1976 nyara

     Megy a kicsi Tisztelendő, megy a templom felé a három harang ka­vargó zsongásában és fél.

     – Uram – fohászkodik –, ne hagyd, hogy üres templomot leljek, és olyan legyen első szentmisém, mint a hargitai papnak, aki a kriptából ki­szedett csontoknak predikált. A püspök – aki nem jött el – azt mond­ta, csak keményen fiam, hajtsd az egyház járma alá ezt a fel­fu­val­ko­dott népet, mert egy Isten, egy nyáj, egy pásztor, fiam, ezt ne feledd so­ha, mert nem oldoz fel Isten senkit, ha Róma nem oldja meg vétkeit, s te Róma kicsi ujja körmén vagy egy piszokfolt, fiam.

     – Piszokfolt vagy, mert vétkes vagy, de mégis rád tekint az Isten ke­gyelme, mert az egyház körmén vagy makula. Én nem is megyek el a beiktatásodra, belerúgtál, fiam, rendesen a reglamába, ez a bűnöd ki­de­rül előbb-utóbb, és az örökkévaló egyház nem akar miattad be­sá­ro­zód­ni. Menj, hirdesd, amit tanultál, mondd, amit hiszel és hinned kell, de tőlünk támogatást ne várj!

     Így beszélt a püspök úr, neki, bűnösnek, aki bűnös Mária miatt, akit pedig annyira szeretett. Aki miatt bűnös, aki miatt most egyedül bal­lag a parókiától a templomig vezető hosszú-hosszú tizenöt méteren vé­gig.

     Megérkezése napján nem gyújtott villanyt a házban, így a faluban csak reggel röppent szét a hír az új pap megérkezéséről.

     – No, én meg valami csavargónak néztem avagy bolondnak – mond­ta Kutyás Nagy Mihály reggeli sörét fogyasztván Gergő bácsinál –, de hát ez nem is pap, csak amolyan papocska, igen fénylik még a hom­lokán a szent olaj.

     – Pap, vagy papocska – dünnyögte Lutykó úr, aki az oldalasok és ka­rajok atyjaként funkcionált a templommal átellenben lévő hen­tes­bolt­ban – három éve nincsen papunk, olyat kűd a pispekség, amiljen akad. No, és ez akadt, örüljünk ennek is.

     – De mikó vót papunk, akkó sem járatta a lábát a szent kövezeten – dörgi Gergő bácsi a pult mögött –, akkó sem imán járt a kend esze, ha­nem menyecskéken.

     – Merthogy az meg nem beszét értelmesen. Mert figyeljen Geri bá­csi! Mondom a régi papnak, baj van az asszonnyal, aszongya imád­koz­zá fijam.

     – No, jó. De mondom más alkalommal, baj van a tehennel, erre azt var­tyogja, ű ahhoz nem ért. De mondom a gyerekkel is baj vagyon az os­kolában, aszongya erre: nekije nincsen gyereke, ehhöz sem ért.

     – De, mondom, az árgyélusát, hát megesett tűllem a sáregresi te­he­nes­lyány, merthogy igen erős magom van – néz körbe büszkén –, erre meg pirulgat nekem, mint cékla a fazékba. No, hát ezé nem mentem töb­bé hozzá, mer lehet, sokmindenhöz ért, de a népek bajaihoz nem ért. Így la! Ezé reménylem, hogy ez okosabb.

     Gergő bácsi mosolyog a beszéden, falábán kissé sántikálva meg­tö­röl­geti a pultot, bölcsen hallgat.

     – De hát emmég gyerök – vélekedik Szedlár szomszéd –, a Rózsi lát­ta a bótba menet, aszongya bőcsőzsíros az óra ajja.

     – A nem ojjan nagy baj – szuszogja Lutykó úr –, merhogy a fijam is tud mán ojjat, amit én nem tudok. E bijon jó, merthogy ezé ta­nít­ta­tom. De ha nekem bajom van, akkó ne a szent Klejofással gyüjjön meg a szűzanyával, mert attó nem kel ki a lucerna. Adjék jó tanácsot, avagy ne papoljék.

     Így diskurálnak még pár percet, még egy „adjon isten”, aztán las­san szétszélednek a mezőkre, amin bizony szent Klejofás nem segít.

     A hét végéig aztán már nem történt semmi. Szedlár Rózsi pillantott be a papocskához egy kanna tejjel, péntek délután pedig egy kis gye­rek hozott egy bögre olvasztott zsírt, mondván: – Tiszteletem, és Apám ké­ri, hogy okos legyen – és elszaladt.

     De a péntek esti misén üres volt a templom.

     Szombaton elballagott a boltba, előre köszönt mindenkinek, és min­denki visszaköszönt valamit.

     Köszöntek a háta mögött, megnézték a háta mögött, de a szemébe nem nézett senki. Vett egy kis kenyeret, egy sárgaborsó konzervet, tíz to­jást. Megsétálta a református templom környékét, gondolt is rá, talán be­kopogna a kollégához, de visszariadt. Nem készítette fel senki arra, mi­ként kell egy közösségbe beépülni, miként kell tisztelgő látogatásra je­lentkezni a kollégánál, a tanácselnöknél, az orvosnál, a tanároknál, a fő­agronómusnál, az egyházközségi tagoknál, a módosabb gazdáknál, mind megannyi kis területen cézárkodó potentátoknál. Honnan tudta vol­na?

     Nem tudhatta, és szombaton este ismét üres volt a templom, és hír­szár­nyon járt a hír, hogy az új papocska igen rátarti embernek mu­tat­ko­zik.

     Most megy a templom felé, amit maga nyitott ki, ő kongatta meg az ódon harangokat hívó szóval a hívőknek, sekrestyés nincs, mi­nist­ráns gyerek nincs, egyedül húzza magára a vérző nessus inget, s nem mer kifülelni, van-e hívő a boltívek alatt.

     Maga rántja meg a jelzőcsengőt, várja, hogy felbúgjon az orgona, de a hangok elbújtak valahová, csak csend fogadja. Sehová nem nézve mond­ja el a lépcsőimát, és hazaszalad a lelke az édesanyjához a Ró­zsák terére, míg a glóriát suttogja.

     Könyörgés, majd az evangélium, amely ma Lukács 4. köny­vé­ből a l4. vers: „Jézus most a Lélek erejével visszatért Galileába. Híre el­ter­jedt az egész környéken. Tanított zsinagógákban, és mindenki el­is­me­rés­sel beszélt róla” Eddig tudta kitolni a szembesülést a va­ló­ság­gal, most prédikálni kell, fel kell nézni, szemtől szembe a tényekkel.

     Öt-hat öregasszony ül szétszórva a padokban, és egy férfi – va­ló­szí­nűleg a falu bolondja – támaszkodik a nyilvános bűnösök helyén a szen­teltvíztartónak, de neki beszélni kell.

     – Dicsértessék a Jézus Krisztus.

     – Mindörökké ámen.

     – Azt írja Lukács Jézusról – kezdi el akadozva –, hogy mikor vissza­tért Galileába, híre elterjedt az egész környéken. Aztán tanított a zsi­na­gógában. Erről kéne nekem beszélnem, mert ez az első szentmisém. Ilyen­kor, úgy hallottam, jön a püspök úr, meg a klérus, és képecskéket is osztogatnak, hogy: ELSŐ SZENTMISÉM EMLÉKÉRE.

     – Azt is hallottam, hogy a szülei is az oltár mellett vannak az első mi­sés­nek, de az én édesanyám rokkant, apám pedig soha nem volt, ha úgy tet­szik, törvénytelen gyerek vagyok. A püspök úr sem jött el, mert­hogy bű­nös vagyok, amiben – gondolom – igaza is van. Hogy a hí­­rem el­ter­jedt, mint Jézus urunknak, azt tudom, tegnap hoztak egy kan­na tejet. Kö­szönöm. Hogy tanítani tudnék én itt, azt meg nagyon nem hi­szem.

     – Mire tudnám én oktatni a szülő anyákat, mit tudok mondani a ver­gődő apáknak? Budapesten, a Rózsák terén nőttem fel, nem láttam még búzakalászt. Huszonöt éves vagyok, és nem ringattam soha gye­re­ket. Nem tudom, mi a kenyér súlya. Így rólam senki nem fog el­is­me­rés­sel beszélni tudásom, műveltségem miatt, mert ez a tudás és ez a mű­veltség nem ide való. Ide más kellene, ide talán más ember is kel­le­ne, nem én.

     – Jánostól olvasom, így szólt Jézus: „Bizony mondom nektek, a fiú nem tehet semmit magától, csak azt teheti, amit az atyjától lát. Amit Ő tesz, azt teszi a fiú is.”… Nekem nem volt apám, nekem nem mutatott utat senki.

     – Felmutatom tehát nektek a kenyeret, felmutatom a bort, és arra kér­lek benneteket, higgyetek!

     – Ne bennem, és ne nekem.

     – Magatokban higgyetek, az ima erejében, társatok szeretetében, a ke­nyér csodájának erejében.

     – Ezt mondják el, kérem, azoknak is, akik nincsenek itt. Ez az is­ten igéje.

     Be kellett fejezni, nem bírta tovább. Gépiesen zárta be a misét, na­gyon csendes mise volt. Arra még volt ereje, hogy az áldás után ne moz­duljon el a helyéről, amíg mindenki ki nem ment a templomból.

     A faluban pedig már délután szétfutott a hír, hogy az új papocska ár­vagyerek, Pesten nőtt fel a rózsafüzérről elnevezett menhelyen, on­nan ment papocskának, aztán összeveszett a püspökkel, aki az egyházi adót megint nem a templom renoválására akarja adni, és úgy néz ki, igen okos ember fiatal létére, mert megmondta nyíltan, hogy nem ért sem­mihez.

     Póka Károly és a kicsiny tisztelendő érkezése közötti időben csuda dol­gok történtek ebben a kis faluban, ahol csuda dolgok még a búcsúi bá­lon sem estek meg, mert ez a konok, magába zárkózó besenyő ma­rad­vány még a szomszédos, igen közeli falu lakóit sem engedte közel az otthonához.

     Ebben nem játszott szerepet az, hogy ott főleg svábok éltek, nem za­vart az senkit, ha tót vagy zsidó, avagy bármiféle náció, elég volt a va­rázsszó, mely így hangzott: idegen. Ezek után nem volt miről be­szél­ni, ez minősített és meghatározott, láthatatlan burát terítve a falura.

     Persze a csuda dolgok sem maguktól történnek, hanem akképpen for­málódnak ki a mindennapok során, hogy nem is tudjuk csoda vol­tu­kat, csak értetlenségünk okán elébb kikiáltjuk csudának, majd meg­szok­va szépen beleszürkülnek az életünkbe.

     Póka Károly első csudája rögtön másnap reggel kezdődött, ahogy be­kvártélyozott Perlaky Zsófiához, mert reggel felkelvén sehol nem ta­lálta a poros katonai gyakorló ruháját, amíg Perlaky Zsófia vádlón nem mutatott a mosóteknőre, melyben szurokfekete vízben ázogatta az út porait magából ki a nemes ruhadarab.

     Póka Károly ekkor nem szólt semmit, a fészerben talált egy rossz szal­makalapot és egy gumicsizmát, és ahogy volt, hosszú alsóban, gu­mi­csizmában, szalmakalapban jelent meg a reggeli kvaterkán Gergő bá­csinál.

     Negyedik napja volt csak a faluban, és a beálló csend sokat elárult a vélt elegancia megítéléséről, de ő nem zavartatta magát.

     – Frenetikus jó reggelt kívánok a szántóvetőknek, naplopóknak, és a derék alkoholistáknak – köszönt harsányan, és széles mozdulatot té­ve a kezével, Gergő bácsi felé intve egy figyelmeztetést, mondotta:

     – A vendégeim! – szólt és maga is leült a már szokott helyére a fűz­fa alá.

     Ez a Kutyás Nagy Mihály roppant erejű ember volt, módos, dol­gos, tekintélyes besenyő a besenyők között, aki megszokta, hogy neki egy icipicit többet szabad, mint a többieknek, mert ő erős, dolgos, te­kin­télyes stb. stb. Na, ezen az emlőn nevelkedve tett egy megjegyzést, a következőképpen:

     – No, igen hamar ee veszejtette kee a gatyáját a kisasszonná, erős vág­ta lehetett az iccaka, nem de he?

     Az, hogy ezek után mi történt, az nem is olyan érdekes, nem is ezt em­legették még sok évig a faluban, hanem a válasz kiszámíthatatlan gyor­sasága, hideg kegyetlensége volt az, ami az emlékezetben fenn­ma­radt.

     Lassan állt fel Póka Károly, szinte vontatottan csoszogott a gu­mi­csiz­mában Kutyás Nagy Mihály elé, megállt, mozdulatlan nézte a sze­mét, csak a szemét, azt el nem engedte volna semmi pénzért, annyira, hogy Kutyás Nagy Mihály lassan félre fordította a fejét.

     Ez nagy hiba volt, mint később kiderült, mert ekkor jött a támadás. A balkéz lecsapott a szerencsétlen vállára, a jobb kéz acélmarokkal kap­ta el a kezét, egy villanásnyi csavarintás, és a nagytestű gazda már hát­tal állt Póka Károlynak, aki egy tépéssel leszakította róla a ceig­nad­rá­got, s miközben a szerencsétlennek minden csontja hallhatóan re­cse­gett, lágyan kérdezte:

     – Ezt érthetem úgy is, hogy te foglalkozol az én nemi életemmel?

     Felelt volna Kutyás Nagy Mihály, nagyon akart volna ő felelni, meg men­tegetőzni, de nem tudott. Levegőt nem kapott, a csontja mind­járt tö­rik, és hirtelen volt. Jaj, istenem, de hirtelen. Hogy legalább fel le­he­tett volna készülni. De nem lehetett. Ez a sólyom támadása volt, gyors, pontos, és halálos támadás.

     Az, hogy ledőlt egy bálvány, egy sérthetetlen ember sebezhetővé vált, ez nem olyan nagy csoda, de csoda. Hogy a falu első gazdája ga­tyá­ban, nadrág nélkül vergődik egy tébolyodott sátán rideg satujában, az is csoda, nagy csoda, de ami igazából csoda, az a hang, ami szólt.

     Ez a hang tegezett, és ebben a faluban évszázadokra visszamenően csak a papnak volt joga tegezni, annak is csak a szószékről, mert ha az ut­cán teszi ezt, hamar otthagyták volna a templomot, és pogány őseik szel­lemét követve már aznap éjjel fellobogtak volna a tüzek a li­ge­tek­ben és a berkekben, a bálványok előtt.

     Csend volt, nagy csend, mint a csodák idején lenni szokott, nem mozd­ult senki, a várakozás megkövesztette az időt, és ebben a kő­csend­ben született egy legenda.

     Kutyás Nagy Mihályt Póka Károly kapta el, hogy össze ne essen, mi­kor hirtelen elengedte. A háromszor akkora gazdát átkarolva le­ül­tet­te, és egy pohár pálinkát elvéve valaki elől, a saját alsógatyájából le­szakított egy darabot, emígyen készítve derék pálinkás borogatást a haj­szál híján eltört csuklóra.

     Minden volt ez a Kutyás Nagy Mihály, de buta ember nem volt. Rög­tön átérezte, itt be kell ugyan hódolni, de a méltóságot elveszíteni nem szabad. Ezért fújt egy nagyot, ivott egyet a söréből, és szinte cse­veg­ve jegyezte meg:

     – Mely kellemetes ma az idő, tán nem is kén’ hosszúgatyát hordani eb­ben a nagy melegben, nem de ugye?

     Így kezdődött a csodák sorozata, így történt, hogy Póka Károly min­denkit tegezett, de őt nem tegezte senki, mert olyan, amilyen, de mégis csak idegen: „nem de ugye?”

     Aztán a ruhatárát is megszokta lassan mindenki, és mikor elutazott a városba nagy bevásárló körútra, a nagy kofferekből szintén csu­da­szám­ba menő kellékek kerültek elő, de ezt is megszokták idővel.

     Volt például egy pepita kabátja, harsányzöld nadrággal, ezért a ci­gá­nyok minden pénzt megadtak volna, de Póka Károly nem adta, mert vé­leménye szerint igen pászolt ez a ruházat a pomponos papucsához, ami­hez viszont ragaszkodott. Halványsárga sálat hordott hozzá.

     Már nem is említjük a méregdrága puha panamakalapját, amelyet csak a hálóköntöséhez tett fel, emelve a fényét az aktusnak, mikor fel­ke­reste az egyetlen boltocskát valamely áruért.

     Az a Perlaky Zsófia, aki még azt is szóvá tette, hogy borot­vá­lat­la­nul csak a parasztok mennek ki a portájukról, és azok is csak a me­ző­re, ezt a ruha-bolondériát érdekes módon soha nem hánytorgatta fel Pó­ka Károlynak.

     Neki mindegy volt, milyen színű, avagy minőségű lakója kétes ele­gan­ciája, ő csak egy dologtól rettegett, attól a bizonyos katonai gya­kor­ló­ruhától, amit még az érkezés napján kimosott, aztán kivasalva el­du­gott, mert lelke legmélyén tudta, ha egyszer azt kell elővennie még az élet­ben, az azt jelenti, hogy ismét útra kel a Póka Károly, eltűnik egy szó, egy hang nélkül abban a semmiben, ahonnan hirtelen fel­buk­kant.

     És ettől a pillanattól félt, rettegett, de legjobban attól félt, hogy nem tudta megmagyarázni magának: miért is fél oly nagyon ettől a pil­la­nat­tól?

     Maga a nyers erő nem vív ki maradéktalan tiszteletet, avagy el­fo­ga­dást, mert erősen terrorisztikus íze van a dolognak. De az a tény, hogy valakinek sikerül félóránál tovább Perlaky Zsófia kisasszonnyal együtt élni, mi több, őt befolyásolni, napok, hetek, hónapok lassú őr­lé­sé­vel szinte bedarálni azt az iszonyatos természetét, ez hozta meg iga­-
zán az áttörést a faluban, és az öreg plébános is kacérkodott a gon­do­lat­tal, hogy még nem kéri a nyugdíjazását, ha ezek az új állapotok ál­lan­dósulnak.

     Noha Póka Károly mindenkit tegezett a faluban, és őt nem tegezte sen­ki, ő egy embert nem tegezett le soha: Perlaky Zsófiát.

     És Perlaky Zsófia sem tegezte volna semmi pénzért a világon. Csen­desen éldegélt a borházban, a bért rendesen fizette, és órákig néz­te az eget, amelyen kondenzcsíkok után kutatott sóvárgó lelke.

     Néha napokra eltűnt, aztán előkerülve Perlaky Zsófia tömve találta a spájzot sokféle ritkasággal, melyet elsőre még visszautasított, aztán már nem, mert Póka Károly kifejtette neki halk, de határozott hangon:

     – Figyeljen rám maga Perlaky Zsófia! Ne a szája járjon magának a ke­ze helyett, mert nekem még tán anyám sem volt, aki buktát sütött vol­na, hát azért most veselkedjen maga neki a dagasztóteknőnek, és egy gyenge pite mellé vacsorára biztosan elfér ama kicsiny bukta, de ha nem, hát nem, akkor sincs baj, elmehetek én akárhová, ahol nekem öröm­mel, szájalás nélkül is csinálnak buktát.

     – Meg pitét! Almakompóttal!! – tette hozzá nyomatékkal, hogy két­ség ne férhessen az igényéhez.

     Ilyenkor aztán megvadult Perlaky Zsófia, hogy az ő portájáról más­hová járjanak buktáért, és dagasztott, és tésztát nyújtott, és hu­szon­öt literes fazékban készítette az almakompótot, és sokáig úgy tett, mint aki nem veszi észre, hogy a buktához nem kell Mozart go­lyócs­ka, aszalt fügekoszorú, kosárka narancs, és egyéb más kellemes dol­gok, amiket csak a városban lehetett kapni.

     Póka Károly a faluban úgy élt, mint a Kipling macskája. Ő minden por­tán otthon volt, de főleg a kezdeti időkben hozzá csak a gyerekek bá­torkodtak be, akiknek később rejtélyes útjairól mesekönyveket és já­tékokat is hozott.

     Ez kettős haszonnal járt, egyrészt melyik szülőnek nem esik jól, ha sze­retik a gyerekét, másrészt észrevette, ha gyerek van az udvar po­rá­ban, vagy a küszöbön körbeüli négy-öt ámuló parasztgyerek, ak­kor Per­laky Zsófia furcsa módon csendes lesz, álmodó, szinte réveteg.

     – Látja, tud maga, Póka Károly, rendes ember is lenni, ha akar – mond­ta néha csendesen, míg berakta a gyerekhad mögött a léckaput, és nem mesélt senkinek arról, hogy amíg egyedül volt, a gyerekek bi­zony féltek tőle.

     Volt a falu végén egy Doffó nevezetű cigány, ez annyit éhezett éle­tében, hogy két korcs kutyájának is álmai nevét adta, így az egyiket Pör­költ néven, a másikat Nokedli néven hívta.

     Na, ennek a Doffo nevű cigánynak köszönhette a Dabi bácsi nevet is, mert mikor valamilyen bizalmasságot engedett meg magának az al­sze­gi kocsmában, erre úgy ráüvöltött, hogy a szerencsétlen csak annyit tu­dott makogni bocsánatkérés helyett, hogy: Dab-dab-dab-dab, és még so­káig átment az út túloldalára, ha Póka Károlyt látta szembe jőni, mond­ván: ide mellém, Pörkölt és Nokedli, szaladjunk Doffo, jön a Dab-dab-dab.

     Ragadványnév volt ez a javából, de nem bánta, mert a bácsi össze­té­tellel befogadó jelentése volt, mint azt már feljebb leírtuk.

     Felszínes viselkedése mindenkit megtévesztett egy ideig, de aztán ve­le kapcsolatban furcsa dolgok történtek, amit előbb nem is vettek ész­re, aztán felfigyeltek rá, és az idő múltával néma áhítatot vívott ki ma­gának.

     Lutykó szomszéd, az oldalasok, tarják korlátlan ura panaszolta a reg­geli féldeci mellett, hogy a fiát nem akarják a városi iskola kol­lé­gi­u­mába felvenni, pedig két fél disznót is vitt az igazgatóságnak, de hát nin­csen már háládatosság ezen a világon…

     Pár nap múlva titokzatos útjainak egyikéről megjőve Dabi bácsi be­ment a hentesboltba, szó nélkül Lutykó szomszéd kezébe nyomta a fel­vételi határozatot, és kifordult az utcára. Lutykó szomszédnak meg a szeme fordult ki az ámulattól, és nem értette, mi történik körülötte, de hinnie kellett, mert körpecsét, hosszú pecsét, minden ott volt ak­ku­rá­tusan, de a két fél disznóra nem tért ki senki.

     Mikor másnap meg akarta köszönni, Dabi bácsi mereven el­zár­kó­zott.

     – Mit gondolsz, te mészáros! Hát arra pazarlom én a drága időmet, hogy falusi surbankó legények ügyeit intézzem? Hát úgy nézek én ki?

     És tényleg nem úgy nézett ki, pedig ma különösen elegáns volt sváj­cisapkában, zakóban és egy tiroli bőr rövidnadrágban, melyhez gu­micsizmát vett fel, mert hátha eső lesz.

     Lutykó szomszéd éppenséggel nem értett már semmit, ezért aztán es­te az ő asszonya egy igen tekintélyes kosárral sietett Perlaky Zsó­fi­á­hoz, amíg Dabi bácsi az alszegi kocsmában riogatta az etnikumot.

     Más csodák is történtek, amit a parasztok álmélkodva, avagy bölcs de­rűvel fogadtak, ez azért lehetett így, mert a csoda és a szokatlan kö­zött nemigen tudtak különbséget tenni.

     Például a Szedlár szomszéd unokája, aki matematikából a bukás szé­léről közepesre tornászta fel magát, pedig kizárólag re­pü­lő­gé­pek­ről, bombákról, rakétákról mesélt a gyereknek, igaz, milliméteres pon­tos­sággal kiszámolták a ballasztikus pályáját annak a vállról indítható ra­kétának, melyet a kocsma elöl kilőve, pontosan a matematika tanár tyúk­óljába lehet juttatni.

     Ragyogott a gyerek arca, és számolt, mint a parancsolat, négy ti­ze­des pontosságig erőltetve az eredményt.

     Órákig ült az öreg plébánosnál, és szívta magába a századok mú­lá­sát, a bölcselők tanait, a világ rendjét és rendetlenségét, melyet neki a ka­tonai akadémián nem tanítottak. Mellékesen, szinte unalmában, fel­já­rogatva a toronyba megjavította az évek óta álló szerkezetet, és úgy üte­mezte az óraindítást, hogy az először reggel öt órakor hördült élet­re, pont akkor, mikor Gergő bácsi felhúzta a rácsot a bádogkocsma por­tálján.

     A falusi értelmiség nem fogadta be, számukra olyan devianciát je­len­tett a puszta megjelenése, hogy egyszerűbb volt lenézve elzárkózni elő­le, mint megérteni őt.

     Az orvos a receptfelíró feleségével, a patikus a titkolt homo­szexu­a­litásával, a Tanácsnál dolgozó irodai locsi-fecsi nőcskék, a Ta­ka­rék­szö­vetkezet vezetője mit is tudtak volna kezdeni egy olyan emberrel, aki a sasokkal repült az égen, és éjjel álmában csillagokra vadászott a fe­kete lyukak előtt.

     Nem tudták, honnan jött, ki volt, mit csinált, ezért aztán ruházata alap­ján elítélték, mondván: hát, lám, bolond. Azt nem vették észre, hogy a lódenkabátja zsebéből Titus Lívius kandikál ki és egy latin szó­tár, melyet a plébános adott neki kölcsön.

     – Titokzatos, rejtélyes egy ember ez, én mondom ezt maguknak – fej­tegette a gondolatát egy reggel Szedlár szomszéd –, és annyira már is­mernek engem, hogy én nem vagyok egy soviniszta, de amit mon­dok, az rizikó.

     Ezen el is gondolkoztak aztán a szomszéd atyafiak, mert ebben a ki­nyilatkoztatásban valójában több volt a rejtély, mint a rizikó.

     Nagy történések voltak ezek akkor a csodák meginduló ára­da­tá­ban.

     Négy évvel a megérkezése után halt meg az öreg plébános, aki igen hálás volt Póka Károlynak, hogy a saját plébániáján halhatott meg, mert ekkorra már Perlaky Zsófiát szinte teljesen bedarálta Póka Ká­roly erős természete, továbbá az állandó buktakészítés, melyet csak időn­ként válthatott ki lekvár főzéssel, ezért nem jutott ideje az öreg plé­bános gondozására, aki így még élt pár boldog évet.

     A temetés után elnéptelenedett a parókia, csak Póka Károly nyitott né­ha ablakot szellőztetés okán, az összes kis vagyonkáját, féltett könyv­kincseit ráhagyta az elhunyt, de ő nem vitt el semmit, nem moz­dí­tott el semmit, csak beült ritkán a régi bőrfotelbe, és régi fóliánsokba te­metkezve próbálta elfelejteni, hogy ő valamikor az angyalok és ke­ru­bok ösvényein száguldott az égen.

     Három évig nem kapott ezután papot a falu, sokan átmentek a re­for­mátus templomba, mások teljesen elmaradtak innen is, onnan is, amíg 1976 nyarán meg nem érkezett a kicsiny papocska, mint arról már beszámoltunk.

     Vasárnapi, első miséjére elment Perlaky Zsófia öt asszonytársával a rózsafüzér társulatból, és a szenteltvíztartó mellett, a nyilvános bű­nö­sök helyén álldogált Dabi bácsi, alias Póka Károly vadász elfogó pi­ló­ta őrnagy, Perlaky Zsófia pamut pulóverében, egy kékkockás pepita nad­rágban, a hozzá illő vietnami strandpapucsban.

     A mise után ő ment ki elsőnek a templomból.

– „…Kis hópelyhek az örömök…” (2) mondja a költő, és mi még a sa­ját tapasztalatunk alapján hozzátehetjük, hogy nem is baj, ha apró, csak sok legyen belőle.

     A csodákkal már nem egészen így vagyunk, azokat titkon várjuk, mint esti mesét a gyermek, vagy a gyermekek a palacsintát Dabi bá­csi­nál, mikor poros délutánokon néha tíz-tizenöt surbankó is fetrengett az udvar porában. A felvert port Perlaky Zsófia természetesen nem áll­hatta meg szó nélkül, hivatkozva a kitett szellőzendő ágyneműre, az ő érzékeny tüdejére, és egyéb tíz dologra, csak a valódi okot nem mond­ta soha, hogy száraz ág lévén ő maga is, nem szokott hozzá eh­hez a vircsafthoz.

     Sebesen kereste a felhőt elhajtó megoldásokat akkor Póka Károly, s nagy szorongattatásában ki is pattant a megoldás a szájas Tóth Er­zsók még szájasabb kislánya durcás arcából, mikor így szólt:

     – Az én anyukám soha nem szól, ha porolunk otthon.

     – Soha? – visította Perlaky Zsófia – Még akkor sem, ha a ruha még cse­peg a víztől, még akkor sem?

     A kis fitos orr az égnek fordult, kétoldalt egy-egy dacvonal szaladt le az ajkáig, és így válaszolt gyermektől szokatlan mély hangon, nagy meggyőződéssel:

     – Soha! Még akkor is porolhatunk, amikor palacsintát süt nekünk.

     Akkor Póka Károlynak teljesen rókaszerű lett az arca, száját fel­rán­totta a füléig, és csendes korholással mondta:

     – Látja maga Perlaky Zsófia, látja maga, hogy vannak még anyák a vi­lágon, akik etetik és táplálják az isten madárkáit, nem csak zsör­tö­lőd­nek, veszekszenek velük, de ha netán úgy fordul, még palacsintát is tud­nak sütni nekik.

     – Én nem tudom, hogy maga Perlaky Zsófia nem tud, avagy nem akar, de ezt is eldönthetnénk, ha nekiveselkedne, bár ha neki­ve­sel­ked­ne, és kiderül, hogy mégsem tud… no, hagyjuk inkább, éheztünk teg­nap is, éhezünk ma is, nincs változás, nincs változás…

     Perlaky Zsófia ekkor erősen megegeresedett, tékozló dühvel négy ki­ló lisztet zúdított a nagyobbik vajdlingba, palacsintatésztát kevert a lek­várfőző kanállal, és csak közben hörögte eszelős felháborodással:

     – Még hogy én nem akarom! Még hogy én sajnálom! Még hogy én ta­lán nem is tudom!

     – De egy igen aljas ember maga Póka Károly!

     – Hát figyeljen ide, maga messziről szalajtott, éhgyomorra sört ivó sen­kiházi! Fahéjat is rakok bele! Meg reszelt almát! Meg mazsolát is, csak hogy legyen már magának bűntudata, Póka Károly, hogy mikkel il­let engem, engem, aki a perselybe is nem két forintot, és nem is hár­mat, de bizony nem is tudom mennyit…

     – Nem akarna a sok dirigálás meg kritika mellett egy kis hullott al­mát szedni a kertben, maga… maga… maga Póka Károly?

     A gólyák az utolsó békákkal érkeztek a fészkükre, Perlaky Zsófia az utolsó palacsintákat sütötte a gyerekeknek, de ekkor már segítsége is volt, egyik-másik lurkó anyja jött a magzatáért, s mikor látta, mi tör­ténik, bizony szó nélkül odaállt Zsófi néni mellé, és ki sütött, ki mo­sogatott, szó, hang nélkül, mint ha mindig mindent együtt csináltak vol­na életükben, és nagy csend volt az udvaron, mert közel négyszáz pa­lacsinta elfogyasztásához erős figyelem, és koncentrálás szükséges.

     A csoda elmúlt, mint minden, amit csodának vélünk, vagy úgy él­jük meg, mintha csoda lenne, de megmaradtak a gyerekek az udvaron, a fahéj illatú alkonyok az almafák alatt, az asszonyok, akik áthoztak egy kis kosár tojást, és a férfiak, kik sután dugdostak kisebb butéliákat a kabátjuk alatt, hogy megigyanak egy pohárkával, amíg a gyerekek csend­ben vannak.

     – Mert, ugye, hiszen van otthon is, elhiheti, Dabi bácsi, de már ilyen a gyermek világ-világ óta, jobban szereti a más portáján nőtt ke­nye­ret, mint otthon a kalácsot, nem de ugye?

     Ha puhán hull a hó a kabátra, vajon ki gondol lavinára, más ve­szély­re, örül a kis hópehelynek, és nedves lesz az arca, ha letörli bőr­ke­ményedéses kezével. Hópehelyként indult az a beszélgetés is, ami nem sokkal a palacsinta-éra beköszönte után kezdődött reggel kilenc fe­lé a Gergő bácsi bádogbódéjánál.

     Váratlanul nyílt meg az öreg, olyan váratlanul, hogy Póka Ká­roly­nak félig elmenőből kellett visszaülnie a lócára, aztán nem mozdulni, nem közbeszólni, csak az egész test egy nagy fül legyen, mely a ritka pa­takáradást befogadja, s vigyázni, vigyázni, egy nesz, egy köhintés ne­hogy elzárja a zsilipet.

     – Mert én sem a Donnál hagytam el a lábamat, Dabi bácsi, azt úgy higgye meg. Nem hadirokkant kocsma ez, mint a sok többi sze­ren­csétlené, akik nyomorékan hazajöttek, és a Pesten kaptak egy trafikot, vagy egy újságos bódét, meg, ha nagy összeköttetésük volt, egy We­lo­rexet, amit közönségesen csak bőregérnek hívtak, mert az már mo­to­ri­zált rokkantkocsi volt. Nekem is kocsi-balesetem volt, nem tudom, mond­ták-e a népek a faluban, mert nekem saját kocsim volt, két igás, két hámos és két parádés lóval az istállóban, szép portám is, mert apám korán meghótt, meg földem is bőven, mert testvérem nem vótt.

     – Jómódú vótam, meg egészséges, a faluban igen jó partinak tar­tot­tak, no, kommendáltak is nekem leányzót, nem egyet, nem kettőt, de nekem egy sem köllött, vót mán nekem választottam, hej de igen sze­relmes vótam bele, a falu nagy felháborodására.

     – De hogy milyen szép lyány vót, istenem, ma is ha gondulok az ak­kori szívemre, még a falábam is bizsereg belé.

     – Pedig hibádzós leány vót, már abban az értelemben, hogy fót vót a családján, mán akképpen, hogy még a Horthy alatt vót itten egy Eg­res­sy gróf, aki nagyvérű ember vót, és az egy szegény zsellér lyányát in­tette magáhó a nyoszolyába. Amikó meg megbabázott, az akkori mó­di szerint eleresztette, igaz, tekintélyes móringgal. Majort adott ne­ki­je, meg gondoskodott mindenrő, meg aztán a született kislyányt is be­hur­có­tatta a kastélyba mindig a sajátjai mellé, oszt ott labanci, meg fran­cuz nyelven tanították nékijek a magyart.

     – Egy szó, mint száz, olyas félúri gyereket neveltek belőle, és talán úri leány is lehetett vóna, ha nem gyön a háború, de gyött, az Egressy gróf megugrott nyugatra, a demokrácia meg elvette a kis majort, csak a házukat hagyta meg, meg is hótt nemsokára az annya, oszt árván ma­radott az én szerelmem.

     – Mert szerelmem vót nékem, hiába mondták a falumbeliek, hogy vi­gyázz, Gergő, úri cafka az, én nem hittem, merthogy az anyja sem jó­kedviben ment a grófhoz akkor régebben – olyan világ vót akkor, no –, akkor nem pofáztatok erkölcsről, mert nem mertetek, hát akkó meg most coki nektek!

     – Így vót, hogy megkértem a kezét, én örűtem, mert szerelmes vó­tam, meg hiú is, hogy finom lyány leszen a párnámon, meg ő is jól járt, merthogy módos vótam, meg a családján esett fóttal nem köllött vó­na senkinek. De valami miatt csak nem akarta az Isten ezt a sze­rel­-
met, pedig már mindketten jóval túl vótunk a húszon, én még időben, a szerelmem meg utolsó időben, hogy ne maradjon vénlány, de a sok ter­vezgetésnek, készülődésnek véget vetett az a kidőtt fa a sáregresi főd­úton.

     – Az úgy vót, úgy képzelje el Dabi bácsi, hogy megyünk, oszt ka­ro­lom, meg csókolgatom a bakon, a két parádés csendben megyeget – ak­kor még nem vitték el a TSZ-be –, mikor hirtelen megtorpannak a lo­vak. Ott vót az a kidőtt fa, attó torpantak meg, én meg a torpanástól egye­nesen beestem a lovak meg a kocsi közé. Nem is lett vóna baj, de et­tő megriadtak a lovak, és előre iramodtak, én lenn a fődön, a kocsi meg által rajtam. No, így maradt a sáregresi uton a fél lábam.

     – Lassan épűtem föl, mert sok vért veszítettem, de mikó felépűtem, bi­zony azt kívántam, bár maradtam vóna a kocsi alatt, kettévágva egé­szen. Mert ilyen féllábúan mán nem köllöttem az én szerelmemnek, azt monda: „ne haragudjék, Gergő, de mi haszna a fődjének, mó­dos­sá­gá­nak, ha művelni nem tudja, eltartani sem a gazdaságot, sem engem nem tud?”

     – Értettem a szóból, de nem értettem a szívét. Hát ilyen ez az úri mó­di? Hát miként akarta ez a pap előtt aztat vartyogni, hogy „sem jó­ban, sem rosszban el nem hagyom”, mikó mán az esküvés előtt meg­fu­tamodik? Meg aztán gondúkoztam is eleget a betegágyban, hogy ak­kor miként lett vóna istenem, ha az eküvés után gyön ez a sze­rencsét­len­ség? Akkó eskünek coki, nekem coki, akkó adott szó, szerelem, re­mény, jövő, az mind csak coki?

     – Mondtam neki akkó, hogy mennyen el. El is ment, én meg rá­gód­tam ezen sok-sok hétig, majd hogy felépűtem, eladtam a gaz­da­sá­got, a jószágot, a szép lovakat, csak ezt az öreg szülői házat nem ad­tam el, és két régi iskolatársammal felrakattam magam a vonatra, meg sem álltam Pestig.

     – Segített nekem a demokrácija akkor, merthogy jó fejű gyerek is vó­tam, hát hamar oskoláztak engem olyan pályára, amit féllábbal is tut­tam csináni, meg munkásszállást is szereztek nekem, ekképpen let­tem a MOM-ba minőségellenőr, közönségesen MEO-s. Csendben üdö­géltem, ellenőriztem, az OTI-tól – akkó még így hitták – górtak ne­kem egy jó műlábat, de azzal sem jártam sehova, feküttem a mat­raco­mon, sokat óvastam, de még többet töprengtem, miként, hogyan ke­rű­tem én ide, mit keresek én itt egyátalán? Mintha álom lenne az éle­tem, ami nem is az enyém, tán egy más ember életét kell éljem, meg olyan furcsa idegen vót minden nekem.

     A hangja megcsuklott, arcára a vén fűz csintalan fénypászmákat raj­zolt örök mozgással, ahogy a szellő incselkedett a levelekkel. Sze­me elnézett a Szedlár szomszéd portáján túlra, túl a kertek alatt hú­zó­dó vasúton, el a szittyós nádasok felé, ahol hajnalban rejtelmes ködök pá­rája kél, amin túl már talán nincsen is igazi világ, csak a meg nem va­lósult álmaink élik önállósult és meddő emlékéletüket.

     – Ilyen hitvány élet mellett persze gyarapodtam is – folytatta kis idő múlva – merthogy kőtségem szinte semmi nem vót. Az utamat fi­zet­te a gyár, meg a szállást is. Az ételem az üzemi koszt vót, nem házi koszt, de akinek nincsen asszonya, az ne válogasson. Ruhára nem kő­töt­tem, adtak a munkaruházatiban, vót olyan overálom, hogy aztat csak utcára vettem föl, munkásruha vót, igaz, de tiszta, és tisztán be­csü­letes.

     – Majd húsz évet éltem ilyen siváran, mikor egyszer csak meg­moz­dút bennem valami. Én olyan ember vagyok, hogy lassú, meg té­to­va, de ha egyszer megmozdulok, akkó olyan sebesen, hogy azt szem nem követheti.

     – Most is így vót, egy reggel bementem, de át sem őtöztem, usgyé, fel a munkaügyre, oszt azonnal kiléptem. Vót ottan marasztalás, meg így elvtárs, meg amúgy szaktárs-kartárs, de én fél egykor mán ott ku­co­rogtam a vicinálison, és vártam, hogy hazaérjek, oda, ahol nincs is ne­kem haza.

     Lassan fordulva, a tenyerét kitárva mutatja a fűzfa alatti kicsiny bi­ro­dalmát, a mögötte húzódó régi apai házat, a szép előkertet a ró­zsák­kal, a zsendülő veteményest a baromfiudvar mellett, és most szép az ar­ca:

     – Eztet teremtettem – mondja, mint a megfáradt isten a hetedik na­pon –, de nem egyedű teremtettem, hanem vélem vót az én réges-régi nagy sérülésem, az én büszkeségem, a haragom, meg a dacom, min­den ami felgyűlhet majd húsz év alatt egy munkásszálló terméketlen priccsén, meg az, hogy megmutatom az én nagy tévedésemnek, hogy
aki két lábon ember tudott lenni, az féllábbal is ember tud lenni, mert ez a fogalom nem a végtagok számától függ.

     – Egyszer még jöttek a régi gyárból, hogy aszondják: a szak­szer­ve­zet kűtte őket, hogy mi van velem, de hogy nem az emberségük kűtte őket, hanem a szervezet, hát nem marasztaltam őket egy percig sem. El is mentek, csak a Magdus maradott itten, nagy botránya vót ez a fel­vo­nu­lásnak, mert mikó már mentek el, azt mondja a Magdi, hogy ő sem megy sehová, jó itten neki, meg unja is már azt a nagy buta Pes­tet.

     – No, kezdték unszolni, ne csináljon már butaságot, ottan vannak a ré­gi kipróbált elvtársak, meg a kollektíva, meg aztán hogyan adja ki ma­gát, hogy csak úgy összeáll egy magányos elvtárssal, penig a ma­gá­nyos elvtárs még nem is mondta, hogy befogadja-é, avagy nem.

     – Én csak kitereltem őket, hogy ne aggódjanak, kárt nem teszek, nem­telen dógot soha nem cselekedtem, ezután sem fogok – hát isten hí­rével, isten hírével… –, de ennek a köszönésnek nem nagyon örűtek.

     – A Magdus. No, ez a Magdus, ez kollegína vót a brigádba, csitri, fut­ri lyányka, aki kellemetlen vót nekem, mert ragaszkodott hozzám.

     – Korkülönbség is vót, meg sebzett ember vótam én is, de tán apát ke­resett bennem, avagy mi fenét, én nem tudom, vagy csak olyan is­ten­árvája vót, mint én magam – az is lehet –, lényeg, hogy szónak egy­szer, hogy várnak a szálló portáján, mert hogy ottan vendéget nem le­he­tett foganni, csak a társalgóban. Lebicegve látom, ottan ül, civil­ben meg sem esmérem a Magduskát, hitvány vót, csenevész. meg a bő­re is olyan átlátszó, betegesen fehér, mint a gőtéknek a bőre a víz­ó­ra­ak­ná­ban. Firtatom, mit akar, hát csak, hogy mit vacsorázok én ilyen­kor, hét­végén, este, mikó mindenki hazamegyen a szállóró, és semmi nin­csen?

     – Jól esett az érdeklődés, én nem mondom, de meg is riadtam, mit akar ez tőlem? Mondom neki, van konzervem, Magduska, osztán lehet ha­zamenni, mert késő van.

     – De nem ment, kérdezi, szeretem-e a konzervát? Nevettem akkor na­gyon, nem hogy nem szerettem, csak ránéztem, aztán már a víz is ver­desett, de hát nem volt jobb. Erre mondja, hogy neki jobb van. No, ki­derűt, hogy kicsiny szalvétában mindössze két töpörödött fánkja vót, az ebédrő górta, de ehozta nekem. Rossz vót, száraz vót, de hogy hoz­ta nékem, hát igen finom vót.

     – Így vótunk négy évig. Ő akarta, én nem vállaltam. A kor. Meg a fél lábam. Nekem soha senki ne mondja többé aztat, hogy nem tudom el­tartani. A gyárbó is úgy jöttem el, azt se mondtam neki, hogy bikk-makk. Most meg itt van, oszt néz azzal a semmiszínű szemével, és mo­solyog.

     – Mondom neki: te tán vélem akarsz életöt élni? Feleli erre, hogy ta­lán nem úgy néz ki a dolog?

     – Estem zavarba, kérdem, miként képzeli, Magduska, hát miként, és miből? Azt felelte, hogy elsőbben is leltárt kell csinálni, mi van egy­általán, és mire szólhatnék, már sorolja is: Mert magának van há­za, nekem szorgalmam. Magának kertje, nekem erőm, hogy kapáljam. Ma­gának van életkora, nekem van fiatalságom. Magának van sebzett szí­ve, az enyém még ép.

     – Összegezve – mondta akkor –, van nekünk, kettőnknek házunk, ker­tünk, jó szívünk, erőnk. Meg hogy az apróságokat is számba ve­gyük – folytatta –, van még nekünk négy karunk, két fejünk, két há­tunk, két gerincünk, meg három lábunk összesen.

     – Kérdem tőle óvatosan. – Te, Magdus! Elég nekünk, kettőnknek ez a három láb?

     – Erre meg – emlékszem, de nagyon emlékszem – elkezdett ne­vet­ni, és azt mondja: a háromlábú zongoraszék a legstabilabb, nem a fo­tőly, nem emlékszik az oskolából a példára?

     – Erre csak megöleltem, és közben arra a másikra gondútam, aki nem számóta velem egybe a lábait. Másnap már eljártam a kocsma ügyé­ben, rokkant lévén, meg hogy apámra is szívesen emlékeztek a fa­lu­ban, akadályt sem gördítettek, aztán most itt vagyok, így va­gyok…

------------------------------------------------------------

(2) Reményik Sándor: Csendes csodák