Jeles napok          

            A családi együvétartozás és melegség szép kifejezője az, ahogyan a jeles napokat megszervezzük életünkben. Ez aztán egy élet folyamán „liturgiává” válhat, azon kívül is követendő szép hagyománnyá, melyet a családban tovább visznek. Ezekről a ritka jeles napokról írnék egy néhány sort, már csak azért is, hogy legyen alkalmam ennyi idő után felidézni ezeket, és újra örömet szerezni magamnak, vagy másoknak, akiknek esetleg tippet tudnék adni, így is lehet meghitten együtt lenni. Ezek gyermekkorommal kapcsolatos visszaemlékezések, amit már a mi önálló családunkban éltem meg, annak ti is tanúi és részesei voltatok.

           Talán a karácsonnyal kezdeném, mert számomra ez volt mindig is a fő ünnep. Nem az ajándékozási kedv növekedése miatt, hanem az ünnep lényegét tekintve a Megtestesülés ténye mindig erősen hatott rám, kislánykoromban is.

           Szüleim, mint minden szülő, nagy szeretettel és gonddal készültek erre az ünnepre. Emlékszem, hogy nagy lázban dolgoztunk a Fräuleinnel, hogy az ajándékokkal időben készek legyünk, és hogy szépek, változatosak legyenek munkáink. Sajnos a lelki előkészületre csak annyiban emlékszem, hogy gallyacskára vonásokat húzhattam, ha valami jóra képes voltam.

            December 24-én, mikor szürkülni kezdett, megindult a faluban a kántálás, ennek a cselekménysorozatnak ez volt a hivatalos neve. Abból állt, hogy gyerekcsoportok összefogva járták a falut. Minden házba bementek és az ablak alatt kiabálták: „Kell-e maguknak Isten igéje?” Erre az volt a válasz: „Kell.” Ezután kezdtek el énekelni karácsonyi dalokat, egészen addig, míg a háziak ki nem mentek és a vászontarisznyácskákba valami finomságot nem dugtak. A pénz is igen becses ajándék volt. A végén a csoport osztozott az összkereseten. Apa – és erre nagyon kedvesen emlékszem – nagyon várta a kántáló gyerekeket. A szobákban fel-le járkált és szivarozás közben engem bíztatott. „Türelem, Babikám, mindjárt jönnek az éneklők.” Én nem voltam izgatott. Most visszagondolva ő várta őket olyan nagy szeretettel. Mindig apa kiabálta ki a bűvös szót: „kell”, hogy aztán a soktorkú kórus fennen hirdesse, hogy megjött a mennyből az angyal. Ezt apu mindig mosolyogva hallgatta és megújráztatta az énekeseket. Rendszerint édesapa szobaablaka alatt énekeltek a gyerekek. Mikor elhalt a dallam, apu megnézte, hogy hányan vannak, és ennek megfelelően kaptam pénzt, hogy osszam ki köztük. Ez nem volt kis összeg, így aztán a kántálók megtárgyalták, hogy ide érdemes jönni, és egy óra múlva újra ott voltak. Ezt Nagy Erna, Péter, Miklós anyja, Róza néni mesélte nekem, mert ő is a repetázó csoport tagja volt (Moslékos Rozi néni). Apa észrevette a turpisságot, kaptak újra pénzt, de tudomásukra hozta a huncutoknak, hogy tudja, hogy már voltak itt. Nem tudom, miért okozott ez apunak ilyen tiszta örömet. De minden évben nagyon várta. A marcona férfi portréjához ez is egy pozitív adalék.

            Nálunk általában pénzt kaptak a kántálók, máshol „természetbeni juttatást”. Így aztán volt pénz és finom kalács is. Nemcsak a nagyon szegény gyerekek járták a falut, a módosabb gazdák gyerekei is köztük énekeltek. Én is mindig szerettem volna közéjük tartozni, de sajnos nem engedtek a szüleim. Érthető is, de csak most, akkor sajnáltam, hogy nincs tarisznyám, és pénzt sem kapok az ablakok alatt.

            Aztán más csoportok is járták a családokat, ezek a betlehemesek voltak. Érdekes, egyszerű jelmezbe öltözve egy kis fából, vagy kartonpapírból készült betlehemet hordoztak magukkal, tíz perces műsor rögtönözve ott, ahol beengedték őket. Hát apu őket is nagyon szerette hallgatni, nézni. Ők az irodába nyertek bebocsátást, mert ott nem volt baj, ha sarat, havat hoznak be. Nagyon szerettem őket hallgatni. Hasonló pásztorjátékokat a templomban láthattok manapság, akkor pedig mindennapos dolog volt. Maguktól tanulták be a gyerekek és tetszőlegesen gyűltek is egy csoportba, majd a szerzeményüket egyenlő részben osztották egymás közt. Mindig irigyeltem az öreg pásztort, aki a földön aludt, a kisbojtárt, aki subában keltegeti az öreget, a gyönyörű cifraságba öltözött háromkirályokat, de legfőként a verdeső szárnyakkal rendelkező angyalokat, akik a betlehemet tartották. És játszottak és énekeltek úgy, olyan önfeledten, ahogyan csak a gyerekek tudnak játszani. Tán el is hitték, hogy erre az estére pásztorok, angyalok, királyok lettek. Szép volt. Kicsi csengettyűjük még soká hallatszott a csendes havas utcákon. Máshová tértek be Jézuskásat játszani. Szegényebbek voltak, mint a mostani gyerekek, de mennyivel gazdagabbak is, én Istenem.

            Hozzánk a Jézuska (fagyújtás) 18-19 óra között, körül érkezett. Mondanom sem kell, hogy akkorra az izgalom a tetőfokára hágott, mert már ének volt, ima volt, beszélgetés szüleimmel a karácsony szépségéről megtörtént, csak nem akart a Jézuska megérkezni. Aztán a dohányzóból gyenge csilingelés hallatszott, úgy éreztem, hogy kiugrik a szívem a helyéből. Mindig apu fogott kézen és mentünk be az én szobámból a dohányzóba. Akkorra már ott volt az egész ház népe. Anya is odakeveredett valahonnan. (Nyílván ő gyújtotta meg a gyertyákat.)

            Amikor az ajtó feltárult, egy kicsit a mennyország kapuja nyílt meg nekem. Tizennégy évig sosem vesztett semmit a varázsából, szépségéből, erejéből. A fa mindig abban a sarokban állt, ahol a vadászszobor a ti gyermekkorotokban. És hatalmas volt és csillogó, gyönyörű, illatos, maga a boldogság. Engem apu mindig előretolt, ott álltam szüleim előtt egyedül, és elmerültem a pompás fényben és örömben (később sokat álltam teljesen egyedül ugyanott, de ez már egy másik történet).

            Anya elkezdte az imádságot, a Miatyánkot, teli tüdővel mondtuk mindahányan. Az Üdvözletet. Aztán énekeltük a Mennyből az angyalt. Ezt szerette apu nagyon hallgatni, mivel énekelni nem tudott. Majd engedélyt kaptam arra, hogy körülnézzek a fa alatt. Egyke voltam, de fegyelmezetten kellett viselkednem, meg sem kíséreltem kapkodni, nyúlkálni az ajándék után.

            Anya segített az ajándékok kiosztásában, vagy odaadásában, mivel először mindig a családon kívüliek lettek megajándékozva. A szakácsnő, a szobalány, a fás-vizes asszony, a németkisasszony, aztán Nusika és Jóka, aki rendszerint velünk volt ilyenkor, majd apu, én és természetesen utoljára Anya kapta meg a meglepetését, amiről azt gondolom, hogy nem is volt neki igazándiból az.

            Közben anya mindig mondta: „ezt vidd Marinak, és köszönd meg, hogy mindig gondoskodik az ellátásunkról”, „ez Ilié, kívánj neki ünnepeket, és köszönd meg, hogy mindig tiszta lakásban lakhatunk” stb. Az én ajándékomat is természetesen nagy izgalommal bontottam és vettem. Anya nagyon figyelt arra, hogy apunak, úgy ahogy kell, megköszönjem, mert szerinte nem természetes az, hogy nálunk oly gazdag a Jézuska. A csillagszórók tündököltek, a zene halkan szólt a lemezről és én nagyon boldog voltam, azt hittem, ez mindig így marad, úgy is tűnt, stabil, meghitt együttes a mienk. Nem így történt.

             Különösen szépek voltak azok a karácsonyok, amikor anyáék a laktanyaparancsnok engedélyével öt-hat lengyel menekült tisztet hívhattak meg ez alkalommal. Csodaszép élmény volt. A piros kályha előtt álltak, míg mi egy kicsit előttük, közelebb a fához. Ők nagyon csendben lengyelül énekelték a Csendes éjt, és imáikat is lengyelül mormogták. Anya mindegyiknek külön dekoratív és értékes csomagot készített. Ezeket is nekem kellett átadnom. Boldog voltam, hogy én adhatom át az ajándékokat. Sehogy sem értettem, hogy ezek a bácsik miért zokognak, hogy lehet az, hogy peregnek a könnyeik, nem is akarták visszatartani. Hisz szerintem örülni kellett volna nekik. Ma már tudom, hogy éppen azért, mert örültek, és egy otthonban voltak, családban voltak ideiglenesen, ami nem az övék, mert az övéket a háború forgószele felégette, ezért peregtek a férfikönnyek. Láttam, hogy a szüleim is gyakran használnak zsebkendőt, nagyon sajnálták őket, és szeretettel vették körül a foglyokat. 1943. karácsonyán senki sem gondolta volna, hogy ez az utolsó ünneplés együtt ebben a házban. 1944. decemberében szüleim halottak voltak, én meg Zsámbékon egyes-egyedül, de éltem.

            Aztán kinyitották az ebédlő ajtaját, ahol már a lányok felterítettek (lányok, vagy asszonyok, vagy keresztnevükön szerepeltek, de sosem hallottam otthon a pejoratív értelmű és hangulatú cseléd kifejezést). Nagyon szép asztalhoz ülhettünk le, anya által meghatározott ülésrend szerint. Én mindig háttal az ajtónak ültem a zongora mellett.

            Remek vacsora következett. A lengyel vendégeink itt is nehezen bírták fegyelmezni magukat. Az otthonuk juthatott eszükbe, hiszen ügyvéd, orvos, bíró, festő, tanár volt köztük, akik mind hasonló miliőt vesztett el. Anya a tömés tudományának nagymestere volt, így aztán pukkadásig lettek traktálva, ellátva. A lányok eközben mindegyiknek élelmiszercsomagot pakoltak a konyhában, ezt anya nyújtotta át nekik, amikor éjfél körül elbúcsúztak. A vacsora befejeztével a kávét és italt a dohányzóban szolgálták fel, ők beszélgettek, én játszottam, volt mivel.

            Ha nem voltak lengyelek, akkor Nusika és Jóka biztos, hogy volt, és akkor is így zajlott minden, csak a létszám volt más. Nagyon szépen őrzöm emlékemben a karácsonyt. Most egy kicsit fáj, hogy éjféli misén csak egyszer vettünk részt, legalább is úgy emlékszem, de akkor Mima, Lala is, meg a lengyelek is velünk voltak, mert akkor volt az első szentmise a nagy belső restaurálás után. Emlékszem, hogy Mima, aki értett a képzőművészetekhez, nem volt nagyon elégedett a freskókkal, de teli torokból énekelte ő is a szép karácsonyi dalokat a mi templomunkban, hátul „a nyilvános bűnösök helyén”, mert beljebb már nem volt hely. Ez volt Mima és Lala első és utolsó karácsonyi szentmiséje. 1944. karácsonyát már odafent töltötték ők is.

            Meghatott, és szeretettel töltött el anya iránt az a tapasztalatom, hogy mindig, mindenkiről gondoskodott. Hogy lehetetlen volt az, hogy akik velünk kapcsolatban voltak, azokról megfeledkezzen karácsony alkalmával. A már említett állandó szegényei egy héttel hamarább megkapták a pakkjukat, eljöttek érte, mert abból tudtak a családjuknak főzni. A koldusok is mindig bőven ellátottak voltak, mint évközben. A betévedő kéregető is kapott, amennyi éppen volt, vagy ami volt. Meg is tehette, gondoljátok, de hányan tehették volna ugyanezt meg ebben az országban, és mégsem tették.

            Azok a hivatalnokok, akik állandó kapcsolatban voltak az irodával, azokról is mindig megemlékeztek a szüleim. A postai dolgozók, a telekkönyvi alkalmazottak stb. rendszeres figyelemben részesültek. Nem annyiban, amitől esetleg lekötelezettek lehettek volna. Csak a figyelemért figyelem jár elve alapján.

            December 25-én, első ünnepen soha nem mentünk sehová és hozzánk sem jött senki. Ez a nyugalom és a család napja volt. Szépen emlékezem vissza ezen időkre. Mint mondtam, természetes, hogy Jóka mindig velünk ünnepelt és ugyanolyan ajándékot kapott, mint apa. Ilyenkor még ő sem volt izgága. Szépen teltek a napok. 26-án mozgalmasabb idő következett, de igazán az újév volt az a nap, amikor az emberek egymásnak adták a kilincset boldog új évet kívánni a baráti körnek, hacsak nem voltak együtt szilveszterezni.

            Hogy Laláék mikor jöttek át hozzánk miattam, nem emlékezem, csak arra, hogy mindig szép ajándékkal leptek meg, úgyszintén anya is őket. A vacsora ételsorára hiányokkal emlékszem. Töltött pulyka, rántott hal meg káposztaleves, bejgli és az elmaradhatatlan csavart ostya mézzel és dióval. Az egész vacsorából nekem ez volt a fénypont. Aki sütötte, rég nem él már (Megyes Mari néni volt a neve, a Szobi úton lakott).

            A szilveszterekkel kapcsolatban nincs emlékem egy kivételével, de arról már beszéltem. Nem is lehet, ha utánaszámolok, hiszen gyerek voltam, otthon volt a helyem. Nálunk nem volt összejövetel, ezt vagy a Kaszinóban, vagy a Községháza nagytermében bonyolították le.

            Apukám egy ilyen kaszinóbeli szilveszter után jött úgy haza egy alkalommal, hogy hazáig énekelte: „Mátészalka gyászba van, Gacsaj Pista halva van” stb. Anya támogatta. Ez az első és utolsó ilyen eset, amiről tudok. Apa nem szokott mértéktelenkedni. De ezt másnap anya nevetve mesélte, és kérdezte aput: „No, Mihály, énekelgeti még a Gacsaj Pistát?” Apu mérges volt és beteg. Ez is az élethez tartozik olykor.

            Különösen nagy élmény volt mindez nekem, amikor annyi idő után hazajöhettem Zsámbékról, és együtt lehettünk egy kisded időre. Aztán január hatodikán kezdődött újra a tanítás, és egyben elkezdődött a húsvét-várás. A húsvétra, mint főünnepre kevésbé emlékszem. A zárdában a nagyböjtöt igyekeztek számunkra emlékezetessé tenni, lelkileg előkészíteni minket az ünnepre. Nekem azok a nagyon korai gyermekéveim maradtak meg emlékezetemben, amikor még mindig otthon voltam, tehát 1938 előtt.

            Nagycsütörtökön, amikor a szertartás szerint elköltöztek a harangok, mint köztudott hosszan harangoznak az összes haranggal. Fiaim, ti talán húztátok is ezt a meseszép zenét a falu fölött a toronyban. Apu ilyenkor mindig sietve és izgatottan keresett engem, kivitt az udvarra a kút elé, onnan láttuk a templomtornyot, és minden évben elmondta nagy örömmel: „Babikám, a harangok most Rómába mennek, de nemsokára visszajönnek.” Emlékszem, mennyire nem értettem, hogy nem látom a harangok menetelét. Úgy képzeltem, hogy angyalok viszik Rómába őket, és mindig csalódott voltam, hogy nem láthattam a harangok kivonulását a templomból. Apu meg nyugtatgatott, de sosem kaptam hiteles választ erre a nagy   a harangok, apu megint szaladt, és nagy újságként közölte velem: „Na látod, Babikám, kár volt aggodalmaskodni, hallod, a harangok megjöttek.” Nem tudom igazán magyarázatát ennek a gyermekded örömnek, annak, hogy miért és mit jelentett az én apámnak mindez, sose tudjuk már meg. Nekem mindenesetre kedves emlék marad.

            Húsvét vasárnap aztán nagy izgalomra ébredtem, mert tudtam, hogy a szépen gondozott kertben a bokrok alatt bizonyára tojt valamit a nyuszika nekem. Úgy tíz óra felé aztán apu kézen fogott és sétálgattunk, kerestünk, kutattunk a jól elrejtett fészkecskék nyomában. Érdekes, anya nem jött velem, mindig háttérben volt, de apunak ez nagy élmény lehetett, emlékszem, hogy milyeneket kacagott azon, hogy ügyetlen, vagy ügyes voltam keresgélés címén. Persze én neki legtöbbször ügyes voltam. Szegénykém, mértéktelenül szeretett. A sok édességet aztán be kellett osztanom. Helyes volt.

            Húsvét hétfőn aztán elszakadtak a gátak, és a locsolók áradata lepte el a házat. A társaságbeli kisfiúk mind apukájukkal jöttek. Apukájukat anya vendégelte meg, és eltűrte a különböző pacsulik okozta felhőket, én a locsolóimnak csokoládé tojáskákat és nyuszi figurákat adtam, attól függően, hogy anya ezt hogy látta jónak. A gyerekek nem ültek asztalhoz, az én szobámban lehetett játszani, eszegetni. A felnőttek a dohányzóban és ebédlőben múlatták az időt. Egy helyen nem illett sok időt eltölteni. Így sűrűn váltogatták egymást a vendégek. A lányok meg sűrűn váltogatták a tányérokat, és ha kellett, az abroszokat is.

              Arra, hogy a lelki dolgok hogy érvényesültek a szentmise-hallgatáson kívül, nem emlékszem, de arra igen, hogy ilyen szép és mozgalmas napok után anya mindig odajött este az ágyamhoz és kért: „Köszönjük meg a jó Istennek ezt a szép napot, Babikám.” Igen, tőle tanultam meg, hogy mindig mindenkinek mindent meg kell köszönni. Tőle tudom, hogy milyen szép szavunk a köszönöm, azt is tőle tudom, hogy ez olyan szó, amely busásan kamatozik, mert ha jól mondom, szeretetből és hálából táplálkozik. Érdemes lenne mindenkinek megtanulni a köszönet lélektanát. Nem fizetnének rá, az biztos.

            Az egyházi ünnepek közül még a Mindenszentek ünnepét említem meg. Legfőként nagy élményem volt, hiszen szeptember óta ilyenkor lehetett először hazamenni. Ezt az ünnepet is szüleim szépen szervezték meg. Anyával kimentünk a temetőbe a Nagykereszthez, és oda vittünk gyertyát és virágot, mert akkor még a mikolai temető nem fogadott be senkit közülünk. Ott mondtuk el imáinkat, és meglátogattuk azon kedves ismerőseink sírját, akik már megelőztek minket. Apa nem volt velünk, nem emlékszem erre. De otthon a dohányzóban, az íróasztalon egy tálcán gyertyák sokasága égett, és ő ott ült csendben sokáig. Bizonyára szüleire gondolt, és imádkozott értük. Ezt komolyan vette.

            Anya is meggyújtotta az emlékezés gyertyáit, és én együtt imádkoztam vele. Ezekre az estékre is szépen gondolok, akkor pedig még egyáltalában fel sem fogtam, hogy halottaink lehetnek, és mi is az elmúlás tulajdonképpen. Mára már sokszorosan megtudtam, de megszokni sosem fogom ez ünnep hangulatát.

           A jeles napokkal foglalkozva vidámabb mezőkre vezetlek. Mozgalmas és megerőltető napnak számított az a nap, amikor a bankban az évi közgyűlést tartották. Ez tulajdonképpen Mimáék dolga és érdeke volt, de természetesen anya és a mi személyzetünk is minden erőt bevetve készült rá. A bankban az igazgatói irodában és a nagyteremben volt terítve, az utóbbi U alakban, sok ember elfért. Volt ennek egy hivatalos része is, persze, hiszen azért hívták össze, hogy tájékozódjanak azok, akiket illett a pénzügyek állásáról, de erről mást nem tudok, csak azt, hogy apu ebben a hivatalos részben primátust volt kénytelen vállalni Ábris bácsi előmenetele után. De a gyönyörű asztalokra igen jól emlékszem. És arra is, hogy miket tettek rá szem és száj ingereként. Ezt az enyémek profi módon értették. A százféle hidegtál, aszpikos csodák, darált hideg sült csirkemell piros aszpikban, meg sonkaroládok, meg őzgerinc spékelve, áfonyamártással, csodás torták, te jó ég, mi munka és mi pénz lehetett ebben a terülj asztalkámban! De ez akkor kis szerepet játszott. Itt Mima volt a háziasszony, anya nem szerepelt, a háttérből irányította a személyzetet. Ötven-ötvenöt fős seregletet el kellett látni, nem kis feladat. Mima remekül reprezentált, csak az irritálta olykor, ha a hivatalosok közül valaki nem volt egészen szalonképes. De végig kellett csinálnia, mert az üzleti élet ezt kívánta tőle.

            Ugyancsak ebben a témakörben említem a névnapokat. Szüleim névnapja nagy vendéglátással, jövés-menéssel telt el. Apu névnapján cigánybanda is volt rendelve, akik a verandán játszottak és a konyhában vacsoráztak. Ilona napja augusztus 18-ára esett. Családok jöttek köszönteni reggel tizenegytől egyfolytában estig, vagy éjbenyúlóan, másnapig, ha úgy alakult. Aki dél vagy este hét körül érkezett, az ebédet illetve vacsorát kapott. Aki más időpontban, az hideg tálakból válogathatott magának jó és annál is jobb falatokat. Így aztán e napon a személyzetnek volt mit tenni, de anya mindig felvett plusz segítséget a szüntelen mosogatás miatt.

            Ebédidőben mindig volt frissen sült több fajta, meg meleg rétes, amit körülhordtak a lányok. Emlékszem egy alkalommal Dr. Veszelák János ült az asztalnál az ebédlőben, háttal a dohányzónak többedmagával. Anya intett a lánynak, hogy János bácsihoz a túrós rétest vigye először kínálni, mivel köztudott volt, hogy menyire szerette. A lány kezdő volt a kínálás című szakmában, és a vendégek is elég szorosan ültek. János bácsihoz hajolva nyújtotta a tálat. Az meg amilyen szertelen ember volt, nagyot mozdult örömében, a tál megbillent, és a lány az egész nagy tál forró rétest János bácsi ölébe borította. Hát mondanom sem kell, hogy micsoda ribillió lett ebből. A zsakettet a trutymó borította, a rétes is forró volt. Ugrálás, széktologatás, azt hittem anyára ráfakad az epe, és a lány azon nyomban rákezdett bőgni, ami szigorúan tilos volt, ilyenkor ki kellett menni, de ő szerencsétlen csak akkor bírt a saját maga keltette bűvöletből kitörni, amikor anya erélyesen kiparancsolta, hozna seprűt, lapátot és ami még kell, hogy folyhasson tovább az ebéd. Nem tudom elmondani, hogy ez a közjáték mennyire megragadta a figyelmemet, és milyen nagyon örültem neki, végre történt valami, ami szabálytalan, olyannyira, hogy én is ki lettem parancsolva, később jól megszidva. Mert ilyen esetben, ha segíteni nem volt feladatom, vagy módom, észre sem szabad volt venni, én meg majd megpukkadtam, olyan jól szórakoztam.

            A fagylaltot, kávét, konyakot a dohányzóban szolgálták fel abban az esetben, ha ott a vendégek elfértek, ha nem, akkor maradtak az ebédlőasztal mellett. Anya névnapja után még sok nappal illatfelhőbe úszott a lakás a sok gyönyörű és változatos virágtól. Szerették, sokan köszöntötték.

            Szeptember 29-én volt Mihály nap. Ez nagyobb szabású vendéglátás volt, létszámilag többen voltak, és sokszor nagyon mulatós társaság gyűlt össze. A kínálás és vendégelés azonos módon történt, mint anya névnapjánál, de nem tudom, hogy lehet, de ez egész férfiasabb volt. Keltheti bennem ezt az érzetet az is, hogy a cigány szorgalmasan húzta, olykor kívánság szerint.

            Igazán a nagy mulatozás a vacsora után a meghittebb vendégek részvételével zajlott. Szabad volt nekem is nézni a táncoló párokat és mulatozó urakat éppen úgy, mint ahogy azt a régi magyar filmekben láthatjuk. Ebben két bácsi versengett a vezérkosságért, ki tud jobban táncolni, danolni. Az egyik Dr. Vitéz Pap István járságbírósági elnök és Dr. Veszelák János ügyvéd. De úgy megtáncoltatni a cigányt, mint Veszelák János bácsi tudta, úgy senki sem. Ez imigyen zajlott:

             A verandára kimentek, és a banda előtt állva egymás után rendelték a nótáikat énekeltek, mint akiket nyúznak, teli torokból, „nagy átérzéssel”. Aztán átcsaptak duhajba, megparancsolták a cigánynak, hogy álljon fel az asztalra és fél lábon állva húzza a nótájukat. Nagy sikere volt a prímásnak az asztal tetején, de nem lehetett könnyű dolga. Még jó, ha csak ezt kívánták tőle. Volt, amikor az asztal alatt kellett muzsikálnia, de szívhez szólóan, könnyfakasztóan. Ezeket a dolgokat anya nem szerette, de egy évben egyszer nem bánta. A cigánynak nagyon megérte ez a procedúra, mert minden szokatlan utasítás előtt a vonójába húztak ötven-száz pengőt, és akkor az nagyon nagy pénz volt. Hiszen kétszáz pengőből családok jól éltek, személyzetet tartottak. Nos Mózsiék egy névnap alkalmával félévi kenyerüket kereshették meg. Így érthető, hogy szerettek névnapokon muzsikálni, és már jó előre ajánlkoztak, hogy apu őket fogadja meg, ne mást. Mert akkor a cigányzenekarokból is volt bőven, nem csak egy, vagy egy sem, mint napjainkban.

            Az én névnapom, Anna napja, kislányhoz valóan zajlott. Anya szépen teríttetett. Hozzám mindig délután jöttek négy-öt óra között a barátaim. Uzsonnát kaptunk, kakaót, kalácsot, sokféle tortát és sok gyümölcsöt. Szólt a gramofon és táncoltunk is kedvünkre, míg a szülők véget nem vetettek megjelenésükkel a mulatságnak. Szerettük nagyon a gramofont, innen aztán az, hogy majd minden régi magyar filmzenét ismerek, és meghatódom, ha hallhatom. Gyermekkorom muzsikája.

            Ha szüleim mentek névnapra, sosem mehettem velük. Felnőttek voltak együtt ilyenkor. De ha délutánra volt a meghívásuk, és engem külön is hívtak, akkor persze nagy örömömre mehettem. Nagyokat játszottunk a házbeli gyerekekkel, nem zavarva a felnőttek társalgását. Az kizárt volt, kizárt, hogy a felnőttek közé mentünk volna, hogy „anya szomjas vagyok, anya, a Bandi megrúgott, anya, mikor megyünk haza” stb., mint most dívik, botrány, és tapintatlanságra nevelése a gyerekeknek. Mégis mindig jól éreztük magunkat, és lelkiekben sem sérültünk.

            Ilyenkor a felnőttekkel egy asztalnál ülhettünk. Volt egy ilyen meghívásunk a főjegyzőékhez, Dr. Lehoczky Károly bácsiékhoz. Na, az ő Klárikájuk jó barátnőm volt, mint már említettem. Meg nagy kópé is. Szemben ültünk egymással versenyezve, hogy ki tud többet felfalni. Mindenképpen győztes akartam lenni. Így történhetett meg, hogy másodszor is kértem a libamájból, ezt anya elnézte, de amikor már harmadszor is kértem, az asztal alatt megérintette a lábamat, hogy elég legyen. Pontosan tudtam, hogy miért teszi, figyelmeztet, de mindképpen győzni akartam. Így azért, hogy negyedszerre is kérhessek, megkérdeztem anyától: „Mondd, miért rugdosol, anya, az asztal alatt?” Kitört a nevetés. Anya bosszankodott, a háziasszony elhárítandó a vihart még egy adag libamájat tett a tányéromra, megehettem, de ki lettem utána küldve. Hát győztem, mert Klári a harmadik fordulóban kidőlt, de amit otthon kaptam, az az enyém volt. Anya megpofozott, és egy ideig nem mehettem társaságba velük. Jól tette. Soha többet nem akartam a vendéglátó barátainkat a vagyonából kizabálni a győzelem reményében.

            Szép gyermekkorom volt, és kedvesen emlékszem vissza ezekre az idétlen történetekre is. Ez is része az életnek. Igen, jó volt néha rosszalkodni, bár anya mellett nem igen lehetett hosszú távon, büntetlenül, hála neki érte.

            Jeles napokon szüleim ismét jelesre vizsgáztak. Annyi és olyan ünnepe van minden családnak, amennyit megteremt magának. Nem az ajándékért, hanem a meghitt együttlétért vártam mindig e napokat. Szerencsés voltam, hogy szerettek és szerethettem. Kaptam, de adhattam is.

            Anyám hangja elhalkul, feláll, és a konyha felé indulva, félig elmenőben mondja: – Na, megyek, készítek valami ételt, mert úgy belefeledkeztem a múltba, hogy elbeszélem a napi háromszori étkezést is. – Mielőtt kimegy, még utoléri a hangom: – A konyha előtt nem mondanál valamit apámról? – kérdezem tőle. – Ó, az apád – és csak az emlékétől is felragyog az arca. Nem ül már vissza a fotelba, a nyitott ajtóban állva meséli élete egyik legszebb napját.

            – Hogy mennyire fakulnak meg az érzések a szavakba foglalás után, mennyire veszít a csillogásából és hamvából a csillogó és hamvas szó, nem tudom előre. De amit elmondok, azt éreztem, megéltem, és boldog voltam. Mindenkinek az életében vannak ilyen csupahullám időszakok, amik mindig szépek maradnak. Nem érinti őket az idő.

            – 1949 őszén apa lejött hozzám azzal az ötlettel, hogy vasárnapra tudna lórét szerezni, elmennénk-e együtt a völgybe egy kis levegőzésre? Megörültem neki, ez a kirándulási mód mindig népszerű volt Kemencén. Egy verőfényes őszi délután találkoztunk a felső depóban, ott, ahonnan most is indulnak a kisvasutak. A lóré már készen állt a menetelre, előtte egy majdnem gebe lovacska. Indulhattunk. Apu volt a hajtó, de nem is kellett hajtani, ez az állat ebben a szolgálatban öregedett meg. Minden elkezdett mozdulatot értett.

           – Az erdő gyönyörű volt. Teljes cifraságában mutogatta magát, pompázott a napsütésben a sok zöld, százféle sárga és ezernyi árnyalatú piros lombkorona. Ha egy pajkos szellőcske megérintette őket, a levelek fonákjukat mutogatták, ami csak növelte a színorgiát. A rétek, kaszálók fűszálain ezernyi gyémántcsepp ragyogott, törve a fényt a törvény szerint, szikrázó pompával. Egy-egy elkésett virág még szirmaival üzent: „Lám, én még itt vagyok, csodáljatok!” Álomszép volt a környezet. És ebben a csodában ballagott velünk felfelé a lovacska a Királyházi völgyben.

           – Beszélgettünk erről-arról, ahogy a szavunkra jött, sok mindenről, de kettőnkről alig. Mégis minden szó és mondat mögött éreztem, hogy mást érzünk, és mást beszélünk, de ez nagyon szép játék volt. Apa szemérmes és tapintatos férfi volt. Már azt is nagy elhatározásnak tartottam a részéről, hogy meghívott a völgybe, mert a falu szerint oda kettesben csak „paráználkodni” mennek a párok. Mi ugyan nem paráználkodni mentünk, hanem egy kicsit ismerkedni, és csak úgy egyszerűen kettesben lenni. Nem tudhatom, hogy hány ampert, vagy voltot mért volna az óra, ami köztünk feszült, de Ohm az nem volt jelen.

           – Királyházára érkeztünk. Pronay Zoliék (erdész) ott laktak és örömmel látták jöttünket. Apa kifogta a lovat, egy kicsit előre vitte a sínek között, megveregette a farát, és ő „szépen megindult, szépen és haza”. Mintha Sík Sándor látta volna ezt a jelenetet, mintha ez ihlette volna a Lóré című versét. Egy kis teázás, egy kis terefere, majd sétálni mentünk, még felfelé a völgyön. Ez is csodás élmény volt. Soha ilyen süppedő, zizzenő, tarka perzsán nem jártunk, mint akkor. Úgy éreztem, az egész erdő nekünk örül, és a fák elénk hullatják, terítik pompázatos kincsüket, az életüket, leveleiket, terméseiket. Mintha csak azért lettek volna, hogy kettőnknek örömet szerezzenek. S ez sikerült.

           – Olykor mindezt csodálva, némán ballagtunk egymás mellett, olykor kéz a kézben, olykor egy kicsit elkóvályogva egymás mellől, de akkor is éreztem, hogy hozzám tartozik ez a férfi. Ezen nagyon meglepődtem, hiszen 1949 nyarán már egyszer szakítottunk, azt hittem ennek az alig született kapcsolatnak annyi, és mégis éreztem ott, a csendben elmúló erdőben, hogy ez nem így van. Semmi szövegre nem emlékezem, csak a keze melegére, pici szorítására és mosolygós, nagy barna szemére. Aztán a nap megunta szolgálatát, és alkonyra hajtotta fejét. Szürkült. Indulni kellett, hiszen a lórét le kellett engedni a völgybe.

           – Apa nagy mestere volt a fékezésnek, így elég hamar leértünk a depóba, s mire leértünk, visszanéztünk a csodára, amit magunk mögött tudtunk, de addigra a fák, a bokrok, a hegyek aludtak már, és nem mutogatták szelíd önmagukat. Beesteledett. Hűvös lett. Mentünk hazafelé, és Margóhoz voltunk hivatalosak vacsorára, egy kis libamájacskára. Meg is érkeztünk, nagyon várt már minket, és betessékelt mindkettőnket a szobába, ahol vidáman pattogott a tűz a máriaüveges kályhában.

           – Álltuk körül a kályhát egymás mellett, és akkor apa átkarolt, a vállamat egy picit maga felé húzta  - és én nagyon boldog voltam. Aztán egy pillanat, és megtörtént a csoda, megcsókolt. Nem a völgyben, hanem ott Margónál! Ez volt ő! Hát a meglepődésemen túl annyira megörültem, hogy bár nem voltam gyakorlott a műveletben, annyira szorítottam a nyakát, hogy szegénykém nem tudom, hogy mit gondolhatott. Az egész nem tartott soká, de gyönyörű, bársonyon futó percek, pillanatok voltak. Csak néztünk egymásra, és ő kezet csókolt, akkor mondta először: Andriska. Gyönyörű este volt.

          – Finom vacsora, hazakísért, elváltunk a kapuban és én, mint egy szédült tyúk, csak ültem a fotelomban, és nem értettem, hogy mi is történt velem. Azon gondolkodtam, hogy lesz-e még az életben ilyen szép délutánom. Nem tudom, volt-e, de ezt az egyet el nem veheti tőlem senki. Tudtam, hogy szeret.

          Láttam, hogy elérzékenyül a szép emléken, és hogy ezt palástolja, elindul a konyha felé. Csak a válla fölött szól vissza: – Menjél sétálni egyet, fiam, amíg megcsinálom az ebédet. Barangolj egy kicsit te is a múltadban. – Leakasztom az ajtófélfába vert szögről a kapukulcsot, és szüleim első csókjának szép szavait a szívembe vésve kilépek a kapun. Most nem a folyó, hanem a Börzsöny felé fordulok, a Lotti néniék gólyás háza felé.