„…Te komolyan veszed nagyon, barátom,

                 Az életet, ne vedd, mert jaj neked.

                 Kacagj velem, míg a sok kacagásban

                 Szived kigyógyul, avagy megreped.”

(Madách Imre Szontagh Pálnak)

               VII.

            Abba a korba értem, amikor az ember már csak magában kacag. Vagy magán nevet.

             Ez még abban az időben történt, amikor a lepkémet idomítottam, hogy a kezemre szálljon. Honnan is sejthette volna az oktalan jószág, hogy amikor végre a kezemre szállt, én úgy éreztem, mintha a szívemen pihentette volna pihe pille szárnyait?

             Szóval akkoriban jutott eszembe, hogy nem jó magányosnak lenni, és bizony vállalnom kell a társadalmi kötöttségeket az udvariasság terén is, ha azt akarom, hogy szeressenek az emberek engem, aki rendes ember volnék úgy alapjaiban, annak ellenére, ahogy kinézek.

            Az elhatározást tett követte, és rögtön a hölgyeket vettem célba, és vettem vagy százötven szál rózsát, és aki utamba akadt, azt felköszöntöttem nőnap alkalmából. Sietni kellett a virágok széthordásával, mert kemény, fagyos volt annak az esztendőnek a novembere.

            Sokan szabódtak, és nem akarták elfogadni, és olyan kibúvókat kerestek, mint hogy a nőnap nem most van, novemberben, de én a többséget meggyőztem azzal, hogy ez teljesen lényegtelen, mert nőnap vagy volt, vagy lesz majd, de nekem most jutott eszembe, és mivel félek, hogy elfelejtem, essünk csak túl rajta.

            Aztán egy új lépést eszeltem ki a szeretetért vívott harcom útján, és vettem két kilogramm képeslapot, és én felköszöntöttem az embereket születésnapjuk alkalmából, kívánva nékik bort, búzát, békességet, és persze erőt is, hogy mindezt el is tudják viselni.

         Szinte mindenki visszajelzett, hogy köszöni szépen, de nem most van a születésnapja, hanem ekkor meg ekkor. Én ismét azt feleltem, hogy ez is olyan, mint a nőnap, vagy már volt, vagy még csak lesz, mindegy ez kérem, essünk túl rajta, lényeg az, hogy el ne felejtsük.

         Ekkor már olyan mélyen jártam a szeretet dzsungelében, hogy mindenki nevetett rám, és annyira szerettek engem, hogy a hátam mögött is nevettek, pedig ott nem is láthattam az ő nevetésüket, tehát az udvariasság nem kötelezte volna erre őket.

         Ezért történhetett az, hogy mikor mindenkit meggratuláltam a házassági évfordulójuk kapcsán, már nem tiltakozott senki, legyintettek, és már ők mondták: Tudjuk, tudjuk, vagy volt, vagy lesz, tudjuk mi is, és köszönjük szépen.

         Egyetlen ember kiabált csak velem emiatt, az Emerus Stencl nevű Isten embere, de hát honnan tudhattam volna, hogy ő pont katolikus, hiszen egyformán hemzsegett a reformátusoknál, zsidóknál, unitáriusoknál, meg a többi sok istenfélő egylet között. Szóval egyedül ő nem örült a házassági évforduló gratulációjának.

         Aztán, emlékszem, amilyen gyorsan haladtam befelé a szeretet bozótjába, ugyanolyan gyorsan ki is értem belőle, mert minden szerettemnek küldtem kondoleáló táviratot szerettjének elvesztése miatt, de erre már nem mondták az emberek, hogy jó annak, aki már meghalt, és köszönik a résztvevő sorokat, mert az élők is meg fognak halni egyszer.

        Nem mondtak ilyet, sőt semmit nem mondtak, nem is álltak szóba velem azután.

        Létemnek egyéb más területein is kárát vallottam annak a képességemnek, hogy a múltat, a jelent és a jövőt egy síkba dimenzionáltam, hogy számomra nem volt idő, csak történések. Mindig a történések érdekeltek, illetve ez így nem pontos, mert igazából azok sem érdekeltek sztereotípiájuk nyilvánvalósága miatt, hanem a történések okai izgattak engem égő lázzal.

        Egyszer – nem emlékezem a mikorra, hiszen az számomra nem létezik – szerelmes lettem egy bájos hölgybe. Nem azért jegyeztem meg magát a történést sem, merthogy olyan nagy esemény lett volna, hanem azért, mert csak egyszer fordult velem elő életemben, tehát a napok monotonitásának folyamában ez változás volt.

        Fiatal özvegyasszony volt, talán nem is vágyott családra, gyerekre, férjre, hanem inkább a magánytól való félelem hajtotta a családalapítás útjára, és véletlenül pont én ballagtam vele szembe. Sok napot és éjszakát beszélgettünk át, és sok hajnalt és alkonyt néztünk végig egymásba feledkezve.

        Aztán eszembe jutott egy lepkenéző délután, hogy milyen kár is lenne, ha megszűnne ez a szép és tartalmas kapcsolat. És elkezdtem felépíteni életemnek egy olyan változatát, amelyben ő már nem szerepelt, mert kirúgott engem, hogy miért is, azt nem fogalmaztam meg, ha jól emlékszem.

        Nagyon elszomorodtam ezen a magatartásán, erősen fájt az elutasítás, de szerettem volna szépen és elegánsan elbúcsúzni tőle, ezért vettem egy árkus papírt, és kiöntöttem a lelkem kínjait, és persze hozzátettem azt is, hogy szerintem nem érdemeltem meg ezt a rideg magatartást. Csinos kopertába helyeztem a levélkét, elballagtam a postára, feladtam, többé nem is néztem a nagy szerelmem felé.

       Nem tudom, mennyi idő telt el bánatban és kesergésben, de egyszer összeakadtam vele az utcán, ahol is rögtön elém állva kérdőre vont. Hogy mondjam csak meg, de azonnal, hogy mi a fene bajom van, és mikor rúgott ki ő engem egyáltalán, és még sok ilyen apró részlettel zaklatta magát és engem.

       Válaszoltam neki nyugodt hangon az igazságnak megfelelően, hogy igaza van, még tényleg nem rúgott ki, de egyszer majd ki fog, és én azt a jövőbeni fájdalmat vetetettem papírra, és higgye el nekem, hogy tényleg nagyon fáj.      Akkor hosszan nézett rám, és azt mondta, hogy megérti ő az ilyen próféta lelkű embereket, de szereti azt is, ha a prófétáknak beteljesülnek a jövendöléseik, ezért, hogy nehogy csorbítsa az én képességeimet, most és azonnal kirúg engem.

       S hogy súlya is legyen a szavának, még kétszer pofon vágott, de olyan erősen, hogy egészen kifulladt tőle, s több ereje már nem lévén a bántalmazáshoz, végső energiáinak maradékával leköpött, és elment. Néztem a távolodó alakot, és azt motyogtam égő arccal, lám, igazam lett, csak kirúgott, tehát bekövetkezett, amitől féltem, és hogy milyen jó is, hogy előre felkészülve megírtam azt a levelet.

       Csend lett ezek után körülöttem, nagy csend, és csak a lepke szárnyának nesze hallatszott, amikor a szívemre szállt. Nem sok ideig maradt ott akkor, gyorsan visszaszállt a falvédőre a sparhelt fölé, talán melegre vágyott. De akkor az én lelkem olyan volt már, hogy a spór korlátját ellepte tőle a dér, zúzmarás lett a samott, és hiába raktam a tűzre újabb és újabb hasábokat, pernyévé vált a láng, és matricává a lepke.

       Szörnyű látomások gyötörtek akkoriban, olyanok, hogy a földön nem lesz több betegség, és minden ember örökké fog élni. Hogy egy csapásra elfelejtik ellentéteiket, és áthatóan oly sokáig néznek egymásra, hogy életük násztánca megformázza majd meg a Möbiusz-szalagot.

        Apokaliptikus dübörgés volt a nevetésük, a nagy kollektív együttgondolkodásuk, melynek rítusa bábnak csökevényesíti a lepkémet, és a kihűlt spórom kéményét korom helyett eltömi majd a rend. Félelmetes látomások voltak ezek. Vagy konstatálások? Ma már nem tudnék hitelesen beszámolni róla.

        Nem, mert nem figyeltem oda arra a lármára, amit azok az emberek zajongtak nap mint nap, akik számon tartják a születésnapjukat – mintha ez rajtuk kívül valakinek is fontos lenne –,  házasságban eltöltött éveiket, mely annak mértékegysége, hogy milyen régóta apasztják egymás testéről a húst, egészen addig, amíg a lelkük egyszer majd átlyukasztja pergamen bőrüket.

       Nem hallottam meg örömük afeletti rivalgását sem, hogy sikerült engem az általuk készített máglyára küldeni, hogy a tüzükben hozzájuk tisztulhassak. Rájöttem már régen, hogy az embereket csak az a tűz tisztíthatja meg, melynek máglyáját önkezükkel rakták, és gyújtották meg.

       Nézem a lepkét a falvédőn, és örülök annak az egyszerű tör­té­nés­nek, hogy nem lehet olyan zaj, lárma, zsivaj ott kinn, hogy ne halljam a hangomat itt benn.