„Pillangó pillanat, szállj öreg szívemre,

        a múltra te bocsáss álmot, kicsi madár…

        és ködöt a jövőre, hogy soha ne lássam

        meg beteg szívemmel azt a roncsot,

        ki álmatagon ténfereg itt a jelenben.”

(Vágvölgyi Jenő: Pillangó pillanat)

         XIII.

        Abba a korba értem, mikor az ember hozzászürkül saját magához.

         Színtelen lesz, jellegtelen, mint a káposztalepke. Olyan lesz a formája és az árnyalatai, mint a meddőhányónak. Bár, ha szorosan nézzük ezt a feltevést, azt is állíthatnám, hogy a világ összes anyagi javainak az értékét a mögötte lévő meddőhányó mennyisége határozza meg. Mennyiből, mennyit? Mikor ólomból vannak a vágyaid, ugyanannyit ér, mintha hópehelyből lennének. S amikor hópelyhekről álmodsz, ólmos fáradsággal ébredsz. Mitől van ez? Talán próbálják kiegyenlíteni egymás fajsúlyát. Talán így lesznek kolloidok.

        Olyan magától értetődően vetődik fel a kérdés, hogy én, az örök kóborló és nemtörődöm, aki nem hallgat meg senkit, és őt sem hallgatják meg, honnan tudhat ennyi mindenféle intim dolgot a Miciről? Megmondom, jaj, miért is ne mondanám meg, nincsen ebben semmi titok, semmi varázslat.  A lepkétől tudom. A Mici lepkéjétől. Mikor abba a korba értem, hogy már nem érdekelt, hogy hova értem, akkor jött vissza a lepke. Ültem a Mici spórja mellett, és már nem raktam a tűzre, nem foglalkoztam a saját temetésemmel, nem emlékeztem a szeretteimre, már nem tudtam felidézni, mi a remény, és mi a teher.

        Amikor eszelős módjára magamon kacagtam, mert nem volt mit és kinek adnom, nos, akkor repült vissza az én ég felé, vádlón nyújtott ujjamra a lepke. Billegett, billegett, aztán egyensúlyát megtalálva kitárta két gyönyörű szárnyát, és beragyogta az alkonyomat. – Hát hol jártál, te szivárványmadár? – érdeklődtem, mire kokettálóan billentett a bal csápjával. – Dolgom volt, a Micit kísértem el. – A Micit? – kérdeztem ámulva. – Akit én temettem el olyan torzan felpuffadva? – Aha, aha! – bólogatott a lepke. – És mi van vele? – kérdeztem kíváncsian. – Lényeges, hogy most mi van vele?

        S be kellett valljam, hogy sem az életében, sem a halálában egyáltalán nem érdekelt, hogy mi van a Micivel. Életem számottevő részében azt sem tudtam, hogy van. – Kíváncsi vagy rá? Érdekel? – kérdezte a lepke. S én talán életemben először nem hazudtam, és megkértem, mondja el, mit tud, mert tényleg érdekelt. Ezen okok miatt tudok beszámolni a múltbeli történésekről.

        – Tudod – mondta a lepke –, ha a Mici csak egyszer is hívott volna engem, vagy hacsak egy piciny ideig is néz engem látó szemmel, én rögtön otthagyom a falvédőt, ahová a Mici jeges lelke dermesztett, és ugyanígy rápilledtem volna az ujjára, vagy a karjára, vagy a szívére, mint most neked, és akkor mindketten feloldoztattunk volna. A Micinek megmelegedett volna a lelke, nekem pedig több őriző feladatom nem lévén elrepülhettem volna oda, ahová több mint ötvennégy évvel ezelőtt elindultam. S nem érkezhettem meg a mai napig sem.

        Mikor már minden történetnek végére értünk, és a Mici spórján ujjnyi vastag volt a zúzmara, akkor javasoltam a lepkének, hogy rakjuk el magunkat holnapra. Én nem tudom, látott-e valaki már lepkét kacagni, és közben táncot járni. Nos, ez maga a lepketánc. Annyira gurgulázott, nevetett, azt hittem, megártott neki a falvédőn való sok tartózkodás. Mikor végre megnyugodott, a szemembe nézett, és azt mondta: – Te ne rakd el magad holnapra, mert nincs magad hová elrakni. Neked már nincs holnapod. – Néztem a lepkét, és hittem neki. – Elhiszed nekem? – kokettált a lepke. Bólintottam. – S nincs benned remény, hogy tévedek?

        Nagyon szégyelltem magam, mert a nyál olyan sűrű volt a számban, mint a ragasztó. S talán ekkor sejtettem meg egész életem összes cselekedetének, tettének, válaszának, kérdésének mindent mozgató okát. Nem a félelemtől szégyenlettem magamat. Én attól féltem mindig, hogy megszégyenülök. S most, hogy a lepke kimondta a számomra is hihető verdiktet, mikor már régen nem tudom, mi a félelem, és mi a remény, visszajött a régi beidegződés.

        Gondoltam, mondok egy közhelyet, biztosan elfér életem meddőhányójában. Eggyel több, vagy kevesebb, kinek tűnik fel? – Én azt gondolom – mondottam komoran és tagolva –, hogy a remény hal meg utoljára. A lepke rám nézett, és abban a pillanatban pillangóvá változott. Ó, mennyire másképpen nevet egy lepke és egy pillangó! Csodás beteljesülés volt ez egy minutum alatt, gyermekből éretté válni. Nekem egy életen keresztül nem sikerült. Ez a kis lény meg, ez a hernyóból lett báb, bábból lett lepke, egy pillanat alatt illusztrálja nekem a csodát. S teszi ezt úgy, hogy most jött le a falvédőről! Az előbbi egy bizakodó gyermek, az utóbbi egy kész beteljesülése az életnek. Röhögött! Nagyon röhögött. Méghogy a remény hal meg utoljára! Mondok neked valamit – röpült rá a karomra, hogy jobban lásson. – Nem a remény hal meg utoljára, hanem te halsz meg előbb!

        Néztem a lepkét, és közben azt kutattam magamban, hogy most félelem van bennem, vagy megszégyenülés? – Azt mondod, nagy madár? Vége? – kérdeztem tőle. – Vége! – bólogatott bölcsen a lepke. – És akkor nekem is végem? – kodácsolt közbe Cseppasszony. – Bezony, neked is véged – bólogatott a lepke. – Olyan öreg vagyok már? – replikázott Cseppasszony.  – Nem vagy öreg – nevetett a lepke –, neked mindössze azért kell meghalnod, mert csak egy gondolat voltál. És az emberek, a lepkék, az álmok ugyanúgy meghalnak, mint a gondolatok.

        – De miért van ez így? – picsogott Cseppasszony. – Ez a disznó kitalált engem, jó volt neki velem, mert egy önző állat, az is volt világéletében. De milyen jogon és alapon öl most meg engem, az álmait? Azért nem tartozik felelősséggel? – Hadd kérdezzek én is valamit – kérte a lepke.  – Mikor a magvető keze elveti az utolsó marok magot, és fáradtságában maga is maggá válva belehullik a barázdába, akkor melyik mag ad az életnek értelmet? Az elvető, avagy az elvetett? – Talán ebbe nem tudunk belenyugodni, hogy a magvető is maggá válik? Hogy maggá válhat az élet, a tett, a szó, a gondolat?

        – Tudod, te lepke – acsargott igazi asszony módjára Cseppasszony –, valamit nagyon nem értek. Nekem igen rossz életem volt, mert egy ember kitalált engem csak azért, hogy ne kelljen neki felelősséget vállalnia értem. Az egész életem az ő gondolata volt. Úgy irányított, ahogy neki az a legkényelmesebb volt. Rendben van, elfogadom, nekem ezt dobta ez a disznó. De miért nem lehet úgy, hogy ő nem kel fel holnap reggel, és én mégis élek tovább? Nélküle! Szabadon! Hogy végre érezzem, hogy vagyok!

        A lepke elrugaszkodott tőlem, és a régi megszokásának engedelmeskedve tett egy kört a petróleumlámpa körül, aztán Cseppasszony karján billegtette tovább magát! – Azért, mert te gondolatban születtél, de nem raktak beléd gondolatot. Ha csak egy mondatot is rakott volna beléd ez a nagy lepkeváró ember, akkor nélküle is élhetnél tovább. Mert egy gondolat, egy jó gondolat túlél minden ringlófát. Ekkor nagyon jeges lett a szívem. Cseppasszony válni akar. El akar hagyni, holott én hoztam létre, én teremtettem meg, nekem köszönhet mindent, és most nem akar velem jönni. A saját gondolatom nem akar velem jönni.

        A lepke visszarepült a homlokomra, és onnan súgta: – Ne hazudozz, legalább magadnak ne hazudozz! Téged nem az bánt, hogy Cseppasszony nem akar meghalni, téged az bánt, hogy most döbbentél rá arra, hogy nem hagysz magad után semmit. Még Cseppasszonyt sem, aki maga a te gondolatod. Szarban vagy, vén veterán – nevetett a lepke, és közben cinkosan kacsingatott Cseppasszony felé. – Nincs igazad, te lepke – dühödtem meg –, mert én hagytam gondolatot, meg kérdést, meg választ, meg félválaszt, vagy nem is tudom, még mennyi mindent. – Miért? Te ki vagy? – kérdezte a lepke, mintha nem is velem élt volna itt az utolsó tizenöt évben. – Én… én… csak vagyok. – Az mi? – kérdezte a lepke. – Az mi? – kérdezte Cseppasszony.

        – Akkor most én elmondom nektek, mi az az ember, aki csak van! – hevültem fel, és arra gondoltam, hogy most mindent kipakolok, amit cipeltem eddig. – Gondolkodón vagyok! Igen, a gondolataimat írom le, nem magamnak, hanem magának a teremtésnek. Költő is vagyok, mert költök egy Istent, hogy valakinek le tudjam írni azt, amit nem értek. És „műfordító” is vagyok. Az érzéseimet lefordítom a magam nyelvére, aztán az éppen rosszat álmodó Isten nyelvére. Ha felébred, legyen egy kicsiny lelkiismeret furdalása a kávésbögréje mellett.

        Rájöttem arra, hogy a regények, a történetek az életben játszódnak, számunkra egy talán elérhető világban. Az élet viszont bennünk játszódik, egy számunkra soha meg nem ismerhető világban. Szerettem volna mindig addig deformálódni, addig lesüllyedni, hogy ne legyen morálom, hitem, világnézetem, vagyonom, érzelmem, semmi. Ez biztosítja a jövő generációjának a szabadságát, hogy semmit nem hagyok magam után. Nagyon nehéz ez. Még egy mondatot sem szeretnék hagyni, holott most is írok. De felejteni sem akarok. Sem itt, sem ott.

        – Miért ilyen a világ, te lepke? – kérdezte Cseppasszony. – Miért? – Mikor az ember egyetemes értékeket keresgél – mélázott a Mici lepkébe fagyott lelke –, akkor elveszíti a társait, a vélt hitet és a lét tudatát. Semmi nem marad, csak az űr, ami egyedül csak az ember számára tartalmatlan, holott abban van benne a minden. – Mert nem tudnak, nem akarnak felejteni ezek a máglyarakók – szúrtam dühödten közbe –, azért.

        – Nono! – pillantott a lepke. – Volt időm bőven elmélkedni a falvédőn ötvennégy évig. Én nem így látom ezt. Egyszer elképzeltem, hogy mindenkit elpusztítok, aki idősebb egyévesnél, valami nagy-nagy hatalom adta eszköz segítségével. És megvárnám, amíg indul az új generáció, immár fertőzésmentesen. Nagyon kíváncsi lennék arra, hogy hány generációnak kellene felnőni ahhoz, hogy az eredeti, általam elpusztított állapot visszaálljon? Arra a következtetésre jutottam, hogy nem soknak. Tehát a gyarlóságunk, az esendőségünk nem a világ bűne, avagy provokációja, nem is az, hogy rossz lenne a szívünk. Ennél sokkal nagyobb a baj, a génjeinkbe van beleoltva, és onnan kiirtani nem lehet. Az embert meg lehet ölni, de a rosszra való hajlamát legyőzni nem lehet. Csak csillapítani kicsit, amíg el tudjuk vele hitetni, hogy ő jó.

        – És akkor te is meg fogsz halni, ha ez a disznó meghal? – kérdezte Cseppasszony. – Én nem. Én nem az ő gondolata vagyok, hanem a Micié. – Akkor miért nem haltál meg a Micivel? – Mert a Micinek volt egy gondolata, amit rám bízott. Csak egy volt, de azt nekem adta, hogy vigyem tovább. – És mi volt az? – Elmondom – ígérte a lepke, és az asztalra repült, mértani középre, hogy egyikünktől se legyen távolabb, mint a másiktól.

        – Valamikor régen berepültem egy tágas helyre. Fény is volt, meleg is volt, és valamiért – nem tudom, miért – ott ragadtam. Ma már tudom, őriztem valakinek a lelkét. Ez lett akkor a dolgom. De már nem ez a dolgom. Most az a dolgom, hogy visszamenve az időben megtaláljam azt a célt, amiért valamikor betévedtem erre a tágas helyre. Talán megtalálom, talán nem. Nem tudom. De most elmegyek, mert már szabad vagyok. Legyetek ti is szabadok, nagyon kívánom nektek! – mondta a lepke, billentett kettőt, és hatalmas kört írva saját maga körül otthagyott minket egy új út elején.