Az utolsó utak  

                            (Fekete István emlékének parafrázis )

 És kimondatott az ítélet, hogy Lokó életének ezennel vége. Hasznos, munkás élete volt, ez tagadhatatlan, de már öreg, nincs rá szüksége senkinek, csak foglalja a helyet abban az áldott gyönyörű világban, amelyben élünk, és akkor meg ne foglalja a helyet hiába.

Az ítélethirdetésen Lokó nem volt ott, ügyvédei sem voltak, tanúja pedig egyedül az Idő volt, de az meg most valahol másfelé csámborgott éppen.   A Tárgyaláson viszont ott volt a vezér, aki Lokót majd negyven éven keresztül istápolta, ápolta, kenegette, olajozta, és sok- sok utat bejártak együtt, olyan sokat, hogy ha azokat térképre rajzolná valaki azt mondaná a kívül álló, hogy no:- milyen pókhálós ez e térkép pók nélkül is.

Az ítélet a következő volt. Lokó üzemképtelen, el kell vinni az ő végső nyughelyére Dunaújvárosba, az öntödébe,   ahol majd szétvagdalják, és beöntik valami másba, mint amiben eddig élt. Itt a vezér felszólalt, hogy kérem Uraim, én minden munkát vállalok, én Lokót üzemlépessé teszem, csak engedjék meg, hogy ő a saját lábán menjen a végső nyughelyére, a végső útján, az én vezérletem alatt. mert tetszenek tudni, igen összeszoktunk mi már együtt.  És vinném magammal a segédet is. 

Egy idősebb vasúti tiszt szemét kezdte dörgölni ennyi szeretet és ragaszkodás láttán, és a bizottság belegyezett.

Mondták, legyen úgy, hiszen a Vezérnek is ez lesz az utolsó útja- csak ő erről még nem tud-, mert hogyan tudna ő elvezetni egy InterCity vonatot 120-as tempóval a Lokó után? Ő is nyugdíjba megy, csak még nem tud róla.

Hát menjenek békével utolsó útjukra, isten áldásával.  

 Na, ment a Vezér az engedéllyel a Lokóhoz, hogy  : ébresztő öreg, indulni kell Dunaújvárosba, az öntödébe.    

–Utolsó út ez vezér?- kérdezte Lokó.   Igen- mondta ő, és valószínüleg nekem is.  

És a Vezér elkezdett dolgozni Lokón.Takarított, csiszolt, hegesztett, csöveket cserélt, picit festett mázolt is rajta a saját költségén. Meg egy bokrétát tűzött a kémény mellé. Mert ugye aki utolsó útjára megy, annak tisztelet jár. nem de ugye?    Munka közben a Vezér elmondta emlékeit Lokónak, és Lokó is elmondta azt amire, amire még emlékezett.

Emlékezett, egy réges- régi útra, ahol még szalonkocsi is volt utána kötve, és igen illusztris társaság ülhetett benne, mert a kalauz nagyon bokázott nekik.     Valami vadásztársaság volt, és ottan kvaterkáztak. Egy két névre emlékszik még, Széchenyi  Zsigmond , Kittenberger Kálmán,   meg ilyenk- talán de hát Lokónak sem mai már az emlékezete.  Arra emlékszik hogy mikor leszálltak, a társaság a resti felé indult, csak egy ember jött előre hozzá, megsimította a kerekét, és azt mondta:

–Köszönöm neked Lokó, hogy elhoztál ideáig. Erre emlékszik, mert neki még soha nem köszönt meg soha senki semmit. Valami Fekete Pistának hívták a társai a resti verandájáról. Isten áldja meg az ő utait.

Aztán megjött  Segéd, a fűtő.  Na Lokó, vén veterán begyújtsunk az utolsó útra? És ő azt válaszolta, hogy:

– Ha szabadna kérnem ne alja lignittel pakoljon fel, hanem fajinos mecseki kőszénnel, ha szabad kérnem, attól fötyülök úgy mint a pacsirta- mondta Lokó, és felpakolták azzal az utolsó útjára. Mecseki feketeszénnel. Aki utolsó útjára megy, annak meg kell adni mindent, amit életében nem kaphatott meg.

– Meg is érdemlem szuszogott a melegedő kazán duruzsolása közben Lokó, volt egyszer egy utasom, aki megsimogatta a kerekemet, és megköszönte az utat, és a szolgálatomat.  De régen volt.

 Innen 50 kilométerre volt egy bakterház. Az állomás előtt tán egy járásnyi időre lehetett, mert egy föld út vezetette át rajta a falutól a földekig,elment a temető mellet is, ami azért volt olyan messze a falutól, hogy a holtak szellemei ne ártsanak az élőknek.

Na, itten volt a bakter, a János. nyugdíjas állás volt a bekterség, a vasútnál dolgozni tisztség, és hivatal volt! tehát partiképes ember volt.

El is vette egy nagygazda lányát, aztán abban a bakterházban ké- három sorompó leengedés között mívelt neki vagy  három gyermeket.

Elvoltak szűkösen, mert ugye elől a hivatali helység a Tilos jelzővel, meg a sorompó – ami kézzel működött, és egy szoba konyha. Ennyi.

A gyerekek felnőttek, és elmentek olyan vonatokkal, amiket János meg sem tudott jegyezni, mert mint az őszi pára, csak átsuhantak hangtalanul az életén.

– Meghalt a Reitinger Pista bácsi a fővadász.- mondja neki az asszony.

Holnap leszen a temetése, és itten akarnak a temető felé menni az utolsó útra.

 Nézi János, az időpontot, nézi a menetrendet, és csak arra jut, hogy neki akkor le kell engedni a sorompót. A halottas menet előtt.

 –Na, azt soha!! hogy ő egy ember utolsó útja elé még egy akadályt állítson, olyan emberek útjának lassításában, mint az a piperkőc, aki egyszer lemarházta őt, mire ő udvariasan csak annyit felelt:

 – Uram a MÁV nem alkalmaz marhákat, csak szállít. és feszesen tisztelgett neki.

– Nézd Vera- mondta aszonyának, holnap el kell hagynunk a bakterházat. Munkagépek jönnek, elbontják a láncos sorompót, és a szemafort is. Eddig tartott a hivatal. Visszamegyünk apám házába, ahol kezdtük. Elektronyos sorompók jönnek, mi meg megyünk. Hogy hová, senkit nem érdekel.

Az adott időpontban  János díszegyenruhában, kezében a kicsi feketenyelű zászlócskával kiment a sorompóhoz, és felhúzta azt Menjen mindenki békével a saját megszabott útján.. Aztán bement, és a bejövő szemafort tilos jelzésre állította.

Lokó és a vezér is meghökkent, mikor látták a szemafor tilos jelzését. Ilyen itten még nem volt. Valami nagy dolog történik. Tudták mindketten. Aztán a Vezér leszállt, és beszélt a bakterrel.

– Tudod  Lokó, valakit most visznek utolsó útjára. Ezért állunk.- mondta a vezér lokónak, és még egyszer megtörülgette a rézfogantyúkat. Lokó örült ennek, mint halott az utolsó kenetnek.

 A menet elment és Lokó is elindult az öntöde felé alázatosan, a mecseki feketeszénnel. A

 A bakterháznál megálltak ismét. Búcsúzom tőletek mondta János, holnaptól már nem lesz bakterház sem. Fénysorompó meg ilyenek, de örülök, hogy elbúcsúzhatok tőled Vezér, mert te mindig hármat fütyültél mint a rigó, ha áthald tál erre. Isten óvjon.

– Erre a helyre emelékezem- mondta Lokó, itt valamikor régen valaki megsírmgatta a kerekemet, és megköszönte, hogy elhoztam ideáig. Valami Pistának hívták, vagy így valahogy. és elindult az öntöde felé.

János bezárta a bakterházat, és a kulcsot a sínek közé dobta. Már nem kell! Elindult haza, az apai házba, ahonnan negyven éve elindult.

 A zászlócskát még kitűzte az ajtó mellé, a megfeketedett nylével, és elindult az asszony után haza.

Lokó három hosszút, és egy rövidet füttyentett utána.

 Soroksár 2020-02-26

délután

 PLT’ V.J.