látott. Hangot sem hallott. Hallott gyermeke hangját sem hallotta. Neki sem volt hangja. Csak a színek és a fények. Az a csodálatosan megszűrt, rézsútosan beszűrődő fénypászma, ami rávetődött arra a testroncsra, amiről tudatosan tudta, hogy ez ő. Látta, amint az orvos széttárja az ő lábait, és lerázva magáról a nagy kérdezőket, szedi ki belőle mindazt, ami a gyermekből megmaradt, azt a piciny, hitvány darabocska húscsomót.

Loccsant a vödör, de nem érzett fájdalmat. Injekciókat nyomtak abba a nagyobb darab húscsomóba, amiről tudta hogy ő maga az, és csodálta, milyen szépen kezd foszforeszkálni belülről az a vézna test, miként gyűjti a fényt a menyegzős ruha varrásához, amelyben nemsokára valahol, valaki előtt meg kell jelennie. Elszámolni. Vagy csak sírni egy picit, és végre megtudni, hogy hol van a férje. Nem félt. Csak sajgott valami ott, ahol nincsenek is érző idegek, szorított az a kérdés, amely még át tudott vergődni a  génjeiből erre a ragyogásos síkra, maga a gyötrő gyötrelem: és mi lesz az otthon maradt, élő picivel?

        Nem gondolkozott, nem meditált azon, hogy az anyák a halálukban is anyák-e, szűnik, avagy nem a felelőségük, és hogy a halálban van-e szeretet, erre nem volt idő. Minden energiájával a saját testét beborító fény felé fordult, és alkut kínált  neki: Te Fény! Alkudjunk meg életről-halálról! Szívj magadba, ha nem kellek annak, aki hátramaradt, de fordíts vissza a sötétség felé, ha kellek annak, aki hátra maradt! Te Fény! Ugye tudod, hogy magamért nem alkudnék soha?

Eltűnt a ragyogás az ő összevert, szétroncsolt testének Szent Elmós tüze, aztán csak egy pillanatig tartott a sötét, majd vaksin pislogott a kórterem halvány, kontúrokat adni nem tudó fényecskéiben. Alig látta bőrén a kék és lila foltokat, mert oly sápadt volt minden körülötte, hogy a duzzanatok és dudorok nem bírtak árnyékot vetni a fájdalmak helyeire. Most, hogy egy picit meghaltam, kérdezte a hunyorgó fényektől, fogok-e élni igazán?

Csend volt a kórteremben, csak a visszatérő élet fájdalma lüktetett a megkínzott tagokban. S akkor szelíden elmosolyodott, mert a felismerés mindig szép mosolyt von arcára annak, aki képes felismerni. Gyöngyözően kacagott a lelke, mert tisztán látta, hogy becsapták. Alkut kínált a Fénynek, mindenre elszánva mondta el a felajánlását, és meghallgatták őt, és döntöttek felette, és e döntés eredményeképpen most itt fekszik a félhomályban egyedül, és hogy az alku vége az lett, hogy a Fény helyett egy Sorsot kapott végzetül.

Már nem volt fontos az a kérdés, hogy hol van a férje… Akár hol is van, akárhol is jár, ők már – igaz, két különböző helyen – együtt tudják a választ egy olyan kérdésre, amit sem ő, sem a férje, sem a munkájukat végző verőlegények nem tettek fel soha. S a válasz megérkezett annak ellenére, hogy a kérdés nem hangzott el.  És a válasz egyértelmű: a Fénnyel nem lehet alkudni.   

Százhalombatta, 2003. 11. 16.